1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2012. október 28., vasárnap

BUDAPEST TEGNAP: A LASSAN ELFELEDETT TABÁN





A hajdanvolt budapesti Tabán romantikáját a ma embere hellyel-közzel a bécsi Grinzingben találhatná meg, ha nem lenne olyan nyilvánvalóan lenyúlós, üzletszerűen romantikázó, ha nem lenne még bécsi viszonylatban is magas árairól híres. Egyértelmű, hogy immár nem a városból a heuriger(1)kedvéért felrándult kedélyes nyárspolgár, hanem a turistabuszok fényképezőgépüket kötelességszerűen csattogtató japán, amerikai és más nemzetek turistái a megcélzottak. A hagyományos tabáni kisvendéglők, korcsmák és borkimérések hangulatát így legfeljebb irodalmi leírások és művészi képek, megmaradt fotók idézik az ez iránt érdeklődőnek. Lebontása csak részben köszönhető a budapesti házhelyekkel már akkor is kufárkodó befektetőknek, lebontását tűzvész, valamint a városrész épületeinek állapota és közegészségügyi helyzete is indokolta. Tabán – mint minden hamis romantikában fogant álomkép – mindennapjait bizony árnyoldalak kísérték. Márai Sándor hőse, az öregedő és pénztelen Krúdyról megformált Szinbád immár  kényszerből, kesernyésen írt: »a Tabánról, e kopott, roskadozó, poloskás és csákányra érett városnegyedről, melynek fülharsogtatóan hamis romantikáját a hajós szívből megvetette, de senki nem tudta nála jobban, mint éreznek az ömlengő szerelmesek, mikor végigmennek a szűk utcákon, s a múlt és a Tabán ürgyén a férfi a kisasszony csípőjét szorongatja s akkorákat hazudik, hogy a ráctemplom harangja ijedtében ütni kezd, mintha vészjeleket küldene szét a világba.«


 A Vörös Postakocsi szerzője, a híres Poldi bácsi féle Mélypince rendszeres látogatója jól ismerte ezt a hamiskás arculatú, de mégis szeretett városrészt. »Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk, nagymamák és még régebbi emberek idejében új szobabútorok, fájdalmasra soványodott kanapék, köszvényes székek, régi arcokat mutogató, hímporukat veszített tükrök, kutyafarokhoz hasonló csőrű teásibrikek, orvosságoktól megsárgult poharak, megöregedett, gyermekeket ábrázoló szentképek, vénasszonyok guggolásában ugrándozástól elszokott bolhák, elkeseredett, sánta, agg kakasok, éjjelente bizonyára a síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolaj-lámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemességüket régen elfelejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek, felvágott nyelvüknek többé semmi hasznát nem vevő Mátyás-madarak, a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak, a tavaszonként se énekelgető aranyos töklinckék és kékbegyű zenérek, a harisnyakötőjükre már zárdanövendék korukban se ügyelő szüzek, folyóvízzel hasztalan álmodó kisbaba nélkül maradott menyecskék és kék hivatalos kabátjukra kísértet-lepedőt terítő altisztek hazája, Tabán! « írta Krúdy Gyula.
Tabán írt és megfestett romantikája azonban az álmodozók és a romantikusok közt máig töretlen. Festői bájú utcáin – képzeletükben –  egymás derekát átkarolva sétáltunk, a Holdvilág utca és Kőműves utca meredekjén kaptattunk a Kereszt térre, a réges-rég eltűnt Rác temető ittfelejtett keresztjéhez, és a Tzipő utcán át a Fehérsas térre, a pellengérnek hitt, de valójában egykor ártatlan lámpaoszlopként funkcionáló faragott kőpillérhez. Mily mulatságos volt a grincingesedő Tabán rég elfelejtett mókás kocsmája a „Három majom”. Cégérébe csupán kettőt festett piktora, harmadikat a belépő az ajtó tükrében pillanthatta meg. A kocsma még a városrész lebontása előtt a XIX. században szűnt meg, a jó ételeket és jó borokat kedvelő Krúdy sem koptathatta már göcsörtös padlóját.
A budai bor gazdasági jelentősége a filoxéra pusztítása előtt számottevő volt, a tabáni szüretek nagy ünnepségek között zajlottak és a hétköznapi kemény munka a soknyelvű település vincellérhadát az öröm varázslatába röppentette. Diadalkapu várta a szedőlányokat, a puttonyosokat, a nemzeti mozgalmak éledésének korában már nemzetiszínű zászlók alatt felpántlikázva vonultak fel, és hogy igazi mulatságnak híja ne legyen, mozsarak, pisztolyok durrogtatása verte fel a környék csendjét. Folyt a must, volt vigasság, fölbolygatták az alvó és lomha indulatokat, az ünneplő tömeg szorongó gyűrűjébe gyermekhad vegyült, tehették, mert még 1876-ban is szabályrendelet intézkedett az iskolai tanulók szüreti szünidejéről.
A filoxéra eltüntette a szőlőt, a présházak szükséglakásokká lettek, az elmaradt szüreti mulatságok helyét és szerepét a buján szaporodó gondmulasztó kiskocsmák vették át.


Volt itt a korhely életet értő, és az elveszett életörömet bátorító kocsma bőven. A bor, kártya, nő szentháromságát tisztelők jókedvet csikartak a borosüvegből és a vidám zeneszó, a „sose halunk meg” hangulatú duhajkodás meggyőzően emlékeztetett, hogy ez a föld nem mindig a siralom völgye. A kocsmáknak házias hangulatuk volt a fényűzés minden nyoma nélkül, de a zaftos rosztbrátnikat imádó törzsvendégek jól érezték magukat és megbékéltek az egész világgal. A Kereszt tér sarkán álló Kozanek vendéglőről csak kevesen – a bennfentesek – tudták, hogy itt sütik a különlegesen fűszerezett lacipecsenyét, csúszott is rá a kancsókban felszolgált kellemesen hűtött bor, a gourmand-ok mint a sáskák lepték el, talpalatnyi hely sem maradt a kicsiny kocsmában. A kocsmajárásban gyakorlott férfiak a bejáratosak fensőbbségével nem étlapot kértek, hanem speizcetlit, nem reggelit, hanem gábelfrüstököt fogyasztottak és spriccert ittak rá a színes terítékes asztaloknál, ha felengedett sűrűségéből az éjszaka. A korhelyek éjszakánként „álmatlan” hölgyek ablaka alatt lófráltak és ha kocsmalovagok rikoltoztak, netán szerenádot adtak »…lerúgta magáról a paplant egyik-másik kisasszonyka, hogy lábujjhelyen a holdsugár hídján az ablakhoz lopózzon, ha a térségen a korcsmahősök ordítottak. Volt talán olyan félrevezetett leányka is, aki kidugta kis kezét a zsalugáter nyílásai között, ha az kifért. Némely kézre tán gyűrűt, karkötőt is húztak, más tenyérkébe könnyel, borral, vérrel írott szerelmeslevélkét csempésztek, vagy eleven névjegyet dugott a lovag a kézbe, amelyet úgy fogott meg a női kéz, mint valami álombeli ostornyelet, amellyel majd a szenvedély táltosait hajtja a nők bakjáról. Volt olyan lovag aki csókjaival borította el a tabáni ablakokból éjszaka kinyúló kezeket, nélkül hogy meggondolta volna, hogy éjszaka, sötétben mily tisztátalan dolgot művel.«– írja némiképp gúnyosan Krúdy, fittyet hányva az álerkölcsökre, az élet huncutságain töprengő sziporkázóan szellemes kis remekművében a »Zöld Ász«-ban.
De volt itt kocsma, melynek az enyhe félhomályú szemérmes árnyékába rejtett intim szeparéiban a szerelmi bánatok gyógyításának menedékhelyét lelhette, ki pillanatnyi mérhetetlen bánatában felejtést másutt nem talált, aki az émelyedett valóságból a teleszájúság kalandjától csömörlötten az álomvilágba menekülni vágyott.
A település világításának gyér volta a szerelmet adó alkalmaknak lehetőségét két kézzel kínálta, a gyatrán pislákoló fény jótékony árnyat vont az apró kis közökre, elhagyott zugokra és az éjszakával leszállott boldogságban egyfajta dionüszoszi színterévé lett. A téli Tabán, másképpen Rácváros az álmok városa a nagy városban a regék forrása volt, és sokáig az is maradt.
A kapuk fölé november és december havában borókabokrétákat vagy gyaluforgácsot tűztek. Az utcákat finom homokkal szórták be, a tehetősek házuk elé sót szórtak.
A kapuknál hordókat állítottak fel, a háztulajdonos neve rápingálva. A ház falán felirat: »Jézus nevében szívesen látjuk!«
A tél elmúlott, és a tavasz, a nyár feltárta az ajtókat, ablakokat. A házak vendégszeretőn, hívogatón a járókelőket várták borra, vendégségbe.
A rác ürmöst a ház ura méri, a ház asszonya és a lányok ínyenc ételeket kínálnak.
Finom, illatos tészták. Mákkal, musttal, citrommal, dióval töltött remekei a szakácsművészetnek, mívességnek. Megszállottjai voltak a művészetüknek, akár az írók, festők, építészek.
A Tabán bűvölete a bécsiek Grinzingjének szépségével versenyzett.
Fogatok, gumirádlerek, batárok álltak a rác háza előtt. Johann Strauss vendéglőinek szaletlis kertjeinek, árnyékos lugasainak, patakjainak vadregényességét, mely mégsem volt émelyes, a pestiek, a budaiak a Rácvárosban megtalálták.
Édessége sem volt érzelgős, giccses, mert felejthetetlen életörömöt, kedélyt fejezett ki. A mi kis magyar világunkban a helyszínen, egy tabáni író asztalánál írta tudósításait Krúdy, gitárkíséret mellett. Regényes műveit, amelyekkel túlszárnyalta bécsi kollégáját, mert zseni volt és a bor szakértője, költője a nedűnek, hangulatoknak. Az alacsony, fagerendás, nyitott tűzhelyű szobákban italozás közben a vendég sült gesztenyét, rác húsos rétest evett. Mindenki külön engedély nélkül mérhette ki a maga termését. Az adózástól is mentesülve voltak a rác gazdák. A csípős idei bornak nagy keletje volt, ón kupákból ittak, ünnepélyesen, elfogódva, becsülve a bort. A kesernyés, édeses, pirosló ürmössel versenyzett tüzével, fényével, simaságával, tüzelő szárazságával, lobbanó temperamentumával.
Így ecsetelték a szakértők. Mindenre kiterjedt a figyelmük. Az ízre, a szagra, a színre, a zamatra. A nyelven tapintva, lenyelve két-három kortyot, összehasonlítva más fajtákkal. Olasz, spanyol, francia borokkal. A tambura, gitár, citera pengetése hallatszott. A kolót táncolták körforgásban.
Tündérmese volt a Tabán. Még Zsigmond király korában népesült be, lett azzá, aminek mára nyoma sincs többé, se hírmondója. Mert már nincs, mert regényességét, varázsát már csak találgatva sejthetjük.
A benzingőz, a szmog nem tűri a tündérmesét, a tündérek világát. A Tabán az volt. És a lakói nehézkességük, darabosságuk ellenére álomalakok voltak.
Elmúltak a Rácváros fazekasai, pogácsasütői, a pékműhelyek, sátrak, ahol töltött húsos tésztát, sült pecsenyét, datolyás májat, mézes és borsos mogyorós lepényt, rác csípős bort és ürmöst árusítottak poharanként, kannákban, üvegekben.
És a mozaikpadlós, aranykupolájú templom harangtornyával csak az eltűnő idő eltűnő emléke?


A tabáni ég alatt angyalok röpdöstek, de az angyalokkal együtt eltűnt a varázs. Fényét, ragyogását hiába keressük.
Azt, hogy hogy nézett ki ez a lebontott tündérmese, azt olyan festőknek köszönhetjük, mint a könyvajánlónkban erről valló Zóránd Ernő vagy a szintén itt alkotó Végh Gusztáv. Akik keze nyomán "a megszépítő messzeségből"és gouache-aikról(2) ezerlelkű arculatában a romantikus Tabán elevenedik meg, "ahol gyermekkorunkban a várból kivezető barlang gyújtotta képzeletünk, ahol ifjú korunkban a Tabán felett függő  hold keskeny sarlójának ezüstös félhomályában csapongó álmokkal a szerelemről ábrándoztunk és itt vallottunk először szerelmet és loptunk csókot. Itt a Tabán görcsös törzsű akácos utcáin – hol a fák úgy teregették sárga viráglombjukat, mint a páva a legyezőjét – csavarogtunk első szerelemtől fűtötten, vágyakat kergetve és álmokat szőve. "

1. Osztrák eredetű, nálunk a sváboktól átvett kifejezés a frissen kiforrt és letisztult újborra. A Heuriger-ekben csak saját bort szabad forgalmazni. Sőt ez nem csak az italra érvényes, az étlapon, ha van ilyen, is csak saját készítésű finomságok szerepelhetnek. De általában inkább csak bort szolgálnak fel, és az ételt a vendég egy különálló büféből hozza, és ott külön is fizeti ki .A Heuriger-ek általában nincsenek nyitva egész évben, de ma már Ausztriában  egy-egy bortermelő településen több ilyen is szokott lenni, és a gazdák beosztják egymás között a nyitvatartási időt, hogy a vendég mindig találjon valahol kedvére való újbort
.
2. A gouache kiejtése kb. „guas” /művésztempera/ egy vízfestési technika neve.
 Ennél a festésnél a vízfestékhez különböző kötőanyagokat adnak /enyvet, tojásfehérjét, mézet stb./, így a festék átlátszatlanná válik. A gouache-t fedőfestésként alkalmazzák, mivel több réteg festhető egymásra a színek keveredése nélkül.


Források: Krúdy Gyula: A Vörös Postakocsi,  Márai Sándor: Szinbád hazamegy, Vajda Sándor: Tabán-Rácváros, Pereházy Károly- Végh Gusztáv: A Tabán és Zóránd Ernő: Tabán a lebontott romantika című írások- könyvek, a felhasznált Zóránd Ernő képek a Fekete Sas kiadó szíves engedélyével láthatók.


Összeállította: -cspb-

Forrás:www.szózat.org

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése