1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2013. november 30., szombat

25 ÉVE 1988 NOVEMBERÉBEN HALT MEG KALMÁR PÁL-A TANGÓKIRÁLY



Elmondani jaj de nehéz......




Nagyságos asszonyom.....




A Duna-parton este zene szól




Az ember egy léha könnyelmű senki...




Az egyik sikerül, a másiknak nem...




Hallod te ló!





Egy hangulat....



Szép vagy gyönyörű vagy Magyarszág...




Szomorú vasárnap.....




Szívbajok ellen kisasszony szedjen tangót....




Drágám, néha téved az ember...



Julcsa ,ha kimegyen a piacra..

VAN BUDÁN EGY KISKOCSMA, A VÉN DIÓFA..

SZENTGYÖRGYVÁRY GYENES LAJOS:TABÁN


ÍGY MÚLATTAK PEST-BUDÁN ,A KÁVÉHÁZI ÉLET KEZDETÉN



Pest városának még csak 2600 lakosa volt, de a mai Molnár utca és Havas utca sarkán, 1714-ben már kávéházat nyitott a délszláv Balázs mester. Az ötlet talán onnan jöhetett, hogy a pest-budai ember mindig szeretett szórakozni, nem vetette meg az élet örömeit. Társakra vágyott, akikkel megbeszélhette a világ folyását, vagy magányra volt szüksége, hogy zavartalanul elmélkedhessen: mindkét esetben a kávéházat kereste fel. A kávéház már a legkorábbi időktől biliárddal és kártyával is rendelkezésére állt, nemcsak zamatos valódi keleti kávéjával és illatos, balkáni dohányával. (A törzsvendégeknek a pipát sem kellett minden nap magukkal cipelniük, azt megőrzésre a felszolgálók átvették.)






360196.jpg


A derék vendéglátók mindent elkövettek, hogy a betérők kedvében járjanak. Ebben az igyekezetükben odáig is elmentek, hogy néha versengve szállították alá az árakat, ami viszont hatósági beavatkozást vont maga után. Feljegyezték, hogy 1737-ben Pest város tanácsa határozatban kötelezte Bethieno kávéfőzőt, hogy ne mérje olcsóbban a kávét, mint a másik két kávés, mert evvel magának sem szerez hasznot, két kartársát pedig tönkreteszi. A XVIII. század közepén ugyanis már 3 kávéháza is volt Pestnek.
alarc-fekete-lovag-5.jpg

     








A  kávéházak népszerűségét nemcsak a jó keleti kávé emelte, hanem az   a   sokféle szórakozási lehetőség is, amelyet kínált. (Ez a tulajdonsága a kávéházaknak úgy tűnik, örökéletű maradt - illetve legalábbis addig mindenképp, amíg voltak kávéházak. A Rákóczi úti Sport és Velence például híres volt arról, hogy az első filmeket itt mutatták be.) A kora újkorban filmek azonban még nem lévén, mindenféle szerencsejáték és álarcosbál voltak a kávéházak szórakoz(tat)ási lehetőségei.
Ilyen híres játékos hely volt például a budai Fortuna kávéház és szálló, melynek Tuschl Sebestyén volt a gazdája. Ő valójában francia volt, igazi nevén D'Echelle Bastian, viszont a németajkú budai lakosok így fordították a saját szájuk ízére a tulajodnos nevét. Kávéházában a fáraó, a quindeci, a ferbli, a moline, a trentaquaranta, a landsknecht és egyéb ilyen kártyajátékok járták.
janoska_antal_ismet_a_jatekkartyakrol.jpg

De ez mind semmi volt ahhoz képest, hogy a rulett ősét, a biribicset is működtette a Fortuna kávéház, melyet egy Giovanni Conti olasz kávés terjesztett el Pesten. A biribics-pörgettyűre fogadni lehetett, bár lapjaira nem pontokat véstek, mint elődjére, a kockára, hanem figurákat rajzoltak, melyek más és más értékeket jelentettek. Vélhetően ezekből a rajzokból jött a játék elnevezése is: a berbécs a báránykára használt megnevezés volt. Ennek a játéknak a népies kiadása volt a mariandl-játék, melynél egy hengerben pörgette meg a golyót a bankár. A golyóra festett alakokra lehetett fogadni. A figurákat egy nagy, festett tábla külön is szemléltette.
xix-szazadi-termeszethistoria-korabeli-allatleirasok-es-rajzaik-spanyol-j-tekerszarvu-j-magyarjuh-sokszarvu-j-szelesfarku-j-hosszufarku-j.jpg


A szemfüles Tuschlnak voltak ettől kicsapongóbb ötletei is. Például a viganó játék. (Ezt Kisfaludy Károly magyar nemesi testőr és költő kedveséről, egy bécsi táncosnőről nevezték el.) Különféle lengeruhájú táncosnőkre lehetett fogadni, akik körbetáncolták a bekötött szemű bankárt. Ez azután egyet elkapott és ennek a száma nyert, mégpedig tizenegyszeres pénzt fizetve. Ez persze drága mulatozásnak számított. Akinek erre nem tellett, maradt a mariandl és különféle olla fortunák, azaz szerencsekerekek, melyet 1778 után mindinkább kiszorított a lotto.


A hatóságok persze a kártyát is üldözték. Mária Terézia 1770-ben rendeletet hozott, miszerint: "Értésemre esett, hogy hatósági személyek és ülések folyama alatt kártyáznak. Háromszáz arany bírságot fizet, akit hazárdjátékon - legyen az bár vigant-uni (huszonegy) - érnek. Száz arany a feladót illeti (!), kinek neve titokban marad." A végrehajtás persze ebben a "bűnös" kávéházi világban nehéz volt. 1782-ben például a Hatvani utcai (Kossuth Lajos utca ma) Bossel-kávéházban ugyan feljelentettek egy 15 tagú hazárdjátékos kompániát, de ezek mindent letagadtak, és mivel a markőrök, azaz a játékjegyző pincérek sem tanúskodtak, így felmentő ítéletet kellett hozni.


A Fortuna-tulajdonos Tuschl a század végén rejtélyes módon eltűnt. Ez persze nem jelentette a pest-budai kávéházak végét.


1787-ben Budáról Pestre helyezték át az egyetemet. A tanuló ifjúság pedig (már akkor tájt is) kitűnő közönsége és életben tartója volt a kávét mérő vállalkozásoknak. Nem kevesebb, mint 8 kávéház alakult az egyetem tájékán. A leghíresebb az egyetemi templom melletti "A Philisophushoz" címzett volt, melyet egy Hugelmann Ferenc nevű kávés alapított. Főleg a bölcsészhallgatók jártak ide.


pest-1780.jpg


1793-ban a Duna partján megnyílt a Kemnitzer-kávéház. (egy korábbi temető helyén). Kemnitzer János egykoron cserzővargaként kezdte felnőtt életét, ebből bizonyosan meggazdagodván vált kávéház tulajdonossá. Jómódúságát mutatja, hogy nem csak üzletelt, de a Nagyhíd utcában (ma Deák Ferenc utca) emeletes bérházat is építtetett. Lényegében ennek az aljában működtette a kávéházát. Egyszer egy angol utazó így írta le a helyet: "Kávéházakban nincs hiány, a híd átellenében levő kávéháznak - azt hiszem - nincs párja Európában. Az igen tágas és gyönyörűen feldíszített nagy biliárdtermen kívül, van még egy külön biliárdterem a nemdohányzók számára, két vagy három társalgóterme szinte igen díszes. Itt kifogástalan ebédet lehet kapni. A szárazföldi (continental) szokás szerint minden rangosztály és mindkét nem együtt van, a púderos kabátos fodrász és a vén kofa éppúgy eljön ide kávézni, mint a báró vagy gróf likőrözni." Ide tért be időnként Gvadányi József generális és költő, de rendszeres vendég volt pesti tartózkodásai alatt Csokonai Vitéz Mihály is. A Grand Café olyan jelentős helyszínné vált, hogy az utcát egy idő után már nem is Nagyhíd utcának, hanem Nagykávéház utcának nevezték.


images.jpg


Egy másik vendég így írja le a híres kávéházat: "A kávéház Pesten a legszebb, amit valaha láttam. A földszinten van elhelyezve és több szobája van. Az első, amelybe belépünk, valóban pompás. Négyszögletes terem ez, körülbelül tizenöt lépés négyzetben, négy boltozattal. Úgy ezek, mint a falak márványból valók vagy különböző színekben márványozottak. A tetőről négy egészen újdivatú kristály koronacsillár lóg le arabosan. Egy gazdag díszítésű és igen jóízlésű kályha összhangban van a nagy ütőórával. A teremben három tekeasztal is van, amelyet külön lámpák világítanak meg, ez utóbbiak ismét arabos díszűek. Az egyik oldalon van a tálaló, ahol látni lehet mint készülnek az ételek és italok. Emellett egy fülkében szépen felöltözött, fiatal hölgy ül, aki előtt csinos pénztárasztalka van. Magában a kávéházban igen mozgalmas az élet. Emberek jönnek-mennek, a közönség állandóan felfrissül."


Ez a viszonylag korai kávéház tehát már szinte mindent tudott, amit a későbbi nagy társai. Testi-lelki örömök, csinos hölgyek, előkelő termek. A hely emellett pedig még egy fontos szerv igényeit kész volt kielégíteni, mégpedig az agyvelőét. A kávéhaz(ak) ugyanis már a korai időszakukban is a politzálás kedvelt színterei voltak, ami persze nem volt teljesen veszélytelen... A Grand Café például a Bécs ellen ágaskodó nemesurak találkozási helye is volt. A rendőrség persze figyelte a később magyar jakobinus mozgalomként elhíresült társaság súgdolózásait. Ennek több tagjára épp vagy ebben a kávéházban csaptak le, vagy pedig a "Három oszlop"-ban, ami szintén a Martinovits fémjelezte mozgalom kedvelt találkozási helye volt.


A Kemnitzer-féle kávéház jelentőségét mutatja, hogy az az utazó, aki ide egyszer is betrért, nem mulasztotta el, hogy meg ne emlékezzen az itt szerzett élményekről. Egy újabb utazó, egy német író, már abban a korban szürcsölgette itt fekete italát, amikor Kemnitzer helyett egy bizonyos Wersack Károly volt már a tulajdonos. A visszaemlékezés így szól: " Pest kávéházai előkelőségük, pompájuk és nagymodoruk által megelőznek minden hasonlót fél Európában. A falak márvánnyal bevontak, óriási tükrökkel díszítettek. A kávéskannák, cukorszelencék, kanalak ezüstből vannak. Ezekben a kávéházakban is a legkülönbözőbb jelenetek játszódnak le. Fel s alá hullámoznak az olyan emberek, akik a vendégek pénztárcája felé kacsingatnak: házalók árucikkeket kínálnak, Jákób fiai bűvészmutatványokat tárnak elénk anélkül, hogy tanárokank neveznék magukat, cigányok hegedűn és cimbalmon szólaltatják meg a magyar dallamokat, hárfás lányok kissé sikamlós dalocskákat énekelnek, egy komédiásnő a terem közepén szőnyeget terít le, ledobja felső ruháját, ott áll trikóban az összegyűlt társaság előtt, bukfencet hány, végül hátára fekszik és néhány gyerektársával különféle látványos csoportozatot alkot." Ez volt tehát a magyar virtus egy pesti kávéházban a XIX. század hajnalán.


Érdekes, hogy ugyanekkor a budai kávéházak nem voltak ilyan díszesen berendezve. Talán ennek ellensúlyozására alakult úgy, hogy itt volt az első olyan kávéház, ahol a publikum szórakozására a tulajdonos bevezette az újságokat. A Hasznos Mulatságokat, a Hazai és Külföldi Tudósításokat a már említett Tuschl-féle Fortunában olvashatta első ízben kávéja hörpölése mellett a nagyérdemű. Később már nem csak hazai, de más európai lapok is megjelentek a kávéházakban.


800x600.jpg


Közben újabb és újabb kávéházak nyíltak a városban. 1833-ban már 28 volt a számuk. Ezek közül egyet-kettőt megtépázott ugyan az 1838-as nagy árvíz (például a Grand Cafét is), de 1845-ben már 34-re emelkedett a számuk. A törzsvendégek továbbra is a diákok maradtak. A bölcsészek a Philiosophusban, az orvostanhallgatók az Arany Sasban, a jogászok a Török Császárban gyülekeztek. (Ezek közül mára csak az Arany Sast tudjuk betájolni a Kossuth-Semmelweis sarkon. A másik kettőnek a helyét is eltörölte a későbbi városrendezés.) Az irodalmi kávéház szerepét a Paradicsom töltötte be a mai Kristóf téren. Leghíresebb vendége Berzsenyi Dániel volt.


A Török Császár olyan vendégeket tudott felmutatni, mint Jókai Mór vagy Petőfi Sándor. Ők később a duhajabb jogászok találkahelyére, a Zrínyibe tették át székhelyüket (mai Astoria helyén). Itt ismerkedtek meg Vachott Imrével, aki aztán elvitte őket a Pilvaxba, az akkori Úri utcába. A történet innetől kezdve ismeretes... Róluk egy picit később.


Addig még essen szó a XIX. század első harmadának új helyéről,a Színház kávéházról. Ez az ekkor átadott Redoute-ban nyílt meg a mai Vigadó helyén. (Az épület 1832-re épült fel, hogy alig másfél évtized múlva az osztrák Hentzi, budai várparancsnok 1849-ben szétlövesse...) A Színházról így számolt be a német Der Spiegel újság: "...Meglepett a minden képzeletet felülmúló lárma, úgy, hogy szinte a velencei Piazettán képzeltem magamat. Erre emlékeztettek az olasz gitárjátékos dalai. Az ének közben pincérek szaladgáltak kávéval, limonádéval, fagylattal és előre ránk kiáltoztak, hogy mit hoznak. Jött egy lutrijegyárus és nem akart leszállni az emberről, követte őt egy kufár hamiskövű gyűrűkkel, majd egy harmadik árus nadrágtartókkal, tollkésekkel, hamis tajtékpipával." Egyszerre nyugat és Balkán...
kiralyi_tollkes.jpg
Ez idő tájt nyitott meg a Renaissance is. Ebből lett aztán a Pilvax azáltal, hogy 1843-tól kezdve egy Karl Pilvax nevű bécsi ember bérelte a helyet. Pilvax úr később megszedvén magát, háziúr lett, a "Pilvax" bérletét pedig a győri Fillinger József folytatta. (Érdekes paradox helyzet, hogy pont egy bécsi tulajdonú kávéház lett aztán az osztrákellenes mozgalom kirobbanásának helyszíne. Talán emiatt is érezték a rebellis pestiek szükségét annak, hogy a szabadságharc alatt "Szabadságcsarnok"-ra változtatták a kávéház nevét.) Ide jártak a Párizst figyelő radikális írók és újságírók, később itt vált vezérré Petőfi, Jókai és Vasvári Pál. 1848. március 15-én a Pilvax bevonult a történelembe. A kávéház egyik kerek asztala - a pesti népnyelv által "Közvélemény asztalának" titulált alkalmatosság - körül ült 1848. március 14-én késő éjszaka is a hazafias társaság, amikor megérkezett a hír: Bécsben kitört a forradalom. Az újság végignyilallt a Pilvaxon is. Emitt Jókai zsebéből került elő a magyar nemzet kívánságának 12 pontja és izgatott tollal végezték rajta a végső csiszolásokat. Amott Petőfi rántotta elő a Nemzeti Dal frissen szerzett szövegét, ami akkor még így hangzott: "Rajta magyar, hí a haza!". Egy Szikra Ferenc nevezetű jurátus aztán belepillantott a kéziratba s valami hirtelen ihlettel odaszólt a költőnek:"Előbb állítsd a magyart talpra, s csak azután biztasd, hogy rajta!" Petőfi szó nélkül kijavította a verset. Másnap, március idusán már így ismerhette meg a közönség.
388px-A_Nemzeti_dal_kézirata.JPG
A nagy előd, a Grand Café mindeközben ismét tulajdonost váltott. Az egész házzal együtt, amelyben működött, az Angol Királynő Szálló gazdája vette át, s ennek megfelelően a nagy kávéházból Angol Királynő lett. A korábbi tulajdonos a mai József Attila utcában - akkori nevén Fürdő utcában - új helyet nyitott Kávéforrás néven, ahol később a kiegyezés éveiben szintén sok író szívta előszeretettel a pipafüstös levegőt. Itt született meg a "Borsszem Jankó" című vicclap, melyet ott a kávéházban írtak és rajzoltak. A rajzoló tisztet egy cseh úriember töltötte be, Klic Karel. Később feltaláló lett, a kartonra alkalmazott cinkográfia megalkotójaként vagyonos emberként húnyt el Londonban.
Borsszem_Jankó_címlap_1892-10-16.jpg


A kor művészeinek is megvolt a maguk törzshelye. Az Oktogonon működött a Nicoletti kávéház, az ifjú festők, képzőművészek főhadiszállása. Innen vándoroltak át később a Szűz utcai Hableány kávéházba (micsoda képzettársítás...), mígnem további évek elteltével a Baross kávéház, még később pedig a Japán lett a festők-szobrászok tanyája.


Hogy mit fogyasztottak a régi Pest-Buda lakói még a kávéházban? Elsősorban teát, vagy ahogy akkor nevezték, thé-italt. Egy másik kedvelt ital a csokoládé volt. A kakaót azonban ekkor még nem tejjel, hanem vízzel keverték el. A tejjel való elkészítés szokása Angliából származott át ide, ahol Széchenyi Istvánnal történt meg, hogy a "pincér kétszer megmérgezte őt tejes kakaóval, amit vizes kakaó helyett hozott neki". Fagylalt is kapható volt már a kávéházakban, amióta a bécsi udvar - két ízben is - Budára menekült, s itt megismertette ezt az eredetileg olasz népcsemegét.


A XIX. század már az éjjel-nappal nyitva tartó kávéházat is ismerte. Az Orczy kávéházba főleg zsidó kereskedők jártak, s itt történt a zsidó házitanítók felfogadása is. Itt kezdte ilyen minőségben pályafutását Vámbéry Ármin, későbbi híres orientalista.

          Ez volt a kezdet a pest-budai kávéházak történetében. A XIX. század második felében, és a századforduló táján Budapest a kávéházak városává vált. Boldog szép idők lehettek. Vagy ki tudja...



(Forrás: Hasznos mulatságok 4. A régi Pest-Buda miénk a ház blog.hu)

2013. november 29., péntek

NEKEM SOHA NEM VOLT OTTHONOM

A könyvbemutató napján a Facebook-on megjelent alábbi  pár sor volt csak az esemény reklámja


"Nekem soha nem volt otthonom..."
könyvbemutató
2013-11-









2013. november 28., 17.30


Saly Noémi "Nekem soha nem volt otthonom..." – Krúdy Gyula budapesti életének színterei című könyvének bemutatója. A kötet az azonos című állandó kiállításunk katalógusa.




Kelecsényi László irodalomtörténész beszélget a szerzővel, Saly Noémivel.

A könyv a helyszínen, múzeumunk recepcióján 1.000 Ft-ért megvásárolható.








"Nekem soha nem volt otthonom..."

könyvbemutató

2013-11-28

De aki már látta a kiállítást, tudta, hogy a könyvben sem fog csalódni, amely végigviszi az olvasót Krúdy Pestre érkezésétől a józsefvárosi hónapos-,majd az elegáns hotelszobákon és a margitszigeti rezidencián át a Templom utcai végkifejletig.



A könyv méltó összefoglalása a kiállításnak, érdekfesuítő és olvasmányos, ahogy Saly Noémitől már megszoktuk. Aki eljött a bemutatóra, érdekes beszélgetésbe kapcsolódhatott be, melyet a szerző és meghívott vendége, dr Kelecsényi László, minden Krúdy titkok tudója vezetett. A kötet a MVM saját gondozásában jelent meg.

kassius

2013. november 27., szerda

AZ A GYÖNYÖRŰ KOCSMAI CSEND .SALY NOÉMI KIÁLLÍTÁSA A KRÚDY HÁZBAN 3.

EGY KIÁLLÍTÁS KÉPEI
Joseph Kuwaseg . Tabán
 Tibai Takáts János: Holdvilág utca
 Aranykakas utca

 Hadnagy utca a Fehérsas térnél
 Orbán utca 9
 Szatócsbolt a Hadnagy utcában
 Tikáts Adolf. Albecker vendéglő Hullám utca 15

Nagyapám egy szüreti mulatságon - a kiállítás képei között

2013. november 19., kedd

80 ÉVE KEZDTÉK BONTANI A TABÁNT


 
Az a gyönyörű, kocsmai csend

Nyolcvan éve kezdték bontani a Tabánt
Éppen nyolcvan éve, hogy a tekintetes székesfőváros verdiktje nyomán nekiugrottak legyalulni a Tabánt. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum minap nyílt kiállítása e kesernyés apropó örvén állít különösen méltó emléket a hajdani képét már csak halvány nyomokban őrző budai városrésznek.

Bárkay Tamás| NOL| 2013. november 19.

A Tabán története: hogyan lett egy peckes városkából Budapest szégyene
A három térben elhelyezett tárlat első része a történeti összegzés után (a kurátor, Saly Noémi megfogalmazásában: „hogyan lett egy peckes városkából Budapest szégyene”) érdekes bontásban mutatja be a hajdan volt városrészt: mindenekelőtt tisztába teszi, miből, hogyan is éltek a tabániak az elmúlt évszázadokban. Mint megtudhatjuk, részben az utakból, a vizekből és az átkelőhelyekből, ami ismét igazolja a régi felismerést, miszerint erdő mellett nem jó lakni, ahol viszont sokan járnak kelnek, ott annál inkább. Új információ azonban, hogy a tabániak életében nemcsak a Duna és az azon 1767-ben és 1790-ben megépített két hajóhíd, valamint a part menti kocsiút, hanem az akkor még bővizű patakként csörgedező Ördög árok is fontos szerepet játszott. Főleg, ami a vízigényes bőripart illeti, nem mellesleg pedig azért is, mert afféle nyílt cloaca minimaként szolgált: egy hangulatos rajz tanúsága szerint a partján álló házakat úgy építették meg, hogy a fülkeszerűen kitüremkedő árnyékszékek pontosan a víz fölé essenek. A Lánchíd (1849) majd a Váralagút (1853) megnyitása után azonban már nem kellett a hajóhíd és az oda és onnan vezető utak is elvesztették jelentőségüket: a Tabán peremváros lett.

A következő tabló szövegéből és képeiből kiderül, hogy tisztességesen profitáltak a helyiek – kiváltképp a mosónők, fürdőszolgák, masszőrök, borbélyok, tyúkszemvágók és hasonló profilú kollégáik – a számos hőforrásból is, közelebbről a későbbi Rudasból, Rácból és Sáros-fürdőből, amelyből a Gellért nőtt ki, de a bel-budai borászatból még tisztességesebben. A korabeli fotókat nézve kiderül, micsoda pezsgő, víg élet alakult ki a tájon a borból egyenesen következőleg, amelynek híre és ára állítólag a tokajiéval vetekedett. A hangulatról leginkább talán az a kép árulkodik, amelyen Sándor Móric egyik lovas bravúrját örökítette meg a művész: az extravagáns gróf a bámész tömeg közepén és egy gigantikus hordó tőszomszédságában egyszerre két káci, azaz szőlőerjesztő kád fölött ugrat át játszi könnyedséggel. A konjunktúrának az 1884-es budai filoxéra járvány után azonban örökre vége szakadt.

A tárlat következőleg a tabáni katasztrófákról emlékezik meg, az 1810-es tűzvészről, amelyet egy Giergl nevű kádársegédnek nem köszönhetett a közönség (véletlen volt!), és amelyben 400 ház és 50 ember pusztult el, aztán az 1838-as dunai árvízről és a már hivatkozott Ördögárok 1875-ös pusztításáról: az ekkorra már leburkolt patak egy esőzés után úgy megáradt, hogy a fölé és mellé épült házakat egyszerűen darabokra törte –amint az ugyancsak szépen látszik az ábrázolatokon. A tabániak azonban ilyen szörnyű események után sem adták fel. A fertály az 1880-es évektől afféle „Budai Grinzingként” próbált meg tovább létezni, de jött a háború, amelyből a vendéglősök, pincérek és vendégek zöme nem tért vissza, a városrészben elhalkult a zene és beköszöntött a „gyönyörű kocsmai csend” (Krúdy Gyula). Az utolsó tabló a Tabán végóráit dokumentálja, tekintettel az 1962 és 1964 közti dózerolásra is, amelyet az Erzsébet híd újjáépítése miatt rendeltek el.
A második teremben először a fényképezés előtti kor dokumentatív Tabán-ábrázolásaiban gyönyörködhet a látogató, olyan tájképekben – hívta fel figyelmemet a kurátor –, amelyeket a közönség szinte soha nem láthatott. Sok csudával találkoztunk: a Citadella tetejéről 1849-ben lerobbantott Csillagdával, a Gellért-hegy északkeleti szélén állott házikókkal, amelyeknek némely helyiségeit a sziklába vájták, egy 1903-as ünnepségről készült rajzzal, amelyen a fő attrakció a Naphegyre tett hatalmas, fénybe borult Szent Korona volt. Valamint sok egyéb mellett olyan külföldi hírlap-illusztrációkkal, amelyeknek alkotói láthatólag sosem jártak a Tabánban, van, amelyiken jószerével csak a döglött ló hiteles. Utóbb grafikákon elevenedik meg a többnyire romantikusan szegényesnek, de nagyon is szerethetőnek ábrázolt városrész, mindenekelőtt és természetesen Zórád Ernőnek köszönhetően.

Éppen nyolcvan éve, hogy a tekintetes székesfőváros verdiktje nyomán nekiugrottak legyalulni a Tabánt. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum minap nyílt kiállítása e kesernyés apropó örvén állít különösen méltó emléket a hajdani képét már csak halvány nyomokban őrző budai városrésznek.

Az emeleti terezetben kilenc nevezetes tabáni vagy tabáni kötődésű notabilitás élete és munkássága elevenedik meg kilenc beugróban, a hozzájuk tartozó, vagy a helyhez köthető műtárgyak társaságában. Elsőként a Szent Demeter-templom utolsó papjáé, a halált megvetően bátor Vujicsics Dusáné (Vujicsics Tihamér zeneszerző és Vujicsics Sztoján sok egyéb mellett irodalomtörténész, múzeumalapító), apjáé. Többek között azért tiszteli az utókor, mert 1949-ben, amikor a főváros vezetősége döntése nyomán a hatóságok megindultak, hogy lerombolják a templomot, a pap a legdurvább presszió ellenére sem adta át a kulcsokat. Az épületet ettől persze simán eltüntették, de emléke megmarad: a kiállításon ott vannak az ominózus kulcsok. A következő személyiség Benedek Samu, a híres Attila úti mézeskalácsos, majd Badovinszky Pállal, a remek fotográsussal ismerkedhetünk, aztán Kabon Józseffel, az ugyancsak Attila úti „Burgzsandár” vendéglő tulajdonosával. A kiállítás megemlékezik a szintén erős tabáni kötődésű Virág Benedekről, aki a Szent Katalin-templom tövében lakott, az író Oravecz Pauláról, Déry Tibor második feleségéről, akinek regényeiben a Tabán mindig ott volt, afféle eleven háttérként. Nagykovácsy Milenkóról, a hajdani Holzer, utóbb Úttörő áruház dúsgazdaggá lett birtokosáról, a főváros legnagyobb virilistájáról aki a harmincas években sajnos nyilas érzelművé torzult, a vegyeskereskedő Semmelweis Józsefről, Ignác apjáról, a tabáni kereskedő céh atyamesteréről, és a legnagyobb magyar órásról, ifj. Hoser Viktorról, akinek csillagászati órái ma is működnek.


A terem közepén Saly személyes gyűjtése, egy tabáni romhalmaz látható: néhány bontott tégla, járólap, macskakő, cserépdarap. Ha kicsit kegyetlenek volnánk, mondhatnánk: tetemes része annak, ami a városzrészből ránk maradt.

Horthy és a panamák

Az urbánus legenda szerint a Tabánnak azért kellett pusztulnia, mert látványa irritálta a szemközti Várpalotában székelő Horthy Miklóst. Elképzelhető, mert a harmincas évekre már nagyon erőssé vált a kontraszt a fényes palota és a koszlott városrész között, az viszont tény, hogy a házak nagy részét meg lehetett volna menteni, és az is, hogy azért nem mentették meg, mert a fővárosnak lett egy nagy álma: nagyszabású fürdőkomplexumot szánt a helyére.

A tervezett beruházás körül azonban időközben egyre több lett a botrány, a panama, sőt perek is indultak, így végül a parkosítás mellett döntöttek: azzal nem lehetett baj.

Népszabadság Bárkay Tamás|  NOL| 2013. november 19.  

ISMERETLEN:TABÁN, HOLDVILÁG UTCA


BUDAPST AZ ÉGBŐL 2013

2013. november 18., hétfő

GYÖNYÖRŰ KOCSMAI CSEND

Ezzel a címmel nyílt kiállítás a MKVM múzeumai, az  óbudai Krúdy házban. A gazdag képi és tárgyi anyagot felmutató visszaemlékezés a Tabán lebontáa 80. évfordulója alkalmából ízelítőt ad az egykori városrész életéről,történetéről, lebontásáról. A tetőtéri kiállítóteem külön érdekessége néhány nevezetes tabáni személyiség méltatása . Saly Noémi, a kiállítás kurátora nagy műgonddal  ősszeállított tablókkal, néhány ritka relikviával  állít emléket a szemlélőben ma is nosztalgikus gondolatokat ébresztő egykori várorésznek. Igazán jó program lehet a  kiállítás megtekintése egy hétvégén.

video

2013. november 17., vasárnap

SZIGNÓS TABÁN KÉPEK



ADY ENDRE .AZ ÉLET

Ady Endre:AZ ÉLET


Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!



A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szivem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...

Firrás.Facebook,Csiffáry Gabriella

2013. november 14., csütörtök

FÉJA GÉZA:KRÚDY ÉS LEGENDÁI



Negyven esztendeje temettük, de írásai mit sem vesztettek frissességükből, egyre élőbbek. Hatvan esztendeje táplál és izgat, világát mégsem bírom kimeríteni. De vajon kimeríthetjük az őserdőt? Hányszor és hányszor megírta némelyik kedvelt témáját, s mindig új arculatot adott néki. Lelki megbillenésének történetét két műben örökítette meg, a Zöld ászban lírája tör fel a kísértő tébolyról „amely fáj”, tehát tudatos, a Purgatóriumban pedig a beteg és az orvos tárgyilagosságával írjaújra. Nem is tudom megszámlálni, hogy hány ízben vettem kézbe egy-egy művét, és mindig új élményeket ajándékoznak, friss mondanivalót fakasztanak. Néki is vannak tökéletes és kisebb igényű munkái, de midőn újra olvasom valamelyik tegnap még jelentéktelenebbnek vélt művét, egyszerre növekedni kezd. 1923-ban írta regényét Rózsa Sándorról, Móricz Zsigmond 1941-ben kezdte a magáét, s két kötettel készült el, mert közbeszólt a halál. Móricz műve nagyobb lélegzetűnek tetszik, kidolgozottabb, szélesebb hömpölyű, Krúdyé vázlatos, helyenként szinte bántón elsietett, de milyen vázlat! Romantikával kezdi, azután mélyvízbe csap, a folklórba, megszólaltat egy „látó embert”. Néha oly mesteri elemzést ád, mintha tanulmányt írna, majd villámfénynél jellemez. Realista képek, nagy jelenetek váltakoznak, azután lélektani remeklés következik. Néha elnagyolt remeknek érezzük, azután mintha mégis mindent elmondott volna.
Krúdy a mese és a mesélés ősi szabadságát hozta, ennek a jussán újjáteremtette a műfajokat szuverénül, a maga világának a szolgálatára. Megtehette, mert minden költészetté vált a kezében, költői szabadsággal nyúlt a formákhoz és a műfajokhoz is. Őserdőt teremtett, ahol minden a helyén van, s minden szabadon lélegzik. Ám az őserdőbe nehéz behatolni, még nehezebb megfogalmazni az élettanát. Ezért kortársai inkább az író alakjáról mesélnek nemegyszer silány szabadossággal. Nincsen írónk, akiről ennyi anekdota, kiagyalt történet, nagyképű füllentés, rosszmájú „bizalmas anyag” keringene –, alig van írónk, akit annyian és ennyire félreértettek. Tóbiás Áron jó néhány esztendeje érdemes munkát végzett, midőn Krúdy világa címen közzétette az adalékok és a legendák jelentős részét, mert lehetővé tette, hogy forráskritikát alkalmazhassunk. A forráskritika azonban késik, holott utókor is van, és az ellenőrzés egyre nehezebbé válik. Valakinek el kell indítania.
Elöljáróban hadd mondjam el, hogy nem vagyok sem a kendőzés, sem pedig a lakkozás barátja. Az íróról mindent el kell mondanunk, ami igaz, és életének, illetve életművének megértéséhez szükséges. Balassi Bálint nem lett kisebb, mert Eckhardt Sándor kitűnő könyveiben bizonyságot tett, hogy korának gyermeke volt. Bölöni György „igazi Adyja” nem csupán a költő életművét elemzi, de mindent elmond élettani, lelki, sőt szerelmi válságairól is – ennek ellenére olvasása után még jobban megszerettem Adyt. Most azonban másról van szó: valótlanságok és kétes hitelű anekdoták hínárjából próbáljuk kiszabadítani Krúdyt.

A csodagyerek

Csakugyan az volt, de egészen más értelemben, mint a kibicek mesélik. Szülei az elbírt életkornál korábban adták iskolába, mivel hirtelen fejlett gyerek volt. A gimnázium első osztályát Szatmáron, a következő hármat pedig Podolinban végezte, azután került vissza Nyíregyházára. Podolin igen mély hatást tett Krúdyra, életműve négy tájban gyökeredzik: az első Nyírség, a második Podolin és Szepesség, a harmadik Várpalota, a negyedik Budapest. A legenda Podolinnal kezdődik, egy – különben jóindulatú – méltatója „papjelöltként” ír a gyerek Krúdyról, és vélekedése szerint „a podolini szerzetes kolostor penitenciás szigorú zárkózottságában sűrűsödött meg a vére”. Krúdy sohasem volt papjelölt, szülei nem szánták annak, ő sem táplált efféle hajlamokat; piarista papnövelde sem működött Podolinban. Nem élt kolostorban, apja magánháznál fogadott néki kvártélyt. Penitenciás szigorról sem lehetett szó, mert a piarista rend világias érzületű és kicsapongó életet folytató tagjait helyezte büntetésből Podolinba. Krúdy még nem töltötte be tizenharmadik évét, midőn a várost elhagyta, s ugyan miféle szexuális „vérsűrűsödéssel” térhetett haza?
Nyíregyházi diákságáról sem hiányzik a legenda. Báttaszéki Lajos szerint az érettségit megelőző napon Debrecenbe utazott, ahol „egy fehér arcú leány és hírneves lumpok” várták. Másnap hajnalban lekéste a vonatot, s mivel nem volt pénze különvonat indítására, négylovas szekeret bérelt, felrakta pajtásait, a szekér közepére teli boroshordót állíttatott, így vágtatott haza, a főgimnázium elé, ahol azután nyilván borízű hangon érettségit tett. Báttaszéki, a kibic még a hazudozásban is mennyire tehetségtelen volt, valami mégis sikerült neki: elsőnek rajzolt torzképet a „lump, alkoholista és erőszakos” Krúdyról. A valóság természetesen egészen más. Krúdy csakugyan Debrecenbe szökött, de még a tanév elején, ám távolról sem „lumpolni”, de az egyik újság munkatársának. Apja és kedves tanára, Porubszky Pál hozták haza, a tanév végén pedig mindennemű duhaj előzmények nélkül érettségit tett.
Krúdy nem tűnt ki a tanulásban, éppen csak átcsúszott egyik osztályból a másikba, mégis csodagyerek volt. Az 1894/95-ös tanévben érettségizett miniszteri engedéllyel, mert még tizenhetedik évét sem töltötte be, és ugyanakkor kilenc hónap folyamán különféle lapokban kereken kilencven novellája jelent meg. Ám ez sem volt elég, Nyíregyházán sajtóirodát alapított, hírekkel látta el a pesti lapokat, a tuzséri hipnózistragédiáról pedig a Times és a New York Herald ötszáz szavas tudósítást kért. Aki nem tudja ezt, vagy nem érti meg, az Krúdyt sem érti. Olyasmi indult meg benne, mint amikor békés tájon vulkán nyílik, és ontani kezdi a lávát. Tehet a vulkán arról, hogy lávában érez és gondolkodik, környezetében pedig maga határozza meg az élet feltételeit?
Krúdy belső áradása később sem fogyatkozott, így 1906-ban öt könyve mellett több mint száz új novellája látott napvilágot. Krúdy elsősorban és mindenek felett teremtő munkájának félelmetes iramához volt és maradt hű. Ebben rejlik erkölcsi nagysága. A kocsmaasztal mellett is a belső zúgásra figyelt, magateremtette alakjaival folytatott párbeszédet. Mindig egyedül járt, mint Bródy Gyula mondja: „Magában merengve, gondolataival elfoglalva”. Valaki fölvetette a kérdést, hogy mikor írt? Balga beszéd, mert szüntelen „írt” akkor is, midőn bottal a karján s hosszú léptekkel rótta az utcát. Ha pedig megindult a láva, és mű született, mindenről meg kellett feledkeznie, mert az alkotás egész emberi lényét igénybe vette. Nem mérhetjük polgári mértékkel, mert szuverén volt, világot teremtett, és saját törvényei szerint élt.

Családi legendák

Krúdy korán nősült. A millenniumi ünnepségek idején érkezett Pestre, és három esztendő múltán már házas ember volt. A kibic ezúttal is hazudik, szerinte Krúdy egy estélyen megismerte Spiegler Bellát, és már másnap anyakönyvvezető elé vitte. Az „egy nap” valójában két esztendő volt, a házasság pedig nem sikerült, bár négy gyermekük született, és három életben maradt. Az egyre inkább meghasonlott házastársak közül vajon melyiknek volt igaza? Mindkettőnek, az asszony rendezett polgári házasságra gondolt jogosan, Krúdy ugyanannyi joggal házasságát is géniusza alá rendelte. Az asszonyt megrettentette a Krúdy-élet elemi sodra, féltette fészkét, pulyáit, és fegyelmezni akarta férjét, a tengert, ez pedig éppen olyan kevéssé sikerült néki, mint hajdan a perzsa királynak. Krúdy pedig védte legdrágább kincsét, szuverenitását, mert már akkor jól tudta, bár csak később írta meg a Zöld ászban, hogy mi várt volna reá, ha életformáját feladja. Géniuszának kegyetlen bosszúja.
Krúdy éppen akkor nősült meg, midőn valódi méreteiben látta meg a fővárost, és a Nyírség fiából meg a határszéli kisvárosok hírnökéből szükségszerűen urbánus író lett. Budapest volt néki a napfény, itten indultak virulásnak nyírségi és podolini élményei, itt talált új világra, holtig tápláló életanyagra. Megízlelte Budapestet, és élni kezdte az ifjúság mohóságával, majd az érett férfi elszánt hevével. Egy serdülő nagyváros és egy egész korszak bízta reá magát, és ennek a hivatottságnak a tudata erősebb volt mindennemű köteléknél, a családi érzésnél is.
Eleve látta, hogy összeomlásra érett, halálra ítélt társadalomban él, ezt kell megörökítenie. Az ország szíve pedig Budapest volt, itt hallgathatta a végzet dobogását. Krúdy, ha vállalt valamit, a maga méreteihez méltón vállalta, most is így cselekedett, hűségesen ábrázolta Budapest nyílt arcát, de titkait és rejtelmeit is, sőt. teljesítette a legnehezebbet: fölfedezte a főváros, a magyar urbs folklórját. Ő Budapest legnagyobb írója, mert nem csupán erkölcsrajzát és társadalmi bomlásának a történetét írta meg, de humánus sűrűségét, jellegzetes figuráinak sokaságát is csakúgy, mint az egyre nagyobb számban érkező „mezei hadakat”, végül pedig az urbs költészetét, nála jelentkezik először Budapest mint megkapó „költői táj”. Urbanizmusát pedig színesebbé, teljesebbé teszi szüntelen belejátszó vidéki nosztalgiája.
Krúdy éjszakázó életet folytatott, akár Ady, és a kor íróinak döntő többsége. Életmódját fölötte furcsán próbálja megvilágítani veje, Andersen György. Szerinte Krúdyt sok megaláztatás érte, ezért „alacsonyabbrendűségi komplexum” keletkezett benne, a kárpótlást pedig az éjszakázásban és „a félvilág hínáros katlanaiban” kereste. Nos, Krúdyban semmiféle „szövevény” sem burjánzott, éjszakázásainak okait másutt kell keresnünk. Budapest, a kölyök nagyváros megismeréséhez nem volt elegendő a nappal, éjszaka mutatta meg igazi arcát, de a szellem derékhada is ilyenkor gyülekezett. Ugyanakkor ez az éjszakázás „virrasztás” is volt, Krúdyék túlfinomodott életérzése eleve tudatta a közeledő történelmi tragédiát, s nem bírták narkózis nélkül elviselni. Már Váradon is ezért „virrasztottak”, hallgassuk csak meg Juhász Gyulát:

Adyval ültünk Váradon. 
A hold sarlója aratott az égen. 
Hulltak a fehér csillagok 
Fehéren.
Adyval ültünk Váradon 
A magyarok vigadtak és loholtak 
S fölrémlett csókon és dalon 
A holnap. 

Adyval ültünk. Zomotor 
Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk, 
Virrasztva vártuk, hogy kopog 
Halálunk !
A „fölrémlő holnappal” viaskodtak, és vajon a két világháború között nem rémlett fel ugyanígy, vagy még vészjóslóbban a holnap? A „hon atyái” nem hagyták ismét veszni az országot? Krúdy egyéni élete nem lett még válságosabb? Lett volna ereje és kedve nekivágni a holnapnak, ha este nem fullasztja borba csalódásait és megaláztatásait?
Vádak keletkeztek, mintha az „éjszakázó” Krúdy, miközben óriások étvágyával fogyasztotta az életet, illetve midőn ellepte alkotó mámora, mit sem törődött volna első családjával. A vád túlzott, de tagadhatatlan, hogy gyermekeit a maga mértékével mérte, s ebben, legalábbis leányait illetőleg, tévedett. Krúdy az érettségi után azonnal függetlenítette magát, hiába kecsegtette az apja angol egyetemmel, kitűnően menő ügyvédi irodájának öröklésével. dacolt véle, s ment a maga útján. A legenda szerint apja ezért ki is tagadta, bár a végrendelet merőben mást mond. Apjának tiszta hagyatéka kereken 45 390 koronára rúgott, egy-egy gyermekére tehát 6484 koronát érő javakat hagyott. Az író 6000 koronát kapott készpénzben, emellett az övé lett apjának 520 koronát érő aranyórája, pecsétgyűrűje, egész – és igen gazdag – ruhatára másféle ingóságokkal egyetemben, örökségének összege testvérek között is megért 7000 koronát. Kitagadás ez? Pedig ugye, milyen regényesen hangzik? A „kitagadott fiú”!
De térjünk gyermekeire. Csakugyan túlzásba csapott, midőn leányaitól korai önállósodást várt, a nagyobbik, a szelíd Ilona csöndes, önemésztő szomorúsággal vette tudomásul apja magatartását, Mária azonban lázadozva. Más volt a helyzet fiával. Ő csupán a „papa fia” akart lenni, és a családi legenda szerint „amíg apja élt, semmiféle hivatalban nem volt tartás maradása”, mert szüntelen a papát szolgálta. De akkor miként lehetséges az, hogy leveleiben szüntelen apja elhidegüléséről panaszkodik, és nem meri meglátogatni? Az apa – úgy hiszem – azért idegenedett el fiától, mert önállóságot várt tőle, s ezúttal talán joggal gondolt saját példájára. A fiú aránylag kevés időt töltött apja mellett, és nem sok közvetlen élménnyel rendelkezett. Rokonszenves és feddhetetlen férfiú volt, de a rossz író alkatát hordozta még akkor is, midőn irodalmi kísérletei csődöt mondottak. A rossz író pedig képzelgésben és a valóság elrajzolásában szemléli az irodalmat. Távolról sem erkölcsi fogyatkozás ez, de alkati vonás. A fiú szerint apja félt a „Tiszáktól”, mert István gróf Mikszáth utódává akarta tenni. Közlését még a kitűnő Krúdy-kutató, Perepatits is elfogadta: „Az utódlás kérdése akkor így állott: Krúdy vagy Herczeg Ferenc”. Az apa mást mond: sohasem tudta meg, vajon Tisza miként vélekedik írói tevékenységéről, s midőn meghívta folyóiratának, a Magyar Figyelőnek vacsorájára, már jobbján ült Herczeg Ferenc. Herczeget pedig – véleményem szerint – emberi erő nem bírta elmozdítani a „helyéről”, legfennebb a történelem. De Krúdy nem is akart a helyére ülni, nem is gondolt függetlenségének a feladására.
Élete utolsó napjáról ketten is tudósítanak. Felcitálták a miniszterelnökségre, és igen helytelenül felelősségre vonták. Ez mélyen sértette. Fia – elbeszélése szerint – felkísérte őt, s ebben nem is kételkedünk, annál nehezebb eldöntenünk, hogy csakugyan együtt töltötték a napot esteledésig? A fiú már halálos beteg volt, midőn nyilatkozott, nem hagyta cserben az emlékező képessége? Mert hasonlót ír Garabonciás is.

Garabonciás és előde

Garabonciás talán legbizalmasabb híve volt, egyedül véle váltott szót írói terveiről. Remeteéletet folytatott. közeli erdőben élt, maga rótta házikóban: Itt írt, időnként bejött 2 városba, elhelyezte írásait, megvásárolta az élet folytatásához szükséges dolgokat, azután, míg tartott a pénze, Krúdyt kísérgette. Emlékezésében Krúdy a Várból gyalog jött a Vízivárosba, ott találkoztak, és együtt töltötték a napot szürkületig. A fiúról említést sem tesz. Garabonciást különben Hargitay Istvánnak hítták, adatai mindig megbízhatók, és emlékezéseiből szinte süt a Krúdy-légkör, mivel közvetlen élményeit írta meg.
Mi fűzte Krúdyt Garabonciáshoz? Barátjának hűsége és legendás emberi tisztasága. Erdőbe húzódott a kor szennye elől, és az erdő lélegzetét hozta. Helyet kapott Krúdy életművében is, a Zöld ász végén a végzet küldöttjeként jelentkezik, és meghirdeti, hogy nyomorult pusztulás vár arra, aki megtagadja elrendelt életformáját. Garabonciásnak elődje is volt, „az utolsó szegénylegény"-, lám, Krúdy, miközben térdig gázolt korának vadvizében, mennyire sóvárogta az emberi tisztaságot. Az elődöt Pongrátz Bélának hítták, és sűrűn találkozunk véle az író könyveiben. Akkor jelenik meg, ha nagyon beborul az ég Krúdy valamelyik alteregója fölött, ő az angyali küldött, az irgalmas szamaritánus, az igaz útra vezető kalauz. Különben Jézusról írt verseskönyvet, de egyetlen példánya sem maradt meg, „az isteneket szerette, a királyokat nem”, és a századforduló idején Oroszországba ment, segíteni a forradalmároknak. Krúdy nem feledte el néki, hogy beteg kisfia ágya mellett virrasztott, és 1911-ben mély szívhangokkal búcsúztatta. Írása elárulja, hogy az emberi tisztaságot legalább annyira becsülte, mint a nagyságot.
Némelyik kortársa váltig állítja, hogy tulajdonképpen senkit sem szeretett, és az életet merőben nyersanyagnak tekintette. De akkor miként magyarázzuk gyengédségét? Móricz Zsigmond írásaival szemben fenntartásokkal élt, ezeket ki is fejezte az író és az irodalom méltóságához illó hangon, de mind gyászzenével tisztelgett előtte, midőn életének egyik legnagyobb válságát gyötrődte. (Móricz Zsigmond nagyheti szenvedései.)
És mennyire méltó viszonzást kapott Móricz Zsigmondtól, mikor utolsó találkozásukat megörökítette. Miként is búcsúztak? „Felállt, kezet fogott selyempuha kezekkel... Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna" - írja Móricz. Annál megdöbbentőbb a Krúdy világában egy költő nyilatkozata: „És hát én előtte egy cselédfiú voltam. Ő a parasztokat lenézte, neki Móricz Zsigmond is paraszt volt.” Valótlanságok valótlansága! Krúdy ilyen stílusban nem beszélt, tényleges íróról rosszat sohase mondott, és a legnehezebb időben tett vallomást arról, hogy anyja cselédsorban kezdte. Holott megjátszhatta volna az úri írót, mert apja után széchény-kovácsi Krúdy volt.
De térjünk vissza a családi krónikához. Bizony mély érzelmi tárnák szakadnak fel első feleségéhez írott leveleiben, önvád, mert nem bírt más lenni, mint ami volt, és vádak, mivel az asszony nem bírta vállalni őt életnagyságban. Azután a Rózsa Zsuzsihoz írt sorok érzelmi hullámverése, az öregedő férfi venyigetüzének fehér izzása, őszies borongása, gordonkahangja. Krúdyt nagy emberi érzések jellemezték, bármit csevegnek a kortársak, és mégis mennyire egyedül maradt a végén. Csupán Zsuzsa leánya maradt mellette, a legkisebb a családból. Véle váltott meleg szavakat naponta, és azzal a tudattal aludhatott el, hogy a másik szobában lélegzik életének legifjabb hajtása...

Pekár Gyula támad

Az Eötvös Kollégium tagjai egykor minden lapot és folyóiratot megrendeltek. Egyik reggel a társalgó asztalán új szemlét találtam, a Magyar Múzsát. Borítéka rózsaszínű volt, akár a tejszínes eperhab, díszítése is különösnek tetszett, mezítelen angyalkák mutogatták popsijukat. Ám tartalma távolról sem volt ilyen lélekemelő és ártatlan. Pekár Gyula, a folyóirat szerkesztője támadásokat indított Krúdy Gyula ellen, láthatólag tönkre akarta tenni, de legalábbis megfélemlítésére törekedett. Pekár támadásának okait Perepatits részben feltárta, de kiegészítésre szorulnak.
Pest egyik legszebb asszonya, Pilisy Róza az Újvilág utcában előkelő találkahelyet tartott fenn, emellett élénken érdeklődött az irodalom iránt, maga is több könyvet írt. Történetesen bemutatták néki a daliás Pekár Gyulát, aki korán híres ember lett, távolról sem írói kísérletei folytán, de ő volt az Arany-szobor egyik mellékalakjának, Toldinak a modellje. Pilisy Róza nem csupán asszonyi kegyeivel ajándékozta meg Pekárt, de jelentős anyagi segítséget is adott, ebből fedezte nyugati útjait. Hazatérése után gazdag menyasszonyra tett szert, és szakított Rózával. Az asszony ekkor öngyilkosságot kísérelt meg, de a golyó a szíve mellé fúródott, s így életben maradt. Elsőnek egy ezredorvos vizsgálta meg, aki a közeli kaszinóból sietett oda, de nem volt hajlandó megállapítani az öngyilkosságot, mivel a seb pörkölése arról tanúskodott, hogy a golyó több méternyi távolságból érkezett. A másik szobában Pekár Gyula tartózkodott. Az ügy utóbb elsimult, mivel Róza kitartott az öngyilkosság mellett.
Sokan tudtak erről, Krúdy is, de senki sem vette észre, hogy Krúdy meg is írta, bár áttételesen, de mindenki Pekárra ismerhetett. A Francia kastélyban feltűnik Pankotai Pál: „Egy atléta termetű, borotvált arcú fiatalember lépett be az ebédlőbe. Elkényeztetett, bátor modorú férfi volt, aki oly hidegen hajtotta meg magát a hölgyek előtt, mintha egy ércszobor meghajlik. Későbben megtudta Szindbád, hogy Pankotai igen büszke arra, hogy a fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szerepel.” Nincs kétség, Pekárról van szó, és néhány lappal odébb kitör ellene Krúdy, golyót szeretne küldeni „a homlokába, a szeme közé annak a becstelen fráternek, akár tíz lépésről”. Miért „akár tíz lépésről”? Nos, az ezredorvos szerint Róza is távolról kapta a golyót.
Krúdy mindazt 1912-ben írta meg, Pekár nyolc esztendő múltán a győztes ellenforradalomban képviselő és propagandaügyi államtitkár lett, a „kereszténynemzeti” eszmék terjesztője, méltán félt tehát Krúdytól, aki „becstelen fráternek” nyilvánította. Vajon miként látott Krúdy még az első világháború előtt Pekár „veséjébe”? Erre nem tudunk válaszolni, de súlyos ítéletét igazolta az idő. Pekár 1914-ben első számú háborús uszító lett, a fölmentést élvező írók bevonulását követelve, a forradalmak bukása után pedig még a galamb szelídségű Révész Bélát is börtönbe juttatta. A húszas évek végén az ocsúdó és a népiség céljait elsőnek megfogalmazó ifjúság ellen fordult, a Bartha Miklós Társaság egyik kongresszusán viharosan tiltakoztunk aknamunkája ellen. Krúdy sem hagyta abba a hadakozást, 1931-ben, élete alkonyán intézte az utolsó vágást Pekár ellen. Pilisy Róza örömest támogatta az írókat, a kitartottakat pedig gyűjtőnéven „Bulyovszkynak” hívták. Krúdy így „búcsúzott” Pekártól: „Malonyai egyszer egy fiatal írót azzal a megjegyzéssel mutatott be Rózánknak, hogy őróla mintázták Toldi Miklós alakját az Arany János-szoborhoz. Ebből az ismeretségből majdnem tragédia lett. Róza túl komolyan vette a maga ‚Bulyovszkyját’ és miatta regényes körülmények között meg akart halni”. Pekár gyilkossági kísérletére már nem céloz, adatok híján nem is tehette, de a selyemfiúság vádját fenntartotta. Úgy hiszem, a Pekár-eset nem csupán Krúdy életrajzának, de a „keresztény kurzus” erkölcstörténetének is egyik fejezete.

Krúdy, a rettenetes

Ilyen is van, a kibicek és a hírharangok csinálmánya. Ezek mindig s mindent tudtak Krúdyról, bár többnyire csak felszínesen ismerték, s ment a hír szájról szájra. Egyikük megpillantotta őt a Vörös Békában egy korsó sör mellett, de a másik már azt hírelte, hogy negyedik napja ott iszik, éjszaka pedig az asztalra borulva alszik. A harmadik a Mély Pincében látta, holott otthon dolgozott. De szálldostak rosszízűbb hírek is, Krúdy pedig tűrte? Valóban tűrte az erdő meg a nagy vizek nyugalmával, de midőn 1929-ben összeroppant az idegzete, és szanatóriumba, illetve purgatóriumba került, jutott ideje a számvetésre, és fölhorkant: „Ám azt hiszem, hogy a magyar bíróság megbocsátja, hogy egészségem teljes helyreállítása után kérem panaszomban ítéletét rágalmazóim vádjainak vizsgálatára... Igazat fogok vallani, ha egészségem helyreáll.” De mihelyst felépült, legyintett és mosolygott. Nem jutott ideje hadakozni, mert bévülről forró üzenetek érkeztek, papírra kellett vetni őket. A legendák pedig tovább dagadtak.
Így keletkezett a balítélet, mintha hírnevét jó ideig párbajai, verekedései és duhajkodása alapozták volna meg, nem pedig művei. Kezdjük a párbajokkal. Clair Vilmos, a párbaj „klasszikusa” mindössze két párbajáról tud, egyiket huszártiszttel, a másikat rendőrtiszttel vívta. A huszártiszttel vívott párbaj azután csodálatos szaporodásnak indult, megsokszorozta önmagát. A huszár folyamatosan sértegette Krúdyt, s midőn az író magyarázatot kért, kardot rántott. Krúdy elvette kardját, a tiszt most pisztolyához nyúlt. Önvédelemre volt szükség, Krúdy a kardmarkolattal fejbe vágta, majd torkon ragadta. A párbajban a huszártiszt súlyosan megsebesült, és nyilván belátta hibáját, mert kibékült Krúdyval. A párbaj lefolyását kibicek és csacsogók (csacsenerek) serege színezte, alakítgatta, terjesztette, és ekként az egyetlen esetből párbajok sorozata keletkezett. Az egyik kibic szerint Krúdy lába közé szorította a tiszt fejét, azután karddal megnadrágolta... Nem folytatom. Ami pedig verekedéseit illeti, hiába keresünk hiteles adatokat. Sohasem duhajkodott, a cigányt sem tűrte; csöndes, szinte szertartásos viselkedés jellemezte.
A másik legenda szerint mindenre képes volt a pénzért, rohant utána, akár Ady. Úgy lehet, de megkapták-é valaha, ami megillette őket? Távolról sem, és Krúdy egyedül a hazárdra építhetett, a vakszerencsében bízott, hátha irgalmas lesz hozzá: „Kártya az élet... Egy kártyára van feltéve minden.” A Nagy Hazárdnak a lélektanát és filozófiáját pedig megírta Ady a Portus Herculis Monoeciben. A honoráciorok fiai, Babits és Kosztolányi tudtak bánni a pénzzel, beosztással éltek, mert megtanulták otthon, de Ady és Krúdy nyugtalan, lázadozó ősök fiai voltak, győzni és nyerni akartak.
A hírverők sikerrel terjesztették Krúdy erőszakosságát kiadóival szemben, közismert személyiségekre hivatkoztak, ám ezek sohasem tettek nyilatkozatot. Illetve egy mégis nyilatkozott, Gömöri Jenő, a Modern Könyvtár szerkesztője és tulajdonosa: „Hallgatag, finom hangú és csendes szavú, egyszerű, természetes volt, szerény és bátor, és roppant tisztességes és jellemes – ami nem minden író kortársunkról mondható el, néhány nagyról sem... Sohasem hallottam tőle senkit szapulni, és intrikus szót sem.” Nos, kinek higgyünk? A válasz aligha okoz gondot.
Borfogyasztásáról is több szó esett, mint műveiről. Egy pincér, állítása szerint, száz fröccsöt szolgált fel néki. Ez harminc liter folyadék, ennyit nem lehet meginni, s ha mégis meginná valaki, nem kelne fel többé az asztal mellől. Nem csinálok Krúdyból „szentképet Máriapócsnak”, szerette a bort, szüksége volt a borra mint szublimáló elemre és mint narkózisra, de senki sem látta őt részegen, roppant ereje mértéket tudott tartani a mértéktelenségben is. A Krúdy világa naplót közöl az 1920 decemberében fogyasztott bor mennyiségéről. A számok csakugyan komolyak, de vajon egyedül fogyasztotta? És azt se feledjük, hogy akkoriban szenvedte életének egyik legkegyetlenebb válságát. Egyre nyilvánvalóbb lett; hogy nem bír együtt lépni a keresztény kurzusban felülkerekedett aljjal, és gyönyörű függetlenségi nyilatkozatot tett: „A legdrágább, hercegeknek való luxus volt mindig az írói egyéniség, de manapság csak a leggazdagabbak: a mindenről lemondani tudók engedhetik meg maguknak e csodálatos fényűzést.” Ő megengedte magának, s ebben a nyilatkozatban már felvillan mindaz, ami ezután következett: a kérlelhetetlen elszegényedés, az elhagyatott öregedés, a kikapcsolt villany, a kilakoltatási végzés. Vállalta... De más gondok is gyötörték az ellenforradalom diadala idején: két családot kellett eltartania, napról napra romlott a pénz, megindultak Pekár támadásai, hazafelé tartott a hadifogságból János öccse, és útközben megtébolyodott, bévül pedig csak folyt és folyt a láva, egymás után érkeztek a remekek. Kellett a narkózis nagyon.
Folytassam a legendák cáfolatát? Feleslegesnek érzem, egy kaptafára készült valamennyi, talán egyik sem egészen alaptalan, de az irodalmi életbe nyomult kibichad eltorzította valamennyit. Inkább néhány félreértésre térek. Kosztolányi szerette Krúdyt, és vonzalmát cselekedetre is váltotta, egyedül barátai közül. Mint a Pen Club elnöke, 1932-ben néki ítéltette a Rothermere-díjat, kiállott érette, mégis félreértette. Különösen megható versében „utolsó, legelső cigánynak” nevezi. Nos, a cigány annak húzott, aki parancsolta, Krúdy azonban önmagának játszott és a világnak. Schöpflin követte Kosztolányit, „egy geniális cigányprímáshoz” hasonlította, és mint a konzervatív esztétika pápája, mit sem értett meg Krúdy rendhagyó életművéből. Akadt, aki „barbárnak” nevezte – vajha a tényleges barbárokban olyan mérvű megfinomodás ment volna végbe, mint Krúdyban, mert akkor másként fordul Európa története.
..
»A züllött hajós«

Ez a fejezet levél egy messzire szakadt magyar íróhoz, akit szeretek és nagyra becsülök, vonzalmamat pedig csak őszinteséggel igazolhatom. A fenti címet ő adta Krúdyról írt és külföldön, majd a Krúdy világában is megjelent esszéjének: Nem támadok, nem vádolok, indulat sem öntött el, mikor olvastam, csak szomorúság. De hadd következzék a „levél”:
„Te írtad ezt, holott még nem is olyan régen úgy vélted, ha isten voltát, itt voltál isten a Dunán? Te, aki távol is géniuszunk hivője maradtál? Most pedig ‚züllött hajósnak’ nevezed Krúdyt? Miért volt züllött? Mert szegényen halt meg olyan lakásban, aminőt ma egy kezdő író is felháborodottan utasítana vissza? Mindössze két ruha maradt utána, és mégis mindig tisztán és választékosan jelent meg. Villanyát kikapcsolták, de reggelente frissen vasalt, hófehér inget vett fel. Asztalán feküdt a kilakoltatási végzés. mégis ugyanolyan mámoros arccal, világító szemmel hajolt a papiros fölé, miként az idők elején. Züllött volt? Mivel nem választotta a nagypolgári otthon steril légkörét, holott megtehette volna, ha Herczeg Ferenc útjára lép, de inkább az életszagot kedvelte? Mert alászállott a poklokra, és hírt hozott a pokolra ítéltekről? Mert emberebb volt, semhogy bírta volna a polgári álerkölcs ostoba korlátalt? ‚Kénköves úton’ ballagott? ‚Kénkövesek’ voltak a Nyírség homokos útjai, Podolin, Késmárk, Tabán és Óbuda utcái ? A kövek, melyeket Józsefváros népe taposott? Az Aranykéz utca? Bűn az, ha szívében ‚nem volt félelem’? Akkor Balassitól Ady Endréig minden igaz költőnk bűnös. Nem volt ‚lelkiösmeretében megbánás’? Miért lett volna, hiszen megélt mindent, örömöt és bánatot, nem futott meg a sors vagy a történelem elől, szerette az életet, és vállalta a szenvedést egészen a tébolyodásig; a Mit látott Vak Béla és a Purgatórium, a két mélylélektani remek a tanúság. Jól érezte magát korának züllöttségében? Elfeledted, hogy olyan vádiratokban mondott ítéletet felette, mint az Asszonyságok díja, vagy a Valakit elvisz az ördög? Vétkezett, mivel szerette az asszonyokat, és azok még jobban szerették őt, mert bármikor szívesen feláldozták volna magukat érette? A ti oldalatokról hozok érvet, Wilder legutóbbi regényében mondja Mrs. Hodge az üldözött Ashleynak, aki maga az emberi tisztaság: ‚Bízzék a nőkben. Férfiaktól nem sok segítséget várhat mostan.’ Igen, a nők időnként többet megéreznek, mint amennyit a férfiak tudnak, s áldozatos asszonyok nélkül elárvulna a géniusz. S bizony mondom, hogy ezek a nők, ha Pilisy Rózák vagy Marinovics Jolánok is voltak, többek a polgári hálószobák ‚megbékítő és odaadó nőtestjeinél’. Krúdy ismerte a kor minden asszonytípusát, a kacsasütés művésznőjétől a fehér májú nőkig, s úgy választott, ahogyan az időben egyáltalán lehetett.
A züllöttségi elméletet azután kiterjeszted jóformán a kor egész irodalmára, Adyra s Bródyra is többek között. Úgy véled, ‚pokol tornácarc volt az egykorú irodalmi élet? Elfeledted már Ady versét? A nagy posványon át a címe, bizony azon keresztül vitt az út, ám Ady azt is tudta, hogy merre vezet:

De világot okozunk a világnak: 
S mégis hozzánk jönnek mind akik látnak
Mocsár volt valamikor a mi földünk, a nép szenvedte termővé, Krúdy és Ady pedig koruk társadalmi és erkölcsi mocsarán keresztül vezettek, mentettek egy népet, midén tudatossá tették, hogy miben élünk, s éppen ezért méltán vallották mindketten elődjüknek Bródy Sándort.
Krúdy a magyar ‚Bohémfában’ élt? Sohasem volt bohém, ez a típus sokkal könnyebb fajsúlyú. Szárnyaló mondatokat írt, és irdatlan súlyokat hordozott, egy egész korszak terhét, komoly volt, olykor komorságba hajló, csupán Garabonciás tudta néha megnevettetni. Felróvod néki, Adynak és Bródynak, hogy miért nem közeledtek az egykorú Bécs életstílusához? De kérdem: mit teremtett a századforduló idején Bécs? Az általad lenézett Budapesten pedig nagy irodalom lélegzett, piktúra virult, Bartók és Kodály készülődött. Akadt ugyan, aki Bécshez idomult, Herczeg Ferencnek hítták, hallgassuk csak meg: ‚A Burg és a Város élete telítve volt magyar elemekkel... a Budapest felől érkező utas ott egy tárgyilagosabb magyarsággal találkozott... Bécs életformái nyugodtabbak, előkelőbbek és vonzóbbak voltak, mint a kamaszkorát élő Budapestéi, és császárváros, azonfelül tele volt barokk szépséggel, keringőköltészettel, tele vérpezsdítő kalandokkal.’ Ady helyett keringőköltészetre vágyott. És hallgasd meg Justh Zsigmondot, aki Párizsból jövet szállott ki Bécsben: ‚Az osztrák a század elején jutott el a művészi finomultság tetőpontjára – akkor vetette hatalmas gyümölcsét: zenéjét. E ponttól fogva már süllyed, süllyed. Ez időre esnek híres zeneszerzői (Haydn, Mozart, Beethoven stb.), ezeket adták az alsóbb osztályok, a felsőbbek azon asszonyokat, kik e csillagok udvarát képezték... Ma már lenn és fenn az utolsó statusra jutottak... S ezért hiába építenek óriási középületeket, azért csak halott lesz e város, amelybe igaz életet nem tehet sem szív, sem ész, amelynek a lelke halott.’ Tegyem hozzá, hogy Justh Zsigmond is Adyék előhírnöke volt, és midőn már szinte haldokolt, súlyosan megsértette az egészséges Herczeg Ferenc? Mondjam el ennek az ellentétnek a további hullámverését? A vagyonos Herczeg 1924-ben aranyborjú imádásával vádolta Adyt, aki szegénylegényként élt s halt meg. Krúdy megvédte őt, egyben kemény ítéletet mondott a keresztény kurzus irodalmi erőlködései fölött. Herczeg utóbb fizetett: ellenezte, hogy Krúdy Rothermere-díjat kapjon. A vérpezsdítő bécsi kalandjaival dicsekvő Herczeg...
Krúdy érdeméről sem feledkezel meg, de rögtön értékcsökkentést csinálsz. Úgy véled: Krúdy feloldozta az időrendbe merevített tudatot, eljutott az eseménytelen belső monológhoz, lerombolta a logikus időt, akár a Bergson filozófiájától ihletett nyugati írók, de ‚Hályogkovács módjára’ cselekedett. Nos, Krúdy távolról sem bicskával operálta le szemünkről a „külső idő” hályogát. Bár aligha olvasta Bergsont, de ősibb forrás állott rendelkezésére, a folklór, ezt pedig ugyancsak ismerte, ebből mertette azt az időélményt, melyet Nyugaton immár föl kellett fedezni. (Ezért különben Bergsont minden elismerés megilleti.) Krúdy műveiben a folklóridő az úr, és a mese eredeti szabadsága támad fel.
Krúdyt a legoroszabb írónak véled ‚a szó régi értelme szerint’, és magyarázatot is keresel, Gogol rokonának tartod, ‚szilaj kamaszkorát a lengyel határon töltötte’, Nyíregyháza ‚szomszédságában pedig volt egy elmagyarosodott ruszin sziget’. Tamási Áron nem kamaszkodott a lengyel határon, Farkaslaka közelében sem találtatott megmagyarosodott ukrán sziget, a folklór legmélyebb tárnáiból eredő novelláinak mégis Gogol az ősképe, pedig sohasem került a kezébe az Esték egy gyikanykai tanyán. A kérdés megfejtése fölötte egyszerű: Kelet-Európa népeinek folklórja eredeti és mégis mélyen rokon, főként pedig ma is élő, sőt kultúrát alaktó tényező. A folklóridő Bulgakov óta táguló valóságot jelent, Bulgakovnak pedig világsikert hozott, mert élményét ő is az első, az ősi forrásból merítette.
Ezek után csodálhatjuk-é, ha végső következtetésed csaknem elutasító. Úgy véled, hiába jelentkeznénk Krúdyval Nyugaton, elkéstünk. De miként magyarázod akkor a Vörös postakocsi meglepő külföldi sikerét? Holott távolról sem legérettebb műve? Sikere nem jogost fel arra, hogy olyan műveivel kísérletezzünk, mint az Asszonyságok díja, a Napraforgó, az N. N. egy szerelemgyerek, a Purgatórium?
Ha szét is szóródtunk, együtt maradhatunk géniuszunk szolgálatában, s a hídépítés munkája – rangodat tekintve - Téged illet. Hiszem, hogy a távolság nem jelenthet eltávolodást, és boldog lennék, ha megerősödném hitemben.”

Krúdy helye

Sorsdöntő történelmi rengések és rendülések gyakran rendkívüli értékeket is teremtenek. Köztudomású, hogy így vált ki a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia bomlásából Rilke és Kafka. Kafka nem csupán a monarchia emberi csődjét írta meg, de a társadalmi bomlás élettanát általában, életműve ezért világtörténelmi érvényű. Rilke megmentette a lelkét a bomlás leselkedő kísérteteitől, megóvta mérgeitől. Előbb Keletre zarándokolt, az egykorú Oroszországba, majd félig-meddig franciává lett, teljesen európaivá vált anélkül, hogy kozmopolitává silányodott volna. Birodalmak, uralkodó házak bukása, a tételes vallások csődje, a metafizikai értékek kiürülése idején megértette a legfőbb feladatot, és teljesítette is: a Lét beszédét fordította emberi nyelvre.
Midőn zászlót hajtunk az egykorú Ausztriából kiszakadt nagy géniuszok előtt, semmi okunk sincsen, hogy kisebbségi érzést tápláljunk, mert többek között mi ugyanakkor Adyt és Krúdyt adtuk. Rilkét egyre fokozódó mértékben támogatták az arisztokrácia és nagypolgárság legjobbjai, ezért azonban gáncs nem érheti, nem ő hajtott főt pártfogói előtt, de azok előtte. Állandóan rendelkezésére állott a duinói vár, majd Muzot remek kis toronykastélya érlelő magányával, steril csöndjével, itt fejezte be a Duinói elégiákat, s írta meg orphikus szonettjeit, a világirodalomnak ezeket a csakugyan egyedülálló remekeit.
A mi Adynknak élete végéig csupán hotelszobák jutottak, mindössze néhány évet tölthetett Csucsán, távolról sem mecénások jóvoltából, inkább száműzetés volt ez; magánya pedig elhagyatottságot, háttérbe szorítást jelentett. A Nyugat, bár néki köszönhette létét, verseit immár következetesen az utolsó helyen hozta, a Világ pedig cserben hagyta. Csak akkor horkant fel, ha egy-egy feléje dobott kő homlokon találta. Nem maradt néki más, csak „Véres, igaz élete”, az élés és teljes átélés önpusztító mártíriuma. És midőn ezt vallotta, hirdette, nem ripacskodott, nem pózolt, a valóságot mondta. Mégis utolsó éveiben írta legnagyobb verseit, egész filozófia rejtezik bennük. Ő is a Lét üzeneteit adta át nékünk a maga módján, s ha Rilke a legtisztább költő, mint egyik monográfiája állítja, Ady életesebb, mert nem csupán világképe, de szerves közössége is volt, és ehhez halálosan ragaszkodott. Ezért, midőn a bölcseletet oldja lírává, soraiban akkor is ott lobog a forradalom heve. Ady a szabad lélegzetvételt szerette, de átélte a fuldoklás halállal játszó gyönyörét is. Rilke elvontabb, átszellemültebb, sommásan: Ady „a Mindent hurcolta”, Rilke a Minden értelmét hordozta.
És Krúdy helye? Megírta a Monarchiával együtt bomló történelmi Magyarország haláltáncát egészen mélyről. Nem haladt ugyan párhuzamosan a külső történelemmel, de annál inkább ismerte az emberben végbemenő belső történést. Tőle tudtuk meg, hogy a történelem vészes szorítása mit vert föl az emberből. Minő tartalékok és borzalmak szabadultak fel? Miként csitította és kábította magát? Miféle elváltozások történteklelkében és érzelmi kultúrájában? Milyen kalandokat vitt véghez s álmodott? Megírta a romlást, a pusztulást és a feltámadást, figurái jönnek, mennek, eltűnnek, újra elibénk bukkannak, néha még a túlvilágról is visszatérnek, művei egymásba kapaszkodnak, olykor egymásba is folynak, olyan sűrű élet hullámzik, s akkora szabadság uralkodik, hogy egyszerre megértjük az „abszolút időt”.
Voltak kétségbeesett órái, válságos napjai, keserves feljajdulásai? Miért tagadnók, voltak. Ezt írta a harmincöt éves találkozóra összegyűlt iskolatársaknak: „Nyugodjunk meg a végzetben. Ágyútöltelék voltunk, anélkül, hogy utat tudtunk volna nyitni az összeomlott Magyarországba, akár a jövendő számára is. A mi nemzedékünk bár jobb sorsra volt érdemes: elmúlik, mert nem tehetett semmit a katasztrófák idején, lelkünk szárnyát levagdosta az idő.” Az ő szárnyait? Nem bírta azokat levagdosni senki és semmi. Nem tett volna semmit a katasztrófa idején? Életműve a cáfolat, a legfőbb vigaszt hozta: sikerült helyreállítania az ember és a világ eredeti szövetségét. Nála az ember és a világ szükségszerűen együtt lélegzik, kölcsönösen teremtik egymást. Egy végzetes korszakban megmentette, felszabadította, mert ismét a világ édestestvéré avatta az embert.
Krúdyval szemben sok az adósságunk. Hiszem, hogy a jóvátétel művét majd nemzedékek végzik el.

(Új Írás, 1973/5. 84-94. p.)