1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2012. július 24., kedd

VÉN BAKANCSOS ÉS FIA A HUSZÁR avagy mit néztek eleink?



Első rész



Második rész





1905  és  1920  Kolozsvárott filmstúdió működött, ahol olyan neves filmesek dolgoztak mint Kertész Mihály és Korda György. Ez a némafilm  csodálatos módon fennmaradt,így felidézhetjük,mit néztek eleink a némafilm-korszakban, midőn a mozivászonra vetették csodálkozó tekintetüket!

2012. július 22., vasárnap

KELLER IGNÁCZ VENDÉGLŐJE A DÖBRENTEI TÉREN ANNO 1900

 Keller Ignácz Tabáni Bor- és Sörcsarnok-a 1902-es fényképen....


   és Zórád Ernő festményén.....................

BORBÉLYÜZLET ANNO 1900 A DÖBRENTEI TÉREN


Hajmunkák vállalása, hajbetétek, parókák készítése

Forrás: Axioart

MEGKÉSETT TAVASZI KÉPEK

Kissé megkésett tavaszi képek a Tabánról "zoonap" jóvoltából


  

2012. július 18., szerda

MÓRICZ ZSIGMOND:TABÁNI KOCSMA

A kis kocsma száz év óta egy nagy szemétdombra néz. Ők ugyan térnek nevezik, hazafias névvel is fel van díszitve a kevés szabad hely , amit elfelejtettek házzal beépíteni, de voltaképpen kizárólag szemétdomb az egész, mióta csak a kocsma idepislog. Erre a térre hordta ki a környék apró házaiból a lakosság, amire nem volt szüksége.Az ócska lábasokat és a kilyukadt szitákat. Lehet, hogy a gyerekek felejtették ott, mikor játszottak ezekkel a nagyszerű dolgokkal, és a környékbeli tyúkok és kutyák tovább játszottak velük.    Ezen a téren egy tavaszon nagy ribillió támadt. A Leánderes kocsma mellett új, nagyszerű vendéglőt építettek.
     Ez abban az időben volt, mikor mindenkinek rosszul kezdett menni. Mikor a régi kis budai kocsmák is üresen maradtak, s nem volt vendég a paprikás csirkére ugorkasalátával. Ekkor egy szemfüles pesti pincér rájött, hogy egyetlenegy kocsma van már Budán, amelyiknek jól megy, a leánderes. Mivel pedig  Pesten mindig abból éltek az emberek, hogy ha valakinek valami sikerült, rögtön tíz utánzója akadt, s mind a tíz ugynarra a helyre telepedett, ahol az első dolgozott-ez a szemfüles pincér kibérelte a leánderes szomszédját, s abból nagyszabású  éttermet csinált.
A „leánderes” egy öreg leszármazott dunántúli csárdás volt. aki a kiállításkor jött fel Szekszárdról, és nem tudott egyebet menteni, csak egy leándert. Azt leállította az udvarban, s az már valami negyven éves öreg és nagyon megbecsült fa volt. Óriási  nagy volt. Télen a hátsó különszobában telelt, s nagyon jól. Tavasztól késő őszig borítva volt különös , szép nagy virágokkal, nagy rózsaszín virágok voltak, a feketekávé zaccát szokták a tövére önteni, s ezért , vagy ennek dacára a fa boldogan élt a tabáni kis kocsma udvarán. Az öreg csárdás szorgalmasan szaporította, minden ősszel levágta róla a felesleges fattyúhajtásokat, s azokat fehér üvegekben gyökereztette, aztán tavasszal apró, maga csinálta ládikákban helyezte jó földbe s elajándékozta a törzsvendégeinek. Ezzel kötötte magához a generációkat.
Ezzel , meg a szekszárdi bikavérrel, aminek az a mottója , hogy
                                                    „  a szekszárdi bikavér
                                                             orvoságnál többet ér,
                                                       aki issza , hóltig él „
Így szól a vers íráshibákkal ékesen, az öregnek saját kalligráfiájával kirajzolva az üvegezett verenda egyik szabad oldalán. De a hordókban sajtóhiba nélkül él a szekszárdi vörös. Az öreg csapláros otthoni erkölcsöket hozott magával, mint tabut tisztelte a hazai szekszárdi vöröst, amit nagyszerűen kezelt, és a világért meg nem hamisított volna.
    1896 óta sok minden történt, például világfelfordulás is. Háború és forradalom, minden megváltozott, csak az öreg leánder és a bor minősége nem, s ezt a törzsvendégek és a jó bor élvezői nagyon tudták méltányolni. Ennek köszönhette az öreg csárdás, hogy  ebben az idegen világban még mindig élni tudott.
    Élt is szépen , csendesen, pedig három fia esett el a világháborúban, és éppen a legkisebbik unokáját oltatta be az üzletbe, a bor és a leánder tiszteletébe, mikor ez a hallatlan botrány történt,
hogy a szomszédban éttermet építettek, s annak az udvarára töméntelen leándert állítottak, s a  címtáblára azt állították ki , hogy „ A Száz Leánderhez”.
 Mikor készen volt a modern kirándulóhely a szomszédban, s mikor  kebelbeli kishivatalnokok és borivók megrökönyödve féltették az öreg kocsmárost a jövőtől,  ez nem ijedt meg, hanem elővett egy darab krétát, és egy fekete táblát akasztott ki a bejárat elé, s arra ráírta saját ortográfiájával, hogy:
                                          „EGY LEÁNDER , DE AZ IGAZI…”



A feliratnak sikere volt. A világért senki az ő régi vendégei közül el nem ment az új vendéglőbe.
Az új étterem aztán megindította a reklámozást az egész városban. Az összes hirdetőoszlopokon s az összes villanyoskocsiban megjelentek a hirdetések:
”Friss malacot, rántott csirkét, fiatal libát csak a Száz Leándernél szabad enni”.
Az öreg mosolygott , s ijedező unokáját azzal vígasztalta, hogy:
          -Fiam, arany kocsi , arahy szög.
Meg is magyarázta, hogy egy régi vándorló legénytől azt tanulta ő, hogy „Arany kocsi után arany szög potyog az utcán”.
-Nem rossz az-mondta-,szeretnek az emberek a nagy bolt mellett a kicsibe bemenni.
Ha a Száz Leánder azt írta ki, hogy „pénteken halászlé”, akkor ő azt írta ki a krétával, hogy „ pénteken jön a friss májas”.
És a pesti vendégek elolvasták , ha jöttek a Tabánba, már csak az ő feliratát keresték, s olyan vendégek jöttek  , akikre azelőtt nem is számított . A kis kocsma nagyon megtetszett a pestieknek, mert ódon volt és valóságos csárda , s a bor, az felséges volt.
Így folyt a harc a két kocsma közt nyarakon keresztül. A nagy fényszórós reklám és a kréta viharos harca volt ez. A végén a Száz  Leánder szerződtette Bunkó Jancsit, a budapestiek kedvenc cigányprímását, s akkora fénybetűk  hirdették a Bunkó Jancsi nevét, hogy az végigvilágította az egész szemétdombot a Tabán közepén.
Az öreg csárdás fogta a krétát, és kiírta ,hogy:
            „ Bunkó Jancsi muzsikája..”
Az unokája aggódva nézte, mit fog most kiírni a nagyapa.
Azt írta,hogy:
    „………A  szomszédból áthallaccik .”

A pesti vendégek elolvasták , megértették, s beültek az üvegezett verandára, s itták a jó szekszárdi vöröset, és hallgatták a   „szonszédból” Bunkó Jancsi muzsikáját.
Ez az utolsó tabáni história, s ez immár legendává válik, mert bontják a Tabánt.
Elmúlik Budapestnek egy romantikus sarka , s ez a romok alá temeti a vén kocsmárost is a csodálatos leánderével.
(Móricz Zsigmond eddig kiadatlan riportja)

2012. július 17., kedd

KISPÖRKÖLTÖK, SÓSKIFLIK, VELŐSCSONTOK...



Dérczy Péter:A "NAGY ZABÁLÁS" MITOLÓGIÁJA Krúdy Gyula gasztronómiai tárgyú műveiben


A Krúdy életműről szóló irodalom köztudomásúlag könyvtárnyi, ezen belül is számottevő azoknak a munkáknak a száma, amelyek az életmű egy bizonyos szeletével, nevezetesen a gasztronómiai tárgyú művekkel foglalkoznak. Az is köztudomású, hogy mind az életművet általában, mind e sajátos tematikájú műveket konkréten igen sok, olykor makacs legenda övezi. Az utóbbiakkal kapcsolatosan azt is megjegyezhetem, hogy e legendák képzéséhez alighanem maga Krúdy is hozzájárult, például Az Élet Álom című saját kiadású kötetével, melybe gyomornovelláinak egy kis, bár jelentős csoportját gyűjtötte össze, s ezzel a későbbiekben tulajdonképpen évtizedekre meghatározta azon kiadványok sorsát, melyek sokszor merkantil szempontok alapján válogattak belőlük olyan címeken, mint A has ezeregyéjszakája, A jót étvágy titkai és sorolhatnám tovább. A legtöbb legenda persze Krúdy alakjához kötődik; ezek egy része írásaiból származik, amennyiben az elbeszélőt, a szerzőt és az elbeszéltek hitelességét, bizonyosságát ebből következően azonosítják, más részük az író életét, figuráját és életművét felelevenítő emlékezésekből, anekdotákból eredeztethető. Mindkettőt nagy óvatossággal kell kezelni, bár nem egyforma mértékben; a Harmos Ilona által felidézett (ő is csak hallotta persze) állítólagosan egyszer, egy nap elfogyasztott 100 kisfröccs nyilván a Krúdy-legendáriumba utalandó. Hunyady Sándor arc- és életképe Krúdyról a Családi albumban viszont valószínűleg sokkal közelebb jár a valósághoz, még akkor is, ha fennáll annak a veszélye, hogy ennek megrajzolásában éppen Krúdy zónapörköltös, sóskiflis, sörös-boros művei is hatással lehettek rá, tehát valójában az irodalmat másolja. Valamint az is kétségtelen, hogy a Hunyady-féle történet Krúdyról akár egy Krúdy-novella is lehetne e tárgykörben, amiből arra is kilátás nyílik: vajon mennyi a szerepjáték az író valóságos figurája és a művek elbeszélője alakja között. Nem legendákat akarok most oszlatni (részben már úgyis megtették mások), mégis egy-két elemét e legendáknak érintenem kell ahhoz, hogy majd hitelesebben rajzolhassam meg Krúdy gasztronómiai műveinek mitikus terét, struktúráját.






         Legtöbb értelmezője az evés motívumának felbukkanását az 1920-as, pontosabban a húszas évek második felére teszi, pedig dokumentálható, hogy lényegében már a 10-es évek közepétől tapasztalható ennek megerősödése, ám igazából a gasztronómia kezdettől fogva jelen van az életműben, igaz más és más szereppel és nyomatékkal, s főleg jelentéssel. Korábbi korszakai műveiben az étkezés gesztusa, az étel szerepe a szövegek hátterében marad, azt is mondhatnám, a gesztus és a szerep funkcionális, és beépül a szöveg hierarchikus struktúrájába, ahol funkcionalitásában alárendelt, nem önálló jelentéssel bíró rész marad. Az első világháború idejétől számítható, hogy mind publicisztikai, mind novella- mind regényírói minőségében az evés a szövegeken belül kezd önálló jelentésképzővé válni, kezdetben azonban még keveredik a funkcionális cselekmény- és történetvezetéssel. Az Őszi versenyek (1922) elcsapott zsokéjának szeme még valóban a több napos éhezéstől szikrázik, és a történet egy pontján bekövetkező grandiózus ebéd leírása és a zsoké irdatlan fogyasztása, ha tetszik, egy naturális történet lélektanilag akár indokolható része is lehetne. Már kevésbé látszik indokolhatónak a két évvel korábbi Velszi herceg (1920) című regény egy részlete, annál is inkább nem, mert a műben az evés amúgy alig kap szerepet. „Róza néni”, az egyik főszereplő mondja Bimynek, a másik főszereplőnek, hogy: „Húst kell enni, behunyt szemmel, nem gondolva semmire, csak az evés gyönyörűségére. Falni kell – te kis velszi herceg. (…) Egy jó ebéd – és bőghet valahol az elhagyott szerető. Egy bőséges vacsora – és haldokolhat az is, akit legjobban szeretünk. Enni kell, étvággyal, falánkan, zabálva, mint a krokodilus.” Róza néni sajátságos kifakadása a szövegben nincs előkészítve, s a későbbi fejlemények sem magyarázzák az egyébként az „evés gyönyörűségét” emlegető, jelentésében azonban erősen fenyegető, baljós tartalmakat hordozó tirádát. Minden valószínűség szerint a Velszi hercegből vett ezen idézett az első nagy esztétikai hatású szövegrész a Krúdy életműben, amely azt foglalja magában, hogy a szövegek evés-ivásához lehetetlenség csak pozitív konnotációkat fűzni, mint azt értelmezői általában ajánlják. Sőt, az vehető észre, hogy műfajtól függetlenül az evés olykor, nem is kevésszer, nem az élvezet, a megnyugvás tevékenysége, hanem valamiféle ember feletti bekebelezés, ami legtöbbször taszító, sötét jelentéslehetőségeket is hordoz. Például, A jó étvágy titkaiban (1932) a főszereplő „P. B. még mindig a kolbászt falatozta, legalábbis olyan eréllyel, mintha embert evett volna…” Ugyanitt az erős paprika fogyasztásáról az elbeszélő megjegyzi: „Parazsat is harapdálhatna az ember ennyi elszántsággal.” Az evés testi vonatkozási másutt még inkább ambivalensek; a Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkájában (1926) olvasható a forró leves kanalazásáról, hogy a vendég „szemét lehunyta a fájdalomtól vagy a gyönyörűségtől”. Az egyértelműség, az eldönthetőség hiánya e műveknek (de szerintem a Szindbád-novelláknak is) karakterisztikus tulajdonsága, ami nyitott, többféle értelmezhetőséget eredményez, bár a test működéséről alkotott elbeszélői képet illetően vannak egyirányú jelentéselemek is, főleg azok, amelyek a szövegek animális, helyenként e minőségében sokkoló, groteszk értelmén alapulnak. A másik ember sajátos bekebelezése nemcsak a híres Utolsó szivar az Arabs Szürkében (1928) című novella tárgya, különös változatát megtalálhatjuk a kevésbé ismert Előhang egy kispörkölthöz (1931) című, inkább tárcanovellának számító szövegben is, ahol a következőket olvashatjuk: „Ilondai (…) dolga végeztével egy józsefvárosi kiskocsmába járogatott, ahol azzal tetszelgett magának, hogy apránként megeszegette régi hölgyismerőseit, akik bizonyos okokból cserbenhagyták. – Ma Szekond Irmát esszük meg – mond a bámulatos vendéglősnek…” Szekond Irmát malacpörkölt formájában fogyasztja, tehát a szöveg elbeszélője kedélyes kétértelműséggel játszik el az azonosítás és a megkülönböztetés lehetőségeivel, s így az első pillantásra sokkírozó megállapítás a későbbiekben látszólag beleolvad egy szokványos metaforikus jelentésmezőbe, hiszen viszonylag ritkán fogyasztunk embert, kisvendéglőben pedig szinte soha. Azért csak látszólag azonban, mert a szöveg egy ponton, a rendelés föladásakor mégiscsak visszakanyarodik a brutális azonosításhoz, imigyen: „Igen, igen, volt valami fűszere szegény Irmának, amely fűszert a malacpörköltben szokott érezni az ember. Kis csontjai voltak, de csak térdig volt karcsú a lába, mert azután már a zsírok és húsok következtek. Így derékban is karcsú volt, mert gyenge, hajlékony bordáit nagyon jól tudta idomítani, de vállán és mellén felduzzadtak a húsocskák, ez ellen nem lehetett mit sem kitalálni. Szeretném tehát, ha a csontosabb darabokat válogatná ki részemre a pörköltből, vendéglős úr.” Az Utolsó szivar az Arabs Szürkében című remekműben pszichológusok vizsgálták és bizonyították azt a lélektani magyarázatot, hogy az ezredes mintegy bekebelezi a hírlapírót az által, hogy az ő feltételezetten szokásos ételeit eszi, s így azonosul vele, ami aztán halálát okozza. Az előbb idézett novella azonban túl megy e lehetőségen, amikor az egyik embert rajnai lazacként, a másikat malacpörköltként azonosítja, és az elbeszélő e formájukban megeszi őket. Az egyszerű étkezés rituális zabálássá változik, amely zabálás volna hivatott a világ és benne az emberi kapcsolatok bensővé tételére. Az evés rítusa bizonyos szövegekben nemcsak mitologikus magasságokba emelődik, de egyrészt egyre animálisabb karakterisztikumot vesz fel, másrészt a bekebelezésen túl összekapcsolódik a mitikusan értelmezett ölés fogalmával, s a rítusban résztvevő szereplő, főhős szintén emberfeletti tulajdonságokkal mutatkozik meg. Az Isten veletek, ti boldog Vendelinekben (1926) a vendég az újhagymát nem egyszerűen megeszi, hanem gyakorlatilag kivégzi: „a hagymát, miután annak fejét a sótartóba beleütötte: metszőfogaival nyakon harapta.” – s az idézetből az is kiderül, hogy e kivégzés az állati támadással és öléssel is erős metaforikus kapcsolatot tart. A Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkájában (1926) az étkező vendég már inkább egy mitologikus óriásra, küklopszra emlékeztet, amikor is „a húst a villával a kés lapján balanszíroztatva szájába vette, és állkapcsával csak egyetlen, de annál megelégedettebb mozdulatot tett, mintha malomkő mozdult volna a szájában…” Ahogy már említettem, mindezzel párhuzamosan erősödnek a szövegek animális, sokszor vulgáris jelentései, s nem mindig csak utalásos, metaforikus formában. Az Egy pohár borovicska és következményei (1926) hősnője, Zsanet így próbál Kalkuttai szívébe férkőzni étkezés közben: „Ha nem ülne elég kényelmesen, változtasson a székén. Emelje fel az egyik lábát néha, mert a vérkeringésnek engedni kell, a gőzök, gázok, felpüffedések már sok embernek komoly bajt okoztak, amikor természetes ingereiktől visszatartották magukat.”


         Az evés tehát zsigeri életfunkciókat is jelent Krúdy szövegeiben, melyek gyakran kapcsolódnak a testiség más funkcióihoz, a szerelemhez, a szexushoz, méghozzá e vonatkozásban a nőkhöz. A szerelem és a nők a 910-es évek végéig a Krúdy próza kitüntetett motívuma, vonulata, attól kezdve viszont egyre inkább háttérbe szorul, és helyét, státusát a szövegekben az evés és animális vonatkozásai veszik részben át. Vagy pontosabban, az elbeszélő gyakran összekapcsolja a nő alakját és az animális létezés jelenségeit. A legenyhébb fogalmazás, hogy az ételekről ugyanúgy naplót kellene írni, mint a szerelemről (Emlékezés a lengyel levesről, 1915); átmenetet képez ugyanebben a szövegben, hogy „Észrevétlenül eljön az idő, midőn az étekfogás fontosabb, mint egykor a nők magaviselete volt.”, s idetartozik a Magyar hasakból (1919) az is, hogy „Az étkezés kultusza nemegyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét…”.  A pincér álmában (1927) már viszont azzal az azonosító eljárással találkozhatunk, melyben a rendelés és étkezés során a kacsát mint nőt említi a szereplő, amennyiben a kacsa „a pocsolyában is gusztussal él”. A Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája című novella vendége megfordítja a húst, hogy alulról is megszemlélhesse, „mint ahogy egy nőszemélyt szokás megnézni tetőtől talpig.”, A fogadósné, vagy az elvarázsolt vendégek (1926) című novellában a tiroli „nőhódító pillantásokkal mérte végig a káposztahalmot”. Ugyancsak A pincér álmában már az evés a szexuális érintkezéssel kapcsolódik össze, a vendég a levessel csókolózik, s a szöveg nem hagy kétséget a felől, hogy a további fogások az érettebb (értsd testiesebb) szerelemmel, szerelmi tevékenységgel azonosíthatók. Arról, hogy e Krúdy szövegek elbeszélői nagyjából mit is gondolnak a nőkről, milyen jelentéseket kötnek hozzájuk, a Boldogult úrfikoromban (1929) című regényből alkothatunk képet – részben más, nem gasztronómiai aspektusokból. A kocsmába belépő és ott házias otthonossággal viselkedő Vilma kisasszony kapcsán jegyzi meg az elbeszélő, hogy „Egy kézimunkázó nő majdnem olyan szükséges egy barátságos szobába, mint a magvakat ropogtató madár a kalitkában.” A mondatot nem feminista indulattal idézem, pusztán arra látom igen jó példának, hogy a Krúdy által körvonalazott mindenkori kocsma terében lényegében folyamatosan az emberi attribútumoktól megfosztott létezés hol mitikus, hol animális, vulgáris jeleneteivel találkozhatunk. Ez azért is érdekes, mert a szövegek belső mozgása a pozitív és negatív konnotációk között korántsem egyértelmű.


MÉLYPINCE, Krúdy kedvenc törzshelye




         A kocsmák, kisvendéglők atmoszféráját, auráját a legtöbb értelmező barátságosnak, vonzónak, bensőségesnek írja le, ami részben elfogadhatónak is látszik. Erősíteni látszik ezt az interpretációt az is, hogy a kocsma meleg és otthonosnak tűnő zárt világába kívülről belépő látogatók, vendégek általában az őszből, s még gyakrabban a télből érkeznek ide. A havazás minden esetben a külső világ metaforája, a hozzáköthető jelentések azonban nem mindig a hidegséget idézik meg; a belülről, a zárt térből való kitekintés már átalakítja, s akár barátságossá is teheti. Ehhez azonban kizárólag a bentről, mintegy védett helyzetből való szemlélődés segítheti a szereplőket. A kocsma tere az tehát, amely barátságosnak minősülhetne, ha benne tényleges védettséget élvezhetne a vendég, ám e térben – részben idéztem is már – fenyegető, baljóslatú események is megtörténnek, például a vendég egy kis ujjdarabkát talál a virslijében gábelfrüstöközés közben (Villásreggeli, 1929). De az animális és nem emberléptékű és mértékű zabálások is valószerűtlen, nem feltétlenül csak vonzó térként tüntetik fel a kocsmát. Krúdy elbeszélői gyakran szólnak arról, hogy a kocsmában „az ördöngösségek napja volt”, hogy a tér elvarázsolódott, hogy valaki „mintha varázslatot művelne”. De már a kocsma terébe való belépés sem egyszerű, hétköznapi, ugyanis, mint a Villásreggeli elbeszélője állítja: „Ezeknek a kocsmáknak semmi nyomuk nem volt az utcán (…) mégis megtalálták az ajtót, amelyen át rejtelmesen a kocsmába lehetett jutni…” S a vendégek ténylegesen nem valószerű cselekvéseket végeznek, még az evés sem az gyakran, ha azt olvassuk, hogy valaki szinte az egész étlapot megrendeli. A Krúdy szövegek kocsmáinak tere tehát inkább közelít egy neutrális térhez, már csak azért is, mert meg van fosztva legkarakteresebb jellemzőjétől, az időtől. Csak akkor tudunk hozzávetőleges idődimenziókat kötni hozzá, ha a kocsmából kifelé nézünk, ám ez is nagyon elmosódott, többnyire csak évszakhoz, viszont szinte mindig ugyanahhoz az évszakhoz társítható. A kocsma tere így mitikus térré válik, amit nem időbelisége határoz meg, hanem más (részben narrációs) elemek jelölik meg kereteit. Ezekből most csak kettőt említek meg: az elbeszéltek cselekvéssorozatainak szertartás jellegét, mintegy rituáléját, illetve ezzel szoros összefüggésben a cselekvések ismétlődő jellegét. Ez utóbbi narrációs és világképi kérdés is persze, a repetitív szövegalkotás mindig az állandóságra és az időtlenségre utal.


         A novellák kocsmaterében általában két szereplő lép az olvasó elé, a pincér és a vendég (regényeknél látszólag módosul a helyzet, az alapképlet azonban ezekben is föltalálható), az elbeszélők szerint ugyanannak a szertartásnak nem egyforma és nem egyenrangú részvevői, de a rituális tér megképzésére nélkülözhetetlen elemei. Mózel pincér úgy lép Szortiment szerkesztő úr asztalához, „mintha egy életbe vágó szertartás elvégzéséhez készülődne”, s a vendég később azt tapasztalja, hogy Mózel „szinte imádkozó állásban” várakozik. A Miért állt az óra a vendéglőben? (1933) pincéréről az elbeszélő egyenesen azt állítja: „Így áll a sekrestyés az oltár oldalán…” A rituálé papja, a vendég a sótartót, paprikatartót és a fogpiszkálótartót rendezgeti, „mint valamely kis bálványokat, amelyeknek megengedtetik részt venni a közelgő ceremóniában. (…) minden kis bálványnak megvolt a maga helye, amelyre engedelmesen elvonult.” Az étlap tanulmányozása, a rendelés szertartása, majd magának az evésnek már-már nem evilági lebonyolítása lényegében mindegyik szövegben hasonlóan zajlik le, bár talán pontosabb azt mondani, azonos módon. Minden szertartás, ceremónia valójában attól az, ami, hogy elemei változatlanok; a szövegek ezt narrációs ismétlésekkel erősítik meg, amelyek azt a befogadói érzést keltik, hogy mintha mindig ugyanaz történne, ugyanabban a térben, ugyanazokkal a szereplőkkel, akik ugyanazokat a cselekvéssorokat végzik. „A falióra harminc év előtt is állott, mégpedig fél tizenegyet mutatva, amikor ebben a vendéglőben először voltam, és itt ugyancsak borsos tokányt ettem”, mondja a vendég az említett novellában. Az ismétlődések nagyobb elbeszéléselemekben, struktúrákban is létrejönnek; a visszatérő hősök történetei Krúdy e korszakában két nagy ciklusba, novellafüzérbe is rendeződnek (Ulrik-novellák, Szent Mihály-novellák), de gyakori az is, hogy az író párdarabokat képez meg a novellákból, mint Az utolsó szivar… és A hírlapíró és a halál közismert, vagy a kevésbé vizsgált A pénteki vendég és a Levegőváltozás öröme és szomorúsága (mindkettő 1933) esetében. Feltűnőek az említetteknél kisebb epikus elemek szüntelen ismétlései: ezek részben tárgyi, részben nyelvi-stiláris elemek. Egyiknél sem zárnám ki, hogy nem Krúdy írói feledékenységéből eredeztethető, hogy bizonyos kifejezések, történetelemek és tárgyak újra és újra előfordulnak mind a regényekben, mind a novellákban, például az 1929-es termésben több helyütt is találkozhat a befogadó az „emberi ujj a virsliben” történetelemmel, legfeljebb A has ezeregyéjszakájában a virsli szalámi rúdra változik. Ha lehet így mondani, a szövegek tárgyi valóságában mindenhol központi szerepet tölt be a zsíros főtt marhahús (s persze elfogyasztása), vagy a „Valódi keményfából készült fogpiszkálók”, melyeket ugyanazzal a mozdulattal és szóbeli megjelenítésben döfnek a vendégek a foguk közé, miközben ugyanazokkal a szófordulatokkal érdeklődnek, hogy: „mit tud az a fácán”, legfeljebb a fácán egy másik szövegben „kacsára” módosul. A szereplők gesztusai is ismétlődnek, egyformán kevergetik a kanállal a forró levest, vagy ugyanazzal az alapossággal tanulmányozzák az étlapot. „Az >egész világon< ilyenkor csapolnak – mondta most Plac” a Boldogult úrfikoromban című regényben, de már ennek előtte az elbeszélő leszögezte, hogy mindez „a >Bécs városához< címezett vendégfogadóban ismétlődő régi színdarab”, A pincér álmában is „az óra áll”, s a pincér „mintha egyszerre hallaná mindazokat a rendeléseket, amelyeket valaha ebben a vendéglőben tettek.” S valóban, műfajtól függetlenül a szövegek kis és nagy struktúrái is arra utalnak, vagyis arra terelik a befogadói figyelmet, hogy ha a befogadó egyszer belépett egy ilyen struktúra terébe, akkor egyszersmind az összesbe is. Alighanem ez az alapvető szövegképzési eljárás az oka annak is, hogy mintha egyetlen szövegből generálódna a szövegek számtalan, egymásra emlékeztető változata. Azaz igen erős az így értett „szövegváltozatok” között az átjárási lehetőség.


         A Krúdy-szövegek ezen típusának mindezek következtében van egy egészen furcsa, érdekes vonása, ami távolról a mítoszok, mitológiák megképződését, felépítését idézi. Az egyik az időtlenség, az, hogy bennük az időnek alig vagy semmi szerepe nincs és nem is volt, a másik, hogy állandó elemei vannak, függetlenül attól, hogy ezek istenek vagy kispörköltök, sóskiflik, s pláne velős csontok. Az írások szereplői valójában azért érzik magukat jól, barátságosan és otthonosan a kocsmában, mert kilépnek az időből, s átlépnek egy olyan világba, amelyben képesek tájékozódni, hiszen mindig minden ugyanott van, ahova helyeződött, és azt jelenti, amit egyszer jelentett. Sajátos módon e szövegekben részvevők váratlan események bekövetkeztekor nem kizökkennek az időből, hanem némi képzavarral élve visszazökkennek oda, s akkor a vak végzet képében-formájában azonnal a színre lép a pusztulás, az elmúlás, végső soron a halál. „Plac (…) tisztán látta a helyzetet, hogy ő már innen csak egyenesen hazamehet , haza, abba a reménytelenségbe, ahol nem várakozik rá senki, legfeljebb a halál”, üzeni a Boldogult úrfikoromban tényleges zárása, azaz Placnak vissza kell lépnie az időbe.


Krúdy halotti anyakönyvi kivonata 




         Ha egy idő nélküli térben mozognak Krúdy elbeszélői és szereplői, akkor ennek a helyzetnek a sajátságai érvényesek rájuk: az időtlen állandóságban vagy az állandó ismétlődésben nincsenek folyamatok, legkevésbé teleologikus eseménysorozatok, s ha teleológia sincs, akkor minden emberi tevékenység cél nélküli, önmagára vonatkoztatott, s az evés, a zabálás is csak annyiban célelvű, amennyiben az élet fenntartásához elengedhetetlen, de ezen túl nincs semmiféle jelentése. A gasztronómiai körbe tartozó Krúdy-művekben az élet és az étel azonosítása éppen ezért nem magyarázható bármiféle emberi érték felől, s nagyon erős az interpretációs kísértés arra, hogy mint a mitológiákban, a szereplőket közönyös, az emberi világ etikai mércéivel nem körülírható figuráknak lássuk. Vagy másképpen és még esszéisztikusabban fogalmazva: közönyösen tekintenek ránk, nem ítélkeznek, s ők maguk sem ítélhetők meg. Ha a mítoszteremtés világértelmezésként, világmagyarázatként interpretálható, márpedig alighanem annak kell tekintenünk, akkor Krúdy gasztronómiai érdekű műveiben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az így felfogott világban semmiféle érték nem játszik szerepet, még a legáltalánosabban szemlélhető részvét sem. Ez talán a magyarázata azoknak a jelenségeknek, amelyeket a novellákban, regényekben animálisnak neveztem korábban, bár el kell ismernem, az animális is valami viszonyítási alapot feltételez, e művekben pedig, ha mitikus, zárt terükben maradunk, ilyet a legkevésbé sem fedezhetünk föl. A Krúdy-szövegek így nem viszonylagosítják az értékeket, mint például Kosztolányi szövegei, hanem nem ismernek el létező és működő értékeket, elbeszélőik talán csak egy kivételt tesznek: az írás, az irodalom mintha kivétetne ezen érték nélküli körből, bár lehetséges e mozzanat parodisztikus, ironikus felfogása is. Az étlap olvasása sok szövegben mint regényolvasás tűnik föl, az Isten veletek, ti boldog Vendelinekben a vendég „olvasgatni kezdte elölről az étlapot, mint valamely érdekessé vált regényt, amelyben eleinte szórakozottan lapozgattunk”, majd a megfelelő szemüveg feltevése kapcsán az elbeszélő még azt is megjegyzi: „amelyen át valaha a bibliát olvasgatták.” Később a vendég „az étlapot félretette , mint egy kiolvasott könyvet”. Az étlap regényként való „beállítása” – túl az ironikus elemen – arra figyelmeztetheti a befogadót, hogy mindkettőt – regényt és étlapot – vagy a kettő azonosításából kielemezhető „irodalmat” végeredményben a teremtés pozitív gesztusával hozza összefüggésbe. Az írás, az irodalom mint valaminek a megteremtése, létrehozása talán az egyetlen olyan eleme a Krúdy-műveknek (s nem csak a gasztronómiai tárgyúaknak), melyet a mindenkori elbeszélő, úgy tűnik, csak az érték fogalmával köt össze. (Bár biográfiai tény, s nyilván túlzott szimbolikus jelentőséget nem kell neki tulajdonítanunk, azért mégis nyomatékkal jegyzendő meg, hogy – ha lehet ezt így kifejezni – Krúdy egyetlen dologhoz és tevékenységhez volt hű tizenhat éves korától haláláig: az íráshoz, megteremtve, létrehozva bármilyen körülmények között is a magyar próza Jókaihoz fogható vagy azt meghaladó terjedelmű életművét.) Érdekes, de itt most csak épp említem, hogy a gasztronómia, csak úgy mint az irodalom, két elemű: elbeszélő és befogadó az irodalom, az írás részéről, az étel megalkotója, a főzés végrehajtója és a végeredmény elfogyasztója a gasztronómia részéről. Nyilvánvaló, s csak a rend kedvéért érintem, hogy az író egyfelől, és a szakács másfelől ugyanúgy ugyanannak a kreativitásnak a „foglyai”, hisz mindketten a maguk művészetében műalkotásokat hoznak létre. Innét tekintve az étlap regényként való emlegetése akár komolyan vehető volna is, csakúgy mint maga a tényleges regény, az irodalom. Elgondolkodtató viszont, hogy a Krúdy művekben az írás-irodalom teremtő párosának nincs meg a gasztronómiai párosa, pontosabban csak egy csonka mása van. Krúdy novelláiban, regényeiben ugyanis alig lelhető fel a gasztronómiai teremtésnek, a főzésnek, azaz a létrehozásnak a momentuma, s ha nagyritkán mégis, az soha nem olyan erős az ábrázolásban, mint az elfogyasztásnak, a bekebelezésnek, tehát a nem kreatív, nem létrehozó animális tevékenységnek a rajza. E ponton talán nem túl kockázatos egy kicsit összekeverni a Krúdy életrajz bizonyos elemeit magával az életmű üzenetével, egyúttal egy apró legendát is korrigálnánk. Krúdy levelekből tudjuk, hogy szerzőjük kedvelt enni, például a prózai műveiben oly gyakran emlegetett töltött káposzta (az apró, egy harapásnyi töltelékkel) szívéhez közelálló volt. Azt azonban egy percig nem állíthatjuk – ellentétben a legendákkal – hogy különleges gourmet lett volna, mert gasztronómiai horizontja azért nagyjából a húslevessel, főtt marhával és az említett töltött káposztával le is zárult. (Más kérdés az, hogy az úgynevezett „einspenner” pörkölt szaftban leírása képes ezt a „kültelki” ételt szinte már nem e világi magasságokba emelni.) Az az életrajzi tény, hogy Krúdy ugyan kedvelt enni (már persze addig, ameddig egyáltalán tudott, hiszen életének utolsó harmadában már alig-alig, s ezt is érdemes volna egyszer összevetni a mitologikus zabálások ábrázolásával)), de egyáltalán nem volt különösebben igényes e téren, valamint, hogy műveiben (függetlenül attól, hogy azok publicisztikai írások vagy kifejezetten szépprózai jellegűek) a gasztronómiai oldalnak csak a „fogyasztói” része van megjelenítve, tehát az „ételmű” megteremtése szinte soha, ellentétben az „életmű” létrehozásának igényével – az mondható el igen egyszerűen és röviden: valójában egyetlen érték létezett számára: az írás és annak teremtő ereje.


Forrás: ALFÖLD irodalmi folyóirat 2007 szeptember

2012. július 11., szerda

CIGÁNYZENE A TABÁNBAN (2.RÉSZ)


A 18-19. század fordulójára vonatkoztatható az az újságcikk, amely szerint a Hét Választó Fejedelem fogadóban „farsangidőn csimpolyások reszelték a talpalávalót a népnek, míg a belsőbb termekben a gazdag polgárifjúság finomkodott kóborló bécsi muzikmeiszterek dallamaira.” Egy magasabb súlycsoportba tartozó „bécsi muzikmeiszter”, bizonyos Beethoven 1807-ben személyesen is tiszteletét tette a Hét Választó Fejedelemben (legalábbis nagyon valószínű), és a fogadó vendégei között szerepelt Berzsenyi Dániel is, 1810-ben. Szemere Pál így számol be egy Kazinczynak írott levelében a Berzsenyivel töltött időről: „Literátori beszélgetésünket eggy violint-játszó német szakasztotta félbe, a’ ki az ebéd mellé egy néhány nótákat húzott. Éppen arra emlékeztettem Berzsenyit, hogy Virágot jó lenne meglátogatni, minthogy nem messze lakik, midőn Berzsenyi a német muzsikussal meg nem elégedve azt kérdé tőlünk: Itt van-e most Bihari? Ugyan hol lehetne megkapnunk? – Azt estve megkaphatjuk, ha tetszik. Most ebéd után Virágot látogassuk meg. – S hol szokott Bihari muzsikálni?...”10 Mit tudott ez a muzsikus, aki ebben a pillanatban láthatóan jobban izgatta Berzsenyi képzeletét, mint a tabáni „szent öreg”, Virág Benedek meglátogatása. Bihari János az ekkor már virágkorát élő magyar nemzeti tánczene, a verbunkos ünnepelt cigányhegedűse volt, mely stílus tárgyalásával a tabáni szórakoztató zene egy újabb rétegéhez érkeztünk. A verbunkos, mint azt neve is mutatja, a 18. század elején felállított állandó közös hadsereg utánpótlásához szervezett toborzó-mulatságokkal összekapcsolódva alakult ki a 18. század vége felé. Sokféle hagyomány érlelődött össze benne: a korábbi század közép-európai tánczenéje, a magyar népzene elemei (a kanásztánc és a népi hangszeres zene elemei), a kuruc-korból eredeztethető, török hatást is sejtető Rákóczi-nóta népes dallamcsaládja, és az új, bécsi klasszikus műzene. Ezt a muzsikát érezte az ekkoriban föllángoló nemzeti öntudat a leginkább sajátjának, és a külföld szemében is sokáig ez jelentette „a” magyar zenét.
A verbunkos előadóiként jelennek meg a szórakoztató zene színpadán a cigányok, akiknek zenei tevékenységéről addig csak szórványos említések szóltak. Térnyerésük egyik vélhető oka, hogy a szórakoztató zenészség hagyományosan lenézett foglalkozásnak számított, mint a vájogvetés vagy a kolompárság (ezek sorában persze a legmagasabb rangot viselte). A verbunkos-stílus és a 19. század közepére belőle kifejlődő népies műdal, mely a cigánybandák repertoárjának gerincét képezte a 20. században is, olyanyira összekapcsolódott a cigányzenészekkel, hogy többen (köztük még Liszt Ferenc is) cigány „találmánynak” vélték. Pedig a cigányok világszerte annak a népnek a saját zenéjét játszák, amely befogadta őket.
Játékukat vonzóvá teszi az általában apáról fiúra öröklődő mesterségbeli tudás, a rögtönzésszerűen szabad előadásmód, mellyel a gyengébb darabokat is tetszetőssé teszik, és a közönség hangulatának, igényeinek figyelmes követése. Egy banda jellemzően két hegedűből, cimbalomból és nagybőgőből áll, és rendesen klarinéttal, brácsával, csellóval egészülhet ki.
        A cigányzene volt a tabáni kocsmaéletet a 20. században is meghatározó két irányzat egyike, a másik a XIX.század végén Bécsben megjelenő sramlizene?....(kassius)
    ..". Végig a tabáni estéken a parányi ablakok majd minden házban világosak. Mindegyik korcsma, és majd mindenikben zenélnek. A hegy lábánál még cigányok zenélnek, de a hegynek fölfelé már a schrammel lesz az úr.” – szól a megfigyelés 1925-ből.Az ilyenfajta megoszlásnak nem nehéz magyarázatát adni. A domboldal „bohém tabánjának” falusias környezetébe kerül a kisebb presztizsű sramli. Előadói gyakran amatőr-félamatőr zenészek (szemben a cigánybandák hivatásos tagjaival). Nem volt ritka a kottából való játék sem: „Egy harmonikás, egy gitáros és két hegedűs játszik. Orfeuszt. [...] a tabáni schrammel szinte átszellemülten játsza Offenbach örökszép melódiáját. Mélyen ráhajolnak a zenészek az asztalra, ahová a kottalapokat terítették, és ügyelnek, nehogy egyetlen hangot is elhibázzanak..."

...A cigányoktól idegen volt az így folytatott zenélés, amely elveszi a vendégekkel tartott közvetlen kontaktus lehetőségét, ezért kottát legföljebb csak a betanuláskor használtak (ha épp nem „fül után” tanultak). A sramlisok még utcai kalapozásra is vetemedtek18 – zenész cigányokról ez is nehezen volna elképzelhető.
A nagyobb presztizsű cigányzene a Duna felé eső városiasabb részbe, az „elit Tabánba” kerül. A Magyar Cigányzenészek Lapja a 20-as, 30-as évek fordulóján megjelent számainak utolsó oldalán közli a legrangosabb cigányzenés vendéglők listáját. A Tabán majd ötven vendéglátóhelyéből ezeken a listákon csupán három szerepel: a Cziegler, a Kakuk és a Várkert kioszk.(1.)
1898-a fotó tanúsága szerint a Döbrentei utcában székelő " Bor és Sörház az ARANY LIBÁHOZ" vendéglőben minden nap cigány muzsika szórakoztatta a nagyérdeműt.


Nézzünk egy konkrét időpontot.A budapesti 1900 évi Lakczímjegyzék szerint a Tabánban lakók közül,(tehát a más kerületekből ide dolgozni járókat nem számítva) az alábbiak vallották magukat zenésznek:
Balogh Balázs                             zenész                              Kőműves u 7
Babay György                            zenész                                Fehérsas tér 14
Balogh Kálmán                             zenész                            Horgony u 50
Baráth Gusztáv                             zenész                              Attila krt 16
Baráth Károly                                zenész                           Horgony u 10
Becs József                                   zenész                            Attila krt 8
Benzsó Sándor                                zenész                        Aranykakas u 16
Berki István                                   zenész                        Hadnagy u 6     
Berki Károly                               zenész                          Görög u   1
Bokor Kálmán                              zenész                            Görög u 1
Borsos Béla                                  zenész                        Döbrentei u 3
Borza József                            zenész                                   Attila krt 16
Csevse József +                          zenész                             Naphegy u 39
Csomor Gábor                          zenész                                       Ív u 10
Czicza János                          zenész                                      Ív u10
Czicza József                          zenész                                   Ív u 10
Farkas Ferenc                                zenész                             Attila krt 16
Gáspár József                                 zenész                             Attila krt 16
Horváth Ferencz                            zenész                              Árok u 51
Horváth János                                zenész                           Kőműves u 7
Horváth János                             zenész                             Attila krt 16
Horváth József                            zenész                              Görög u 1
Horváth Sándor                           zenész                               Aranykacsa u10
Járóka József                                 zenész                           Attila krt 16
Jerabicza János +                           zenész                               Horgony u 58
Kecskeméti János                            zenész                           Kőmüves u 7
Komanitzky Ferenc+                      zenész                            Horgony u 6
Kováts József                             zenész (muzsikus)               Attila krt 7
 ( a MÉLYPINCE  Joszó cigányhegedűse)
Kováts Károly                              zenész                             Kömüves u 7
Kovács Lajos                               zenész                             Palota tér
Kovács Mihály                             zenész                                 Horgony u 9
Körbl Felix *                                  zenész                                Naphegy u 7
Kratochvil Ferenc *                       zenész                            Attila krt 27
Kuckhelyi József                          zenész                            Hadnagy u 8
Kurucz József                                zenész                            Kereszt u 4
Lajos János                                    zenész                            Kőmüves u 16
Lakatos Gyula                               zenész                            Attila krt 7
Laky Béla                                      zenész                            Attila krt 16
Magda János                                zenész                             Ív u 10
Magda Mihály                               zenész                            Ív u 10
Maly Pál                                       zenész                            Aranykakas u23
Meriadt Ferencz *                          zenész                           Horgony u 66
Mucsala Vladimir +                        zenész                          Abroncs u 10
Neumayer Antal                            zenész                        Naphegy u 47/2
Nincsics Sándor  +                          zenész                         Horgony u 60
Paradeiszer János*                          zenész                          Döbrentei u 17
Putz Vince*                                     zenész                         Hadnagy u 57-59
Reichmann Gusztáv *                      zenész                            Palota tér 4
Riczner Károly*                             zenész                            Szarvas u 4
Rigó Gyula                                   zenész                          Attila krt 16
Rigó János                                    zenész                          Attila krt 16
Sándor János                               zenész                            Attila krt 16
Sárközy János                              zenész                            Árok u 51
Schmidt  Gyula*                              zenész                           Aranykakas u 23
Skurovetz  János +                          zenész                           Naphegy u 7
Száki István                                   zenész                          Attila krt 16
Tuszák József                               zenész                            Horgony u 9
Tuzák  György                             zenész                             Attila krt  8
Tuzák János                                 zenész                             Attila krt 1
Vida József                                 zenész                              Horgony u 6
Wacky Vince  *                        szinh.zenész                         Attila u 35
Wanka József*                                  zenész                        Virág Benedek u 8
Zauner Ágoston*                          zenész                             Csend és Aladár köz 2/b
(2)
(vastag betűvel szedettek valószínüleg cigányzenészek)  számszerint: 40 fő
(  * valószínüleg sramlizenészek)                                  számszerint: 11 fő
(+     -" -    rác muzsikát művelők)                              számszerint :  6 fő

A cigányzenészek  sokszor csoportosan laktak,ilyen "cigányházak" voltak:

Ív utca 10                                    4   fő
Attila körút 16                             11 fő
Kőműves utca  7                            4 fő
Későbbi híres cigányprímás nevet is fellelhetünk a lakók között.Járóka József pl. rokona lehet a híres prímásnak,Járóka Sándornak.

Az Ív u 10-ben egyébként egy verklis is lakott


Kolih János         kintornás                                      Iv u 10



Kintornás zenész lakott még az Aranykacsa utcában is
"Ha elég a sváb nótákból, hallgatunk a szomszédban rác tamburást, vagy lesétálunk Poldi bácsi Mélypincéjébe. Míg az öreg megmássza a nyolcvan lépcsőt a hegy méhében szunnyadó, pókhálós palackokért, ámulhatunk az apró termetű, gömbölyű cigányprímás, Jószó művészetén. Muzsikált ő Teleki Sámuel görgényi kastélyában is, köszönőlevele van a német császári udvar hivatalától, de hazavágyott a Tabánba. Nincs bandája, egy szál hegedűvel járja a kocsmákat. Eljátszik bármit, a Schneider Fánitól Tosca imájáig vagy az Alexander\'s Ragtime Bandig - csak a Himnuszt ne kérjük tőle. Arra nem hajlandó: "az nem korcsmába való", mondja szigorúan. (Ötven cigány húzza majd a Farkasréten Kovács József kedvenc nótáját a sírgödör körül 1924-ben: "Talán nem is muzsikálnak / talán csak én álmodom…") Saly Noémi : Kiskocsma , kispörkölt, kis korsó sör.Az 1920-as években a Czakó utca 1-ben a Czieglernél szintén cigányzene szólt. Itt Kalmár Tibor énekelt.Az ALBECKER vendéglő a Kereszt tér 4-ben biztosra akart menni.
"ebből is egy kicsit , abból is egy kicsit" alapon sramli és cigányzenét is játszott, amire külön zenekarai voltak a legjobb halászlét felszolgáló étteremnek.
    A PREISLER vendéglőben , a régi KAKUK mellet (Kereszt utca 4) játszott Kurucz József (lásd lakcímjegyzék), akiről csak gyaníthatjuk, hogy cigányzenész volt.
  Ugyancsak cigány muzsika szólt a VÉN SZEDERFÁHOZ címzett vendéglőben, Marada József  idejében és az ALSÓ-AVAR-nál is.  
















Schreil Győző,az "ALBECKER" tulajdonosa cigányzenét hallgat (1933)


Marada József vendéglője a Hadnagy utca 27-ben , később Havas József Vendéglője

A Cziegler és a Kakuk (Rácz Pali illetve Budai Gyuszi prímásokkal) a Tabán legfiatalabb vendéglői közé tartoztak, 1924-ben illetve 1926-ban nyíltak – korábban sramlit játszó kocsmák helyén (a Cziegler a már említett Gerstl utóda). Mi lehet e váltás magyarázata? A választ a Kakuk (és az új Kakuk( kassius)) magyaros bútorzata, a mestergerendáról lógó kukoricacsövek, a külföldi hírességek neveitől duzzadó vendégkönyv és az előtte parkoló autók adják meg: a cigányzene itt kezdi elfoglalni a helyét az idegenforgalom számára berendezett kirakatban.(3)



Képeslap a régi Kakuk-ról (1933-ban bezárt a Tabán lebontásakor)
A búcsúzó vendéglő reklámcédulája
Krúdy Gyula is kedvelte a cigányzenét, a cigányzenészek is Krúdyt, aki a Tabán lebontását már nem érte meg, azon a tavaszon halt meg (1933 május 12)
   Temetésén a nyíregyházi Sáray Elemér és cigányzenekara az alábbi dalt húzta:

  
(László Imre énekel)
A dal  szerzője idősebb Rácz Pali cigányprímás(1830-1886). Ferencz József feleségének Erzsébet királynőnek  ez a nóta volt a kedvence.

Sáray Elemér és cigányzenekara Krúdy temetésén ,1933 május 18-án
A méltatlanul mellőzött és nagy szegénységben meghalt író temetésén felhangzó dal egyben a Tabán hattyúdala. Még azon az őszön megindult a házak bontása, a lakókat kiköltöztették és szetszórták Budapest külső kerületeibe
1. 3.Loch Gergely Tamburaszótól a jazz-ig.Szórakoztató zene a Tabánban
2. Budapesti Lakczímjegyzék 1900
3.videók :You Tube
4.Fotók: Tabananno, T.H.GY(Tabán Múzeum)



2012. július 7., szombat

ERKÖLCSTELEN NŐK A GELLÉRT-FÜRDŐBEN ANNO 1943


Szűzanya meztelenül járkálnak a nők a Gellért gőzfürdőben...

A Budapesti Levéltár tette közzé ezt a gyöngyszemet, melyben egy tisztességben megőszült matróna 3 levélben fejezi ki mélységes felháborodását a Gellért fürdő női gőzfürdőben látottak miatt.

"Elviselhetetlen az az erkölcstelenség, amely egy jó idő óta a Gellért gőzfüdőben lábra kapott. A hölgyek alighogy belépnek a fürdőbe, sőt, a "gőzbe",  rögtön ledobják a fürdőruhát (inget), és szűzanya meztelenül járkálnak egyik medencéből a másikba, szóval mindenhova, ahova csak lehet, sőt már kezdik a száraz kabinok között is, hol már kénytelen voltam tiltakozni. Minden szégyenérzés nélkül grasszálnak, kéjelegnek, Azt hizsem, ez lélekrombolás, amely sohasem volt, és nem is, és nincs is, csak a Gellértfürdőben...." - fakadt ki panaszolkodó levelében egy tisztes matróna 1943-ban. Felháborodásában egyenesen a főpolgármesterhez fordult, mert annyira veszélyben érezte a jóérzésű asszonyok és gyermekek erkölcsének tisztaságát. Természetesen a főpolgármester úr azonnal intézkedett, és kiadta megbízható tanácsnokának az ügy kivizsgálását és orvoslását. Érdekes beleolvasni a buzgó tanácsnok válaszlevelébe, melyben hosszasan kifejti eme messzemenőkig elítélendő s erkölcstelen fürdőzési szokás megjelenésének okait. Megemílti többek között azt, hogy sajnálatos dolog, hogy a külföldi vendégek, de különösen a német és az északi népek szemérmetlen és ledér fürdőzési szokásai mennyire elharapóztak a hazai fürdőéletben. Továbbá, hogy az egyre gyarapodó fürdőközönség ellenőrzése a csekély létszámú személyzet miatt mennyire lehetetlenné vált. S bár a Gellért fürdőben - olvassuk tovább - a férfifürdők ellenőrzése kivitelezhető, a női részleg ellenőrzése azonban komoly akadályokba ütközik az igazgatóság részéről. El tudjuk képzelni, mennyire sajnálhatták!


Íme az  eredeti levelek:

A felháborodott hölgy első levele:

A felháborodott hölgy második levele:

 A matróna harmadik levele:





A Fürdőigazgatóság jelentései az üggyel kapcsolatban:











A tanácsnok nem épp megnyugtató válasza a hölgynek:


   





        Csiffáry Gabriella-Facebook

2012. július 5., csütörtök

CIGÁNYZENE A TABÁNBAN

Első rész: Mi a cigányzene?(Tallózás és ollózás a témában)


Barabás Miklós: Falusi cigánybanda
cigányzenészek – elsősorban városi cigányzenészek – által játszott zene Mo.-on. Ez a zene azonban nem cigány (s ezért szigorúan megkülönböztetendő a cigány népzenétől), hanem zömében a 19. sz.-ban keletkezett magyar népies műzene (→ verbunk, → magyar nóta, → csárdás), amelyhez tekintélyes mennyiségű nemzetközi szórakoztató zene is társul. Hogy mégis cigányzene lett a neve, ezt leginkább a következő tények magyarázzák: 1. a cigányzenészek kotta nélkül játszanak; jellegzetes magyar repertoárjuk szerzőinek, a verbunk-, nóta-, csárdásszerzőknek a neve nem került a darabokkal együtt forgalomba. Így könnyen megrögződhetett az a tudat, hogy mindannak amit a cigányzenész játszik, ő maga a forrása. – 2. Az említett műfajokban az előadásnak igen nagy szerepe van: a többnyire csak egy szólamban megkomponált, vázlatosan lekottázott nótát a cigányzenekar a maga technikai adottságaival, hagyományos formulakészletével, rutinjával, ügyes rögtönzésével tetszetősen hangzó darabbá formálja. Ennyiben tehát a cigányegyüttesnek része is van az alkotásban. A cigányok mint hangszeres előadók nemcsak a magyaroknál, hanem más népeknél: a törököknél a Balkánon, Romániában is fontos szerephez jutottak. Nálunk legkorábban 1489-ben, majd 1525-ben említenek cigányzenészeket; mindkét esetben fejedelmi számadáskönyvben. A 16. sz.-ból még három mo.-i cigányzenészadatot tudunk említeni: 1584-ben egy, az esztergomi bég által rendezett díszmenetben három cigányzenész szerepelt; 1596-ban magyar végvári vitézek foglyul ejtették a pécsi bég két cigányzenészét, egyik hegedűféle vonós hangszeren, a másik kézzel pengetett cimbalmon játszott; 1599-ben a Gyulafehérvárra bevonuló Mihály havasalföldi vajda kíséretében ugyancsak vonós hangszeren játszó cigányzenészek is szerepeltek. A 17. sz.-ban kimondottan cigányzenészre vonatkozó adatot csak az 1683-ban megjelent Ungarischer Simplicissimusban találunk; itt két esetben cigány trombitásokról van szó, egyszer pedig az élő hagyományból is ismert kettős szerepű – hegedűs és kovács – erdélyi cigányról. 1736-ban Apor Péter székely főnemes emlékiratában hegedűs és dudás cigányokat említ. Thököly Imre udvarában az 1683. évi udvartartási jegyzék 29 egyébfajta zenész között mindössze egyetlen, jelentéktelen cigányzenészről tud. II. Rákóczi Ferenc környezetében nincs tudomásunk cigányzenészről. – Az első két nevezetes cigányzenész közül az egyik, egy Barna Mihály nevű – a régebbi történeti adatokban szereplő cigányzenészekhez hasonlóan – főúri környezetben bukkant fel: egy 1737 körüli főúri lakodalomban rögtönzött zenei versenyen szerzett magának hírnevet. Czinka Pannának (halála éve 1772) ugyancsak úri mecénása volt: egy Gömör megyei Lányi János nevű földbirtokos, aki előbb Rozsnyón zenére taníttatta, majd bandájával együtt szolgálatában tartotta és patronálta. Czinka Pannáé volt az első igazi cigányegyüttes. Összetétele: két hegedűs (egyik közülük a prímás, a másik a kontrás), egy cimbalmos és egy bőgős. Általános gyakorlat szerint máig ez a kötelező legkisebb létszám és összeállítás. Ebből a prímás a dallamot játssza, a többiek dolga a harmóniai és ritmuskíséret. Harmóniát azonban a múlt század elején a cigányzenekarok általában még nem tudtak. Ebben az időben a jóindulatú lelkes, művelt zenészek – maga Liszt is – „szokatlannak”, „merésznek” találták a cigányok együttes játékát, de legtöbben a zeneértők közül meglehetősen sok szemrehányásban részesítették a mai, harmóniai érzékükre büszke cigányzenészek elődjeit az akkori Ny-európai zenéből rosszul ellesett kontár harmonizálásért. Általánosabban csak a 19. sz. közepétől kezdték el a harmonizálás megtanulását, s e célból leginkább katonakarmesterek szakértelmét vették igénybe. – A 18. sz. végére nagyjából kialakult cigánybandák a 19. sz. közepére már országosan elterjedtek – nem a kisebb falvakban, hanem csak a nagyobb települések, főleg városok környékén. A szegényebb néprétegekhez és a kisebb falvakban „felülről” terjedt a cigánybandák divatja, a végérvényesen máig sem jutott el a magyar terület minden sarkába. A hagyományos városi jellegű – legkisebb létszám esetén négytagú, kedvező esetben nyolc- (sőt régebben tizenkét) tagú, csellóval, klarinéttal is bővített – együtteseken kívül vannak egy-egy területre jellemző egyébfajta cigányegyüttesek is. Ilyen a csíki székelyeknél a → hegedű és → gardon együttese, a mezőségi magyaroknál a hegedűből, brácsából és csellóból álló háromtagú együttes. Ez utóbbi két együttesfajta azonban teljesen a paraszti zenei hagyományhoz idomult; repertoárja, játékmódja csak az említett területekre jellemző; nincs köze ahhoz a félnépi játékmódhoz és repertoárhoz, amelyet általában cigányzene néven szoktak emlegetni. – Mo.-on mint máshol is, a cigányoknak csak egy kis töredéke foglalkozik zenével. Ez a töredék viszont a leginkább magyarosodott, polgárosodott, asszimilált réteg, mely minden tekintetben, de főleg zeneileg nem a cigányság zöméhez, hanem a magyar környezethez igazodik. Ez érthető is, hiszen a hivatásos szórakoztató zenésszel szemben a legfőbb követelmény, hogy közönsége zenei igényeihez igazodjék. A cigányzene fejlődése tetőpontját a múlt századi magyar polgári ízlés hatása alatt városokban érte el. Abban a környezetben ragadt rá a helytelen cigányzene név is; ami azonban egyáltalán nem vonatkozik az ugyancsak javarészt cigányzenészek által megőrzött → hangszeres népzenére. (x)

A XV. század óta a cigány fontos szerepet tölt be a magyar zenekultúrában. Beatrix és II. Lajos zenész cigányairól nem tudjuk, mennyire jutottak közelségbe a magyar népi dallammal, de kétségkívül a népdalból táplálkozott a török cigányok és zenész foglyok játéka, melyet a Magyarországon járt német utazók „more barbarico”-nak neveznek. A barokk fénykorában a nyugati divat kiszorítja a cigányt az előkelő helyekről. A cigány kezd demokratizálódni, majd elparasztosodni. Némely helyen, mint gróf Csáky Imre bíboros udvarában, még ott van, de mint „kultúrcigány”, aki nyugati zenét játszik. A kastélyokban felszabadult itthoni „inasok”, Nyugat-Magyarországon a Kammervirtuos-ok foglalják el helyét. Egyre jobban szaporodnak a rezidenciális zenekarokban a németek, a főúri családokban, még az erdélyiekben is, a német és cseh zenetanítók. A cigány visszatér a nép közé, a faluba, ahonnan elindult. Mikor 1702-ben a bécsi udvar elrendeli Rákóczi javainak elkobzását, a tokaji uradalom élő és holt felszerelésének leltárában felemlítik a cigányokat, akik vásárkor a népnek zenélni tartoznak.
A magyar cigány műsoráról Gvadányi József gróf tudósít legkimerítőbben. Az olasz eredetű magyar lovasgenerális temperamentumát a cigány mellett éli ki, a török muzsika, a fúvós katonazene hidegen hagyja. Emlegeti a szegedi, szatmári, galántai, badalói, fehérvári cigányokat. A XVIII. század-végi cigánybandában nemcsak vonós, de fúvó-, sőt ütőhangszerek is akadtak. „Ditters concertyát” is játsszák, „a frantzia marsot is vonják”, sőt „hogy hallattassanak, szájukkal is mondják”. De mégis csak a magyar muzsika az igazi elemük. Gvadányi eljátszatja velük Rákóczi, Bercsényi nótáit, meg a nagyidait. Putyu húzza a „régi magyarok palotástáncait, a lassú nemes tántzot” is. Majd a generális reá kiált: „húzzad magyarosan”, mire Putyu neki kezd „a cigány cifrának”, az ural-altáji népzenei variálás és a nyugati koloráló technika e bizarrul érdekes keverékének.
forrás:(1)

Czinka Panna
(1711-1772)
Czinka Panna a legendás magyar cigányzenész, virtuóz hegedűs Sajógömörben született, ő volt az első mai értelemben vett cigányprímás. Nagybőgős férjével és zenész sógoraival együtt ő alapította 1728-ban az első ismert, híressé vált magyar cigányzenekart.
Már 9 évesen olyan tisztán hegedült, hogy a szépreményű gyermeket több gömöri földbirtokos saját költségén Rozsnyóra küldte, hogy ott hegedűjátékát tökéletesítsék. Elsősorban földesura, Lányi János támogatta. A kis Pannát a jeles városi karmester oktatta, s így rövid idő alatt rohamos haladást ért el a hegedűjátékban, a hangszerelésben és a zeneszerzésben. Tizenkét éves korára bámulat tárgya lett a muzsikája. Tizennégy éves korában férjhez ment egy nagybőgőn játszó ügyes cigány-zenészhez. Majd férjével és annak két fivérével, 1728-ban megalapította kis zenekarát.Czinka Pannáé volt az első igazi cigánybanda, amelyben két hegedűs (egyikük a prímás, a másikuk a kontrás), egy cimbalmos és egy bőgős játszott. Hírük napról napra terjedt, ünnepségekre 20-30 mérföldről is hívták őket muzsikálni.
Földesúr patrónusuktól házat és telket kaptak és kétéves időközönként új vörös ruhát. Panna volt az első hegedűs, és amikor nem zenéltek, ellátta a háztartást és segített főállásban kovácsmester férjének a műhelyben. A kortársak szerint rövid pipát szeretett szívni, amelynek hossza nem zavarta a hegedülésben.
Az ezernyolcszázas években gróf Fáy István és Káldy Gyula adták ki Czinka Panna műveit A régi magyar zene kincsei című gyűjteményben, ezek azonban sajnos nem eredetiek, köztük a híres Czinka Panna-nóta sem. A legenda szerint az ő műve a Rákóczi-induló, de az is csak a 19. század elején, jóval halála után keletkezett. Nem maradt fenn hiteles műve. Fáy gróf egyéb tekintetben is legendateremtő volt: feltűnő szépségű, drágakövekkel díszített ruhájú cigányasszonynak írta le Pannát, akinek Amati-hegedűje volt.(2)

A XVIII. század közepétől kezdve a katonákat főképpen zene segítségével verbuválták, hogy nagyobb kedvet kapjanak a víg katonaéletre. Ezért nevezték el ezt az előbb énekes, majd gazdag, hajlékony díszítésű, tiszta hangszeres táncmuzsikát verbunkos zenének. Mikor először hallunk róla, még erősen magán viseli a bécsi, olasz, szláv, német táncok befolyását, amely azután később a régi magyar és a népi elemekkel szemben mindig jobban háttérbe szorul. Amit tehát a külföld 1800 óta magyar zene címen ismer, az csakis a verbunkos zenéje. Könnyű felismerni e stílus jellegzetes vonásait: a bokázót, a bővített szekund használatát, a jellegzetes ritmusokat és figurációkat, triolafüzéreket, a „Lassu” és a „Friss”, szélesen szabadon áradó, mélabús hallgató nóta és a tüzes „cifra” ritmus váltakozását. Ez a stílus Bihari János, a híres cigányprímás művészetében virágzott ki a legteljesebben. 1801 körül alakítja meg cigánybandáját, amellyel elmaradhatatlan résztvevője lett minden jelentős nemzeti ünnepségnek. Bihari is, mint a többi cigánymuzsika autodidakta volt, aki a hangjegyeket nem ismerte. Művét – mintegy nyolcvanegynéhány kompozíciót – mások jegyezték fel, vagy írták át zongorára. Ezáltal természetesen sok elveszett a szerzemények eredeti szépségéből, nem is szólva arról a nagyszerű, mámorosan szárnyaló lendületről, utánozhatatlan játékmodorról, amellyel Bihari országszerte a legnagyobb lelkesedést tudta kelteni.

Lavotta János
Bihari és a verbunkos zene másik két mestere, Csermák Antal és Lavotta János, óriási fordulatot idéztek elő arisztokráciánk zenei érdeklődésében. Főúri asszonyaink kitüntetésnek veszik, ha a szerzeményeiknek kiadására alakult külön társaság, a „Veszprémmegyei Muzsika Intézet” (1823) kiadványait a pártfogásukba ajánlja. A cigányzene Bihari Jánossal lép ki eddigi főszinteréről, a nemesi kúriák szűkebb kereteiből, a nyilvánosság elé. Bár a házi zenélés akkor már a nemesi kúriákon, főkép az erdélyi mágnás házaknál nagy szerepet játszik, ez a fajta zenélés mindenkor megmarad a saját gyönyörűségére űzött zenélés előkelő, zárt keretei között. A magyar ember a pénzért mulattató, vagy nyilvános muzsikálást lenézte, a zenével ilyen értelemben való foglalkozást a sátoros cigányhoz való lesüllyedésnek tekintette. Így nem csoda, ha a cigányok a hangszeres zene terén csakhamar teljesen magukhoz ragadták az uralmat. A verbunkos zenét már ők terjesztik s ezzel megkezdődik a magyar cigányzene fénykora, amely a század közepe felé a népies műzenének, a magyar nótának a művelésében érik el tetőfokát. Ezt a szellemet mutatja az új, népies műdal. Szerzői az úri osztályhoz tartozó dilettánsok, akik közül sokan még a dallamok egyszerű harmonizálását, cigánybandákra való „arranzsirozását” is másokkal végeztették. A csárdás a verbunkos zenei frisséből alakul ki, gyors elterjedése csak még jobban növeli a magyar nóták népszerűségét. S ennek a népszerűsítésnek legfőbb eszközei a cigányzenészek voltak. A cigányelőadás vontatott, túláradó, szentimentális, cifrázatokban, futamokban bővelkedő stílusa teljesen összeforr ennek a nótaköltészetnek hasonló romantikus vonásokat mutató jellemével. A szöveggel, az itt előforduló hibás prozódiával nem törődött senki, mert a legfőbb vonzerő a cigányzenekarok telt, színes hangzásában, nagy érzelmességében, a cigány faj exotikus érdekességében rejlett.
Balogh Jancsi, Bihari János segédprímása 1870 körül
 Zenekaruk alapja a hegedű és a cimbalom. A többi hangszer – mint a brácsa, cselló, nagybőgő, fuvola, klarinét – csak arra szolgálnak hogy a harmóniát színesítsék, a ritmust élesítsék. A prímás a dallamot fantasztikus ornamentikával fogja körül. A glisszandok, portamentók, trillák, futamok mindmegannyi kifejezési forma, amely a cigány érzésnek éppen olyan lényeges, mint a melódia. A cimbalmos a prímással együtt bontja ki ezeket a pillanat szeszélyétől diktált rögtönzéseket, valamint élesen jelzi az időmérték önkényes lassítását, vagy gyorsítását.
Ez a népies műzene hamar háttérbe szorította a verbunkos zenét is s annyira összenő a cigányos előadásmodorral, hogy a nagyközönség csakis cigányoktól játszva tudja igazán élvezni, s „klavírozó” honleányaink a legnagyobb örömüket találják ennek az előadásmodornak az utánzásában. Elérkezik az idő, amidőn, amely magyar zene nem volt cigányos modorú, azt sem bent, sem a külföldön nem tartották valódi magyarnak s a magyar zenét a külföldön már csak cigányzenének hívják. Az ezernyolcszázhetvenes években azonban kettészakad a magyar zenei élet. A képzett muzsikusok Wagnerhez járnak iskolába, nem törődnek a népies zenével, amely most már teljesen a naturalisták és a cigányok kezébe jut. Ez volt tehát a legkedvezőbb időszak a cigányos stílus elharapózására. 

Banda Marci hegedül
A király 1913. március 14-én, a magyar zene művelése és fejlesztése körül szerzett érdemei elismeréséül arany érdemkereszttel tüntette ki.
Banda Marci 
Apja, Banda Mihály, klarinétos volt 1820 körül Bihari János bandájában. 13 évesen miután Rácz Pali meghallotta muzsikálni, bevette a bandájába, sőt nevelt fiává fogadta, majd helyettes prímásává tette. Banda Marci a magyar népzene egyik legkiválóbb tolmácsolója volt. Egyszerűen, szerényen szólaltatta meg hegedűjét. Utolérhetetlen művészetének az volt a titka, hogy teljesen átérezte az egyes dalokat és szépségüket a maguk egészében varázsolta bele hallgatóinak szívébe.
Casals Pablo, a legnagyobb gordonkaművész, lelkes csodálója volt Banda Marcinak. Ha Budapesten járt felkereste Banda Marcit és reggelig velük gordonkázott.
Művészi kiválóságának legfényesebb bizonyítéka az, hogy cigánykollégái is elismerték az ő nagyságát, bevallották, hogy ő közöttük az első, mert játékával fölöttük áll. De országos szinten is bebizonyosodott, hogy ő Magyarország legjobb népzenésze. 1903 - ban a Népszínházban 35 zenekar részvételével zajlott megmérettetésen Banda Marci nyerte az aranyérmet valamint a népszínházi bizottságnak ezüst koszorúját is neki juttatták.
1912-ben díszelőadás keretében ünnepelték meg ötven éves művészi jubileumát.

Pósa Lajos két költeményt is írt hozzá: az egyik a Ha engemet választan a magyar nép királynak, a másik a Banda Marci húzd el az én nótámat című.

Ha engemet választana A magyar nép királynak:
Banda Marcit szegődtetném
Udvaromba cigánynak. -
Banda Marci muzsikálna
Hajnalig a fülembe:
Koronám is félreállna
Sarkantyúm is pengene. -

Banda Marci hegedűjét
Csudafából faragták:
Benne sír a nemzet lelke,
Benne sír a szabadság.
Nem is, nem is hegedű az,
Magyarország szíve tán!
Könny kicsordul, csillag is hull
Felzokogó panaszán.

Ha engemet választana
A magyar nép királynak:
Banda Marcit szegődtetném
Udvaromba cigánynak. -
Banda Marci muzsikálna
Hajnalig a fülembe:
A kedvem is kivirítna,
A könnyem is peregne. -

II.
Banda Marci, sötét az ég, beborult,
Húzz valami nagyon búsat, szomorút!
Muzsikáld ki a könnyemet,
A szívemet, a lelkemet -
Húzz valami nagyon búsat, szomorút!

Banda Marci, húzd el az én nótámat!
Meglásd, hogy még a halott is föltámad -
Nem tudja úgy, mint te, senki:
"Mindnyájunknak el kell menni..."
Meglásd, hogy még a halott is föltámad!

(1899)
(3)















Eltörött a hegedűm: DANKÓ PISTA LEGENDÁJA


Eltörött a hegedűm, nem akar szólani,
Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni.
A hegedűm majd megreparálom...
Szólalj meg hát, rubintos virágom.


Hozok mosdóvizet is gyöngypatak vizéből,
Ellopom a színét is rózsa levelétől.
/:Te leszel a legszebb a világon,
Szólalj meg hát, rubintos virágom.:/
Muzsikus cigány apjától csak tüdőbaját és hegedűjét örökölte Dankó Pista. A hegedűt sihederkorában zálogba csapta egy korcsmában, a betegség viszont elkísérte rövidre szabott életében. Élettörténete igazi romantikus regény, mintha csak kedvenc írója, Jókai Mór vetette volna papírra.      Egyes források szerint ifjabb Dankó István szülőháza a szegedi Fölsőváros cigányfertályán, a Hangász utcában (a mai Bihari utca 13. számú ház helyén) állt. Mások Szeged-Fölsőtanyát (ma: Szatymaz) említik. Keresztlevelében az 1858. június 14-i dátum szerepel. Első gyermekként született, s kilenc esztendős volt, amikor apja meghalt. A kisfiú mellett még három húga, Irén, Etel és Róza maradt félárván.
  A „malacbanda" „kutyúprímása"Apja halála után Pista nem járhatott tovább iskolába: csak három elemit, egy református, meg egy lutheránus iskolát végzett. Nem maradt azonban műveletlen „vadzseni". Falta a könyveket: előbb diáktársaitól kért kölcsön olvasnivalót, aztán amikor jutott rávaló, egész könyvtárat gyűjtött. Dumas, Victor Hugo, Jókai műveit különösen szerette.
 Hegedülni az országos hírű Erdélyi Náci tanította – két hónapig. A legnagyobb gyereknek korán munka után kellett néznie, vályogvetéssel kereste a krajcárokat. Nem tartozhatott hát a hangszervirtuózok közé, de ha játszott, a kortársak szerint szívéből szólt a muzsika.
     Alig tizenöt évesen mint „kutyúprímás" hasonszőrű zenésztársaiból „
malacbandát" verbuvált. Velük járta a környékbeli tanyavilágot, ahol akkoriban nagyon keresték az olcsó muzsikusokat, akik kevéske pénzért, harapnivalóért, kis hordócska borért húzták a talpalávalót.
      Tömörkény írja, hogy a mulatság gyakran duhajkodásba csapott át. A cigánybandát fölzavarták az eperfára, ott kellett játszaniuk – vagy a prímást vödörben eresztették le a kútba, „s onnan húzta föl a szomorkodóknak a hallgatót…"
      Háromszoros lányszöktetésDankó bandája muzsikált Joó Ferenc arcképfestő tanyájában is. A 17 éves, kékszemű cigánylegény itt szeretett bele a gazda 13 esztendős Ilonka leányába, akinek persze nem ilyen jöttment vőlegényt szántak. Három esztendei vágyódás után hiába kérte meg a lány kezét Pista nevében Daróczy Pál pusztai kapitány (a betyárvilág híres csendbiztosa), a leendő após mindkettejüket kizavarta a birtokról. Ilonka azonban a kapuban egy szál rózsát adott Pista kezébe.
     (A szerelem virágának emléke egész életében végigkísérte Dankó dalköltészetét: a rózsa több mint félszáz nótája címében vagy szövegében szerepel.)
    A kitartó kérő kétszer sikertelenül szöktette meg a lányt, harmadjára azonban a kisteleki templom oltára előtt szentesítették szerelmüket.
   A vendéglők, kocsmák és tanyák közkedvelt muzsikusa saját szerzeményeivel lopta be magát a szívekbe (Egy cica, két cica…, Eltörött a hegedűm, Most van a nap lemenőbe…). Népszínművekhez írt betétdalokat, s közel félezer nótát költött. Zenéjéhez Pósa Lajos, Gárdonyi Géza, Békefi Antal, Tömörkény István írt szöveget
       Még Moszkvába és Szentpétervárra is eljutottak. Egy anekdota szerint a cári udvarban adott koncertnek akkora sikere volt, hogy az előadás végén Miklós herceg odament Dankóhoz, s elismerésként legszebb brilliánsgyűrűjét a muzsikus ujjára húzta. Ezt látva, a többi vendég sem akart elmaradni a nagylelkűségben: sorra gratuláltak, s mindegyik ujjára ráhúztak egy-egy gyűrűt. Amikor mindkét keze megtelt, a nagybőgős fölsóhajtott: „Drága jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat…?!"
   

Ő az egyetlen a népies műzenében, akinek alakját írók, költők sora örökítette meg. Már életében irodalmi személyiséggé nőtt: Ady, Juhász Gyula versben szólt hozzá, Móra, Tömörkény, Rákosi Viktor írásainak szereplőjévé avatta, Gárdonyi József (az Egri csillagok szerzőjének fia) regényes életrajzát írta meg. Életéről Jávor Pál főszereplésével készült el 1940-ben a kétszázadik magyar hangosfilm.

Betegségének elhatalmasodása idején a „Pósa-asztal" társasága gyűjtést indított, s az egész ország adakozott gyógyíttatására. Egy télen át San Remóban kúrálták (onnan is lankadatlanul küldözgette haza új szerzeményeit) – a végzetes kór azonban legyőzte. A dalköltő 1903. március 29-én, sógora budai lakásában meghalt.

Pesten Herczeg Ferenc is búcsúztatta, s ötszáz cigány húrján sírt a nóta: „Eltörött a hegedűm…" Szegeden a múzeum előtt ravatalozták föl, Pósa és Tömörkény köszönt el tőle. A Belvárosi temetőben díszsírhelyet kapott. Pósa Lajos vitte végig a szoborállítás tervét is. Margó Ede szobrászművész csak a márvány árát fogadta el, honoráriumot nem. A műalkotást, helyenként méltatlan viták után, Erzsébet királyné szobra közelében állították föl, 1912. október 20-án. Az életében legendássá lett prímás azóta is itt, a Stefánián pengeti hegedűje nyakán szívet-lelket melengető dalait. A nótakirály kultuszát a szegedi Dankó Pista Emlékéért Alapítvány ápolja.(4)



RIGÓ JANCSI




A pákozdi roma hegedűs 1858-ban született, és ötévesen már muzsikált. 15 évesen Kaposváron zenélt a híres Barcza Józsi zenekarában. A prímás nehezen viselte Jancsi sikereit, és nehezményezte, hogy az ifjú tehetség lányára, Mariskára is szemet vetett. Rigó Jancsi hamarosan otthagyta Kaposvárt, és néhány hónap múlva már az Operaházzal szemben, az Andrássy úti Reuterben zenélt saját zenekarával, feleségül vette Mariskát is. A gyorsan jött sikerek, a sok női rajongó és az európai turnék megrontották a kapcsolatot.
Rigó Jancsi 1896-ban ismerkedett meg Párizsban Clara Ward-dal, aki kétgyermekes anyuka, a belga Chimay herceg felesége és - nem mellesleg - egy dúsgazdag amerikai milliomos lánya volt. Szerelmüket óriási sajtófelhajtás fogadta Európában és Amerikában is.




Toulouse Lautrec is megörökítette őket(Clara Ward és Rigó Jancsi)
Rigó Jancsi a leánykéréskor állítólag ezt a finomságot rendelte - egyes források szerint ő maga készítette - hercegnő szerelmének. A cukrász nevezte el a süteményt Rigó Jancsinak. Miután Clara elvált herceg férjétől, a pár állítólag Magyarországra, majd Egyiptomba utazott, ahol Clara például írni és olvasni tanította Jancsit. Chimay hercegnéről egyébként még Jancsival való megismerkedése előtt két ételt is elneveztek, ezek Franciaországban azóta is ismertek (Oeufs a Chimay – gombás töltött tojás és Poularde Chimay - szósszal leöntött töltött csirke).
Rigó Jancsi süteménye




Állítólag több millió dollár nyakára hágtak kettesben. Később Párizsban Clara a családi kasszát a Folies Bergere (ejtsd: folí berzser) és a Moulin Rouge (ejtsd: mulen rúzs) színpadán áttetsző ruhákban szerepelve egészítette ki, és egész Európa tele volt a róla készült képeslapokkal. Szerelmük 10 évig tartott, ezután Clara egy olasz pincérrel, majd egy mozdonyvezetővel is élt. Rigó Jancsi szegényen és magányosan halt meg.(5)




Végül csemegeként a rigójancsi majszolása mellé a Duna Tv három részes filmje Bihari Jánosról:












FORRÁSOK

(x)Cigányzene :http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-1130.html

1./ HARASZTI EMIL: A BAROKK ZENE

http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/73.html

2./Wikipedia:Czinka Panna

3./http://www.klvk.vac.hu/wiki/index.php/Banda_Marci

4./ Dankó Pista legendája: http://tabananno.blogspot.hu/2010/09/danko-pista-legendaja-2.html

5./Rigó Jancsihttp://www.mindmegette.hu/rigo-jancsi-szerelembol-sutemeny-47568