A SZEGÉNYSÉG ORSZÁGÁBÓL

Budapesten egyszer — vagy húsz évvel ezelőtt — azt a felfedezést tették, hogy a gyá­rak nagy levezető csatornáiban, melyeken a kazánházakban és műhelyekben elhasznált meleg víz a Dunába ömlik, téhiz idején százával tanyázik a szegény nép, melyeknek otthona nincsen s mely a fűtött szoba édes melegét nem ismeri. 
A foglalkozásból kicseppent férfiak és asszonyok,szülői gondviselés nélkül az utczán kódorgó gyermekek ott húzták meg magukat a mérges, de jólesően meleg párákban dús boltívek alatt, prédái a fertőző beteg­ségeknek, s kétségbeesetten jaj dúltak fel, midőn a rendőrség felfedezte búvóhelyöket s a mindig érzelmes emberszeretet «megmentette» őket. 

Szegénységi bizonyítvány 1865-ből

Máskor a vén Gellérthegy odúiból zavart ki egy sereg «kétes exisztencziát a rendőri szigor s volt mit olvasni az újságokban a fővá­ros barlanglakóiról, kik minden bizonnyal veszedelmére váltak az annyira kívánatos, de sajnos, gyönge lábon álló közbátorságnak.   
      Évek múltával, midőn Budapest szédítő fejlődésének megfelelően új fényes hidak­kal — a technika valóságos csodáival — kap­csolták egymáshoz a nagy város palotasorokkal ékes partjait, néhány igen ügyes detektív azzal a jelentéssel lepte meg föllebbvalóit, hogy az egyik híd láncztartó vasoszlopainak üregében 
emberek tanyáznak éjnek idején s a belső szerkezet vasgerendáin alusszák tiltott álmai­kat, egymás mellé zsúfolva, mint az ó-torony­ban a denevérek. S egy este, midőn settenkedő léptekkel lopózkodnának nyaktörő utakon, a híd merevítőin, az ő biztosnak vélt tanyájuk felé: néhány rendőr űzőbe vette s elzavarta biztosnak hitt éjjeli szállásukról a vakmerő­ket. 
           A közrend és a közbátorság pedig újabb diadalát ülte ez estén a mi szép és boldog nagyvárosunkban. Budapesten rendőri szemmel nézik a szegény­séget. 
 A nyomort ezentúl legföljebb ha a jóté­kony egyesületek ismerik, s enyhítik nemesen és jóakaró módon: ingyen kenyér és tej kiosz­tásával, tüzelőszer adományozásával. A ki éhezik és kér, kap annyit, hogy éhen nem pusztul­hat; a ki fázik és van tanyája, kap tüzelni valót. De akinek nincs hol tüzet raknia ? Hol van az a száz menedékhely, mely képes volna befogadni azokat a szerencsétleneket, kikre Budapesten nem főznek, nem mosnak és a kik­nek nem fűtenek ? A menedékhelyek! És ha akadna egy jóté­kony tündér, mely máról holnapra felépítené mind a százat: vájjon adva volna-e az árkánum, mely eltüntetné a föld színéről a nyo­mort? Nincs ismeretlenebb ország kerek e világon Szegénység országánál. Ez ország határai bizonytalanabbak és hihetetlenül több fáradságot követelnek a fölfedezőktől, mint a 
délsarki tenger híres jégfalán túl elterülő ki nem kutatott sivatagjai a «Terra Australis»-nak. 
Nem utolsó dicsősége az emberiségnek, hogy akadtak felfedezői mindig e titokteljes ország­nak is  mely nem igér pályabérül arany és gyé­mánt-mezőket a merész kutatóknak. Az újkori nagy hódítások nemzete, az angol jár elől e té­ren a legmegragadóbb példával. Dickenstől fogva Albion gyermekei tették a leghihetetlenebb fel­fedezéseket a nyomor birodalmában. A londoni East-end szegénysége és fertője, a hogy a nagy író regényeiből és vázlataiból elénk tárul, nem megragadóbb, nem megrázóbb újszerűség-e, mint a melyet az Ázsia és Afrika vadul fanati­kus országainak első leírásaiban talált az embe­riség. A fáradhatatlan kutatásnak, mely Szegény­ség országát választja felfedezéseinek helyéül, tradicziói vannak az angol földön és különö­sen Londonban.
S ha látjuk a jótékonyság apostolail, kik átkelve a csatornán, fanatikus és nekünk idegenszerű hévvel hirdetik, országról országra kelve, az emberszeretet igéit. ne hall­gassunk azokra, kik egzaltáltságot és humort látnak e buzgalomban, hanem gondoljuk meg, hogy abban az országban, a honnan ezek jöt­tek, a kutatók kezeivel közelről nézik és vizsgálják az emberek a szegénység társadalmát és szervezetét, ott lelke van az emberszeretetnek mely a szárazföldön válik csupán hideg theóriává. 

    Londonban mostanság egy új felfedezője akadt Szegénység országának. Könyvében, me­lyet hamarosan lefordítottak idegen nyelvekre is ő maga nevezi el így a nyomor tanyáit. Felfe­dező utak Szegénység országában, ez az alczíme munkájának, a czíme pedig ez : A lelkek vásárjáról. A szerzője egy fiatal és szép angol nő: Oliva Malvery, s a mit megírt, saját szemeivel látta, saját viszontagságai közben élte át. 

Forrás :Vasárnapi Újság 8. SZÁM. 1908. 55. ÍVFOLYAM

Kassius:

 Íródott mindez 104 évvel ezelőtt, Budapesten. De jó, hogy a mai Magyarországon már nincs ilyen, a szegényeket és elesetteket  támogatja és felkarolja az Állam.  Vagy tévedek?