AMIN ELEINK NEVETTEK ANNO 1900

RÁKOSI VIKTOR  1860-1929  Életrajza

Egy méltatlanul elfeledett humorista írásaiból közlünk a közeljövőben egy párat, megmutatandó min is nevettek nagyszüleink. Rákosi Viktor (Sipulusz)humorát nem kell leporolni , ma is derülni tudunk írásain .

SIPULUSZ: A BORBÉLYOM, A FELESÉGE, MEG ÉN.

A nőtlen embernek és az agglegénynek a borbély bizalmasabb barátja, mint a pincérje, a személye körüli hordárja, a fiakkerese és a házi zsidaja. A borbély az évek során teljesen belső, meghitt emberünkké válik. Annyi ideig markolászta az állunkat és oly sokat babrált a hajunkban, hogy megszoktuk hozzánk tartozónak tekinteni. Gyerekkorunkban az anyánk, vagy nénénk nyir és fésül bennünket. Az anya és a néne folytatása a borbély, ki már ennélfogva is számot tarthat bizonyos előkelő helyre a mi érzelmi és gondolatvilágunkban. Ő az, a ki a kor nem nyomtalan átsuhanását fölöttünk legelőször konstatálja.

- Itt egy ősz hajszálának méltóztatik lenni, - mondja a derék családtag gyöngéden.

- A hajának hullani méltóztatik, - mondja ugyanő, mély részvéttel, nem mulasztván el vigasztalólag hozzátenni, hogy egypár esztendeig még eltart a meglevő hajkészlet.

Mikor már a borbély előkészitett egy kicsit testi mivoltod hanyatlására, csak akkor következik a kóristané, ki már egészen határozottan kis kopasz csacsim-nak vagy még egyszerübben és határozottabban vén szürke szamaram-nak nevez valami vidám margitszigeti pezsgős vacsorán, honnan öreg napjaidra csinos köszvényt hordasz haza magadnak.

Szóval, életutaidon az első határfa a borbély.

Az én határfám Gavrilovics Gavró volt, - sohsem tudtam biztosan, hogy mely szláv fajhoz tartozik. Néha bolgárnak, máskor szerbnek vallotta magát. Néha (mikor az operai muzsikusok kezdtek hozzá járni) a csehet játszotta, vasárnap elszlávosodott magyart szimulált, a ki a visszamagyarosodás ösvényére lépett. Mindebből azt következtettem, hogy alapjában véve tót volt.

Ügyes, simulékony, ravasz, beszédes legény volt. Sohsem mondott igazat, s én ezt szeretem. Mert az olyan emberrel, a ki néha igazat mond, néha pedig hazudik, sohsem vagyok tisztában. De az olyan embernek, a ki mindig hazudik, sohsem hiszem el egy szavát sem, s rendben vagyok.

    BORBÉLYÜZLET A DÖBRENTEI TÉREN ANNO 1900

Patkó János borbélymesternek volt az első segédje. De Patkó politizált. Még pedig korcsmában politizált. A korcsmáros nem bánja, ha vendége politizál, de igyék. Patkó tehát ivott, politizálván, a nélkül, hogy ezzel Európa, Magyarország, Budapest, vagy a nyolcadik kerület sorsán bármit is változtatott volna. Ellenben adósságba verte magát, s üzletét megvette Gavrilovics Gavró, a kit Európa sorsa egy cseppet sem érdekelt.

Patkó elment a Dunapartra zsákot hordani, Gavrilovics egy gázlámpával és egy inassal szaporitotta a személyzetet és körlevelet intézett a t. c. nagyérdemü frequentans közönséghez (ezt a szót egy hetedik gimnazistától tanulta, a kit ingyen nyirt) s kijelentette, hogy üzletét az ujkor vivmányaival fölszerelve a további ismert nyomokoni haladást sok évi gyakorlata garantirozza.

Egyetlen vendég sem járt oda, a kinek föladata lett volna nyelvünk tisztaságára fölügyelni; ezért a körlevél nem okozott nagyobb feltünést, ellenben a vendégek szaporodtak. Gavrilovics maga is reggeltől estig borotvált, nyirt, vágott, hajat sütött és terjesztette a szomszédokról a pletykát.

Egyszer este kilenc óra helyett hét órakor csukták be a boltot. Másnap délelőtt és délután Gavrilovics nem mutatkozott. Harmadnap egy csinos fiatal asszony ült a borbélyműhely kasszájában.

- Nőm, - mondta Gavrilovics Gavró az érkezőknek.

- Etus!

A ki ezt a szót elkiáltotta, az én voltam, mikor beléptem a boltba s első szerelmemet megpillantottam.

Igen. Etus volt az én első szerelmem. Az Arany bárány-ban volt ő alkalmazva, édes és keserü likőrök kimérésére. Gyönyörü pici füle, piskótalába, görög arcéle, ártatlan szürkéskék tekintete volt... és a hangja... istenem, a hangja oly éles, tiszta, behizelgő volt, mint a golkondai maharadsa által gyémántból készittetett kis harang csengése (melyet én sohse hallottam, de Jókaitól hallottam, a ki szintén nem hallotta).

Még egy részlet... Balvállán egy eperalaku lencséje volt; de ezt senkise látta, ezt tőle magától hallottuk.

Szerettem őt és Etus visszautasitott; mikor vallomást tettem, szürkéskék igéző szemeit tágra nyitva, rajtam pihentette öt percig és mégsem szeretett belém. Nézett tiz percig és még mindig nem mutatkoztak rajta a belémbolondulás jelei. Sőt mintha a tizenegyedik percben már a határozott ellenszenv kezdett volna szép arcán mutatkozni. Ekkor félreforditottam arcomat, hogy végképp meg ne gyülöljön, s ő erre megszólalt:

- Tisztességes szándékai vannak önnek? - kérdé.

- Nincsenek, kisasszony, - rebegém.

- Az már más. Ez esetben legyen szives föladni ezt a táviratot, de azonnal.

Megnéztem. A távirat Marburgba volt cimezve és igy szólt:

Greifer Markules erőművész urnak

Ciniselli-cirkusz
Marburg.    

Atyám, jőjj azonnal, egy szemtelen ripők összemorzsolására, ki leányodat becsületében megsértette. Szerető leányod. Válasz fizetve.

Etus.

Eltávoztam. És többet sohse jöttem vissza. Ellenben a táviratot nem adtam föl. Megtartottam emlékül. Nem adhatok föl egy táviratot, melyben szemtelen ripőknek neveznek, de emlékül megtarthatom.

Azóta nem láttam őt. És most a Gavrilovics felesége. Érthető tehát, hogy igy kiáltottam föl: Etus!

Gavró összeráncolta a homlokát.

- Ön ismeri a nőmet?

- Hajdan ismertük egymást.

- Közelről?

- Nem nagyon.

- Volt önök közt valami?

- Volt.

- Hah! Mi?

- Két lépés távolság.

- Köszönöm. Tessék helyet foglalni, - felelt Gavró sötéten.

Ezzel elővett egy borotvát és szijjon huzogálni kezdte. Hideg borzongás futott végig rajtam. Ugy éreztem, mintha azt a piszkos szijjat máris az én hátamból vágta volna ki a borotvával.

- Hogy van, édes Pusztai? - kérdé Etus azon az észbontó hangon, melyet föntebb a maharadsa gyémántharagjának csengéséhez hasonlitottam.

(A férj e pillanatban gyömöszölte nyakamba a szalvétát.)

- Köszönöm, jól, - hebegém fuldokolva. (A férj a második szalvétát gyömöszölte az ingem alá, a kebelembe.)

- Sokat gondolt azóta rám? - folytatta a menyecske.

(Vigyen el az ördög! Nem tudtál kasszirnő korodban ilyen nyájas lenni?)

- Nagyon ritkán, - feleltem fagyasztó nyugalommal. (A férj már szappanozta az államat.)

- Maga szemtelen! - csicseregte az asszony.

(A férj kezébe vette a borotvát.)

- Maga hálátlan! - folytatta az asszony.

Gavró sziszegett, mint a kigyó. Végem van!!! Mosolyogva fölkeltem, udvariasan köszöntem s kalap nélkül, kebelemben két szalvétával, beszappanozott állal kisétáltam a Kerepesi-utra.

Négyezer főből álló néptömeg kisért a lakásomra. Oly ritkán akad Budapesten ember, a ki hajlandó fényes nappal beszappanozott állal ingyen végigmenni az utcán, hogy a nép nagyon hálás érte... Otthon megmosakodtam és azóta szakállat viselek...

KRÚDY GYULA: FOGADÓ A RÉGI VILÁGHOZ

                          1914-ben még korcsmaillat volt Magyarországon.
Származott a korcsmaillat a különböző borjú- és marhapörköltöktől, amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt, aranyhajú, csipkefodros ser társaságában várták gábelfrüstökre az utazót, a legkisebb vendégfogadóban is.

Farkas Béla korcsmája a Kereszt tér sarkán
Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók; az életet, nőt és játékot meguntak; a szórakozottak; a hangulatosak; a nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankolikusok; valamint az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy korcsmát a Fel¬vidéken vagy dél felé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítettek - de a mester¬ségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak meg a magyarországi fogadókban: enni, inni mindig lehetett e helyeken, amelyek a Magyar Koronához, az Arany Bikához, a Zöldfához, a Bárányhoz, Hungáriához, a Tiszához és egyéb ser- és virstliillatú, kedvderítő nevekhez voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot, aki Sir John Falstaff módjára papirosdarabokra jegyezte fel a korcsmárosnék és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem elmulattatta akár a nagyehető Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotográfus kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között.
A messzi történelmi időkben, a háború előtt, vidékre utazni még akkor is szívringató cse-lekedet volt, ha nem várta az embert a gólyafészkes ház és a lugasban pipázó atyafi (a régi Vasárnapi Újság címlapjáról). Az elmúlt vidéki vendégeskedésről majd írunk egyszer, ha élünk, most csak a fogadóknál maradjunk, amelyeknek cégére, setétes folyosója, döngő kapualja, bolthajtásos ebédlője, kipirult arcú fogadósnéja, vendégsége olyan messze van tőlünk, mint egy emlékkönyv megfakult sorai. A régi utazó, aki a magyarországi vendég-fogadókban oly ismerős volt, hogy setét éjszaka is névszerint köszöntötték a pályaudvaron a nyalka hotelportások, az omni¬buszok aranysapkás hivatalnokai; a tekintélyes derekú, fehér-mellényes „főurak” a kávé¬ház¬ban felszólítás nélkül átnyújtották a frakkjuk zsebéből a házi cigarettacsomagot; az ezüstfejű, tiszta fehérneműs, borukat nyelvükön szürcsölgető, kony-hájukra hiú, üzleti becsüle¬tességükre féltékeny fogadósok kis selyemsapkájukat a közükbe vették, és örvendeztek a parolának; a bérszolgát többnyire Antonnak nevezték, és az ablak ódon templomra nyílott, ahol vasárnapi reggelen oly tiszta áhítattal szólaltak meg a harangok, hogy az ember feloldozva érezte magát régebbi bűnei alól, és a városbeli elbolondított nők helyett inkább szentéletű lelkész ismerőseire gondolt - a régi utazó, ha manapság megszáll a Bikában, Bárányokban, Koronákban, éjfél táján bízvást úgy érezheti magát, mint Boz fél¬szemű vigécének a nagybátyja az edinburgh-i kimustrált postakocsik között. 

Brandits József kocsmája a Kereszt tér 16-ban, ahol egy fuvolás szolgáltatta a zenét

Itt is életre kelnek a kísértetek órájában a fehérre terített asztalokon a hatalmas sültek a hízott ökör húsából, sárga, zsírral bőven öntözött kap¬panok szaladgálnak a tévelygő lábai alatt, a virágkosárral ékesített porcelán levesestál páro¬logva száll át a levegőn, és a kékszegélyű tányér hátán megfeni az evőkést a kiéhezett utas, miután a szalvétát gallérjához dugta. Egyszerre megnépesedik a terem a jókedvű ebédelőkkel. Különböző asztaltársaságok gyüle¬keznek össze a város szétszórt részeiből. A sarokasztaloknál tisztaarcú, színes nyakkendőjű agglegények ülnek immár húsz esztendeje, akik a pecsétgyűrűt a kisujjukon viselik. Mindig ugyanazzal a tréfás megszólítással köszöntik egymást, és a malacfejjel, szárnyassal díszített étlapot nyelvcsettintve veszik a kezükbe, míg a régi pincér előhozza a fogvájóval megjelölt savanyúvizes üveget, az ebéd előtt vagy ebéd után beveendő orvosságot, a megszokott mustárt és a törzsvendég többféle szertartásos eszközét, mint a betűvel ellátott poharat, a karikával átfűzött asztalkendőt, a háromdeci borok csillogva elfoglalják helyüket, míg a megyei és városi urak hosszú asztalánál a ser járja, amelynek szőke¬sége ilyenkor szebb bármely asszonyi hajnál. A „ringlik”, hagymás halak, félvirstlik zaftban, perecek, sóskiflik és császárzsemlyék vidám tréfák, gondtalan évődések között fogyasz¬tatnak. Föllebbvaló és alantas: szívbéli jóbarát; polgármester és felesketett írnok tegeződnek; az alispán nem csak bírája tisztviselőinek, de atyja is. A déli sernél elsimulnak a hivatalbéli súrló¬dások; barátok, testvérek ők valamennyien. Amott jön zöld kalapjában, macskanadrágjában, agarával a falusi földbirtokos, akit hangos örömmel fogadnak mindenfelé. Szívélyesen nyúlnak elébe a kezek, a fogadós személyesen hozza a frissen csapolt sert. Ő elmondja, hogy milyen lesz a termés - sohase elég jó -, majd meghallgatja a városbeli újságokat. Amott egyéb asztaltársaságok helyezkednek el. Van „Dugó”-asztal, színészek, hírlapírók, széplelkű polgárok asztala. A tanárok külön ülnek. És a katonatisztek ünnepélyesen és feszesen köszöntik egymást. Vidám ebédlő kedv, gondtalan, elsimult arcok, jókedvű kupecek, elméskedő vigécek, megelégedett kereskedők: mindenfelé.
És egyre szól a fogadó harangja. Még mindig jönnek új vendégek a Biasini gyorskocsijával, az omnibusszal, a falusi kocsival, a lóvonattal; jönnek a vidám törzsvendégek vissza a messzi csataterekről, a nedves sírokból, volhiniai nádasokból; szomjasok és éhesek, tehát nyomban jóillatú kenyeret sóznak és paprikáznak, amíg a májgombócos levest az asztalra hozzák a megszokott, kedves pincérek.

A régi Tabán leghíresebb, legrégibb és legolcsóbb kocsmája,
a Krausz Poldi féle műintézmény, írók, festők tanyája, a MÉLYPINCE

Midőn pedig egyet üt az óra, a régi utazó felnyitja szemét a régi fogadóban. Ehetetlen kenyérbe ütközik a keze, idegen katonák ülnek a régi törzsasztalnál, sovány, zsírtalan a konyha, és a szél süvölt, mint a temetőben. A fogadói szobában fényes délben kukorékol a kakas, mert már ő sem tudja, hány óra van.
(1917)

Forrás:mek.oszk.hu/Krúdy

Foto: Szentkeressy Károly

VITKOVITS MIHÁLY: VIRÁG BENEDEKHEZ

VIRÁG BENEDEKHEZ.

Mint a kellemetes napnak súgári tavaszkor
   Újra felélesztik mezeinket;
S éltet szórván a hideg érte vidékre, virággal
   Teljes zöldülésbe borítják:
Ugy te hazánk Flaccussa, Virág, lantoddal az Árpád
   Magzatit álmokból felverted.
S mennyei hangoddal tisztább izlésre vezetvén,
   Lángba hozád sebes érzésünket.
Gyors buzgósággal vetekedve, utánad eredtünk
   Érdemeket nyeregetni hazánkban.
Ám egyszerre elállsz, valamint a fülmile, nyájas
   Énekkel kecsegetni fülünket.
Mit gondolsz? nem látod-e, mily gondatlan időkben
   Élünk a puhaság kebelében.
Mily szaporán kihal ébredsége az elszelesített
   Ifjaknak gyakor ösztön nélkül...
Mit vársz? Int az idő, késlelve haladni magyarnak
   Nem sikeres; sokat elmellőztünk.
Verd kobozod, míg tart melled tüze s lobra hevítsed
   Ámolygó hazafinknak lelkét.
Mert ha kifogy buzgóságunk a virtus-imádó
   Múzsádnak mély andalodásán,
És elkorcsosodunk honnunknak irígyei által:
   Ah, ki fog adni ezekről számot?

Vitkovits Mihály rövid életrajza

ISMERETLEN FESTŐ: TABÁN,HADNAGY UTCA

TABÁN TÉLEN ANNO 1907

                                                  TÉL
                                             József Attila

                       Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
                       Hogy melegednének az emberek.
                       Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
                       Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
                       Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
                       S rászórni szórva mindent, ami szép.

                       Dalolna forró láng az égig róla
                       S kezén fogná mindenki földiét.

                       Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
                       Hisz zúzmarás a város, a berek...
                       Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
                       És rakni, adjon sok-sok meleget.

                       Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
                       Hogy fölengednének az emberek!

TABÁNI TEMETŐ

 A Kereszt tér az 1920-as években

Tabán szerb temetője a Kereszt tér helyén volt, emlékét az 1856-ban ott felállított úgynevezett  szerb kereszt  őrzi


A Tabáni temető közvetlen előzménye a tabáni plébániatemplom kertje, valamint a Gellérthegy mellett, a mai szálloda helyén fekvő régi temető volt (utóbbi 1775-től 1796-ig működött).
A Tabáni temető — néhol „rác temetőként” is szerepel — 1796-ban létesült, a főváros mai térképére vetítve az Alkotás és a Hegyalja út, valamint az Avar és a Csörsz utca által közrezárt területen (a Hegyalja útnak ezt a szakaszát régebben Csend utcának hívták, éppen a Tabáni és a Németvölgyi temető miatt). A sírkertet a krisztina- és rácvárosi polgárság alakíttatta ki; a német és magyar lakosok mellett ide temetkeztek a budai ortodox keresztények — szerbek és fanarióta görögök — is. Utóbbiak kezdettől fogva egy szegregált temetőrészt használtak, a majdani „szerb parcellát”, amelyet árok választott el a temető többi részétől (a valláshatár-jelzésnek ez az archaikus módja szerte az országban elterjedt a több felekezet által is használt sírkertekben). A Vízivárosihoz hasonlóan a Tabáni temetőt is 1885-ben, a Németvölgyi temető megnyitásakor zárták le, engedélyhez kötve az itteni temetkezést. Az utolsó temetésre 1916-ban került sor, a sírkert végleges lezárása és a felszámolása pedig a Vízivárosi temetőével párhuzamosan zajlott le.




FODOR LÁSZLÓ: Tabáni temető

     Régi temetők, roskadó sírok, halottak útjának jegenyéi már régen kísér- tenek életemben. Valamikor, hihetetlenül messze derengő gyermekkoromban, vidáman szaladt velem a homokfutó; zöld sövény mögül kihajló ákáclevelek csapták meg arcomat, napfény és árnyék villanó játéka kápráztatta szemem, amikor az egyik kanyarodónál, rozzant falusi feszület mögött megpillantottam az első temetőt. Nem féltem tőle. A halál gondolata idegen volt tudatlan lelkemnek, sőt inkább tetszettek a katonásan sorakozó törpe keresztek: a szürke terméskő, a fehér, a rózsaszínű márvány és főleg a csillogó aranybetűk. 

A tabáni temető sírjai  áthelyezés után 
a farkasréti temetőben

Azóta láttam már szomorú temetőket is: szitáló esőben, lélekharang sírása mellett ballagtam az őszi halmok mentén, álltam kripták gránitlapján, s néztem a rozsdamarta vaskarikákat, amelyek könnyebbé teszik majd munkáját az arkangyalnak, ki felnyitandó lészen a sírokat.
Nyár éjszakán, a teljes hold sárga derengésében hallgattam a tücsköt, temetői füvek láthatatlan muzsikusát. Surranó dalt énekelt életről, örökkévalóságról, Boldogasszony haváról a hantok alatt felneszelő halottaknak s csak akkor hallgatott el, mikor a sírkert melletti szántáson felrebbent a pacsirta, s az elmúlt nap utolsó barázdája mellett feltűntek a bólogató fejű, közömbös ökrök. Láttam temetőt Galíciában is, frissen ácsolt fejfákkal, drótkerítéssel, hevenyészett halmokkal, mintha útrakészen táboroznának ott lent a néma katonák. Jártam a halál pompás udvaraiban, bronztriposzok, ötvözött kapuk, gyászbrokátok, nászillatú katafalkok között, s láttam temetőt, melyben nem volt kereszt, egyszerű kövek ültek a sírokon, az élet mértföldkövei, s az égen délutáni félhold lebegett Allah gyermekeinek nyugalma felett.
Mindig más arccal fordult felém az öreg Kaszás. Néha borzalmas volt, hideg és kegyetlen, máskor szomorú és szelíd, néha megnyugtató, álomra hívó, de volt úgy is, hogy mélységesen gyönyörű, s lidércek szédítő tüzében égő. De most vasárnap, augusztusi napban a vidám és mosolygó halállal találkoztam. A régi tabáni temető kertjében, ünnepnap délutánján a halál nem titokzatos vándor, hanem jó szomszéd, aki békésen húzódik meg az élet apró házai között.

Fénykép a tabáni temetőről

A Krisztina tértől egy ugrásnyira, túl a Vöröskeresztes nénék kórházán húzódik meg szelíden ez a temető. Néhány lépésre tőle a Déli vasút, pöfög vidáman nyár, tavasz és azúr tengerek felé. Szomszédságában, kiskocsmák zöld asztalán sárga sör habzik, egy kis réten, gyér füvek fölött lepihenő emberek, szélben lebegő zsíros papírok, a vasárnapi uzsonna maradványa. A nyüzsgő vidám élet közepén ül ez a kis temető. Szinte hozzája szorítva állanak a házak, félrecsapott kedves fedelükkel, minden ablakban virág, valahol a zsalugáter mögött zongora, s egy érzelmes kisasszony, aki gyakorol. Gyerekek futnak át a sírok között. Óh, jól ismerjük ezt a játékot: rablópandúr! Nincs itt semmi komorság, még a megindultság is valami jóleső mosolygás a szív rejtett zugaiban. A halottak itt Tabánban nem távoznak el, odaköltöznek az élők mellé, velük maradnak, s talán titokban figyelik is őket. Hiszen idevalósik mindannyian. A régi Rácváros küldte ide elhúnyt- jait; a naphegyi szőlősgazdák, kocsmárosok, jóságosképű pékmesterek, rác kézművesek, öreg dunai kormányosok, mosolygó plébánosok ide sétáltak át egy szép napon; követték egymást a régi kártyapartnerek és a sashegyi szőlő levének vidám cimborái...
     Mosolyog a halál a tabáni temetőben. Érezzék, hogy régi, nyugalmas életek szűntek meg itt a hegyoldalban, sok napsugaras, beteljesedett emberi sors jutott el ide az otthoni hantok alá. A sovány és szorgos élet után olyan jóságos lehetett itt az elmúlás, mint a délutáni álom. Mélyen alhatnak az öregek, mert a gyerekek nem járnak lábujjhegyen és kiáltásuk felveri az egész környéket. Ott kint pedig jókedvű vasárnapi kirándulók sétálnak. Egy fiú és egy lány egészen közel egymáshoz, valami örökkévaló emberi mozdulattal hajolnak össze. Nem beszélnek, hanem nézik a füvet, s cipőik orrát, mely óvatosan elkerüli a kopár gyep szerény virágait. Egy kis énekszó is jön valahonnan; az omnibuszkocsis a kórház előtt megcsettenti az ostort. Indul vissza a város felé. Mennek a lovak, hátrakonyult füllel, béketűrően, mert így van az rendjén.

Döbrentei Gábor sírja a tabáni temetőben

     A tabáni temető felett pedig kigyullad az aive csillag. Az ablakokban is megjelenik a fény, vasárnap esték derűs világa. Megható és szép az élet, ha ilyen egyszerű és tiszta, halkan folydogáló, s ha észre sem vesszük, hogy elmúlik, mert jön utána egy másik, mely olyan, mint a többi. Nem is tudjuk, hogyan történik a dolog. Lent a plébánián keresztelnek... Fent, valamelyik öreg karosszékben kialszik egy pipa...
Fodor László: Tabáni temető.
Világ, 1923. július 31.


A pesti és budai belterületi temetők felszámolásával számos neves személyiség végül a Kerepesi temetőben nyert végleges nyughelyet. Kisfaludy Károly hamvait például a mai Lehet tér helyén lévő Váci úti temetőből, Petőfi Sándor szülei a szomszédos Józsefvárosi temetőből, az 1848-49-es honvédek pedig a budai Gesztenyéskert helyén működött Németvölgyi temetőből kerültek ide. 
   A „magyar jakobinusok” maradványait a Tabáni temető felszámolásakor találták meg, majd hozták át a Kerepesi temetőbe.

A jakobinusok sírja a Kerepesi temetőben

              Dubasievits mauzoleum

A Tabáni temető két nagyobb építménye az 1858-ban épült Szent Benedek-temetőkápolna — a Szépvölgyi úti Mária-kápolna mása —, valamint a Szent Borbála- kápolnának is nevezett Dubasievits-mauzóleum (1836) volt, amelyek a temető felszámolása után is a helyükön maradtak, míg az ostrom romot nem varázsolt belőlük. Ma is megvan viszont az egykori közös kegyeleti helyen álló temetőkereszt (halottak keresztje), mégpedig a Bécsi úton, az újlaki plébániatemplom mögötti kis kertben. A keresztet Swirak Pál állíttatta, létesítésének évét (1833) kronogramma adja meg.
A temetőt bemutató jegyzékben szereplő legrégebbi sírokon Elisabetha Marich (1788) és Haraszti Borbála (1797) neve olvasható. Eredetileg itt nyugodott két, a koalíciós háborúkban 1810-ben, illetve 1811-ben elesett fiatal tiszt, Mayerffy Alajos és Ferenc: a korabeli, közel egyforma barokk katonasírok ma a Kerepesi úti temetőben állnak, a 48-as honvédsírok közé sorolva. A Tabáni sírkertben eltemetett első igazán neves személy az 1819-ben elhunyt Joannes Fuss, azaz Fusz János volt, a jeles zeneszerző és karnagy, külföldön is megbecsült zenei író. Síremlékét barátja és majdani életrajzírója, Krüchten József budai ügyvéd állíttatta — egykor maga is a Tabánban nyugodott —, és a 19. századi pest-budai városleírások közül több is megemlékezik róla mint Buda egyik nevezetességéről.
     A Tabáni temető legfontosabb emlékei azonban a Buda 1849-es ostromához kötődő honvédsírok voltak. Budavár bevételét követően, május 22-én egész nap szállították a szekerek az elesett honvédeket a temetőbe.

Veterán honvédek elesett bajtársaik sírjánál

 Sok névtelen és néhány azonosított sír is létesült ezen a napon: utóbbiak közé tartozott Burdina Alajos őrnagyé, Ghyczy István századosé és Jezertsek Lukács honvédé (ma mindhárman a Kerepesi úti temetőben nyugszanak). Az önkényuralom korában a nagyrészt jelöletlen vagy csak egyszerű sírjellel azonosított 1849-es honvédsírok köré további volt honvédek temetkeztek. Ebből az időszakból maradt fenn Psota Mór ezredes sírja: Görgei kiváló főtüzére 1863-ban kilátástalan anyagi helyzete miatt lett öngyilkos, a hír nyomán pedig egy nagyobb összeg gyűlt össze közadakozásból — síremlékre. Görgei Artúr gunyoros javaslata szerint a sírra csupán három szót kellett volna vésni: „Kenyér helyett követ”.

     1867 után közös díszsírhelyre temették át a névtelen vagy azzá vált, de azonosítható honvédsírokat, összesen 168 személy maradványait. A közös sír fölé 1877 májusában reprezentatív, a Gerenday-műhelyben készült obeliszk került, amelyet az ország honvédegyletei állíttattak, a következő felirattal: „Itt nyugszanak az 1849-ik évi május 21-én a Budavár bevételénél elesett vitéz honvédek porai, áldás emlékükre.” A közös síremléket 1899-ben körülkerítették, s kívül egy újabb felirat kapott helyet: „A főváros hatósága e sírok örök fenntartását e helyen, 1887-ben közgyűlési határozattal magára vállalta.”
A Honvédemlék minden temetőlátogatás elsődleges célpontjává, fontos nemzeti zarándokhellyé vált, maga a Tabáni sírkert pedig egyre inkább „honvédtemetővé”, szemben a „császári” katonatemetővel. A fővárosban elhunyt volt honvédtisztek közül többen meghagyták, hogy a közös sír közelében temessék el őket, mint például Polák Vilmos alezredes, a Szélaknánál fél karját elveszítő Sréter Lajos ezredes vagy Móry Ferdinánd százados, a komáromi sáncrendszer védelmének egyik vezetője. Később az ő sírjuk is a Kerepesi úti temetőbe került.

   Viszontagságos áthelyezések után remélhetőleg végleg megpihent a Kerepesi úti temetőben Virág Benedek 

Virág Benedek első sírja a tabáni temetőben


A Tabáni temető másik kitüntetett pontja, valóságos szimbóluma Virág Benedek egyszerű köve volt a sírkert közepén, négy vadgesztenyefa között. 

                      Döbrentei Gábor síremléke 

Eredetileg a Tabánban állt Döbrentei Gábor síremléke is, rajta az örökkévalóságot jelképező, saját farkába harapó kígyóval. Itt temették el Lenhossék Mihály Ignác orvosprofesszort és Bauhofer János Györgyöt, az 1844-ben megszervezett budai evangélikus egyházközség első lelkészét, Mária Dorottya hercegnő udvari papját. Talán az is több a budai legendák egyikénél, hogy egykor, tört oszlop alatt, itt nyugodott Robespierre menyasz- szonya, Helene Gautier párizsi színésznő.
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a budapesti köztéri emlékművek közül — némi metamorfózist követően — kettő is helyet kapott a már felszámolt temető területén vagy annak közelében, az egykori honvédsírok mementójaként. Az első Horvay János munkája volt (Öreg honvéd), amely eredetileg a központi pesti Kossuth-emlékműhöz készült, ám 1934-ben Budán, a Lovas úton, a levéltár alatti hegyoldalban állították fel, és innen helyezték néhány évvel később a temető helyén kialakított parkba. A szobor az ostrom során semmisült meg, a honvédsírokat megörökítő utódja pedig a ledöntött Tisza István-emlékműről származó, kígyóval viaskodó oroszlánszobor lett, amely később a közlekedési csomópont kialakítása miatt került raktárba.



KOSZTOLÁNYI DEZSŐ és aTABÁNI TEMETŐ

Kosztolányi Dezső :Szegények

Te elfelejted, hogy délben mit ettél,

kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.

Ugy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.

De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
hogy végigmentél a budai utcán,
s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
ki azótaott porlad a tabáni temetőben.

Óvják ők azt, ami élet, félreteszik,
amit csak megérintett,mint azt a
siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek tehelyetted is,és nem felejtenek

1928

Temetők

Szeretem a temetőket. Egyszerűen s közönségesen szeretem a színeit, az őszi sárgáját, a haragoszöld tónusait, a csendjét, amely úgy veszi körül, mint egy néma zivatar. A festők szeretik így a tengert. Csak a ragyogását látják, a hullámzó vonalait, amelyek mögött mélységek és örvények lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, mikor kezemben egy becsukott könyvvel sétálok és csodálkozom, milyen csendesek egyszerre a lármás emberek, hogy hangzik ki beszédünk a csendbe és az örökkévalóságba. Romantikusan szeretem a temetőt. A sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét, a címereket, amelyek családi kripták homlokán komor- kodnak. Cifraság és tarkaság mindenütt. A kövér talaj, amely hullákon hízott meg és a virágok és az arany délutánok csak a színek szerelméről beszélnek. Mintha a föld, amely halottakat altat, dacosan az életről álmodnék. Egy kacagó, színes ellentétet bámulok itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint a kiscseléd a konyha piros papírjait, mint a sápkóros bakfis az esküvőket és a színházat.

Szeretem a temetőket. Rettenetesen, szenvedéllyel, végtelen, egyedüli szerelemmel. Akkor vallok szeremet neki, mikor senkise lát. Ilyenkor fáj elgondolni, hogy más is érzi ezt a hűvös borzongást, más is ennyire otthon van itt, mint én és más is nagyobbnak, egyszerűbbnek, emberebbnek tudja magát a sírok láttán. Egy mélyítő tükör ez, egy új perspektíva, az élet visszatükrözése egy idegen dimenzióban. A színei elvesznek és érzem a súlyát, a komolyságát, a szürke fönségét. Zavar mindenki, aki itt jár. Ezeken a napokon, mikor megkezdődik az élők végtelen processziója a halottakhoz, én száműzött vagyok innen és csak a gondolatom bolyong elhagyott ösvényein. A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. Egy suttogásom, ami a mezőn meg se hallatszanék, kiáltás lesz és káromkodás. Ezer és ezer apró hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok, amelyek még kinyúlnak a sírból és követelik a jogaikat. Máskor pedig az egyetlen békés hely. Kikötő a temető és minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló óceánon át csapzott szemfedővel vergődött idáig és most révbe ért, hogy aztán tovább lebegjen a végtelenség vizein. A bánat édes mézét köpüli a temető. Ez csalogatja hozzá azokat a magányos sétálókat, akiknek nincs halottjuk és mégis ide jönnek, végzetesen, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Míg itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor kiballagunk a kapun és bezáródnak mögöttünk a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek, és a márványangyalok, a büszke és feszes márványangyalok is karjukra engedik szelíd fejüket és ők is, ők is sírnak.

Szeretem a temetőket. A durva élet zenéje a temető, a földi fény ultraviolett sugara, dal, álom és önkívület. Minden, ami itt van, egyszerre jelentőségteljes lesz. A temetőben nem láttam kis embert. Mindenki megnő. A gonosz már nem gonosz, a csúf megszépül, a kétszínű egyenessé válik. Eltűnnek a földi grimace-ok. A bogár, ami mellettem zümmög, a messze kerék-zaj, az eresztékek megroppanása, egy madár elrebbenése, mind, mind szimbólum, ami valamire int.

Ez egy bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és belesápadok a vágyba, ott a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérő-ónt és megmérjem a mélységeit. Megigéz a végtelenség bűvölete.

Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik...

Kosztolányi Dezső: Temetők.
Élet, 1910. október 30. (Vampa álnéven)

TABÁNI TEMETŐ

Észrevétlenül olvad össze utcával, gyöppel, mert már nincs se kerítése, se határfája. 
     Egy kis földpúp vakondtúrásnak rémlik, csak aztán veszi észre a sétáló, ki elrévedt, hogy gyereksírba botlott.
     Senkit se temetnek ide, évek óta. Lezárták mindörökre, mint künyvet, melyet teleírtak, az utolsó lapig. Nincs több hely. Van-e ennél elhagyatottab , nyugalmasabb táj?A többi temető még zajong, izgalom fut át rajta, irodáiban sürögnek- forognak.Sírjaik előtt zokognak.Itt nem csak a halottak halottak, maga a temető is.
   Rekettyeággal kezében sétál a csősz, kívülem az egytlen eleven ember.Ő is sütkérezik, hajadonfőtt az áprikisi verőfényben. Nem igazít útba. Tudja, hogy nem keresek semmit. A semmit pedig megtalálom nélküle is.
     Egy fejfán ez áll."Meghalt 1827 február 5.-én.I. Ferenc császár uralkodott akkor, a szent szövetség szabta meg s világ útját, és Kazinczy Ferenc még élt. Ha lenne ennek ahalottnak ikertestvére, az ma a századik év fele járna. Ki is jöjjön ide?
"Gizella élt 7 évet meghalt 1848 március 15.-én".Kis budai lány lehetett, ki semmit se hallott már a pesti ifjúság zajongásáról, az  "esernyőforradalomról".
   Hantját letaposták. De a természet, figyelmesen vadgyöngyvirágot dobott asírja mellé, meg egy csokor ibolyát. Gizella, aludj. Sok a német fölírás. 1867-tül kevesebb. Aztán inkább magyarul búcsúznak az elhunytaktól. Selypítő régies szavak, magyartalan vonzatok, tele íráshibával, kőbe vésve , megörökítve. Évről évre haladva, sírról sírra tudom meg , hogy tanult meg ez a város magyarul. Itt óriás , sötét kőoszlop."Emelte N.N. hű barátja"
Milyen régies és megható.Ki volt a hű barát?Szegény polgár, vagy hivatalnok, aki minden elsején félretett egy pengőforintot s nemsokára állt az emlék a jeltelen sír fölött.
     Ma csal milliomosok áldozhatnak így.Padot is tétetett a sír mellé, hogy idejövet leüljön és elgondolkozzon a boldog baráti órák mulandóságáról.Most ő is itt fekszik, vízszintesen.
      Micsoda néma kétségbeesés, fullatag csönd mindenütt. Nem jajgat senki. Csak cserebogarak röpködnek. A fejfák és sírkövek pedig, melyek sokáig hiába vártak valamire, idegesen, türelmetlenül jeleket adnak. Az egyik félrebillen , oldalra tartja két, kinyújtott szárát, a föld felé bukva, mintegy keresve az egyensúlyt, hogy le ne essen. Ő sem sokáig védekezhet. Leroskad, akárcsak a többi. Máeok hátrafelé dőltek,az égre néznek, haragosan, ordítva. Meddig tart? Lehetséges ez? Ilyen?
     Boldogabbak azoka sírkövek, melyek már összetörtek vagy megsemmisültek, mint az, amelyik a még sejthető gyalogútra hullott, lapjával a földre. Nem látni rajta az arnyírását, csak a hátát.Mintha eltakarná arcát, a fájdalomtól részegen heverne a porban,szétvetett karokkal, és sírna, csöndesen.
     Lenn a szerb sírok körül mégis van némi zaj. Gyerekek visonganak, tavaszi zsivajjal. Betörtek a gazdátlan temetőbe és elfoglalták. Hiszen nálunk olyan kevés a játszótér, a gyöp. A halottak egészségesebb levegőben, üdébb környezetben laknak, mint az élők. Kislányok kört formálnak egy sírnál és forognak.Hallom a régi gyermekverset: Künn a bárány bennafarkas,.Benn a farkas,aki elvisz mindnyájunkat.
     A fiúk hadműveleti állásokban helyezkednek el. Oszolnak, felfejlődnek. Csatárok, földerítők, parancsőrtisztek  rohannak szerte a temetőben. Egy kripta tózőrségi megfigyelő. Vajon ki győz?
     Egy kisfiú, nyolc éves, valahol kalapácsot szerzett. Ő nem játszik velük. Végignyúlik egy fehér sírlapon, melyet a nap langyossá melegített, és kalapácsával kopogtatja a csengő márványt."Halló- mondja többször egymás után-Halló".Telefonál le a mélységbe, fülét a sírlapra szorítjaés várja a választ.

(Pesti Hírlap 1922 április 30)

          Forrás: nemzeti sirkert.hu
                      kultura.hu  
                      fölöttem a felhő.hu                         

HEINRICH HENTZI ÉS AZ Ő EMLÉKMŰVE

A magyar történelem egyik dicsőséges fejezetének dicstelen figurája volt Hentzi tábornok, 1849-ben Budát védte a Görgey vezette honvédcsapatok ellenében . Nevéhez fűződik Pest városának barbár bombázása a várbéli ágyúkkal. Körülbelül ennyi, amit tudunk róla. Azt már kevesen tudják,hogy Debrecenben született, nagyapja Svájcból származott. Volt egy testvére , Lajos aki a tordai  harcokban jeleskedett a honvédsereg kötelékében.
     Hentzi saját állítása szerint azonban nem volt magyar érzelmű,
svájcinak és természetes osztráknak vallotta magát. Magas képzettségű hadmérnök volt, aki ugyan először felesküdött a magyar kormányra, majd többször átállt a császár oldalára, így a honvédség árulóként kezelte . Nem véletlenül nevezték ki Budavár parancsnokává, egyrészt képzettsége miatt, másrészt tudták ,nem adja meg magát, mert mint árulóra, mindenképp halál várna rá.
De nézzük, mi volt Hentzi  legfőbb bűne:

          PEST BUDAVÁR OSTROMA ALATT

A Hentzi tábornok sírja körül Budavár 1849-ki bevételének, május 21-ikének napján történtkatonai demonstráczió, az ez által provokált ellentüntetés, a képviselőházban e tárgyban elhangzott interpellácziók s a miniszterelnöknek ezekre adott válasza eléggé előtérbe helyezték azt a kérdést: vájjon oly egyéniség volt-e Hentzi és olyan szerepet viselt-e szabadságharczunkban, hogy a közös, tehát részben magyar fiakból álló hadsereg tisztjei bajtársi kötelességüknek ismer­hessék emlékét a kegyeletnek egy 37 évig teljesen szokatlan tényében részesíteni, melyről eléggé tudható vala, hogy bántó hatása a magyar nemzet közérzületére elmaradhatatlan?

Ágyúzással megrongált pesti épületek:    

        Lássuk e kérdést a történelem világánál. Hentzi egyéniségéről következőleg nyilatkozik Horváth Mihály «Magyarország függetlenségi harcza» történetének második kötetében:«Hentzi, ki svájczi eredetű s a császári seregben szolgált atyától Magyarországon, Debreczenben született,1848-ban nyáron még mint alezredes az ország­ban levő zászlóaljával az alkotmányra megesküdvén, egy ideig a ráczok ellen harczolt; majd ezredesi ranggal Pétervárad parancsnokává neveztetett ki, hol azonban Mayerhoffer fondorlatai által nemsokára behálóztatni engedte magát. Az ennek következtében elkövetett árulási kísérletek miatt vád alá helyeztetvén, Budán haditörvényszék elé állíttatott.

             (Ekkor történhetett, a mit Ugrón Gábor képviselőházi interpellácziójában fölemlített, hogy Hentzi Kossuth Lajos kormányzónak felajánlotta szolgálatát Szeged katonai megerősítésére, mit azonban Kossuth Lajos el nem fogadott. Szerk.) Pár hét múlva szabadulást szerzett neki a nemzeti kormány Debreczenbe távozása. Ö, a közzavarban, mint ke­reset alatt álló fogoly, Budán felejtetvén, az oszt­rák sereg bevonultakor nem csak szabadságát nyerte vissza, hanem kevéssel utóbb tábornoknak is kineveztetett. Benne a császári fővezér ügyesen választotta meg Budavár parancsnokát.Ö nem csak bátor, elhatározott katona volt; de az által is teljes bizodalmat ébreszthetett maga iránt, hogy a rábízott várat végerőfeszítéssel védelmezendi, mivel kettős árulása miatt reá csak büntetés várhatott a mi részünkről.» íme a magyar történetíró sem tagadja Hentzinek tisztán katonai erényét; de mint jellemet határozottan elitéli, mert Hentzinek, ha az alkotmányra teendő esküt a császár kezébe már letett esküjével ellentétben állónak hitte, nem lett volna szabad letennie, ha pedig letette, nem lett volna szabad megszegnie s mikor már megszegésére gondolt, még akkor is ugy viselnie magát, mintha híve volna a nemzeti ügynek. De hát a kötelességek összeütközésének tusájából kevés ember találja meg a kivezető helyes utat. 

       Osztrák dráinairó e felől még mindig csinálhatna belőle némi invenczióval tragikai hőst. Amit azonban teljes lehetetlenség tisztára mosni Hentzi magaviseletében, az azon embertelenség, elvaduitság, féktelen düh és bosszúvágy, melylyel szükségtelenül, haszon nélkül, a nemzetközi jog, a józan ész és az- emberiség ellenére oly tettekre ragadtatta magát, melyeket barbároknak, alávalóknak kénytelen bélyegezni minden igazságos ember, akár a nemzeti ügyhöz és embereihez, akár annak elleneihez vonzza rokonszenve. 

       E letörülhetetlen árnyék a Hentzi jellemén Pestnek, egy nyilt városnak, mely felől veszély nem fenyegethette, söt melyre nézve biztosítást  nyert, hogy az általa védelmezett vár ellen ez 
oldalról nem fog intéztetni támadás, — ismételt bombáztatása, legszebb részeinek halomba lövetése, másoknak gyújtó golyókkal fölégetése s a lánczhidnak, a békés czivilizáczió ez akkor még egészen el nem is készült remekének ismételve megkísértett lerontása. Mert hogy mindezekre nem vala semmi szükség sem katonai, sem egyéb okokból: azt történeti tények és okiratok teszik kétségtelenné. 

    Mert nem szabad elfelejteni, hogy mikor Ugrón említett interpellácziójában fölemlíté, hogy Patay István honvédezredes, Pestnek akkori katonai parancsnoka, halálbüntetés terhe alatt megtiltá, hogy Pest felől Budavára felé nem hogy ágyúból, de még puskából se történjék lövés s hogy azon utasításának, melyben meghagyja neki, hogy a Pest felől intézendő lövésekre, — tehát még az esetre is, ha ilyen lövések csakugyan történnének, a mint hogy nem történtek, — csak kartácscsal, mely nem ont falat, és puskagolyóval feleljen s a várost csak az esetre bombáztassa, ha azt a lakosságnak a vár elleni tömeges fölkerülése tenné szükségessé s az ellenség Pest felől is ágyuztatná a várat. 
      Ha több nem volna, ez az egy okmány is elegendő kimutatni, hogy Hentzi nemcsak szükség nélkül, de felsőbb meghagyás ellenére követte el azt a barbárságot, melyért a történelem előtti felelősség teljes mértékben és osztatlanul az ö vállaira nehezül s mely alól őt semmiféle tünte-ést föl nem mentheti. 
        Azonban még ezen felül is van egy fontos történeti irat, mely a felelősséget még terhesebbé teszi. Ez Görgeinek Hentzihez intézett levele, melyben formaszerint Ígéret tétetik neki, hogy a pesti oldalról s a lánczhid felől semmi támadástól ne tartson. Görgei Arthúr, az ostromló honvédsereg főpa­rancsnoka 1849 május 2-án helyezkedett el Buda körül 35—40 ezernyi hadával. Mindjárt másnap a vár föladására szólítá föl Hentzit, kétségbe vonva azt is, hogy Buda katonai vár jellegű volna s fogoly osztrák tiszt által küldve el levelét. E levelében Görgei a vár föladása esetére tiszességes hadi fogságot igér, a tiszteknek fegyvereik megtartásával, a legénységnek lefegyverezve. 
         Ellenkező esetben pedig «én önt — úgymond— egy lelkesült, támadó seregnek szenvedélyki­törései ellen nem védhetem ugyan, de a hadi  foglyokkal még akkor sem fogunk nemtelenül bánni; ez lovagias hadviselési modorunkkal s emberségi érzetünkkel ellenkezik. 
«Ha pedig ön az úgynevezett Budavárnak végsőig való megvédésével összekötendi a lánczhid megrontását, vagy Pestnek bombáztatását, honnét ön megegyezés alapján egyátalában nem tarthat megtámadástól és mely tett nyilván cask alávalónak mondható: akkor önnek becsületszavamat adom, hogy a vár bekövetkezett bevétele után az egész várőrség kardra fog hányatni es én még családjának jövőjéről sem állhatok jót. 
«Ön parancsnoka az úgynevezett Budavárának, egyszersmind atya is és született magyar, gondolja meg, hogy mit cselekszik. A hazának,az emberiségnek nevében szólítom önt fel és feleletét dél-utáni három óráig elvárom.
így szólt Görgei felhívása Hentzihez, mire ez utóbbi a következő levéllel válaszolt : 
         «Tábornok!
 Tetszett önnek engemet mint az úgynevezett budai vár parancsnokát peremptorice felszólítani, hogy három óra alatt magamat megadjam, a Várat átadjam, s magamat a vitéz várőrséggel együtt, mint hadi foglyokat, kegyelmesen elvitessem. Erre én önnek azt válaszolom : hogy Budavár önnek gyors elvonultával januárban igen is nem volt vár,a mi a szétbomlásban levő magyar sereg futása által eléggé bebizonyul, de azóta Buda tartható helyivé alakíttatott, melynek szerencséje lesz önnek a leghatározottabb ellenállással útját állani. Felszólítom tehát önt, tábornok úr, önnek Buda bástyáira nézve egészen hatálytalan tüzelésével felhagyni, minthogy különben kénytelen leszek egy pár nap múlva Pestvárosát szinte ágyúimmal megtámadni, mihez oly roppant segédszerekkel vagyok ellátva, hogy Pestnek végromlása okvetlenül be fog következni, a mihez már most kell nyúlnom, megtámadtatva levén Pest részéről is. «Egyébiránt fel kell önt világosítnom, hogy én nem vagyok magvar, hanem svájczi és naturalizált osztrák, hogy Magyarhon iránt lekötelezettseggel nem terheltetem, hogy családom önnek nem áll hatalmában, és habár volna is, ezt nem vetném mérlegbe, azért végszavam önhöz: «En helyemet, mint kötelességem és becsületem kívánja, utolsó emberig meg fogom védeni; feleljen ön arról, ha e miatt a két szép testvérváros fel fog áldoztatni. • 

Görgey Artúr

Görgei e válaszra azonnal tüzelést parancsolt s Kmettyvel rohamot intéztetett a várat vízzel el­látó vízivárosi vezeték szétrombolására. De meg kellett győződnie, hegy a 4—5000 ember által védett, időközben jól elsánczolt és megerősített, élelemmel és hadi szerrel túlságig is ellátott vár ellen 1 2 fontos ágyúival nem boldogulhat s ezért ostromszereket hozatott Komáromból. De mig ezek megérkeztek, két drága hét veszett el, mely a magyar szabadságharcz sorsára is végzetessé vált. 


     Hentzi pedig borzasztó módon használta föl a két hetet! Daczára, hogy Pest felől, ugy, a mint Görgei ígérte volt, sem támadás, sem ágyúlövés nem történt a vár ellen: május 12-én megkezdte s 13-án folytatta Pest város bombázását. Jól czélzott számos ágyúlövés által sikerült a szép Dunasort meggyújtani. A tűz, nagy szél által élesztve, gyorsan terjedt tovább s hamuvá tette Pestnek legszebb részét. Vagy tíz helyen égett a város egyszerre. A redut, melyben előbb a képviselőház tartá üléseit, az Angol királynő szálló, a német színház, az Ürményi-ház, a Lipót-templom, a Trattner Károlyi ház, stb. lánggal égett s siralmas rommá pusztult; a kereskedelmi csarnok, a régi Lloyd-épület a lánczhid-téren, ott, a hol jelenleg az országgyűlési szabadelvű párt helyisége van, át volt lyukgatva össze repedeztt az ágyúgolyóktól, Budán az egész viziváros lángba borult. Tűztenger borította Pestet, hol negyven ház, köztök sok palota lön rommá lőve s a i'üstgomolyok közepette az égő gránátok, mind egyegy tüzes csillag, záporként hullottak a szerencsétlen városra, iszonyú dörgéssel és sistergéssel. 


      Alig volt ház, mely bombanyomot ne viselt volna magán. A megrémült lakosság nagy része kimenekült a városligetbe, ott virrasztott a szabad ég alatt a dermesztő májusi hidegben, összekulcsolt kezekkel imádkozva és nézve a szörnyű tűzijátékot, melyet egy ádáz ellenségnek vak dühe szóra békés polgárok hajlékaira, s remegve, vajh kit tesz földönfutóvá, koldussá a soha fegyvert nem fogottak közül is a vandal pusztítás. «Hentzi, — irja jelentésében Görgei, — fenyegetését borzasztólag teljesítette. E látvány borzasztó volt! Nincs toll, mely e látványt egész valóságában leirhatná. Szívből fájlalom a főváros pusztulását, az ellenség ezen gyalázatos tettét, melyet megakadályozni hatalmamban nem állott, de melyre részemről semmi ok nem adatott s azt a vár annál erélyesebb ostroma által törekvendem megtorlani, és annál szentebb kötelességemnek ismerendem a fővárost mennél hamarabb megszabadítani ezen minden emberiségből kivetkőzött ellenségtől.» 

A boszus Görgei megtorlásképen szintén több tüzes golyót röpített a vár felé, melyek több középületet meggyújtottak. Ezek között a királyi palota is lángba borult s a nép, írja Horváth M., bár saját városát is láng borítá, önkárát mintegy feledve, ujjongó örömmel üdvözlé a lángokat, melyek a királyi palota ablakait nyaldosák. 
      Pest bombázása, mint mondók, 12—13 án történt, tehát előbb, mintsem Görgei rendszeres ost­romot kezdhetett a vár ellen. Komáromból hozatott ostromszerei, néhány 18 és -21 fontos ágyú s öreg taraczk csak május 15-ikén kezdték meg a működést, rést kezdve törni a várfalakba, melyek ellen másnap éjfél utáni két órakor uj rohamot intéztetett. Ekkor történt, hogy Hentzi a viziváros még meglevő házait felgyujtatá, hogy az ostromló hadak ellen a világításnál annál biztosabban szórhassa golyózáporát s Pestet másodszor is bombáztatá. 

       A vár, mint tudjuk, május 21-ikén dicsőségesen bevétetett s Hentzi ez alkalommal elesett. 

Mind ezek leírása azonban nem tartozik jelen czikkünk keretébe, melynek főtárgyául Pestnek az ostrom alatti bombázását választottuk. Tudjuk, hogy a lánczhidat tartó láncz fele is ágyút irányoztatott a várparancsnok. A golyó azonban kissé félre ment s a láncz helyett a Buda felöli oszlopot magát találta. A golyó által szakított mélyedés ma is ott látható az északi láncz mellett. Volt-e Alnoch ezredesnek a lánczhíd légberöpítésére irányzott tervéről tudomása Hentzinek is s az ő parancsára, vagy önkénytes vállalkozásból ment-e Alnoch az aknát fölrobbantani, az tudtunkra kiderítve nincs. A föntebbiekből azonban bízvást következtethetjük, hogy ha nem adta is ki rá a parancsot, ha nem tudott is róla, semmi esetre se lett volna ö az az ember, a ki azt betiltja, vagy megakadályozza. 
      Közleményünk kiegészítéséül bemutatunk ezúttal az 1849-ben összebombázott Pestről né­hány egykorú képet, melyeket Némethy Imre buzgó történetbuvárunk szívességéből vettünk, s melyeket Feszi rajzolt s Fuchsthaler metszett. «Pesti szemlék az ostrom alatt» czim alatt állítva egy csoportozatban össze. •

Vasárnapi Újság 1886 május 8

A szabadságharc leverése után az első emlékmű, ami 1848-49-re emlékeztetett, a budavári Szent-György téren (ahol halálos sebet kapott)felállított Hentzi emlékmű. Ferenc József olyannyira becsülte a tábornokot, hogy arcképe a hzálószobájában  lógott a falon a Lánchidat majdnem felrobbantó Alnoch ezredes arcképével egyetemben.

A XIX. század derekán Budapest lakossága több köztéri alkotást is ambivalens érzésekkel fogadott. Példa erre Hentzi tábornok emlékműve, aki 1849 májusában a budai Vár császári parancsnoka volt. Az emberek nem szívesen emlékeztek arra, hogy Hentzi hogyan lövette a Várból a Duna pesti oldalát. A szobrot 1852-ben állították, de a kedélyek csak 1897-re csitultak el, amikor is a szobrot áthelyezték egy hadapródiskola udvarára.

(mno 2002 szept 24)

Amíg a magyarság kimondottan utálta Hentzit és emlékét ,addig a hivatalos császári politika  minden évben megkoszorúzta emlékművét és a talapzatához egész évben posztoló őrt állíttatott, sírját pedig halottak napján koszorúztatta meg.

Erről így ír a Vasárnapi Újság:

A budai katonai temetőben Hentzi tábornok sírja sem maradt jeltelen. A műszaki ezred, mint minden évben, most is megkoszorúzta. Alnoch ezredesnek, aki a lánczhidat akarta elrobbantani, az idén nem jutott koszorú. Annál szebben volt feldíszítve a báró Edeklieim-Gyulai lovassági tábornok ideiglenes sírkőlapja. 

  Temetőink nevezetesebb síremlékei közül lapunk már többet bemutatott. Ezúttal ismét közöljük néhány síremlék rajzát: a krisztinavárosi temetőből Döbrentey Gábor régi írónk,a magyar tud. akadémia első titkáráét, a kerepesi-úti temetőből pedig Horváth Mihály és Pauler Tivadar síremlékeit, továbbá Csiky Gergely és végűi a nem rég elhunyt Tors Kálmánét,melyet sírja fölé barátai és tisztelői állítottak. 

Vasárnapi Újság 1893 november 12

Egy kalandos életű férfiú még fel is akarta robbantani a gyűlölt emlékművet  1895-ben. Aránylag olcsón megúszta a dolgot amint  az a korabeli hírekből kitűnik:

A  b u d a v á r i   b o m b a .

 A bombák, dinamitok járványos időszakában Budavárába is eljutott egy csomó dinamit, s ápril 2.- ikának hajnalán a Hentzi-szobornál robbant föl. Budavá r ostromain kivül  m é g soha sem történt ott oly messzire hangzó dördülés. A Hentzi-szoborban azonban  n em tett  s e m mi kárt, az ott áll továbbra is sértetlenül. A körül levő házak ablakai azonban betörtek, a  mi mutatja, hogy a dinamit elég erős volt, de a ki oda helyezte, nem tudott vele bánni. A merényle t idejében egy világos felöltőjü, urasán öltözött embert láttak a szobor körül, de elmenekült. A gyanú Szeles Adorján nevű családos emberre irányúl, aki «Olvasd czim alatt szokott szerkeszteni rendetlen időközökben megjelenő és szenzácziót kereső lapot. Akkor éjjel nem is volt otthon, s a bomba elsülése óta eltűnt. A rendőrség most nyomozza. 

Vasárnapi ujság 1895 április 12

A rendőrség gaynúja helyesnek bizonyult , amint azt egy későbbi lexikonból megtudhatjuk:

Szeless Adorján

m. kir. pénzügyminiszteriumi számtiszt, szül. 1858. máj. 20. Nagyváradon; katonai pályára lépett. Megnősülve elhagyta a katonai pályát s telekkönyvi, majd vasúti hivatalnok lett. 1893. az Ellenzéki Arczképcsarnok cz. vállalatot s az Olvasd cz. radikális irányú időszaki lapot adta ki. Hírlapi biztosíték nélkül való politizálásért hat havi fogházra ítélték s lapját a törvényszék betiltotta. 1895. márcz. 31. éjjelén dinamitmerényletet kísérelt meg a budavári Hentzi-szobor ellen. Külföldre menekült, de Annemasse franczia határszéli városban a genfi osztrák-magyar konzul megkérésére letartóztatták, azonban Trarieux franczia igazságügyminiszter szabadon bocsátotta. Ekkor Angolországba ment, majd ismét visszatért Francziaországba. Ekkor újra elfogták s közbűntény (sikkasztás) miatt három havi fogház elszenvedésére a magyar hatóságoknak kiadták azzal a kikötéssel, hogy a Hentzi-szobor ellen elkövetett merénylete miatt bántódása ne történjék. Bűntetése kiállása után külföldre ment. Jelenleg a m. kir. pénzügyminiszteriumban számtiszt.

Végül pontot téve az ügyre érdekes részleteket tudhatunk meg a Hegyvidéki ujságban Szatucsek Tibor tollából megjelent cikkben:

Bezárható-e a Hentzi-dosszié?

A budai Vár 1849-es visszavétele több szálon is kapcsolódik kerületünkhöz. Egyrészt Görgey innen irányította az ostromot, másrészt a harcok mindkét oldali áldozatait akkori temetőinkben – a magyarokat a Tabán-Krisztinavárosiban, az osztrákokat a Vízivárosiban – helyezték örök nyugalomba. Erről az örök nyugalomról villantunk fel alább néhány részletet...

Egy régebbi lapszámunkban igyekeztem felvázolni azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek az 1848–49-es forradalom jelképévé emelték a Budavár visszavételekor elesett hősök emlékét. Szó esett akkor egy emlékműről is, amely méltán vívta ki a „Magyarország minden idők legbotrányosabb emlékműve” címet. Igaz, felállításakor nem titkolt szándék volt a magyarok megalázása, mintegy a nemzetünk arcába vágott kesztyűnek tekinthetjük. Ezt az emlékművet a Szent György téren – akkor Hentzi platz-cá keresztelve – állította fel a hálás császár Hentzinek és katonáinak.

        Hentzi emlékműve a budavári Szent -György téren

De ki is volt Hentzi, akiről már most, az elején elmondhatjuk, hogy beírta nevét a magyar történelembe – igaz, csupa kisbetűvel? Mit tudunk erről a katonáról, akinek nem egy tulajdonsága alkalmassá tette volna akár a nemzeti hős szerepére is, de a nemes és tiszteletre méltó ellenfél rangjára mindenképpen?

Hentzi Sámuelt szabadságszeretete, az egyenlőségért való kiállása juttatta a bárd alá 1749. július 17-én. Fiának, Hentzi Lajos császári tisztnek a debreceni tartózkodása során született két gyermeke: Hentzi Heinrich és Hentzi Lajos. A testvérek homlokegyenest ellenkező jellemek. Heinrichből a budai Vár osztrák parancsnoka, Lajosból a tordai vár hős védője lett

 Heinrich Hentzi

Buda 1849-es visszafoglalása könnyűnek tűnt, hiszen Hentzi várparancsnok felesküdött a magyar alkotmányra. A vár különben is egy kőhalom volt. A számítások azonban nem jöttek be. Hentzitől, habár nem állt túlzottan szilárd jellem hírében, egyet nem lehetett elvitatni: hogy magas fokon képzett hadmérnök. A rozoga kőhalomból jól védhető erődítményt varázsolt, amit csak súlyos veszteségek árán sikerült bevenniük a magyar csapatoknak.

Az ostrom során ő is halálos sebet kapott, amibe – a vele még akkor is gálánsan viselkedő magyar tisztek segítsége ellenére – rövidesen belehalt. Elhunyt tiszttársaival és katonáival egyetemben a Szent János Kórház melletti Vízivárosi temetőbe szállították, ahol egy visszaemlékezés szerint napokig hevert a holttestük, mígnem a magyar hatóságok el nem temettették őket a környékbeli rác parasztokkal.

Ahogy az ilyenkor gyakran előfordult, a katonák négy tömegsírját, valamint a tisztek nyughelyét – kettő kivételével, akiket a várban lakó egyik volt császári tiszt özvegye temettetett el – nem jelölték meg. Mire visszaállt a Monarchia közigazgatása, már lehetetlenné vált a sírok pontos helyének megállapítása. Később, amikor Hentzi feleségét a férje mellé temették, elhallgatták, hogy Hentzi sírja üres.

A hálás uralkodó monumentális emlékművet állíttatott a várvédőknek – s ezzel monumentális botrányokat okozott a magyar belpolitikában, ami később a kormány bukásában teljesedett ki. Sisi azonban, mint életében annyiszor, ezúttal is, még a túlvilágról is segített szeretett magyarjainak.

Midőn a magyar nép kegyelete jeléül szobrot kívánt állítani imádott királynéjának, a császár, megragadván a kínálkozó alkalmat, a Hentzi-emlékmű helyét jelölte meg mint a legalkalmasabbat Erzsébet királyné szobrának. Ezzel a kritikák középpontjában álló emlékművet a Hadapród iskola parkjába száműzte, az ott megépített kripta tetejére.

Hentzit és társait 1889. július 25-én exhumálták. Az eljárásról felvett jegyzőkönyvből kiderül, hogy az eredmény nem kis meglepetést okozott: a több mint négyszáz katona földi maradványaiból csak néhány csontot sikerült megtalálni. A maradványokat egy kisebb és egy nagyobb szarkofágban az előkészített kriptába szállították, és annak középső magjában egy erre kiképzett üregbe helyezték. A falakra emlékező táblák kerültek. Mindez egyértelműen bizonyítható a kripta Hadtörténeti Levéltárban őrzött tervrajzai alapján.

A Károlyi kormány utolsó napjaiban került lebontásra Hentzi emlékműve

Múltak az évek, jött az őszirózsás forradalom, az emlékművet lebontották. Miközben az exhumálás és a kriptaépítés viszonylag jól dokumentált, addig a megsemmisítést és a földi maradványok sorsát sűrű homály fedi.

Ismét eltelt majd’ száz év. A kriptát, mintaszerűen felújítva, az osztrák nagykövet jelenlétében avatták fel az osztrák és magyar katonabarátság szellemében. Az üres kriptát…!

Az avatás előtti hetekben sikerült adatokat találnom akkor még csak arról, hogy a kripta üres, ami szintén egyértelműen kitűnik a Hadtörténeti Levéltár anyagából. A további eseményekre csak körülbelül egy éve tudtam fényt deríteni.

Petneházy Zalán egykori folyamőrkapitány – akit egy időben volt szerencsém főnökömként is tisztelni – Ráday Mihályhoz címzett levelében több részletre is rávilágított. Ami a leglényegesebb, 1918 októberében a lebontott emlékművet részben megsemmisítették, mellékalakjait elárverezték. Ezek napjainkra részben előkerültek. A kriptát feldúlták, a csontokat kiszórták a kripta közepén elhelyezett szarkofágokból. Ennek feltételezhetően igen prózai oka volt: a fémszarkofágok anyaga.

Ma – történelmi távlatból – higgadtan elemezhetjük, ki is volt Heinrich Hentzi. A dolgunk azonban semmivel sem lett könnyebb, hiszen vitathatatlan, minden csak a maga korában és összefüggéseiben érthető igazán.

Talán egy nagyon halovány szempont – amely azért nem mossa tisztára Hentzi jellemét – érdemes a végiggondolásra. Volt Ausztria és a vele hadban álló Magyarország, de volt egy Osztrák–Magyar Monarchia is. Hentzi ez utóbbi katonájaként szolgált. A szituáció megdöbbentően emlékeztet Fehér Klára regényére: „de hová álljanak a belgák?” Nagyon sok császári tisztnek okozott feloldhatatlan dilemmát: hazája vagy a Monarchia? Sokan a megromlott egészségükre hivatkozva valójában ezért nem harcoltak.

Egyetlen tisztázatlan kérdés maradt: a szarkofágokból kiszórt csontok sorsa. Annyi bizonyos, hogy Hentzi valahol az egykori Vízivárosi katonatemető – felszámolását követően felásatlan – földjében pihen. Legyen hát végre örök nyugodalma!

A sors fintora , hogy Buda felszabadítóját, az áruló Hentzi legyőzőjét maga Kossuth kiáltott ki a bukás napjaiban árulónak:

Az idős Görgey

 Kossuth, ki elhagyta az országot, a híres-hírhedt vidini levelében először ő nevezi Görgeit árulónak, és őt teszi csupán felelőssé a magyar a szabadságharc bukásáért. A megkeseredett ország népe is árulónak kiáltotta ki, a véres megtorlás után, akkor, amikor a vezető pozícióban levő tábornokokat átköltöztetik a másvilágra és Görgeit, a „főbűnöst” pedig életben hagytak, betelt a pohár.   Ez az idézet a Szózat írójának tollából, azaz Vörösmartytól származik, az aradi kivégzés után négy nappal írta, és az Átok címet illesztette elé:
“Görgeinek híják a silány gazembert,
Ki e hazát eladta cudarúl.
Kergesse õt az istennek haragja
A síron innen és a síron túl.”

Álljon itt most ennek éppen a a diametralis ellenkezőjét valló szépirodalmi idézet, amit Móricz Zsigmond írt miután beszélgetett az akkor már 94 éves Görgivel. Íme, ekképpen fejeződik be Görgei Artúr című írása:
“Áruló?... Soha!... Egyetlen gondolatában sem volt. Görgey nyugodtan alhatott, lelkiismeretét semmi sem bánthatta. Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek õ volt utolsó legendás hõse. Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hõsiességének.”

nomenetomen.blogspot.hu/2012/05/gorgey-artur-rehabilitalasa.html