1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2013. szeptember 30., hétfő

AZ UTOLSÓ KONFLIS PESTRŐL

Újságcikk anno 1929

Vasárnap megérkezett Polgár bácsi, a világjáró „utolsó pesti bérkocsis”, 
aki elmondja, hogyan találkozott Vilmos excsászárral a holland királynővel és Henrik herceggel

Világjáró konflisával nyolc hónapnyi távollét után, amely idő alatt több mint 7000 kilométert tett meg, vasárnap délelőtt 11 órakor érkezett vissza Budapestre Polgár Sámuel, a nevezetes „utolsó pesti bérkocsis”. Jövetelét expresszlevélben jóelőre jelezte a Budapesti Bérkocsisok Ipartársulatának, amely a maga részéről mindent megtett, hogy méltó legyen a fogadtatás.

Az ipartársulat lófogatu szakosztálya részéről Gyurina elnök dr. Reichfeld jogtanácsos és Deberczeny jegyző, továbbá Morvay alezredes, Juhász, Löwy és Biermann alelnökök mentek ki eléje a Fehérvári-úti vámhoz, a társulat számos tagjával. Kirendelték a postászenekart is. Érdeklődő közönség azonban csak gyéren mutatkozott s a rendőrszakasznak, amely a helyszínre kivonult, semmi dolga nem akadt.

Néhány perccel 11 óra után, menetrendszerű pontossággal, komótos ügetéssel kocogott be a híres Csillag a vámsorompónál Polgár bácsi föllobogózott konflisával. Harsány éljenzés. A zene tust huzott. Csillag, amelyet a gazda fia és kisérője hajtott, megállt az ünneplők előtt. Polgár bácsi levette ősz fejéről a kalapot, fölvette kocsijába két kisfiát, aztán fogadta az ünneplést. Előbb azonban rágyujtott egy magyar szivarra, amellyel megkinálták.

- Tisztelt Polgár kartárs – kezdte Debreczeny Ipartársulati jegyző -, szeretettel üdvözöljük a megtett nagy teljesítmény után, amidőn most ismét szép Budapestünk határához ért. Meghajtjuk ön előtt az elismerés zászlaját, mert hírt és dicsőséget szerzett hazánknak és iparunknak, amely utóbbi, sajnos, letünőben van. Úgy ön, mint, mi, kartársai, ezután már nem lófogattal, hanem géppel fogjuk szolgálni Budapest közönségét. Ön a mult év augusztus 22-én, amikor európai körutjára elindult, 5000 kilométer út megtételére vállalkozott és amint értesülünk, 2000 kilométernél is többet tett meg. Ez a teljesítmény, ha az idei zord és hofuvásos telet is számításba vesszük, duplája annak, amit igért. Megmutatta, hogy mire kése a magyar ember és a magyar ló, ha szakavatott kezek irányitják.
Az üdvözlés alatt nagy érdeklődéssel vették körül Polgár bácsi konflisát. A derék öreg, fia és a Csillag kiváló kondícióban érkeztek meg, a csukott betárt azonban erősen megviselte a viszontagságos utazás.
De büszkén viseli a zászlókat és a világjárók szokásos föliratait: „Sámuel Polgár kommt aus Budapest – Europafahrer – Viaggiatori d’Europa – Europa travallers, - 22 aug. 1928.” Polgár bácsi, mellén tenyérnyi széles nemzetiszinű szalaggal, amely leért a cipőjéig, az üdvözlést így köszönte meg:
- Meg akartuk mutatni – mondja -, hogy mit tud az utolsó konflis. Hónapokig jártuk az országutakat, olyan szélben, viharban, hózivatarban, amelyben autót napokig nem láttunk. De mentünk előre, hadd lássa a világ, mit tud a magyar bérkocsis és a magyar ló! A fogadtatás után a nevezetes konflis zenés kiséretével bevonult a városba. A Calvin-téren tul a zene is magára hagyta s bizony a legforgalmasabb utvonalon sem fogadta valami nagy érdeklődés.

A Muzeum-köruton, a Rákóczi-uton és József-köruton át a Bérkocsis-utcába hajtott, az ipartestületi székházhoz, ahonnan elindult. A kollegák szeretettel köszöntötték s az ülésteremben, kezében utikönyvével, Polgár bácsi beszámolt úti élményeiről. Amint mondotta, arra a legbüszkébb, hogy Vilmos, a volt német császár személyesen fogadta s utikönyvébe beragasztotta sajátkezű aláírásával ellátott fényképét.


Pesti konflis a Keletinél női kocsissal


- Régóta ismerem – mondotta Polgár bácsi – ő felségét. A 7-es huszároknál szolgáltam 1898-ban. Akkor, parancsra, lovat vittem ki neki és hat hónapig tartott, amig belovagoltam. Ezek voltak életem legmézesebb hetei. Levelet irtam neki és amire odaértem, már cédula volt az őrségnél, hogy azonnal eresszenek be, ha jelentkezem. Be is mentem. Leültetett. Nem lehet elmondani, milyen kedves volt.
Délután 3 órától este 10-ig beszélgettem vele.

Hogy mit, az titok. Elégedjenek meg annyival, hogy a régi jó időket elevenítettük föl Ő felsége bemutatatott kedves feleségének is, aki, amikor másnap utrakeltünk, a Csillagnak cukrot adott, nekünk meg sok szerencsét kivánt. De találkoztam a holland királynővel is.

Hágában a magyar konzulátus előtt állt a kocsim, amikor arra jött a királynő. Meglátta a kocsin a lobogókat, amire intett, hogy jöjjek közelebb. Ő felsége nem akarta elhinni, hogy Budapestről jöttünk tengelyen. Erre megmutattam neki a könyvet, amire elküldött a palotájába, ahol Henrik herceg fogadott, aki mindenáron meg akarta venni a Csillagot, de nem adtam el, mert – igy mondtam neki – dicsőséget akarok vele szerezni hazámnak és iparomnak. Erre megsimogatta Csillagot és utnak eresztett. Átmentem Londonba is, hogy Rothermere lordot fölkeressem, de a lord éppen nem volt Londonban. Franciaországba nem eresztettek be a Csillaggal, vissza kellett fordulni Németország felé. Pedig, ha a Rivierán és Olaszországon keresztül jöhettem volna vissza, nem kerülök bele a rettenetes télbe. Igy sok viszontagságon estünk át és Salzburgnál irtózatos hóförgetegben, 28 fokos hidegen, étlen, szomjan 56 óráig lapátoltam fiammal együtt a havat a Csillag elől.

Március 15-én léptem át ujra a magyar határt Hegyeshalomnál. Voltam Fehérváron is, ahol gróf Széchenyi Viktor főispánnak, volt főhadnagyomnak átadtam Vilmos császár üdvözletét.

A beszámoló után az ipartársulat vezetői ünnepelték Polgár bácsit, mondván, hogy teljesítményével aranybetűkkel irta be nevét a halódó bérkocsisipar történetébe.

Forrás:Huszadik század.hu

Seress Rezső: Az utolsó konlis Pestről:


KERNY ISTVÁN: TABÁNI BÚCSÚ


2013. szeptember 28., szombat

ÖT KÉP EGY HELYSZÍNRŐL ANNO 1900 KÖRÜL



  A XX.század eleje ,Tabán,Hadnagy utca és Fehérsas tér sarok




Ugyanez kissé más szögből egy ismeretlen művész megfogalmazásában




Bundschuch Ottó  kőzelebbről és  tavasz-nyár-ősz táján mutatja meg a helyszínt.





De nem felejti el ábrázolni  a témát tél idején sem




Nyoma sincs már sem a Fehérsas térnek, a  Hadnagy utcából is csak kb tíz méter mardt.(A Rácz Fürdő előtt), de ha azt hisszük a látvány ma már senkit nem ihlet meg, tévedünk. Egy mai művész, Huczek Zoltán újra feldolgozta és elénk varázsolja ecsetjével az elillant látványt

kassius




2013. szeptember 27., péntek

KRÚDY GYULA MONDJA....ANNO 1932


 
         mondja:

– Jelen korszakát életemnek úgy tekintem, mint menekülést az élet elől. Azt hiszem, nem kell bővebben indokolni, hogy miért teszem e magános kirándulást legrégibb kisvárosunkba, drágalátos Óbudánkra, ahol százesztendős emberekkel gyakran találkozhatni.
– Ebben a kisvárosi világban majdnem éppen úgy ordít a rádió, mint bizonyára az egész világon mindenfelé, de vannak néha szünetek is, amikor gondolkozni lehet.
– Gondolkozni lehet azon, hogy mikor unják meg az emberi idegek azt a rettenetes hajszát, amelyet mostanában magukra vállaltak?
– Elképzelhetetlen gépek, ördöngös szerkezetek, üvöltő találmányok soha se álmodott környezetében küzd az ember a mindennapi életéért. Acél-szörnyetegekkel mérkőzik a mai ember, mintha a háborúnak sohase lenne vége.
– Egy korszak, amelyből legjobb lett volna kimaradni.
– A középkor erdősségeinél, a legvadabb harmincéves háborúnál, a „régi szép betyár világ”-nál is félelmetesebb ez a korszak, ahol gépek jönnek be a kapun, géppel találkozunk az utcán, a lelketlen gép kerget, zaklat, üldöz, csenget, riaszt életünk minden pillanatában. Szörnyetegek vágtatnak az utcán, amelyen átmenni szeretnénk. A bömbölések, rikoltások, szörnyhangok többé nem írhatók kótára, mint a régi világ szenvedélyes kitörései. Egy Shakespeare-nek kellene jönni, aki az élethangok mai skáláját megírja a telefon tűzilármájától kezdve az automobil éjféli bőgéséig.
– Nem is csodálhatni, hogy akkor, midőn a világ nagy része falanszteri divat szürke ruhájában felkapott a maga motorkerékpárjára az irodalom, a könyv, az olvasmány divatját múlta.
– Nem is szeretnék könyvet írni egy motorkerékpárosnak.


(Magyar Hírlap, 1932/90. /április 24./ 19. p.)



2013. szeptember 26., csütörtök

MAGA LESZ A FÉRJEM ANNO 1937

A TABÁN

A Vasárnapi Újság anno 1909 siratja a Tabán bontásának megkezdését:

A TABÁN.

      Kisebb tépázások után,melyek festői tollazatától azért egészen mégsem tudták megfosztani, a főváros tanácsa most földrengésszerű apparátussal megy neki a Tabánnak. Eddig csak csipkedte. Egyszer kimetszett belőle egy keskenyebb húsdarabot. Ez még nem ártott a Tabánnak túlságosan. Aztán, mint mikor a beteg embernek a fogát húzzák vagy a fájós tagjait operálják, Tabán gyöngyeiből leüttetett egy-egy különösebb darabot a szabályosság elve érdekében. A Tabán azért megmaradt nagyjában az ő régi, kedves, külÖnös és furcsa mivoltában. 





    
   Mindannak, a mi szabályszerű, csökönyös tagadásával, keresztülkasul, össze-vissza és rapszodikus rendetlenségben kanyarogtak az ő ódonságot kiáltó utczái 
és ezekben az utczákban olyan házak, melyek semmiféle sablont nem ismertek. A pesti kőrengetegekből idetévedt utas úgy járt ebben festői labirintusban, mint a meseország kalandozója. Romantikát, antikvitást vagy ahogy a pesti költők mondják, levendula illatot kellett éreznie minden lépésére és a tabáni svábok, a kik persze semmit sem éreztek ezekből a fellengző impressziókból, a pesti ember kedvezéséből ezalatt szépen vagyonosodtak, gazdagodtak s vendéglőikben a romantikát ke¬ reső kirándulóknak olyan idegenforgalmi árakat szabtak, hogy méltóvá tették magukat a legkiválóbb uzsoraczégek elismerésére. Mert hiába nevezik hivatalosan ráczvárosnak a főváros eme területét, a ráczokból egy templomon, néhány egyházi emberen és a várost jelölő rácz vagyis szerb 
szón, Tabán-on kívül nem maradt más hírmondó semmi sem. Valamikor nagy életcsaták dúlhattak az itt élő törzsökös szerbség és a beözönlő svábok között. 
  A háborút nem ágyúkkal, puskákkal és kardokkal vívták, hanem veszedelmesebb fegyverekkel. Szorgalommal, szivóssággal, telekkönyvi be- és kitáblázásokkal. És ebben a csatában a magyar virtus sokféle tulajdonságával jeleskedő szerb faj a rövidebbet húzta. Holott nagyon jól értett az emberfejek levágásához, háborús, katonás fajzat volt ő is és a viadalokban megállotta jól a helyét. De olyan idő következett nemsokára, különösen a törököknek Budavárából való kiűzetése után, mikor a hatalmi felsőbbség biztosításának eszközei módosultak. A mit azelőtt és egy darabig még ezután is, a személyes bátorság kiválóságával , vakmerőséggel, vagy fegyveres készséggel vivtak ki, a békés idők beálltával pótolni kellett ügyességgel, ravaszsággal, szívós munkával, kitartással és számítással. S ebben a bonyolult feltételű csatában a budai rácz elvesztette az ütközeteket a svábbal szemben. Tabánban már évtizedek óta a sváb elem jutott túlsúlyra, az egykori rácz élet viszont annyira kiapadt, hogy ittlétét és virágzását kulturemlékei nyomán kell nyomozás tárgyává tenni. Ilyen mindjárt maga a név, melyről a fővárosnak ezt a részét ma is ismerik : Tabán. Mi ez?Micsoda vonatkozása van a szerbekkel vagy az ebben a városrészben végbement élettel? II. Endre oklevelei között, melyeket Fejér György közölt az ő Codex Diplomaticus-ában, találunk kettőt, hol ilyen utalások vannak: «Tabenra mons ad Budám.» Továbbá egy 1212-ből való oklevélben: «... ét inde ascendit ad médium montis, qui dicitur Tebenra (alias Tabenra),» a következő szintén ezen évből valóban pedig ezt:«... ét inde ascendit ad médium montis Tabcnra. Ez a Taben(ra) hegy Buda és a héwizek között létezett volna, de hogy a mai Tabánra vonatkozik-e vagy másra, ki tudja. Nyelvészek nem döntötték el, historikusok nem tisztázták, geográfusok pedig az egykori elnevezéseknek megfelelő mai nomenklatúrát nem állapították meg.






     A Tabán magyarázatához más nyomok ígérnek valószínűbb eredményeket, mi tehát ezen a nyomon indulunk. A szerb nyelvben Tabán valaminek az alját, talpát jelenti, pél¬ dául a czipő vagy csizma alját és annak is azt a nyerges részét, mely a talptól a sarokig terjed. Esküt ugyan nem mernénk tenni erre a magyarázatra, de nagyon valószínűnek látszik, hogy a Tabán elnevezés hegi/alja, esetleg váralja értelemmel birt s ez adta igazi jelentését. A magyar nyelvforgalomban ez a városrész állandóan kétféle elnevezéssel élt. Egyidejűleg Eáczvárosnak és Tabánnak nevezték és az irodalmi emlékezések között is ezt a kétféle megjelölést találjuk. A tizenhetedik század közepén már erős rácz kolónia volt és a tizennyolczadik elején egyik-másik nevezetességével a pesti krónikások figyelmét is felkeltette. A ráczvárosi sörház és a ráczvárosi kávéház a tizennyolczadik század első éveiben olyan nevezetességek voltak, melyekről Gaal György «Furkáts Tamás levelein czímű humorisztikus újságjában több ízben megemlékezik. A tabáni kiválóságok között pedig az irodalom emlékezik meg Vitkovics Mihályról és Virág Benedekről 
       Mind a ketten itt laktak, Virág egykori lakóháza ma is megvan az Árpád utcza 10 szám alatt. Ennek az emeletén élt évtizedeken át az a kiváló jámbor lélek, ki¬nek földi sanyarúságait egyedül azok a lelkiek enyhítették, melyekkel tüzesítette és vigasztalta magát a múlt századeleji kopár és sivatagszerű kulturátlanságban. 1810-ben a Tabánt hatalmas tűzvész dúlta és majdnem egészen elpusztította. Egy régi emeletes ház rácsos terraszának a felirata ma is őrzi ennek a nagy tűzvésznek az emlékét. Nagyobb események még csak a szabadságharcz alkalmával vonultak el a Tabán fölött. A Gellérthegyről, melynek aljában hegyes-völgyes talajon meglapult, egy-egy osztrák ágyú mindig pislantott rá egyik szemével, ha netalán rendetlenkedni akarna. De nem tette. Békésen viselte magát s a szerint, hogy a vár a Hentzi vagy a Görgei kezében volt, a többségi-párt nézeteivel azonosította magát. Ekkor már éltek okos németek benne nagy számmal, a kik nagy piano és langzam modorban a tabáni politikát úgy vezették, hogy a lakosságra lehetőleg minél kevesebb konfliktus háramoljon. Az Attilla-körút építésekor a főváros egy ízben már sével a Tabán gyomrába, de ezt az operácziót szerencsésen kiheverte. Lapályos része fejlődött szépen és gyorsan. Hátán a villamosok egész tömege iramlik a Hűvösvölgy és Zugliget felé, de a dombos és hegyes részeken húzódó utczák érdekesnél érdekesebb házaikkal változatlanul maradtak évtizedeken át. Elképzelhetetlenül sajátságos építkezés tette aztán festőivé és érdekessé az emelkedettebb pontokon egybe zsúfolt házakat. Törvényszerűséget vagy szabályosságot egyiknél sem lehet  tapasztalni. A talaj viszonyai szerint épült itt egy ház a másik hátán. Állandó azonban bennök a virágnak és a fának patriarkális kultusza. Talán egyetlen olyan ház sincs, még a legszegényebb fajták között sem, mely legalább a virágdíszt nélkülözné, de viszont egy sincs olyan, a melynek építkezése modoránál fogva valami ódonos kuriozitása ne volna. 




   Még a törökös építkezés nyomait is lehet találni például a Hadnagy- és Kör-ntcza sarkán levő házon, mely olyanszerű, mint azok a rodostói török épületek, melyeket fotográfiák után ismerünk. Egy-két ilyen törökös vonatkozásra mutató házon kívül a törökvilág emlékeinek más hírmondói a fákon kívül itt már alig vannak. Ezek között is csak kettő olyan, melyről egészen biztosan meg lehet méretei után állapítani, hogy gyökereit három-négyszázad előtt, talán valamely jámbor török rokonunk bocsátotta a föld alá. Eperfa mind a kettő, egyik a Kör-utcza 17. számú ház udvarán,nyolcz-kilencz, a törzsből kinyúló vastag ággal, melyek az egész udvart betöltik. A másik törökvilágbeli eperfa a Kőműves-utcza 11. számú ház udvarán látható. Az Aranykakas-utczában az egykori Három nyúl kaszárnya ócska falai tűnnek elő. Valamikor az utczát is így 
nevezték s ettől kapta a nevét a kaszárnya, mely elköltözött ugyan rég innen, de a neve azért ma is megmaradt. 
A Hadnagy-utcza 35. szám alatt úgynevezett földszintes-emeletes házat látunk. Mi lehet vájjon ez? Tabáni építkezés, mire csak Tabánban vannak más példák. Magas ház, mely emeletesnek indult, de aztán úgy látszik meggondolta   építője a dolgot. Miért csináljon ő emeletet? És ha már emeletet nem csinál, mi szükség van egyáltalában ablakokra is? Elég lesz neki kettő, egy az egyik sarkon, másik a felvezető utczába kiütő sarokra. Olyan, mintha hátat akarna fordítani az egész pesti világnak. De az udvar felé annál több ablaka van. A befelé való építkezési stílus itt már követelte az ablakokat. Van olyan ház is, (Hadnagy-utcza 14.) biedermayeres fajta, mely felerészben emeletes, felerészben földszintes, aztán olyan is, melynek ablakfölötti fülkéjében a ház védszentjének szobra van kitéve (Orbán-u. 7.). Aztán ha jól körülnéz az ember, lát más furcsaságokat is. Házak, melyeknek a tetőzete is egészen a földet éri. Ezek a leghitelesebb dokumentumai annak a sok bontásnak, töltésnek és ásásnak, melyek a nagyobb utczák mentén végbementek. S miközben közelükben paloták emelkedtek, azalatt ők a földbe sülyedtek. A Fehérsas - utcza 4. szám alatt az egykori hires «mély pincze>> ,hajóslegényeknek és halászoknak hires csárdája volt, fent a magasságban pedig egy bemeszelt falból kiütköző felírás bizonyítja, hogy itt volt a hires Alpekker Antal-féle vendéglő, az első halászlé csárdája Budának, hova írók és művészek jártak leggyakrabban. Az udvart egy gesztenyafa díszíti, a mi ezen a vidéken ritkaság. 



        Egész lekerülve az Ybl Miklós-térre (7. sz. a.) a Döbrentei-utczába, két érdekes empire stilű ház jelenti a tehetősebb tabániak egykori jó ízlését. Különösen a Döbrentei-utcza 15. szám alatt levő kétemeletes ház érdekes tiszta stílusával, faldíszül alkalmazott figuráival és két hivatalos jelzésével, melyeknek egyike az 1838-iki, másika az 1795-iki árvíz magasságát mutatja. Ez az utcza egyelőre nem fog bontás alá kerülni, mert már korábban szabályozták, de az Attilla-körút torkába eső  Vig déli vasutastól  végig az Árok-utczán, továbbá a balra (pesti irányból) oldalt eső zeg-zugos, kanyargós, egymás fölött húzódó utczák az új építkezéseknek mind áldozatául esnek. A főváros tanácsa ezt az öreg városrészt immár sommásan elintézi. Nem egyes házak lebontásával, ócskaságok kiczifrázásával, hanem az összességnek lehengerelésével. Tabán többé egyszerűen nem lesz. S épen azért, mert a főváros halaszthatatlan kiirtását határozta el, jól tenné, nagyon is jól tenné, a lehengerelés előtt a Fővárosi Múzeum számára hozzáértő nűvészszel a régi Tabánt rekonstruálná. Másutt is így cselekszik ezt, ahol törődnek a fővárosok hagyományaival.
Zuboly.

Forrás: Vasárnapi Újság 1909 július 18
             Bányai Elemér =Zuboly



BUDAPEST A HARMINCAS ÉVEKBEN

2013. szeptember 25., szerda

TABÁNI REGATTA 2013 2.rész


LE CORBUSIER: Hadnagy utca 45

                                                     A
 Bp-i Tabáni Hajósok Önsegélyező és Temetkezési  Egylete 

valamikor igen híres volt a régi Tabánban.
   1899-ben említik először, akkoriban a később a híres francia építész, Le Corbusier által is lerajzolt Hadnagy utca 45 volt az egyleti tagok törzshelye.Neve is más volt még :Bp.i  Tabáni Hajósok Temekezési Egylete. Elnöke a Hadnagy u 45-ben lakó Bosnyákovits Mátyás szőlőműves, Pénztárnokok: Witzlsberger János és Praxi Ignácz,Tollnok: Plesckó János. 



Majd 1904-től  a Preiszler vendéglő a Kereszt utca 4-ben  lett az egylet közopntja.. Nem is akárki volt ekkor az elnöke, mint Adamasky József  bornagykereskedő a Hegyaljai út 2-ből. Albecker Antal, a halászléiről  és rántotthalas, rácpontyos vacsoráiról nevezetes ALBECKER  vendéglő tulaja  is oszlopos tagja volt az egyletnek, melynek, pénztárosa Preiszler István  szintén vendéglős, a Kereszt utcai vendéglő tulajdonosa  Az egyesület titkára (tollnok) az a Pleschkó János hajóvezető (lakik Tabán, Lepke utca 4). Az egyletről 1916 után 1922-28-években történik még említés.  Az egyleti tagok büszkén hordták kabátjuk hajókáján a horgonyos egyleti jelvényt.


 Az Albecker pincéjében talán éppen az egyleti tagok mulatoznak
(kb.1930)

Ezidőben  már az egylet székhelye a Kereszt tér 4-ben  volt, elnöke az a Schreil Győző, aki apósától átvette az Albecker irányítását. Az új pénztáros pedig a régi fia, ifjabb Preiszler István, miután apja 1924-ben meghalt.  A Tabán lebontásával aztán az egyletnek is vége lett.



A csepeli Duna ág

                          MTK evezős sporttelep


De hol vannak már a századelő egyletei ? Sok víz lefolyt azóta a csepeli Duna-ágban, ahol az idén ötödik alkalommal került megrendezésre 2004 óta aTabán Társaság által a régi Tabáni Hajós Egylet  emlékére létrehozott Tabáni Regatta evezős verseny , melynek meghívottja az I.kerület testvér városának, az angliai Marlow-nak csapata.A Tabán Múzeum  2012 szeptemberi bezárása óta egynaposra szűkült rendezvénynek a csepeli Duna-ágban az MTK evezős telepe adott otthont  A verseny egyetlen számban , a sprint-regattában  dőlt el, mégpedig a kerületi csapat javára. A résztvevők a verseny után a felállított  sátor alatt közös ebéddel és borkóstolóval, sűrű koccintásokkal ünnepelték meg a sporteseményt.


Evezőseink


Résztvevők(jobbról negyedik Jármy Miklós, a győztes csapat
73 éves veterán kapitánya

 Jelen volt Jankóné Pajor Ildikó , a Tabán Társaság elnöke,(balról a negyedik) valamint a társaság több tagja, köztük a versenyzőknek  kijáró kupákat felajánló Tóth József, fafaragó-szobrászművész.


                  A Tabáni Hajós Egylet jelvénye


Forrás:TabánTársaság

folyt.köv.

Lásd még: -Tabáni Regatta
                 -Mi is az a regatta?
                 -A Tabáni Hajós Egylet
                  feltámasztása


 kassius

SZATMÁRI HORVÁTH KÁLMÁN:TABÁN


2013. szeptember 24., kedd

GUZSIK ÖDÖN:TABÁN

(Holdvilág utca)

LVELEK A RÉGI PESTRŐL ANNO 1826

Szinnyei Ferenc


Kedves Barátom!

 Sok foglalatosságom nem engedé, hogy eddig írjak, de így legalább megkaptam első levelemre írott válaszodat, melyben erősen biztatsz, hogy csak folytassam tudósításaimat. Már szinte tartottam tőle, hogy unalmasoknak fogod találni őket, de ezen buzdításod felbátorít folytatásokra. Íme 10. Septembris, viselt dolgaink! Elhatározván, hogy nagybátyám említett ügyes-bajos dolgában ma fogunk a helytartóságnál eljárni, kocsira ültünk és végig hajtattunk a Dunasoron. Erős szél fújt s igen nagy volt a por. Ez szeles időben mindig így van, mert az utcákat nem locsolják, csak vásárkor, akkor is csak azokat, melyekben sok szekér jár. Szél pedig nagyon gyakran van Pesten, tehát por is van bőven, néha csak úgy ropog a homok fogaink között. Ez talán még kellemetlenebb, mint esős időben a nagy sár, mikor a lovak és kocsik tele föcskendezik a járókelőket, a há-zak ereszéről pedig valóságos zápor hullik a nyakokba, mert igen sokról hiányzik a vizet levezető bádogvályú. 

Forrás: Napkelet folyóirat 1923 okt-nov


Kellemetlen még az utcák piszkossága, különösen vásárok után és büdössége a canalisok csekély száma miatt. A Duna partja is igen rendetlen és piszkos, egyenetlen széleit szemétdombok borítják, csak a híd körül van a part oldala kövekkel kirakva. A parti házak sora szép. A belső városi plébánia hatalmas két tornyának ékes rézfödelei vannak, melyeket vagy harminc esztendővel ennek előtte készítettek. A templom gothicus sanctuariuma igen régi, sok száz esztendős. A görög templom tornyainak még nincsenek fedelei. Itt szoktak a parton mulatni, főként vasárnap a katonák, szolgálók és hajósok, ami nem a legépületesebb 

látnivaló.



 A híd mellett a Kemnitzer-ház előtt van egy kis Promenade újonnan ültetett fákkal és padokkal. Elrútítja a partot a játékszínnek  félben maradt hátulsó része (itt lesz majd a nagyszerű Redoute). Kellemetes sétáló hely estefelé a híd is, honnan kedvére gyönyörködhetik az ember Buda szépségében: a Gellérthegy oldalán épített sok apró házban, melyek olyanok, mint a fecskefészkek, a Yárnak régi bástyáiban és tornyaiban, a távolabbi hegyek tetszetős formáiban. Az egész kép annyi harmóniát mutat, hogy a külső országokból ide vetődött utazók is váltig csodálják és dicsérik. A hajóhíd a Nagyhíd-utca bejáratánál van (a mult évszázadban eleinte a Kishíd-utcánál volt) és olyan, mint a hajóhidak rendesen. Közepén áll Nepomuki Szent János fából faragott szobra. Éjtszaka 16 lámpás világítja meg, pipázni átmenet közben nem szabad, nemes ember nem fizet rajta vámot. Alkalmatlanságot okoz megnyitása az áthaladó hajók miatt, mert akkor az általmenőknek várniok kell. Még bajosabb azonban télen, mikor nincs híd és csónakokon kell Budára általkelnünk. Erős jégzajláskor ez is csaknem lehetetlen, bár a révészek jó pénzért ilyenkor is általviszik az embert. Ha evezőt nem használhatnak, csáklyákkal tolják tovább a csolnakot, sőt néha még azt is megteszik, hogy egy nagyobb jégtáblára kiszállanak s általhúzzák rajta. Az álló hídról már régen csinálnak planumokat (a különböző hídplanumok a múzeumban láthatók). Ennek előtte hat esztendővel a Hét választónál vala egy kitéve, melynek kő oszlopai és faconstructioja valának. Persze sok pénzbe kerülne s így évről-évre halasztódik a felépíttetése. Áthajtatva Budára, mutattam nagybátyámnak a kis házat, ahol nagy poétánk, Virág Benedek lakik, aki most szorgalmasan dolgozik Magyar Századain. Esténként a hídon szokott sétálni, hol literator barátai meglátogatják a tisztes öreget. 

A Gellért lejtőjén épült Tabán, vagy Rácváros Budának igen csúf 
része, 1810-ben leégett, de azóta sem lett szebb. Kis Bécs-nek szokták csúfolódva nevezni. A rác templomon és a plébánia templomon kívül említésre érdemes épület nem igen van itt, mert a szennyes Rác-fürdő és Rudas-fürdő (Bruck-bad, mert itt volt igen régen a repülő-híd kikötő helye), nem szépek, bár mind a kettő igen régi, már a törökök is használták. A Tabán igen piszkos, a kis házak udvaraiban trágyadombok vannak, fő utcáját a lacikonyhák teszik főképen nyáron büdössé. A sár és szemét mindenütt nagy. 
A hídtól széles, fákkal beültetett út vezet a várkapuig (Schloss-, vagy Neue-Thor), melynek hatalmas, két szárnyú, vastag kapuját este bezárják. Ezen átjutva, a királyi palota tűnik szemünkbe, melyet még Mária Terézia építtetett a magyarok adományaiból. Gyönyörű kertje van. A vár udvaráról nézve a palota jobbik (déli) fele József nádor Ő Fenségének lakása, a középső részben vannak a felséges királyi család pompás szobái, baloldali szárnyában van a várplébánia templom, vagy a Zsigmond-kápolna, melyet 1769-ben szenteltek fel. A palota udvaráról a szép Szent György-piacra jutunk. Itt áll a szép gróf Sándor-féle palota, melynek centrális fűtése és Wasserleitungja van. A Napoleon idejében divatba jött classicus stílusban van építve s körül szép relief-képek díszesítik. 
Ezzel szemben van a fegyvertár (Zeughaus), szép barokk kapujával, mellette (t. i. a palota mellett) pedig a német játékszín, mely egykor a karmeliták temploma vala s József császár építtette játékszínné. Belseje nem nagy, de csinos, most a miskolci magyar szinjátszó társaság játszik benne bizonyos napokon. 
A Várba a Svábhegyről vezetik fel a vizet a városháza cisternájába, honnan tovább folyik a kutakba. Ezen kívül a játékszín melletti Wasserhausban vízemelő masina is van, melyet lovak hajtanak. Ez a Duna vizét szívja fel a Várba. Ha a kutakban kevés a forrásvíz, innen vezetnek vizet beléjök. A királyi palotának külön vízemelő masinája van. A Szent György-piacról két utcácska vezet a Parádé- bal kéz felől a Fehérvári-, jobb kéz felől a Vizikapu, melyeket régen fal és árok kötött össze, két részre osztván a Várat. Innen a Városház-piacra jutunk. Itt áll a szép Szentháromság-oszlop a pestis emlékére 1715 óta. A régit, mely itt állott, Neustiftre vitték.1 
1 Ma a Szentlélek-téren áll. Pest legrégibb szobra 1698-ból. –
A plébánia templom igen régi gothicus épület s a kir. udvari kamara nagy épületei közé van ékelve. A kettőt átjáró köti össze, mely a templom chorusán át vezet. A kamarának szép tanácskozó szálája van a kamarai praesesek képeivel díszítve. 
Az Uri-utca a Parádé-piactól kezdve a Vár végéig húzódik, a Városház-piacról aztán három vezet tovább: a Bécsi-utca,1 a Fortuna- és az Országház-útca. Ebben van az országház, hajdan a clarissák klastroma, melynek két nagy és díszes szálájában a budaiak télen bálokat tartanak. 
A Fortuna-utcában van a szép Fortuna-fogadó, benne kávéház (a Várban ezen kívül van még három). A clarissa-clastrom Uri-utcai részében van a Helytartó tanács. Itt az illető consiliariust megtalálván, hamar elvégeztük dolgunkat, megnéztük a Garnison-templomot, mely ezelőtt hét évvel restauráltatván, újra megnyílott. Akkor épült bejárása classikus stílusban. Itten koronázták meg mostani uralkodónkat. 
Ezután kinéztünk a bástyára, hol az ákácfák alatt kellemesen lehet sétálni és gyönyöködni a szőlőkkel teleültetett szép hegyekben és a barátságos tekintetű Krisztina-városban. Alant látjuk a General-rétet, távolabb a Városmajort (Stadtmayerhof), ahol május havának első napján népmulatság szokott tartatni. A Krisztina-város házai mind alházak szép kertekkel. Mindenfelé mezőket, kerteket és szőlőket látni. Templomát kéményseprő kápolnának nevezik, mert valamikor a helyén álló kápolnát egy kéményseprő-mester építteté, aki benne egy Milánóból hozott csodatévő Mária-képet helyeztetett el. A falusias városrész utcái kövezetlenek és rajta egy árok húzódik végig2 a hegyekből a Tabánig, hol a Dunába torkollik. Ebben igen sok a szemét és a piszok, amely főképen nyár1 idején megrontja a levegőt. 
        A Fortuna fogadóban megebédelvén, a bécsi kapun át lefelé kocsiztunk. A kapu boltozata alatt a falra függesztve lánccal összekötött vasgolyóbisokat és egy megvasalt farudat láttunk, melyről azt beszélik, hogy valamikor Toldi Miklóséi valának. 
A Várat egészen külön kis városnak mondhatjuk. Szép, régi házai igen interessanssá teszik. Ha időm engedi, szívesen sétálgatok csendes utcáin a régen mult időkről elmélkedve. 
Buda Országútnak nevezett részén áthajtatva nem igen láttunk sem szép, sem nevezets épületeket. A Marcibányi István által az irgalmas barátoknak ajándékozott Császárfürdőn sincs sok látnivaló, de vize igen jó a köszvény ellen. Odébb Óbuda fekszik, hová már nem mentünk, csak később a szigetről láttuk a dombon épült régi trinitarius klastromot, vagy Kis Mária Cellt, mely annak előtte búcsújáró hely volt, most invalidus katonák lakása. Amit Óbudán megnézni érdemes, az a Zichyek régi kastélya. Gyönyörű barokk stilusú épület ez, melynek mindakét frontján oszlopok által tartott Balkonja van, lépcsőháza faragásokkal ékes.' 
Óbudával szemközt van a Margitsziget, melyet Palatinus szigetnek 
is neveznek, mert a nádoré. Csónakon általkelve a Dunán, ezt is meglátogattuk. Itt több régi templomok és klastromok ruinái találhatók, egyikhöz ezek közül egyszerű kerti ház is van építve. Szőlővel teleülte-
1 Verbőczy-u. 2 A mai beboltozott Ördögárok. 3 Ma is fennáll a szentlélektéri dohányraktár udvarán.
Szőlővel teleülte tett halmok, évszázados fák, gyönyörű gyepes térségek, tarka virágágyak, bokros helyek, gyümölcsösök váltogatják egymást, minden, ami csak a szemet gyönyörködteti. Árnyékos útjain sétálva, vagy padjain üldögélve, valóságos paradicsomban képzelhetjük magunkat. Visszatérvén a budai partra, a Vízivároson át hajtattunk vissza, A török időkben zsidó-városnak hívták. Most lévén a szeptemberi vásár, a Duna partján tömérdek fanemű, hordó és abroncs vala összehalmozva. Szép templomuk van itt az Erzsébet-rendi apácáknak, de legszebb a Szent Anna temploma gyönyörű frontjával és két hatalmas réz-tetejű tornyával. A jezsuiták építették 1740 körül. A budai egyházak, a várbeli plébániákat és Garnison-templomot  kivéve mind tizennyolcadik évszázadbeliek. Este a Beleznay kertben vacsoráltunk, mely a Kerepesi-út elején van, jó rántott csirkét ettünk (a pestieknek eme kedves ételét itt igen jól csinálják) és hallgattuk a cigánymuzsikát. Másnap, 11-én a piszkos és falusias Ferencváros fő útján, az Üllői-úton át az Orczy kertbe kocsiztunk. Itt sokáig elgyönyörködtünk a virágokban, gyümölcsfákban, a nagy üvegház (Glashaus) ritka növényeiben, a tóban s a kertet diszítő hidacskákban és házacskákban. Sokáig álltunk a kis dombon is, honnan messze elláthatni. Valóban gyönyörű kert ez. 
A mellette lévő Festetich-féle kert is szép, itt is bárki tetszése szerint sétálhat. Este a német játékszínbe vittem öregemet, de nem német színjátékot nézni, mert oda ugyan el nem ment volna, hanem magyart. T. i. a Budán lévő miskolci színjátszó társulat, melynek Czelestin a direktora, ez este itt játszotta Ruzitska József magyar énekes színjátékát Béla futását, melyet ennekelőtte egynéhányszor már Budán is játszottak. Az actorok ugyancsak kitettek magokért, s nekünk nagy gyönyörűségünk tellett a szép énekben és muzsikában. Másnap nagybátyám elutazott. Örültem, hogy jól mulatott velem, te is jól mulatnál, ha Pestre jönnél. Remélem, hogy ettől a papiroson való sétálástól kedvet kaptál a valóságos sétáláshoz is. Szép város ez, hidd el, én legalább nagyon szeretem. Egy városnak mondom Pestet, meg Budát, mert a kettő tulajdonképen egy is s valamikor egy is lesz, bármit mondjon is a két bölcs magistratus. örülök, ha benne egy új ház épül, ha javítják a kövezetet, ha kanálist ásnak, vagy fákat ültetnek. Szeretem télen, mikor olyan jól elmulatunk a bálokban, vagy tavasszal, mikor langyos szellők olvasztják a havat, vagy nyáron, mikor a budai hegyek között sétálhatunk. Szeretem népét: a jómódú német polgárokat, a gravitással sétáló helytartósági és kamarai konsiliáriusokat, kuriai bírákat, a nyalka megyei urakat, a komoly professzorokat, a fürge kis diákokat s a jókedvű jurátusokat, szóval mindenkit, de legfőképen a szép leánykákat, magyarokat és németeket egyaránt. Szeretek itt élni, dolgozni és mulatni és örülök annak, hogy a magyar literatura kezd gyökeret verni ebben a német városban. Erről még szeretnék egyetmást írni, de azt majd következő levelemben teszem.
 Addig is élj boldogul!



2013. szeptember 22., vasárnap

SZINDBÁD MA IS ÉL , ÍME A BIZONYÍTÉK!

Két mai Szindbád történet két mai szerzőtől:


SZAPPANOS GÁBOR

Szindbád téli álma


Szindbád, mint egy medve, téli álomra vackolta el magát. A hideg beállta előtt hetekig kalóriadús ételeket evett – nem esett nehezére, szerette a magyaros étkeket, a csülkös pacalt, a töltött káposztát, a hortobágyi húsos palacsintát, a gazdag disznótoros tálakat – a májas, a véres hurkát és a frissen sült kolbászt, a friss pecsenyét, a disznósajtot, amelyben benne van a fejhús is –, a disznótoros húslevest, amelyben megáll a kanál, és amely oly sűrű, akár a prágai U fleku híres sörében a hanzli, amire egy aranyérmét is rá lehet helyezni, nem merül el… Aztán hizlalta magát tokaszalonnával, kocsonyával, nemkülönben narancsrózsaszín lazaccal, mint az igazi, halászó medvék, hogy legyen a téli álomra elegendő zsiradéka, amit majd csak igen lassan fog elégetni. Oly lassan, akár egy jógi. Rég megtanulta a jógalégzések különféle fajtáit, tibeti jógakönyvekből sajátította el a lassú légzés szabályait.

   A téli álomnak számos előnye van: nem kell költeni élelemre, italra – ez egyszersmind a legjobb és legegyszerűbb módja is az alkoholról, az altatókról és a nyugtatókról való leszokásnak –, minimálisra csökkentheti a fűtésszámlát, mert komoly irodalmi elismerései mellett meglehetősen csehül állt anyagilag – a pénz csak lassan és akadozva csordogált a családi kasszába. No, annyi azért volt, hogy vadházasságban három feleséget tartson, afféle háremhölgyeket, akik többek között a téli álmát is féltő gonddal vigyázták. 

   A meteorológusok december 13-ára ígérték az első kiadós hideget, de ezt a hajós már nem várta meg: két nappal korábban álomra hajtotta mákos halántékát a gondosan elkészített vacokban, hűvösvölgyi kis lakása hálószobájában. Az ágyneműt az asszonyok szépen kimosták, illatosra öblítették, és a libapehely paplan alatt Szindbád nekivette magát az alvásnak. A hideg beállta előtti két napban egyelőre nehézkesen ment az elalvás, mert a hajós mindig is érzékeny volt a hidegfrontra, ilyenkor – rendes körülmények között – nemhogy alvó kedve lett volna, de sokkal élénkebb volt az átlagosnál; ilyenkor sokkal nagyobb volt a munkabírása, mint máskor. A hideget először délnyugati, majd északnyugatira forduló szélvihar előzte meg, amellyel az asszonyoknak kellett megküzdeniük, hogy beszerezhessék a legszükségesebbeket a vadférj téli nyugalmához. A legszükségesebbek nem jelentettek sokat: párnaillatosítókat, valamint illóolajokat – levendulát, citromfüvet és borsmentát –, amiket a konvektoron lévő és kiszáradni sosem hagyott párologtatóba tesznek majd, hogy a hajós mindig üde, megfelelő páratartalmú levegőben aludhasson, no és persze maguknak is élelmet, italt, miegyebet. Váltott műszakban őrködtek Szindbád álma felett, valaki mindig volt a lakásban, hogy ha valami megzavarná a hajós álmát, a veszélyt a háremhölgy azonnal elháríthassa. A következő veszélyek leselkedtek Szindbádra: szélviharok idején a réseken süvítő szél, amely huzatot okozott; a szomszéd lakásokban veszekedő házaspárok, akiknek az ordibálása sokszor áthallatszott a rosszul szigetelt falakon, ilyenkor az ügyeletes feleség átment a szomszédba, és szelíden megkérte a magukból kikelt házaspárt, hogy csendesebben intézzék a családi viszályt, mert az alattuk lakó úr aludni kíván. A vérben forgó szemű párok ilyenkor annyira meglepődtek, hogy csakugyan csendesebbre fogták a dolgot, vagy éppen abba is hagyták a veszekedést. Csak néztek meredten és bénultan a csinos feminista teológusnőre (Szindbád mindhárom asszonya eredetileg férfigyűlölő feminista volt, mindhármukat Szindbád szelídítette meg), kezüket leengedték, és jóváhagyólag legyintettek, ennek a lefegyverzően őszinte kérésnek képtelenek voltak ellenállni; a harmadik legnagyobb veszély a kaputelefon fülsértő hangja volt, ekkor a hölgy gyorsan odaszaladt és halkan beleszólt: többnyire a postás volt, aki Szindbád leveleit hozta meg a befizetendő számlákat. (De akadtak kaputelefonbetyárok is: a közelben lévő gyermekotthon csintalan lakói, akik éjjel becsöngettek, de nem szóltak bele. Ilyenkor a képzett háremhölgy tudta, mit kell tenni: nem visszatenni a kagylót a helyére: így nem lehet többet csöngetni…) A hajós rengeteget dolgozott, mielőtt téli álomra hajtotta a fejét, az életben mindennek megvan az ára – a többhónapos nyugalomnak legfőképpen. A legnagyobb gondja november végén az volt, hogy miképp rendezze el emberi-szakmai kapcsolatait, nehogy azt higgyék majd a téli hónapokban, hogy megszűnt létezni. Az igazságot csak a hölgyei tudták, senki mást nem avatott be, nem akarta, hogy még nagyobb csodabogárnak véljék, mint amilyen egyébként is volt. Akadt, akinek azt mondta, hogy külföldre utazik ösztöndíjjal, volt, akinek azt hazudta, hogy vidékre megy alkotni, ahol senki nem érheti el, mert teljesen el szeretne zárkózni a külvilágtól. Amikor először vonult téli álomra, őszinte volt, és mindenkinél, akinek elmondta, értetlenségbe ütközött, nem volt képes senki sem felfogni, hogy az embereknek és a medvéknek számos közös tulajdonságuk van, csak a legtöbb homo sapiensnél ez látens marad. Szindbádot egész évben nyaggatták a nők, a feleségei is meg minden más asszonyszemély, és sohasem tudta igazán kipihenni magát. Zaklatott idegeinek szüksége volt hosszabb pihenésre, amit egy-egy éjszakai alvás nem tudott biztosítani. Az emberek többsége pedig nem bírja elviselni, ha valaki máshogyan viselkedik, mint ők, nem bírja elviselni, ha mások a szokásai. Egyszerűen idegesek lesznek, sőt, dühösek, ha más nem olyan unalmasan és megszokott módon létezik. A feleségei tisztában voltak vele, hogy ők is felelősek Szindbád kimerüléséért, de szerették annyira a hajóst, és voltak annyira megértőek vele, hogy falaztak neki a téli alvásakor. Szindbád eredetileg azt szerette volna, ha a feleségei is ugyanúgy álomra szenderülnek vele, de a gyakorlatias hölgyek gyorsan felvilágosították, hogy az nem lenne jó, mert akkor teljesen megállna az élet, és ez a külvilág számára is gyanús lenne. Ki hozná le akkor a postát, ki fizetné a csekkeket, ki szellőztetne, ki szigetelné gondosan a nyílászárókat vihar idején, ki söpörné el az erkélyről a havat, ki fizetné be a társasházi közös költséget? Szóval, a hajós eleinte azt szerette volna, ha az összes neje megtanulná a jógalégzést, de a fentebb említett okokon túl ez azért sem bizonyult jó ötletnek, mert Szindbád rájött, hogy a nők képtelenek úgy elmélyedni a jógában, mint egy filozofikus hajlamú férfiember, amilyen ő, egyébként is a feminista teológusnők annak idején, mielőtt megismerte őket, nem annyira a filozófiájukról voltak híresek – mint kiderült –, hanem arról, hogy ki vannak éhezve egy igazi férfiúra. Az mindenesetre némi nyugtalansággal töltötte el a hajóst, hogy vajon mit csinálnak a feleségei, míg ő alszik? No, persze, a rutinszerűen elvégzendő feladatokon túl… Nem kezdenek-e vágyakozni másik férfi után például? Ennél tovább Szindbád nem is mert gondolni.



Papp Norbert: Cigányzenészek

  
   Nem, nem vágytak más férfi után. Csak egy kicsit egymásra a hosszú téli estéken… De nem, ez így túlzás… Néha úgy alakult, hogy amikor mindhárman vagy ketten otthon voltak, és kínai legyezővel legyezgették a levegőt az alvó Szindbád arca előtt, s – mondjuk – egyiküknek kibuggyant a melle a pongyola alól, a másikat – ébren lévő férfi híján – elfogta a vágy, hogy belekóstoljon társa husijába. Zelma volt az, aki egyszer, csak úgy spontán módon, megnyalintotta Szophonisba bimbaját, és beszagolt egy pillanatra a hónaljába is, ahol gerjedelmet keltő illatot érzett. Természetesen nem a stressz-izzadság szagát, hanem a családi fészek nyugalmának és megelégedettségének testszagát. Szindbád ekkor horkantott egyet, és kéjesen megnyalintotta száját – amelyet egyébként rendszeresen kenegettek ajakírral a hölgyek, ki ne száradjon –, majd motyogott valamit, mintha tudta volna, mi folyik a „háta mögött” vagy lehunyt szeme láttára. Zelma ijedten elkapta nyelvét Szophonisbáról, majd látva, hogy az úr folytatja az alvást, lassan ismét visszadugta a hajlatba. Leila, a nemesi arab felmenőkkel rendelkező sivatagi feleség ekkor éppen egy pici boltban járt, hosszú, koromfekete haja éppen rálógott egy Szindbádnak szánt karácsonyi ajándékra, tudniillik karácsonyra jelentős enyhülést ígértek a meteorológusok, és Szindbád – ha enyhére fordult az idő – több napra, akár két hétre is föl szokott ébredni, hogy aztán a hideg újbóli beálltával ismét álomba merüljön. Az ajándék egy vibrátor volt, egy teljesen egyedi darab, amely megtévesztésig hasonlított Szindbád falloszára, hogy amikor az úr alszik, akkor is a hölgyeivel lehessen. Nehéz volt a pontos mását elkészíttetni, mert magát Szindbádot mégsem avathatták be a tervbe. Legegyszerűbb egy gipszöntvény lett volna, amit erigált állapotban vesznek róla, de hát ez szóba sem jöhetett. Így a hölgyek emlékezetből mondták a mesternek, milyenné formálja a tárgyat. Csak egyet felejtettek el mondani neki, jelesül, hogy Szindbád fallosza sosem rezeg, tehát a rezgő üzemmódot nyugodtan el lehet hagyni. Na, mindegy, vigasztalta két asszonytársát Leila, aki az ügyet intézte, legfeljebb sosem kapcsolják be.

   Szindbád éppen szenteste ébredt fel, és a papírangyalkákkal takarosan feldíszített fa alatt ott találta a neki szánt ajándékot. Amikor kibontotta, eleinte furcsálkodva forgatta, és ferde szemmel nézett az asszonyokra, szinte sértetten, de aztán lassan rájött, hogy ez nem az ő férfiúi képességeire utal, vagyis igen, arra, de nem úgy, ahogy elsőre gondolta, hanem ellenkezőleg: a hölgyek azt akarták, hogy mindig velük legyen, akkor is, amikor alszik. Úgyhogy végül inkább megnyugvással töltötte el a szerszám, hiszen ez azt jelentette, hogy feleségei nem más férfiak után fognak futkorászni, hanem az őáltala nyújtott élményt idézik majd fel újra meg újra, amikor kedvük szottyan rá. Persze, tipikusan olyan ajándék volt, amelyet az ajándékozó magának is vesz, mint az apuka vasúti terepasztalt a féléves kisfiának…

   Rácponty volt az ünnepi menü, utána mézédes keleti édességek, amiket az arab asszony szerzett be egy szír boltból a belvárosban. A halhoz cserszegi fűszeres bort ittak, majd néhány karácsonyi ének – az „Oh, Tannenbaum” és a „Mennyből az angyal” – közös eléneklése után áttértek a mulatságra, tudniillik úgy határoztak, hogy egybeszabják a karácsonyt a szilveszterrel, hiszen az év fordulóján az úr alkalmasint ismét aludni fog, mert akkorra a meteorológia ismét erős lehűlést jelzett. Leila vad hastáncot lejtett, Szophonisba beduin sípon kísérte (ezt külön meg kellett tanulnia, mert eredetileg a pánsíphoz értett, pun-görög származású lévén), a svéd felmenőkkel rendelkező Zelma pedig szolidan egy csörgővel verte az ütemet, de úgy, hogy közben ne nagyon rezegjen a feje, mert az est karácsonyi részéből a hangulat kedvéért még hullámos vörös hajkoronáján hagyta hazája hagyományos karácsonyi gyertyakoszorúját. Az imbolygó lángok az egyébként sötét szobában kísértetiesen világították meg Leila hófehér hasát, és áttetsző, zöld selyemnadrágját, aztán amikor a síp egy pillanatra váratlanul felrikoltott, Leila hirtelen mozdulattal felkapta a hatalmas konyhakést az ünnepi asztalról, és némi késtánc után szúrt egy nagyot a levegőbe, mint Mardzsána, Ali baba szolgálója az Ezeregyéjszakában, amikor ledöfte az álruhába bújt rablóvezért, amin Szindbád egy pillanatra megszeppent, nem értette a lágy tánc után a heves és szemlátomást jelképes mozdulatot.

   – Mit csináltál, Leila? – szegezte (stílusosan szólva) az arab lány mellének a kérdést.

   – Elűztem a sötétség szellemeit a lakásból – válaszolta búgó hangon a lány.

   „Űzik azokat a fán meg a Zelma fején égő gyertyák is, de egye fene, űzd őket te is,” gondolta Szindbád.

 A tánc előtt már áttértek Szindbád kedvenc italára, a Moët & Chandon márkájú pezsgőre. A hölgyek sűrűn vonultak pisilni a szesztől, s amikor egyikük abbahagyta a maga hagyományos nemzeti táncát, és elment vécére, addig egy másik szórakoztatta a hajóst és asszonytársát kecses mozgásával. Mint említettük, a falak rosszul voltak szigetelve, ezért az éppen elvonult hölgy pisilésének hangját – vagy inkább zaját – igencsak lehetett hallani. Szindbád más férfiaktól hallotta, hogy nem szeretik hallani a vastag sugárban csobogó női vizelet hangját, zavarja őket, és ezen a hajós felettébb elcsodálkozott, mert ez az ő számára magának az életnek a csobogása volt, olyasmi, amiben nincs semmi zavaró vagy kivetni- és elhallgatnivaló… Olyan természetes, mint egy arab ház szökőkútjának vagy épp egy lombos erdő patakjának csobogása.

   No persze, amikor Zelma táncolt, az amolyan szelíd tipegés volt csak, hiszen az adventi gyertyáknak nem volt szabad leesniük a fejéről. Közben fehér köpenyén meglazult a hevenyészve összecsomózott sötétkék bársonyöv, mintegy esdekelve Szindbádnak, hogy vegye le onnan. A hajós értette a tárgyak gondolatát is, finom hívó mozdulattal – jobb mutatóujját használva e célra – magához intette Zelmát (aki annak idején hármójuk közül a legbőszebb feminista volt), és megoldotta övét. Hogy baj ne történjen, hogy meg ne gyulladjon Zelma gyönyörű vörös haja meg a lakás, az öv levétele után az adventi koszorút távolította el a svéd hölgyemény fejéről Szindbád, mintha ékes koronát emelne le egy császárnőről, majd tette le óvatosan az asztalra. Elővigyázatossága persze alaptalan volt, hiszen a kínai horoszkóp szerint Szindbád tigris volt, ráadásul víztigris, és ez a királyi állat köztudottan nemcsak a szellemeket és a tolvajokat űzi el az ember otthonából, hanem a tüzet is távol tartja. Zelma derekát átölelve átvonult a hálószobába, amely nem ajtóval, hanem csak egy vastag bíbor függönnyel volt elválasztva a nappalitól. Olyan volt, mintha a hajós és Zelma színházi kulisszák mögé vonultak volna vissza örömüket lelni egymásban. Leila és Szophonisba persze nem aggódott és nem irigykedett, hiszen tudták, hogy ők is hamarosan sorra kerülnek, őket sem hagyja parlagon heverni háromezer-ötszáznegyvenhét esztendős uruk.  A hangos mulatozást azonban addig sem hagyták abba, mert tisztában voltak vele, hogy Szindbád nem éppen halkan élvezi a házasélet édes pillanatait. Rövid történeteket kezdtek mesélni egymásnak a régi korok asszonyainak végtelen ravaszságáról és csalfaságáról, amiken hatalmasakat hahotáztak, úgyhogy a szomszédok semmit sem hallottak abból, hogy a hajós miként teljesíti vadférji kötelességét. A másik módszer az lett volna, hogy bekapcsolják a tévét, és jól felhangosítják, de ehhez egyiküknek sem fűlt a foga: egyrészt gyűlölték hallani a szörnyű híreket, amiket új hazájukban nap mint nap amúgy is hallottak, ha akarták, ha nem, másrészt rangjukon és tehetségükön alulinak tartották volna, hogy ne a saját kútfejükből vett történetekkel szórakoztassák egymást és vonják el a figyelmet a kéj hangjairól.

   Fél óra múlva Zelma zilált hajjal, kézzel összefogott köpenyében előbújt a bíborfüggöny mögül, és rózsás arccal, bocsánatkérő mosollyal pillantott társnőire. Azok lassan abbahagyták a kacagást, amely a Szophonisba által mesélt történet után tört ki belőlük. Leültették maguk mellé a svéd lányt, kérdőn néztek rá, de nem tolakodóan, majd mindnyájan a függönyre szegezték tekintetüket. Odabentről neszezés hallatszott, szuszogás, majd kiszólt az úr:

   – Szophonisba!

   A pun lány pattant is föl a helyéről, és indult a sötét kis szentélybe, amelyben csak egy gömbölyű, hangulatos sómécses égett. Narancssárgán derengett át rajta a benne égő láng. Olyan volt, mint egy kis telihold. Közben Leila azon merengett, hogy Szindbád milyen szisztéma szerint alakítja ki a sorrendet. Annak alapján, hogy kit szeret jobban, vagy hogy éppen abban a pillanatban melyiküket kívánja jobban?

   Egy óra múlva mind a négyen ott pihentek boldogan, ernyedten a hálószobai franciaágyon. A lányok egymást átölelve, Szindbád a fal mellett – neki kellett belül feküdnie. Hiszen ő fog napokat-heteket átaludni, ha Isten is úgy akarja. Először a lányok szenderedtek el, ebben az egyetlen tekintetben „férfiasabbnak” bizonyultak uruknál, mert szeretkezés után a férfiak szoktak azonnal elaludni. De – mint tudjuk – minél idősebb valaki, annál kevesebbet alszik. Szindbád pedig már jóval több mint háromezer éves volt. Kész csoda, hogy még téli álmot is képes volt aludni. Ő még egy darabig nézte, hogy pislákol a sómécses lángja, majd lassan ő is lehunyta sokat látott szemét. De bár ne tette volna, gondolta utólag keserűen. Álomba zuhanáskor rúgott egyet a lábával, ahogy az lenni szokott, majdnem szétrúgta a feleség-kupacot, mint tyúk a töreket… Tényleg zuhant álmában, először csak egy feneketlen kútba – ebben egyelőre nem volt semmi meglepő –, de valahogy nem akaródzott neki megállnia. Csak zuhant, zuhant egyre mélyebbre, maga sem tudta, hova már, de egyre kevésbé tetszett neki a dolog. Álmában is tudta, hogy a föld közepe felé zuhan, és nincs, ami megállítsa. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül hatalmas viharban találta magát. De nem földi viharban, hanem valami kietlen, homályos, szürke tájon, ahol nem volt semmi, csak egy irdatlan szélörvény, amely embereket vitt magával. Nem értett semmit, csak nagy félelem fogta el, nem értette, hogy szállhatnak emberek a levegőben – magát a vihar „testét” nem levegő alkotta, hanem meztelen embertestek sűrűn egymás mellett! Az első döbbenet után körülpillantva észrevette, hogy szorosan mellette szállnak ebben a mindennél dermesztőbb szélben a feleségei – arcukon jeges rémület és kétségbeesés. Vigaszképpen és hogy el ne sodródjon mellőle és a többi két asszonya mellől, próbálta megragadni először Leilát, aki a vihar szélén szállt, próbálta megragadni a karját, de a semmit markolta! Még egy kísérletet tett, először azt hitte, mellé nyúlt Leilának, de másodszor is csak a semmit – vagy ha úgy tetszik – a levegőt fogta. Utána már félve nyúlt Zelma felé, de a svéd is üres volt! És üres Szophonisba is! Árnyak!

   Ekkor döbbent rá, hogy a pokolban van, elkárhozott lelkek között. Erre fölriadt, csurgott róla a veríték, észrevette a sómécsest, éppen ekkor lobbant egy utolsót a benne égő kis láng, de legalább tudta, hogy ébren van, itt a földön és nem a pokolban! Még mielőtt ellobbant volna a láng, maga mellett megpillantotta a feleségei falfehér, rémült arcát. Mint később kiderült, mind a négyen ugyanabban a minutában riadtak fel, és mint beszámoltak egymásnak, ugyanazt álmodták.

   A szoba majdnem teljes sötétségbe borult, a résnyire nyitva hagyott ablakon meglepően enyhe levegő áradt be, és a telihold is beférkőzött a szobába egy vékony fénycsík erejéig. A csík átlósan húzódott végig a nagy ágyon, felvillantva egy-egy meztelen női hátat, combot, kezet, hajat meg Szindbád bütykös nagylábujját, amely kikandikált a paplan alól. Szindbádnak fájt a füle, mindig érzékeny volt a szélre, minél idősebb volt, annál inkább, de most tudta, hogy a pokolbéli szél fájdította meg a fülét. Akkor mégis valóságos volt?!

   A holdvilágot hamarosan elhomályosította valami kísérteties fény. Úgy látszik, gondolta a hajós, ez az este a halvány, furcsa fények ideje… A falról jött a fény. Ott ültek az ágyban, szemközt a pezsgőszínűre festett fallal, úgy ültek ott, mintha valami filmet néznének moziban. Ez az élmény sem volt szívderítőbb, mint a pokolbéli: egy kéz írást vésett a falra egy halovány fénykörben. Mikor a kéz végzett, eltűnt, a következő írás maradt: 


„Megmérettél, Szindbád, és könnyelműnek találtattál!”



  Szindbád és feleségei egymásra néztek, már amennyire tudtak: az írás fénykörétől derengve látták csak egymás arcát. Csupán a nagy riadt szemek csillogtak biztosan.

   Szindbád fölkelt, hogy a nagy ijedelemre igyon egy korty vizet, de ahogy indult volna ki a konyhába, s épp húzta volna félre a bíborszín függönyt, hang szólította hátulról, és hölgyei döbbent sikkantását hallotta. Visszafordult, és vakító fényesség kápráztatta el, amely ugyancsak a fal felől jött.

   –  Én az Úr angyala vagyok, Szindbád, és azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Vadházasságban, trigámiában élsz ezekkel az asszonyi állatokkal, parázna viszonyban. Nem tetsző az Úrnak ez az életvitelszerű paráznaság. Bizony mondom néked, bánd meg bűnödet, hagyd abba a bűnös viszonyt, és válassz asszonyaid közül egyet, és csak azzal élj házaséletet, különben elkárhozol, és abba a pokolbéli szélviharba kerülsz, amit az imént megtapasztalhattál. – S azzal az égi lény el is tűnt, választ se várva. A hálószoba most már teljes sötétségbe borult, az írás is eltűnt a falról, sőt, még a holdat is vastag felhők takarták el néhány súlyos percre.

   Néhány percig teljes csend honolt a helyiségben.
   Utána nagy sóhaj hallatszott, férfisóhaj, a lélek mélyéről jövő, majd egy mondat: – Zelmát választom…

   Szophonisba és Leila egyszerre kérdezte: – Miért éppen őt?!
   – Mert ő volt a legbőszebb feminista hármótok közül, amikor elmentem hozzátok a Salétrom utcába, belőle lesz a legjobb feleség… De most hagyjatok aludni, majd ha és amikor felébredtem, intézkedem… Kérlek, Szophonisba, add ide azt a jógakönyvet, annyira kizökkentem magamból, hogy elfelejtettem a légzéslassítást…. Köszönöm… hm, az angyal fénye egészen megperzselte a gerincét… a csudába, akkor ő is valóságos volt






HÁY JÁNOS 
UTAZÁS ÉJJEL 
(Szindbád-trip)


Szindbád gondolta, mielőtt megszökteti Amáliát, beugrik a Ráckertbe, melyből hívogató technozene s vidám kurjongatások (bazmeg, anyádpicsája) hangjai szűrődtek ki. Mikor belépett a kerthelyiségbe, a híres budai korcsma közönsége a fiatal réveteg tekintetű művészek, s a réveteg tekintetű művészek réveteg tekintetű rajongói részben az asztalokra dőlve hevertek, részben egy a múlt ködében megkezdett mondat befejezéséért küzdöttek. Hihetetlen koncentrációval próbálták felidézni a mondat első felét, mely az istennek sem akart előjönni, ha meg valami mégis, akkor a művészi szájakban deszkává merevedett nyelv volt képtelen megküzdeni a feladattal. Így csak az artikulációval birokra kelt szájakat látta Szindbád, meg az amnéziába fulladt tekinteteket.  
- Ó ezek a lírai hősök – mondta –, mennyi fájdalmat zsebelt be a 
lelkük, s mily kevés pénzt. Hálátlan nemzet az, aki így hagyja eltékozolni a tehetséget. Szindbádnak a szánalomtól megroggyantak a térdei. Egy kertiasztalra támaszkodott, de a keze alatt behorpadt az asztallap. Ezek a sajátos posztmodern anyagok egyszerre szilárdak és ruganyosak – gondolta, ám mikor odapislantott, látta, hogy valójában az asztallap és a keze között egy férfitest hever, s ez a férfitest nem más, mint Hümér, a költő, akit a fénytelen nyolcvanas évek elején a legendás Nem engedek az ötvenhatból című verse tett országos hírűvé. A forradalmi költemény refrénjét minden joghallgató kívülről fújta, hogy „innét üvöltöm a kocsmaasztaltól, / hogy én nem, nem engedek az ötvenhatból”. Hümér ma már nem ír. Ezeknek közéleti verset – mondogatta –, a komcsiknak, meg a fideszeseknek vagy a civil szervezeteknek. Nem. Még ötvenhatról sem. Hol van az a hősies kor, hol vannak azok a legendás idők – sírdogált később, aztán az estve jöttével rövidült a fájdalmas mondat, hol vannak mondta tízkor, tizenegykor, hogy hol, s éjfélkor már hallgatott, nem szólt többet senkihez, sem a körülötte ülőkhöz, sem a magyar néphez. Bikanyakát, akár egy akháj hős Trója bevétele után, rágörbítette az asztalra és aludt. Álmában ott járt megint a nyolcvanas évek füstös presszóiban, ahol szamizdatokkal tömött táskákat ölelgetve új világot épített magának a fiatal demokraták illegális szövetsége.  
  Szindbád visszanyerve egyensúlyát folytatta útját a pultig, ahol egy ifjú mérte a sört.  
- Egy velőscsontot, ifjú barátom – kiáltott oda Latinovits Zoltán hangján –, de friss tormával. 
  - Mi a faszt akarsz? – kérdezett vissza az ifjú, és kinyúlt a pult mögül egészen Szindbád kifogástalan felöltőjéig, majd annak gallérját megragadva megrázta Szindbádot: – Mi a faszt gecizel te velem itt a tormával? 
- Óh – mondta Szindbád –, talán elfogyott a Tabán e híres korcsmájában a friss torma.  
- Szétverem a pofád – kiáltott még egyet az ifjú, meg hogy – ne akard, hogy kimenjek a pult elé, mert bazmeg akkor a saját lábszárcsontjaidból szopogathatod ki a velőt, meg az agyadat lefetyelheted a félbe vágott koponyádból. 
 -  Mennyire közvetlenek manapság az emberek – sóhajtott fel Szindbád, majd étlen indult a bejárat felé, hogy elhagyja a budai éjszaka e mesés táját, hisz feladata volt még. El kell szöktetnie Amáliát, akinek szőke fürtjei örökösen ott táncolnak a gondolataiban, attól a pillanattól fogva, hogy a Duna Pláza csillogó üvegfala előtt először megpillantotta. 
  Kifelé menet egy sötét kupacba botlottak szerelemtől legyengült lábai, a murvára pillantott, s megismerte a földön heverő alakot. Alla Bárdos volt, a Kárpát-Ukrajnából áttelepült alternatív énekesnő, mozdulatlan teste fölé egy alternatív szobrász feje lógott. A szobrász gúvatag szemekkel bámult rá az énekesnőre. 
- Ez az én szobrom – morogta Szindbád felé. – Ezt én csináltam. – Üres szemeivel pásztázta a kerthelyiséget. Ez itt mind az én szobrom – mondta –, én vagyok a legnagyobb, ezt nem csinálta meg senki. Megoldottam a tükrözés problémáját. A valóság a szobor. Érted. Megállok az Astoriánál, és azt mondom, hogy ez a metrófeljáró az én szobrom. Ez még nem jutott senkinek eszébe, hogy az a szobor, amit kijelölök a valóságból. És mozog, mint az élet, úgy, mindig változik. A legnagyobb vagyok. 
  - Mennyi nagyság – sóhajtott Szindbád, szökkent egyet, át az alternatív énekesnő fölött, a szobrász ámulva nézte, hogy milyen gyönyörű formákat vesz föl a szobor, hogy itt nem kell talapzat, meg felfüggesztés, az ő szobra simán tud lenni a levegőben is. 
  Szindbád bevágódott a Tabán sarkán álló metálezüst BMW-be. Tegnap lízingelte, direkt a szöktetés miatt. Olyan paripa ez – mesélte barátjának, melyet utolérni, mondhatni lehetetlenség. Ahogy Zrínyi, a szigeti hős futott, úgy lehet véle száguldani. Keresztül az ordas távolságon, át a világ megannyi varázsán, föl az űrbe, ahol az a sok szerelmes gondolat kering a büszke kínai asztronauták, játékos szatelitholdak társaságában. 
  A BMW füstölgő kerékkel startolt, helyből tudott kilencvennel indulni, s a sebesen pörgő kerekek könnyedén lendítették a fényes autótestet a Sas-hegyre, ahol a Sion-lépcső alján várja a lobogó fürtű Amália, aki otthon élete társának csak annyit mondott, a kisboltba mennék drága ember, hogy hozzak még az esthez némi veresbort, olyan igazit, amitől a szív is kipirul, meg az orca is. Jó – mondta a férfi, de siess, mert te is kellesz, ma fúlextrára gondolok az ágyban, de méginkább a bor. 
  Amália most ott áll a Sion aljában, mint valaha Mózes, a kiválasztott nép atyja állt, de ő, mármint Amália, nem mászik oda föl a kőtáblákért, hogy lehozza a tíz parancsolatot, amiben ugye szerepel az a mondat, hogy ne paráználkodj.  
 - Ne parázz – utalt Szindbád is a kocsiban a neves törvényekre, hogy az asszony tényleg ne csinálja, hisz a szerelem mindennél erősebb, még a házassági köteléknél is, még egy szumóharcosnál is, még a férjénél is, s aztán mellékesen megkérdezte, hogy Amália bedobta-e a gyémánt nyakláncot és a betétkönyvet a kígyóbőr retikülbe.  
  - Ó, igen – szólt az asszony, és elomló hangját ráeresztette Szindbád fülére, akinek e mondat oly édesen folydogált a hangcsatornáin, mint a méz. Az asszony aztán csúszott a férfi testén lefelé, a metálparipa száznyolcvannal száguldott az M egyesen, az asszony szája tovább csúszott, csak a férfi hasánál akadt el, mert a szája sarkában lévő pirszing beleakadt az inggombba.  
  - Bazmeg letépi a pofámat ez a gomb, mi a faszért nem hordasz pólót? 
  - Hogy tehetném, Szindbád trikóban, óh ezt elképzelni sem tudom, hogy testem, mely a legszebb meséken edződött ezeregy éjszakán át, hogy ez a test egy trikóba legyen zárva, hogy egy trikó alatt dobogjon a szívem, hogy olyan legyen e szívet hordozó test, mint egy malteros vedret cipelő építőipari munkás… 
    - Kasmár – kiáltott az asszony.  
- Mily különös szavakat használsz – figyelt föl Szindbád az asszony kiáltására. – Kasmár, mintha Perzsiában születtél volna, ahol újra és újra ezeregy éjszakán keresztül folyik a mese az életért. 


Gyulai Líviusz:Az öregedő Casanova
-  Pedig nem – mondta Amália. Ezt a szót Borisztól tanultam.  
- Borisztól, mint egy cár, úgy hangzik ez a név – sóhajtott Szindbád –, de ki volna ő, ha elmondanád.  
- Borisz, Kijevből való, s ekként nem lehet az oroszok cárja, legfeljebb az ukránoké.  
- Oh, hát Ukránföldről érkezett.  
- Igen, onnét – mondta az asszony.  
- S mi célból? – kérdezte Szindbád.  
- Először csak a fekete arany volt területe, azt szállított szülőhazájából, a Szovjetunióból tartálykocsikkal a magyar nemzetnek, melynek kevés efféle kincse akadt, ám most már összefonódott a politikai elittel és a rendőri szervekkel is, kisebb hadsereget működtet, s remek kapcsolatai vannak nemzetközileg is. Oh, Szindbád, nem is tudod elképzelni, milyen társasági életet él ma egy valahai kágébéügynök.  
- Kitűnő alak lehet ez a Borisz – mondta Szindbád –, szívesen megismerném, ma már oly ritkák az efféle hősök. S mondd, te mimódon találkoztál vele?  
- Véletlen az Operabálon – válaszolta Amália. 
- Az Operabálon – sóhajtott Szindbád, és ifjúkora operabáljai jutottak eszébe, ahol szárnyaló asszonyokkal múlatta az estét.  
-  És hamarosan – folytatta Amália – elvett feleségül. 
- Borisz a férjed? – kérdezte izgatottan Szindbád. 
- De nem szeretem, hisz érted lüktet a szívem. 
- Bazmeg, egy ukrán fickó a férjed – üvöltötte túl a technót Szindbád. 
- Igen, de nekem már nem számít, abszolút vége, érted, én csak téged szeretlek. 
- És mit fog csinálni, most mit fog csinálni, ha megtudja, hogy velem vagy? 
- Hát, amit máskor, azt, mert olyan heves vérű, szitára lő, vagy felrobbant, mint a múltkor a Bandit, akivel megszöktem. Tett neki a kocsijára ilyen tapadóaknát, és a Bandiból bazmeg egy sejt se maradt egészben. De hát ennyi kockázat van a szerelemben. 
- Hogy kinyír, bazmeg, ezt te csak így mondod, hogy kinyír! – üvöltött elvörösödött fejjel a mesebeli hajós, üvöltött benne a félelem, ami hamar kijózanította az emberiség legkeserűbb mákonyából, a szerelemből.  
Másnap hajnalban Amália mégis visszabaktatott a Sionra, hogy meghallgassa az ura intelmeit, hogy a férfi széttörje fején a kőtáblákat, pofánvágja egy boxerrel, hogy mostmár egy életre tanulja meg, ha lemegy a boltba, tíz perc múlva legyen otthon, mert, kiabált a Borisz, nem bírják az idegei az ilyen dolgokat, elég neki a határon a feszkó, mikor viszik ki a lopott cuccokat.  
  S hogy mi lett az ezeregyéjszaka hajósával? Még azon az éjen visszalopakodott a Terézvárosba, és megbújt egy terézvárosi öreg nő szoknyája mögött, aki valaha országos hírű szépség volt, de ma már csak a vasárnapi húsleveseiről ismert, ami oly kedves a beteg gyomornak.