2013. május 29., szerda
EGY VATERA-KÉP MARGÓJÁRA
Feltűnt az online-piactéren egy fotó , az alábbi szöveggel :
TABÁN ANNO eredeti fotó 1941. szignált, nagy méret
Nagyon köszönjük az eladónak blogunk reklámozását, ugyanakkor fel kell hívnunk figyelmét, tévedett a dátumot illetően, bárhogyan is van szignózva a kép.
Szignó a kép sarkában
A Virág Benedek utcát ugyanis a Tabán nagy részével együtt 1933-36 között lebontották. Bizonyság erre egy 1938-ban készült fotó:
A nyíllal jelölt csík a Virág Benedek utca nyomvonala.
Nem száz százalékos feltételezésünk szerint inkább arra utal a szignó (1941 dec .24), hogy a fotót valaki 1941 karácsonyára ajándékként készíttette a nosztalgia jegyében...
kassius
2013. május 20., hétfő
GÖRGEI ARTÚR HALÁLA
Mostani betegsége végzetes volt s május 21-ére virradó hajnali egynegyed kettőkor, épen Budavár 1849-iki visszavételének évfordulóján, közeli hozzátartozói körében örökre lehunyta szemét, a mely hazánk történetének annyi döntő fordulatát látta.” (Görgei gyászjelentése)
Görgei Artúr a tudós tábornok 1916. május 21-én, legnagyobb katonai diadalának emléknapján hunyt el. A világosi fegyverletétel miatt Kossuth árulónak bélyegezte. Ezt a szörnyű, igazságtalan, egy politikus által a közéletbe bedobott vádat 67 éven át viselte méltóságteljes nyugalommal.
1818. január 30-án Toporcon született. Iskoláit Késmárkon és Lőcsén végezte. A fiatal Görgei tanár szeretett volna lenni, de a szigorú, és néha durva apja a katonatiszti pályára kényszerítette. 1832-től a tulni utásziskolában tanult. 1837-ben hadnagy lett a magyar nemesi testőrségnél. Főhadnagyi kinevezését 1842-ben a Nádor-huszárezredben kapta meg. Az egyhangú szolgálatot apja halála után otthagyta, s régi vágyának engedve Prágába ment vegyészhallgatónak. Redtenbacher professzor tanársegédjeként komoly tudományos munkát végzett: megoldotta a zsírsavak homológ elválasztását, fölfedezte a laurilsavat és több komoly folyóiratban is megjelent a kókuszdió olajának zsírsavairól írott dolgozata.
1848 márciusában pályázott a műegyetem kémiai tanszékére. De felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak, a forradalommal rokonszenvezve ekkor hagyta el családnevéből a nemesi y-t, s bár az utókor mindmáig így írja nevét, ő maga élete végéig következetesen a Görgei aláírást választotta. 1848 júniusában századosi rangban belépett az alakuló magyar Honvédségbe. Rövidesen őrnagyként Szolnokon szervezte a Tiszán inneni mozgó nemzetőrséget. Jellacic horvát bán betörése után a Csepel-szigetre rendelték, a dél-dunántúli népfelkelés parancsnokaként.
Görgei határozottan és az érvényben lévő utasítások szerint cselekedett, amikor a pákozdi csatát követő napon, szeptember 30-án a Jellacic megbízásából az osztrákokhoz igyekvő Zichy Ödön grófot rögtönítélő bíróság elé állíttatta és hazaárulóként felakasztatta! Neki, és Csapó Vilmosnak volt köszönhető, hogy Jellacic horvát bán tartalék hadosztálya Ozoránál fegyverletételre kényszerült.
Ezek után az osztrák határon táborozó magyar sereg előőrsét bízta rá. Részt vett a schwechati csatában, ennek elvesztése után november 1-jén tábornokká léptették elő, és a feldunai hadsereg fővezére lett. Görgei új posztján is kiemelkedő katonai képességeket árult el! Hamar „összekovácsolta” seregét, gyorsan és kiválóan manőverezett, hatékonyan használta a tüzérséget, mindig megőrizte higgadtságát és számtalanszor mutatott példát személyes bátorságával.
A Windischgrätz herceg vezette, túlerőben lévő osztrák csapatok elől kénytelen volt visszavonulni, s feladta a védhetetlen fővárost. Vác felé hátrált, itt tette közzé proklamációját (váci nyilatkozat), amelyben leszögezte: a fel-dunai hadtest ragaszkodik a királyra és az alkotmányra tett esküjéhez, gyakorlatilag kivonva magát a Honvédelmi Bizottmány közvetlen rendelkezése alól.
Az osztrák főerőt Debrecen elleni támadástól elvonta, az északi bányavárosok felé indult. Szüntelen harcok közepette eljutott a Szepességbe és a Branyiszkói-hágón áttörve egyesült a többi magyar sereggel. Görgei nem értett egyet Dembinszky fővezérségével, s a vesztes kápolnai ütközet után, a tiszafüredi haditanácsban a tisztek nagy részét maga mögött tudva elérte annak felmentését. (Tiszafüred után Kossuth agyon akarta lövetni Görgeit.)
A magyar fősereg ideiglenes fővezéreként, a betegsége miatt helyettesítendő Vetter Antal altábornagy után (aki április második felében ismét át akarta venni a fővezérséget) – 1849. március 30-tól a tavaszi hadjáratban fényes győzelmeket aratva felszabadította a Duna-Tisza közét és a Felvidéket. A komáromi csatát követően az országhatárra szorította vissza az ellenséget. Ezek után háromhetes ostromot követően, május 21-én visszafoglalta Buda várát.
A Szemere-kormány hadügyminiszterévé Kossuth nevezte ki, rossz személyes viszonyuk ellenére. Görgei nem helyeselte a Függetlenségi Nyilatkozatot sem. A katonai szempontokat előtérbe helyező Görgei és a politikus Kossuth ellentétei nyílt viszálykodássá fajultak. Görgei még Kossuth debreceni ellenzékével is tárgyalt a Függetlenségi Nyilatkozat esetleges visszavonásáról. Az orosz-osztrák erők ellen vívott nyári hadjáratban, július 2-án Komáromnál megütközött császári fősereggel. A csata válságos pillanatában személyesen vezette a huszárok rohamát, egy gránátszilánktól súlyos fejsebet kapott.
1849.július 1-én a Szegedre történő azonnali levonulás vélelmezett megtagadása miatt Kossuth leváltotta a fővezérségről, július 4-én pedig ő maga a hadügyminiszterségről is lemondott. Habár itt is Kossuth hibázott, és nem is kicsit.
Ezután együtt tartotta seregét s elindult a Szegedre, illetve Aradra költözött parlament és kormány után. A több száz kilométeres menet során saját erői négyszeresét kötötte le, de bravúros taktikai hadmozdulataival sem tudott változtatni a kialakult hadi helyzeten.
1849. augusztus 11-én Kossuth teljhatalommal ruházta fel és diktátorrá nevezte ki Görgeit a magyar fősereg temesvári veressége után. Görgei más lehetőséget nem látva, és haditanácsi döntés alapján két nappal később Világosnál (Szőlősnél) letette a fegyvert Paszkevics orosz tábornok csapatai előtt. Kossuth vidini levele alapján – amit az osztrákok is terjesztettek- a széles közvélemény is árulónak bélyegezte.
Miklós cár személyes közbenjárására végül elkerülte a kivégzést. Száműzetésre ítélték, Klagenfurtban tartották házi őrizetben családjával együtt. 1867-ben, a kiegyezés után engedték szabadon. Hazatérve egy ideig a Lánchíd Részvénytársaságnál volt alkalmazva, ezután Visegrádon élt visszavonultan. Életének 99. évében, legnagyobb győzelmének, Buda visszavételének 67. évfordulóján, 1916. május 21-én a budapesti Mária Valéria utcai lakásában érte a halál.
Forrás:http://patacsipilvax.hu/2011/05/21/gorgei-artur-halala/
2013. május 19., vasárnap
HYPPOLIT, A LAKÁJ
A Hyppolit, a lakáj nem csak a magyar filmtörténet különösen fontos darabja, de izgalmas képet ad az ország a korabeli társadalmáról is. A Zsánerben vetélkedő első két fordulója az 1930-as évek vígjátéki hagyományát és a filmek közönségét vizsgálja.
„Pá, kis aranyom, pá, nem zavarom már / Csak elhagyom, pá!” – énekli Mimi, a frivol kis dizőz a kétes hírű lokál lelkes és enyhén pityókás közönségének. Sem ő, sem csodálói nem veszik túl komolyan magukat, de miért is tennék, hiszen kimondottan szórakozni jöttek ma este. A jelenet szereplői éppen úgy kikapcsolódásra vágynak, ahogy a film nézői, akiket az elmúlt hónapok történései ekkorra már eléggé megviseltek. A nagy gazdasági világválság fájdalmas következményei ugyanis az 1931-es esztendő nyarán jelentkeztek a legsúlyosabban Magyarországon: a külföldi hitelezők sorra mondták fel kihelyezett hiteleiket, a kormány háromnapos bankzárlattal próbált úrrá lenni a súlyos gazdasági helyzeten, az értelmiség, a tisztviselők, a parasztok és kisiparosok életszínvonala rohamosan zuhant. A mozijegyet megváltók lehetőség szerint nem csak nevetni, de felszabadultan kinevetni vágytak, valamint részesülni a frissen érkezett attrakció, a hangosfilm új csodájából. Nem lehet véletlen tehát, hogy a korszellemre tökéletesen ráérezve, ebben a pillanatban született meg a nemzeti filmtörténet egyik legemlékezetesebb vígjátéki darabja: a Hyppolit, a lakáj.
Az alkotók részéről nem kis bátorságra vall, hogy a forgalmazás mellett döntöttek annak ellenére is, hogy az első hazai hangosfilmként jegyzett Kék bálvány nem sokkal korábban finoman szólva megbukott. Az ősbemutatót 1931. november 27-én tartották a budapesti Fórum moziban (ma Puskin), majd a párhuzamosan készült magyar és német kópiákat dobták piacra. A forgatókönyvet Zágon István eredeti ötlete alapján az újságíróból lett színpadi szerző, Nóti Károly írta, a rendező pedig az Újság egykori berlini tudósítója, Székely István volt. A film már az első pillanatban átütő sikert aratott, hogy mintegy két évvel a magyarországi premier után az Egyesült Államokba is eljusson, megalapozva ezzel a később Steve Szekely néven ide emigrációba vonuló direktor karrierjét.
A Hyppolitban feldolgozott történet meglehetősen egyszerű, alapvetően egyetlen komikus alapötletre épül, majd ebben keresi meg a humor legkülönbözőbb megjelenési formáit. Középpontjában a fuvarozási vállalkozásának bevételeiből meggazdagodott Schneider família áll, amely a kispolgári létből hirtelen felemelkedve igyekszik a magasabb társadalmi körök elvárásainak megfelelő életmódot folytatni. Bár az úrhatnám vágyakhoz sem a családtagok műveltsége, sem valódi igényeik nem illeszkednek igazán, egy grófi lakáj hathatós közreműködésével ideig-óráig képesek fenntartani a látszatot. Az őszintétlenségből fakadó kisebb bonyodalmakat követően végül persze a természetes ösztönök győzedelmeskednek az álszentség felett, a család eladó sorban levő lánya az előkelő fiú helyett az eszes és tisztességes mérnököt választja, a ház ura pedig mára már legendássá vált monológban teszi helyre gőgős cselédjét: „Mindennap végig fogja nézni, hogy én nem szmokingban eszem a vacsorát, hanem ingujjban. És a libasülthöz hagymát eszek. Mindenhez. A hagymához is hagymát eszek. A halat pedig késsel fogom enni. Két késsel.”
A filmben karikírozott társadalmi osztályok a Horthy-korszak kasztszerűen bezárkózó társadalmának jellegzetes csoportjai egyben. Noha a sztori alapvetően a feltörekvő újgazdag rétegre koncentrál, az egy időben, de mintegy párhuzamos világokban élő többiekről is enciklopédikus felsorolást ad. A komédia műfaja a szándékosan túlzó, elrajzolt jellemzés eszközével élve sokat segít az egyes osztályok tipizálásában, a legviccesebb helyzetek pedig éppen a különböző háttérrel bíró emberek esetlennek tűnő érintkezéséből születnek.
A Hyppolit, a lakáj teljes egészében a nagyvárosban játszódik, így a benne felvonultatott figurák is ennek a közegnek a jellegzetes karakterei. Schneider Mátyás (Kabos Gyula) a felső középosztály anyagi potenciáljával rendelkező, tanulatlan, kényelmes, de szeretetreméltó figura. Egy 7 szobás villában él dicsvágyó feleségével és jóval racionálisabb lányával, valamint két (valószínűleg falusi környezetből érkező) háztartási alkalmazottal. Származását is erősen jelző baráti köre vidám kispolgárok csapatából áll, akik rendszerint a korszakban népszerű óbudai kiskocsmákban múlatják idejüket. Ők 1930 körül az ország népességének mintegy 15%-át adták, meglehetősen ingatag létbiztonságukat az állami szolgálatban vagy önálló vállalkozásban végzett munkával teremtették meg. Ahogy a film estély-jelenete is mutatja, az elkülönülés a középosztály egyes tagjai között önmagában is erős volt, a fontos pozíciót betöltő tanácsos, a kereskedelemből élő újgazdag és az értelmiséget képviselő mérnök társaságban természetes módon nem keveredett egymással. A ranglétra két szélső értékét a város züllött lumpen elemeinek tipikus példáját adó bárénekesnő (Erdélyi Mici) és a soha meg nem jelenő, de mindig éteri magasságokban emlegetett gróf úr, a korabeli „felső 52.000” az ország összlakosságának anyagi körülményeihez képest aránytalanul magas jövedelemmel bíró tagja jelenti. Hyppolit (Csortos Gyula), aki egyenesen a grófi házból érkezett új gazdáinak szolgálatára ennek megfelelően olyan új retorikát és szokásrendet próbál bevezetni frissen szerzett munkakörében, amely az érintettek előtt egy oda nem illő, addig teljesen ismeretlen kultúra benyomását kelti. A komikum forrása tehát kettős: egyrészt az idegen és ezért zavarba ejtő elemek használatán alapul, másrészt az egyszeri nézőnek azon a vágyán, hogy a táradalom egyes rétegei között zajló nehézkes kommunikációt, az íratlan szabályokhoz akár az ésszerűség határain is túl ragaszkodó csoportokat, és velük együtt természetesen akár saját magát is kinevesse.
Óbudai kocsma az 1930-as években
Azt pedig, hogy a két háború közötti Magyarország mélyen gyökerező hagyományoktól és nehezen változtatható előítéletektől áthatott társadalmi dinamikája nem csak a fikció szintjén működött, kiválóan jelzi Székely István saját, nem kevés iróniával bíró visszaemlékezése a film főszereplőjének kiválasztásáról: „A német szereposztást még Pestre érkezésem előtt megbeszéltük, de a magyar szereposztás mindenképpen nehezebbnek ígérkezett, egyszerűen azért, mert nem ismertem a magyar színészeket. Végigjártam a színházakat, és ha jól emlékszem, a Fővárosi Operettszínházban láttam először Kabos Gyulát. Úgy éreztem, hogy megtaláltam Schneider urat. Hosszú harc volt, mert az „illetékesek” nem akarták őt – több okból. Főleg az volt ellene a kifogás, hogy nem volt elég „előkelő” színész, csak egyet nem vettek figyelembe – hogy nagyon tehetséges.”
Barkóczi Janka
Forrás:http://www.mozinet.hu/zsanerben/zsanerben_2012_i._fordulo
A TELJES FILM itt megtekinthető:
2013. május 18., szombat
2013. május 16., csütörtök
TÖRÖK KORI ROMOKAT BONTANAK EL A VÁRBAZÁRNÁL
Török kori romokat bontanak el a Várbazárnál
2013.05.09. 15:05 - Földes András |Csütörtökön középkori romokat találtak a Várkert Bazár felújítása során, amelyeket időhiány miatt inkább elbontanak.
Korábban írtunk róla, hogy a Várbazár felújításánál talált leletek feltárását nehezíti, hogy a hatályos törvény szerint ilyen feltárásoknál 200 millió forintos értékhatárig bonyolíthatók le régészeti munkálatok, ezt a határt csak Belügyminisztériumi jóváhagyással lehet túllépni. A feltárást végző Budapesti Történeti Múzeum ez ügyben beadott kérvényét azonban a BM elutasította.
Régészek dolgoznak a Várkert Bazárnál talált középkori romokonFotó: Földi Imre / MTI
A munkálatokat jól ismerő örökségvédelmi szakember az Indexnek elmondta, hogy a Várkert Bazár felújítása kiemelt beruházás, ami „extrém szűk idő-, és pénzügyi keretek közt folyik”, ezért nincs sem idő, sem pénz arra, hogy a közelmúltban talált romokat megőrizzék. Hozzátette, „nem sokon múlott, hogy ezek a romok elpusztultak, már az is eredmény hogy nem a markoló alatt végezték”.
Forrásunk úgy tudja, hogy a régészek a terület déli részen bukkantak török kori romokra, amelyek a vártnál is jobb állapotban voltak. Mivel azonban a Várbazárt a kormány 2014 áprilisában át szeretné adni, ezért úgy döntöttek, hogy a romokat elbontják, de az emlékeket alaposan dokumentálják. A szakember hangsúlyozza, nem a romok elpusztításáról van szó, ugyanakkor azt is megemlítette, hogy a korábbi gyakorlat szerint ilyen esetben nem bontották el a leleteket.
Fotó: Földes András / Index
Ilyen állapotú régészeti emlékek megőrzésétől csak súlyos közérdek esetén, például gátépitésnél tekintettek el. „Ha a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal létezne, nem ment volna át egy ilyen javaslat”, utalt forrásunk arra, hogy a KÖH-öt az év elején példa nélküli módon megszűntették.
A szakértő elmondta, hogy bár jó állapotú romok elbontásáról van szó, azért tragédiáról nem beszélhetünk. Ugyanakkor kérdéseket vet föl, hogy ha kiemelt beruházásnál ilyen megtörténhet, akkor milyen egyéb esetben várható még, hogy a beruházás érdekei megelőzzék a régészeti érdekeket.
Hivatalos tájékoztatás az ügyben péntekre várható.
2013. május 15., szerda
ÁRPÁDKORI TEMPLOM A RUDAS FÜRDŐ ALATT
Garády Sándor neves régész 1931-1941 között ásatásokat végzett többek között Arpád-kori templomok vonatkozásában a Gellérthegy lábánál és Békásmegyeren . Utóbbi helyen feltárta a romjaiban még látszó un. Puszta-templomot:
http://epa.oszk.hu/02000/02007/00015/pdf/EPA2007_bp_regisegei_15_1950_437-450.pdf,
A Rudas fürdő török-kori maradványainak környezetében- és számunkra ez a lelet az érdekesbb- pedig vélhetően azt a XT-XII.századi templomot tárta fel, amelyet Gellért püspök tiszteletére vértanúsága helyén emeltek. E templom helye még ma is vita tárgya, a régész összefoglalójában meggyőző bizonyítékokat tár a nyilvánosság elé , de minden kétséget kizáró bizonyosságot nem sikerült szereznie, mivel a gyógyfürdő előtti téren az akkoriban (1930-as évek )nagyon forgalmas ivókút, az ú.n.Attila-forrás környékét kellett volna hosszú ideig bolygatnia.
Még a Gellért-legendában szereplő kőre- melyről a püspük vérét nem lehetett lemosni -is talált magyarázatot. Manapság mód nyílna az ásatás folytatására, a kút megszűnt, a területen egy kerthelyiség és egy autóparkoló van csupán:
De adjuk át a szót a régésznek:
(a kevéssé közérthető utalásokat és ásatási ,helyzetponti kifejezéseket elhagytam,)
"
a Rudas-fürdőnél.
Az 1937. év tavaszán a Rudas-fürdő átalakítási munkái során az épület északi oldala mellett és magában az épületben is régi falak kerültek napvilágra.(…..)A munkálatokat április hó 16-ától május hó 13-áig és május hó 24-étől június hó 3-áig végeztük el a lehető legnehezebb körülmények között, mert egyrészt az átalakítási munkálatokat, másrészt az ivógyógymódot és fürdőt használó közönséget nem zavarhattuk meg. Azonfölül egyéb akadályok (különféle kábel-, gáz-, víz-és gőzvezetékek, csatornák) tették még nehezebbé a kutató munkát és akadályozták a feltárást gyakran éppen ott, ahol arra a régészeti kutatás szempontjából leginkább szükség lett volna.
Mindamellett sikerült az ásatások első szakaszában a Rudas-fürdő épülete alá nyúló, észak-déli irányban terjeszkedő épület falait részben kiásnunk. (---)Vannak, akik úgy vélik, hogy Frangepán György kalocsai érsek palotája állott a Rudas-fürdő helyén s abból építette volna Szokoli Musztafa budai pasa a törökös kényelemmel és ízléssel berendezett úgynevezett »Zöld oszlopú fürdőt«. Ennek maradványa a Rudas gőzfürdő ma is fennálló kupolás épületrésze. Ez a vélemény azonban Wernher György ide vonatkozó megjegyzésének téves értelmezésén alapszik. A Buda visszafoglalása után működött budai császári igazgatóság (adminisztráció) vezetője Wernher kamarai felügyelő szerint e tájon lett volna a királyné fürdője. Egészen határozottan tehát nem állíthatjuk, hogy a kiásott falmaradványok milyen célt szolgáltak. Inkább látszik valószínűnek, hogy a fürdőhöz csatlakozó dervismecset lehetett. A fentebb említett két fal között különböző régi (…)és újabbkori falmaradványok kerültek elő, sőt egy régi csatorna darabja is, ezeknek korát azonban csupán a habarcs és téglamaradványok után bajos pontosabban meghatározni.
Épp úgy lehetnek közép-, mint török koriak is. E falmaradványok szomszédságában, tőlük északra az Erzsébethíd felé egy másik épület maradványai kerültek elő. (….)
Sajnos, hogy különböző akadályok (fák, bokrok, lámpák, út, csatorna stb.) és az ásatás időtartamának korlátozása miatt is az építmény falait sem teljesen, sem elég mélyen kiásni nem lehetett. De a kiásott részek összekötve éppen elegendő tájékoztatást nyújtanak arra, hogy itt egy egyhajós, egyenes záródásos szentélyű, kisebbszerü templom maradványaira, helyesebben alapfalaira bukkantunk. A hajó belső szélessége az alapfalak után ítélve 8-13 m, belső hossza kereken 10 m, a szentélyé 5.0-5.5 5-5 m lehetett. A hajó és a szentély faiazata nincsen egymással kötésben, tehát mind a kettő külön-külön épült. A hajó déli oldalán egy szintén külön épült toldalék fal maradványára akadtunk Ennek déli falát a már említett csatorna építése alkalmával távolithatták el, csak a sarok volt még megállapítható, a keleti fal teljes kiásását a bitumenes út, illetve a rajta közlekedő fürdőközönségre való tekintet akadályozta.
Valószínűleg itt volt a templom bejárata s ez a toldalék az előcsarnok lehetett. A helyszínrajzból látható, hogy azt, helyesebben annak déli falát keresztezi az először megtalált dél-északi hosszanti épület fala. Éppen a fentebb ismertetett oknál fogva nem állapíthattuk meg melyiknek a fala volt felül és melyiké alul. Mindenesetre már eddig is bizonyítékul szolgál arra, hogy a templom és az épület nem lehettek összetartozó építmények, hanem egymást kizárták. A legvalószínűbb föltevés, hogy a templom a régibb, az utóbb említett épület az újabb és hogy amikor ez épült, a templom már nem állhatott fenn épségében.
A szentély déli falához szintén csatlakozott valamilyen toldalék, de sajátságosan 45°-ú szögnek megfelelően megtört fallal. Itt is a csatorna tette lehetetlenné a további kutatást. Ezen a falon egy ajtó vagy ablaknyílás is volt, középkori téglákkal körülfalazva és egy pontnál egy római folyókának fölhasználva. Ez a folyóka azonban valószínűleg később készülhetett, mert ez épületrésszel kapcsolatban bajos elképzelni
rendeltetését.
Ez a toldalék talán a sekrestye lehetett. A hajó északi falának külső oldalán egy 2.70 mh osszú, mintegy 0.30 m széles kiugrás van Ebből bejáratra lehetne következtetni, bár szokatlan, hogy ilyen aránylag kisméretű templomnak mind a két hosszoldalán lett volna bejáratas, amellett nem is szemben egymással. Lehet ugyan arra is következtetni, hogy ez a két bejárat nem egyidőben volt használatban. Valószínűnek tartjuk, hogy a templom nyugati oldalán éppen a sziklaomlások veszélyére tekintettel nem is volt bejárat.
A XXI.sz. kutatógödörben (ld a helyszínrajzot) talált pillérszerű nyúlványból következtetve a templomnak alighanem karzata is volt. Mindenesetre kár, hogy a nyugati falat az ott elvonuló út és villamoskábel miatt nem lehetett teljesen föltárni. így érdekes részletek maradtak felderítetlenek. A szentély keleti sarkain egy-egy átlósirányú, a szentély falával 135-fokú szöget bezáró támpillérre akadtunk. A déli támpillért újabb időben egy csatornaépítés alkalmával megcsonkították, az északi azonban teljesnek látszik, bár az ott elvezető bitumenes út miatt azt sem áshattuk ki teljesen. Ennek a pillérnek oldalai a végük felé 45° elhajlással kiszélesednek, majd derékszögben megtörve elkeskenyedvén valószínűleg élben végződnek.
Egyelőre nem tudunk rá példát, hogy ilyen kiképzésű támpillérek korban összeegyeztethetők-e a Rudas-fürdő területén talált, kerubot ábrázoló a XI.századból származónak vélt homlokzatdísszel. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a templom és a hajó nincsenek kötésben egymással, hanem érintkezőfalaik tompán illeszkednek, föltehető, hogy a hajó előbb épült, mint a mostani szentély és annak helyén eredetileg egy kisebb, talán félkör alakú foglalt helyet. Ezt persze csak a szentély területének teljes fölásásával lehetne eldönteni.
Az alapmélységek, már ahol ez az akadályozó körülmények folytán megállapítható volt, nagyon eltérőek. Míg a hajó nyugati falánál a mai talajszinttől 1.30 m-re, a Duna 0 pontjától 7.98 m-re már elértük az alapot, »^«-pontnál a hajó és a szentély fala találkozásánál a hajó alapját a mai talajszinttől 2.86 m-re, a Duna 0 pontja felett 5.34 m-re a szentély alapját 5.11 m-re találtuk meg. A hajó fala azonban a szentélytől 0.60 m-re lépcsősen a szentély alapjáig ért. A szentély keleti falánál hely hiánya miatt a fal alapjáig nem tudtunk leásni. így »L^ pontnál a Duna 0 pontja felett + 5-74 m-re még nem értük el az alapfeneket. A fentiekből arra lehet következtetni, ami különben természetes is, hogy itt az eredeti talajszintnek a Duna felé erősen lejtősnek kellett lenni. Erre mutat, hogy a hajó és a szentély északi fala csatlakozásánál a falak külső oldala, ameddig leáshattunk, simára faragott kövekből van falazva és a fal felületén hiányzik az alapgödrök oldalfalain észlelhető habarcs kitöltés. A. templom falai 1.25—1.50mszélesek, sőt a szentély keleti alapfala 1.85mszéles, tehát a templom méreteihez viszonyítva erősek. Legnagyobb részt travertin(édesvízi) mészkőből dunakavicsos habarccsal vannak falazva, benne itt-ott egyes téglák.
A templom hossztengelye a mágneses kelet-nyugati iránytól 19°-kal tér el dél felé. Ez aránylag nem is sok. így például a Szent István építette székesfehérvári bazilikáé 28°-kal, a vele közel egykorú veszprémi székes-egyházé 32°-kal, a zsámbéki kolostortemplomé meg éppen 40°-kal tér el a kelet-nyugati iránytól.Egy különössége a szentélynek, hogy a diadalív nyílása a templom tengelyéhez viszonyítva nem részarányosán van elhelyezve, hanem -legalább is az alapfalakban — mintegy 35 cm-rel délfelé eltolódott.
Lehetséges azonban, hogy a fölmenő falaknál ezt a rendellenességet már kiküszöbölték. Nem lehetetlen, hogy a szentély fölött torony emelkedett. Ezt annyival is inkább föltételezhetjük, mert egyebütt toronynak a nyomára nem akadunk és mert az eléggé tekintélyes falméretek mellett a tám-pilléréknek alig volna jogosultságuk.
Olyan középkori templomunk, helyesebben annak maradványa több van Nagymagyarországon, amelynek egyenes záródású a szentélye, sőt ezek éppen a régebbiek közé tartoznak. Tornyos szentélyről azonban csak egyről van tudomásunk. Ez a békásmegyeri úgynevezett Puszta-templom. Ma a tornya már nem látható, mert időközben elpusztult, helyesebben elpusztították a békásmegyeri svábok. Németországban és Ausztriában több ilyen tornyos szentélyről van tudomásunk.
A templom hajóján belül az északi fal mellett egy csonka, kívül pedig egy majdnem ép tetemet találtunk a fallal párhuzamosan, tehát keletre fekvőn. Azonkívül körülöttük és a hajó többi részén is sok emberi csontot széjjelszórtan. Ugyanitt évekkel előbb, mikor a kertet rendezték, szintén sok emberi csont került elő.Ez arra mutat, hogy itt a templomon belül és kívül temetkeztek.
Temetkezni a középkorban vagy plébánia vagy kolostor templomában szoktak. Kolostorról itt aligha lehet szó, hacsak a szent János lovagok kolostorára, kórházára és Szent Erzsébetről nevezett templomára nem gondolunk.
Az ásatások eredménye azonban nem szól emellett. Eltekintve attól, hogy a tőle délre kiásott épület, amint erről már fentebb megemlékeztünk, későbbi keletű, nélkülözi a kolostoroknál szokásos kerengőt és beosztást.
Különben is a szent János lovagok kórházát és templomát már a töröktől való visszafoglalás után is bizonyára a még fennálló rommaradványok alapján, mindig a volt Sáros-, most Gellért-fürdőnél keresték. Ezért építettek oda újból dögvészes kórházat és templomot is. Sajnos a Sáros-fürdő lebontásakor és a Gellért-fürdő építésekor tudtunkkal senki sem foglalkozott ezzel a kérdéssel és nem figyelt erre. Egy nagyobb méretű súlyos pillérfejezét azonban, amely a Sáros-fürdő lebontása alkalmával elkerülte a megsemmisülést és ma a Halász-bástyái Kőtárban látható, arról tanúskodik, hogy itt középkori épületet joggal tételezhetünk föl. Ha tehát megmaradunk amellett, amit különben eddig is úgy véltünk, hogy a Szent János lovagok kórháza és temploma a mai Gellért-fürdőnél volt, a Rudas-fürdő kertjében kiásott és most ismertetett templomot plébániatemplomnak kell tartanunk. Az egykorú oklevelek Kispesten (ez volt a magyar neve), vagy német néven Kreenfelden (később magyarítva Kelenföldön) csak egy plébániatemplomról emlékeznek meg. Az pedig a szent Gellért-temploma volt. A legenda szerint Gellért püspök Endre és Levente üdvözlésére Székesfehérvárról Diódot (a mai Diósd) érintve megállapításom szerint, amelyre itt részletesen nem terjeszkedhetem ki, az úgynevezett mészárosok útján és a Gellérthegy és Naphegy közti nyergen át (Budaörsi-út tájéka — Hadnagy-utca) érkezett a pesti révhez. Kíséretében voltak Beszteréd, Bődi (Bőldi) és Beneta püspökök és Szónok ispán is nagy sokasággal. Itt találkoztak velük Vatával élükön a fellázadt pogány magyarok, akik szintén Endrét és Leventét várták. A pesti rév jobbparti, mai budai oldalához érve a két sokaság összeütközött, amelynek gyászos következménye volt Szent Gellért, Bődi és Beszteréd püspökök, valamint Szónok ispán és sok keresztény hívő vértanú halála. Ekkor a mai budai oldalon aligha lehetett templom, hiszen azt a pogány magyarok bizonyára feldúlták volna. Másodnapra Szent Gellért holttetemét, amint a legenda határozottan nem is egyszer említi, Pesten (és nem Kispesten) a Boldogasszony-templomban (a mai belvárosi plébániatemplom elődjében) temették el.
Nem lehet tehát elképzelni, hogy ez a Boldogasszony-temploma a jobbparton lehetett volna. Hiszen a pogány sokaság elől Pestre, mint akkor már megerősített helyre, akart menekülni csónakon Szónok ispán is. A pogány lázadók elől tehát röviddel halála után csakis a Duna túlsó partjára, a biztosabb pesti oldalra menthették át Szent Gellért tetemét. Ugyancsak nem lehetett Szent Gellért-temploma a mai tabáni Szent Katalinról elnevezett — plébániatemplom helyén sem, mert ez ellenkeznék a krónikák és Bonfini azon megállapításával, hogy Szent Gellért-temploma azon a helyen állott, ahol őt letaszították és fejét a sziklán összezúzták. Azonfelül a legenda arról beszél, hogy az árvíz nem bírta lemosni Szent Gellért vérének nyomát. Már pedig a tabáni plébániatemplom magaslaton, árvízmentes helyen áll, oda árvíz soha sem érhetett. Mint külön érdekességet említjük fel ehelyütt, hogy a templom hajójának északi fala mellett egy kerek 7 cm hosszú 3 cm széles, 2 cm vastag márgadarabka került elő, amelyen vörös folt van. Olyan, mintha vérrel lenne átitatva. A budai márgánál nem ritka ez a vasoxyd okozta vörös színeződés. Azonban ezen a helyen sehol budai márga nem található, hanem csakis fölötte, a Gellérthegy sziklás oldalán. Tehát onnan kellett valahogyan leesnie vagy legurulnia. Innen magyarázható a legendában említett véres szikladarab is, amely éppen miután csak egyes darab volt, felülről eshetett oda talán éppen Szent Gellért vértanusága alkalmával. Tehát ez a lelet mellékesen szintén bizonyíték arra, hogy ez a hely lehetett a vértanúság helye. A tabáni templom helye tehát éppen a hegytől való nagyobb távolsága miatt már ezért sem jöhet számításba.
Végül meg kell említenem, hogy tabáni ásatásaim során a tabáni templom szentélye alatti kriptában is kutattunk és ottan ásatásaink során csak egy csatorna nyomaira akadtunk.A plébániatemplomban látható — a XII. századból származó —Krisztus-dombormű sem lehet nyomós érv a Szent Gellért-templom
Az ú.n. tabáni Krisztus dombormű
ottléte mellett, mert kis, alig 40 cm-nyi méretei mellett egy ember a kezében távolabbról is könnyen elhozhatta.
Istvánffy leírására sem célszerű ebben a tekintetben hivatkozni, mert Istvánffy vagy 1535-ben, vagy 1538-ban született, tehát aligha láthatta Szent Gellért-templomát, hiszen Buda 1541-ben már végleg a török kezére került és Szent Gellért-temploma helyén ekkor már talán csak üszkös romok állhattak. Különben is Istvánffy egy Korogiról szóló anekdota keretében csak odavetőleg említi a templomot.
Bízvást állíthatjuk tehát, hogy a Rudas-fürdőnél talált templom maradványai a kispesti Szent Gellért-templommal azonosak.
Végezetül a 12. sz. képen az Erzsébet-hídfőn levő révkapitányság ablakából készült fényképfelvételt mutatunk be.
Ez a kép a Rudas-fürdő kertjének egy részlete, a háttérben az Attila-forrás medencéjével, az előtérben pedig az ásatás színhelyének egy részletével. A kitűzőrúd rajta fekszik a templom hajója északi falán. Az előtérben látható gázlámpa a hajó és a szentély északi csatlakozási pontja fölött van, a széksor végén a középtérben álló lámpaoszlop pedig a hajó és a szentély déli csatlakozási pontja fölött. Munkánk végeztével a falmaradványokat be kellett temetnünk. Kívánatos volna, ha már a maradványok teljes föltárására nincsen mód, bár épület ma sem áll a helyén, tehát lényeges akadálya ennek nem volna, hogy úgy, amint az már tervbe volt véve, a templom körvonalai a Rudas-fürdő kertjében kővel láthatóan kirakassanak.A templom körvonalait fentebb a 13. sz.képen láthatjuk."
Végezetül két saját készítésű 3D-s vázlat, hogyan nézhetett ki a szent Gellért templom a régész elképzelése szerint:
Nézet Kelenföld (Dél) felől
Forrás : Garády Sándor: Budapest székesfőváros területén végzett középkori ásatások összefoglaló ismertetése 1931–1941
2013. május 13., hétfő
MIT IS TALÁLTAK A VÁRKERT BAZÁR ALATT?
Népszabadság| 2013. május 13.
A barokk támfal, melyet Ybl meghagyott - emögött kerültek elő a török romok
MTI - Földi Imre
Mivel a korábbi szondázások jobbára szórványos régészeti emlékeket, továbbá többperiódusú újkori és Ybl kori maradványokat mutattak ki (például az egykori grotta alapfalát), meglepetésként érte a régészeket a török kori maradványok előkerülése. Még akkor is, ha a Várkert Bazár északi udvarában, az Öntőház udvarban már hetek óta folyt a feltárása két török kori műhelyépítmény romjainak (például az udvarnak nevet adó török ágyúöntő műhelyek falainak). De ez más kérdés, nézzük előbb, mit találtak a déli udvarban, a volt Ifipark alatt.
Egy török műhely maradványa
Forrás: BTMItt a régészeti felügyeletet, majd a török kori romok felbukkanása után az ásatást Nyékhelyi Dorottya, a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) régésze vezette. Mint lapunk kérdésére elmondta, a területen végighúzódó barokk kori támfal mögött (amely szintén előbukkant a földmunkák során), a hegy felőli oldalon öt török kori épület részletei kerültek elő márgából rakott, rossz megtartású, kötőanyag nélküli falakkal.
Az emlékek három építési periódusra utalnak, az egykori épületek végső pusztulására legkésőbb Buda visszafoglalásakor kerülhetett sor. A romok elhelyezkedéséből kiderül, hogy a török korban teraszosan volt kialakítva a hegyoldalnak ez a része, és az épületmaradványok közül kettő a terasz felső platóján, három pedig az alsó platóján állt – ahogy a régész mondja, kissé fecskefészekszerűen. Az alsó épületek hátukkal a terasz rézsűjének támaszkodtak. Legalábbis ezt mutatják az itt-ott 1,3-1,5 méter magasságban megmaradt falazatok, melyek nagyjából 3,7-szer 4,5 méteres helyiségeket rajzolnak ki. Az alsó épületek valószínűleg műhelyek lehettek.
A felsőkről ez már nem állítható biztosan, hiszen a felső épületek néhány helyiségében vakolatot is találtak a falakon. Néhol kőpadló és fűtőberendezés nyoma is látszott. Persze nemcsak falakat, hanem bőséges török kori leletanyagot is találtak, benne réztállal, mellvérttöredékkel. Érdekes a munkaterületen végighúzódó barokk támfal is. Magyar Károly, a Várkert Bazárban folyó ásatások vezető régésze elmondta: ez egészen a XIX. század második feléig látható volt, de amikor Ybl építeni kezdte a Várkert Bazárt, mintegy tizenkét méterrel kijjebb, vagyis a Dunához közelebb, újat építtetett. Ám a kialakítandó bazárudvar felszínvonala alatt meghagyta a régit is, a két támfal közé eső részt pedig feltöltette. Ennek köszönhetően sikerült találkozniuk a régészeknek most ezzel a régi támfallal, amely azonban el is tűnik ezennel, hiszen a kiásandó tizenöt méter mély munkagödörnek útjában van, csakúgy mint a váratlanul előkerült török kori romok.
További érdekesség, hogy néhány 1945 után eltüntetett, XIX. századi Ybl-építmény maradványai is előkerültek a föld alól: mint már fentebb említettük, a grotta alapja is. A korabeli barlangimitációt rekonstruálni fogják (legalábbis visszaidézik), mégpedig az eredeti helyén. Ezenkívül az északi bazárudvarban, az Öntőház udvarban Ybl kori kerti sétányok téglával kirakott támfalrészletei is megmutatkoztak. Vessünk egy pillantást az Öntőház udvarban folyó feltárásra is, ahol Magyar Károly régész közvetlen irányításával folyik az ásatás. Két török kori ágyúöntő műhely maradványai kerültek elő, ez azonban korántsem annyira meglepő, ugyanis ezek látszottak a régi metszeteken, és az előzetes feltárások is jelezték őket.
Mint az ásatás felelős vezetőjét, megkérdeztük Magyar Károlyt arról is, hogy elfogadható kompromisszumnak érzi-e a barokk támfal és török kori emlékek eltüntetését a Várkert Bazár mielőbbi felújítása érdekében. Mint mondta, a megtartásról akkor lehetett volna talán más döntést hozni, ha előre tudnak a romokról, ebben a helyzetben nem lehetett másképp dönteni. Ahogy fogalmazott, az összes partner azon dolgozott, hogy vállalható kompromisszum szülessen, a falakat a lehető legpontosabban dokumentálták, és a hatósági határozatban az is szerepelt, hogy biztosítani kell a török falak későbbi rekonstrukciójának lehetőségét. Köveiket beszámozva a BTM raktárában helyezték el.
A barokk támfal, melyet Ybl meghagyott - emögött kerültek elő a török romok
MTI - Földi Imre
Mivel a korábbi szondázások jobbára szórványos régészeti emlékeket, továbbá többperiódusú újkori és Ybl kori maradványokat mutattak ki (például az egykori grotta alapfalát), meglepetésként érte a régészeket a török kori maradványok előkerülése. Még akkor is, ha a Várkert Bazár északi udvarában, az Öntőház udvarban már hetek óta folyt a feltárása két török kori műhelyépítmény romjainak (például az udvarnak nevet adó török ágyúöntő műhelyek falainak). De ez más kérdés, nézzük előbb, mit találtak a déli udvarban, a volt Ifipark alatt.
Egy török műhely maradványa
Forrás: BTMItt a régészeti felügyeletet, majd a török kori romok felbukkanása után az ásatást Nyékhelyi Dorottya, a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) régésze vezette. Mint lapunk kérdésére elmondta, a területen végighúzódó barokk kori támfal mögött (amely szintén előbukkant a földmunkák során), a hegy felőli oldalon öt török kori épület részletei kerültek elő márgából rakott, rossz megtartású, kötőanyag nélküli falakkal.
Az emlékek három építési periódusra utalnak, az egykori épületek végső pusztulására legkésőbb Buda visszafoglalásakor kerülhetett sor. A romok elhelyezkedéséből kiderül, hogy a török korban teraszosan volt kialakítva a hegyoldalnak ez a része, és az épületmaradványok közül kettő a terasz felső platóján, három pedig az alsó platóján állt – ahogy a régész mondja, kissé fecskefészekszerűen. Az alsó épületek hátukkal a terasz rézsűjének támaszkodtak. Legalábbis ezt mutatják az itt-ott 1,3-1,5 méter magasságban megmaradt falazatok, melyek nagyjából 3,7-szer 4,5 méteres helyiségeket rajzolnak ki. Az alsó épületek valószínűleg műhelyek lehettek.
A felsőkről ez már nem állítható biztosan, hiszen a felső épületek néhány helyiségében vakolatot is találtak a falakon. Néhol kőpadló és fűtőberendezés nyoma is látszott. Persze nemcsak falakat, hanem bőséges török kori leletanyagot is találtak, benne réztállal, mellvérttöredékkel. Érdekes a munkaterületen végighúzódó barokk támfal is. Magyar Károly, a Várkert Bazárban folyó ásatások vezető régésze elmondta: ez egészen a XIX. század második feléig látható volt, de amikor Ybl építeni kezdte a Várkert Bazárt, mintegy tizenkét méterrel kijjebb, vagyis a Dunához közelebb, újat építtetett. Ám a kialakítandó bazárudvar felszínvonala alatt meghagyta a régit is, a két támfal közé eső részt pedig feltöltette. Ennek köszönhetően sikerült találkozniuk a régészeknek most ezzel a régi támfallal, amely azonban el is tűnik ezennel, hiszen a kiásandó tizenöt méter mély munkagödörnek útjában van, csakúgy mint a váratlanul előkerült török kori romok.
További érdekesség, hogy néhány 1945 után eltüntetett, XIX. századi Ybl-építmény maradványai is előkerültek a föld alól: mint már fentebb említettük, a grotta alapja is. A korabeli barlangimitációt rekonstruálni fogják (legalábbis visszaidézik), mégpedig az eredeti helyén. Ezenkívül az északi bazárudvarban, az Öntőház udvarban Ybl kori kerti sétányok téglával kirakott támfalrészletei is megmutatkoztak. Vessünk egy pillantást az Öntőház udvarban folyó feltárásra is, ahol Magyar Károly régész közvetlen irányításával folyik az ásatás. Két török kori ágyúöntő műhely maradványai kerültek elő, ez azonban korántsem annyira meglepő, ugyanis ezek látszottak a régi metszeteken, és az előzetes feltárások is jelezték őket.
Mint az ásatás felelős vezetőjét, megkérdeztük Magyar Károlyt arról is, hogy elfogadható kompromisszumnak érzi-e a barokk támfal és török kori emlékek eltüntetését a Várkert Bazár mielőbbi felújítása érdekében. Mint mondta, a megtartásról akkor lehetett volna talán más döntést hozni, ha előre tudnak a romokról, ebben a helyzetben nem lehetett másképp dönteni. Ahogy fogalmazott, az összes partner azon dolgozott, hogy vállalható kompromisszum szülessen, a falakat a lehető legpontosabban dokumentálták, és a hatósági határozatban az is szerepelt, hogy biztosítani kell a török falak későbbi rekonstrukciójának lehetőségét. Köveiket beszámozva a BTM raktárában helyezték el.
2013. május 12., vasárnap
HORVÁTH JENŐ 1892-?: TABÁN
Horváth Jenő Baja, 1892 —?
2013. május 10., péntek
OLVASÓINK KÜLDTÉK.....
Egy, inkognitóját megőrizni kívánó kedves hölgy küldte az alábbi képet, mely a Hadnagy - ,Kör - és Kereszt utcák találkozásánál lévő egykorvolt kis teret ábrázolja paddal, gázlámpával. A hely kedvelt témája a korabeli festőknek . A lámpától balra volt (a képen nem látható) Farkas Béla korcsmája a Kereszt utca 12-ben.
A gázlámpától balra ez a látvány fogadott volna bennünket a festményen, benne a tabáni korcsmával. Még időben is egyezik a két kép , kb az 1920-as évek közepe
2013. május 9., csütörtök
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:BUDAI IDILL
Kosztolányi Dezső
Budai idill
Hopp, ugorjunk fürge szánra,
menjünk a hegyekre fel.
Csillog az ezüst barázda,
villog a havas lepel,
friss, fehér hó hull a tájon,
cseng a csengő, s mint egy álom
lép eléd sok ó csuda,
régi várú Ó-Buda.
Rántsd meg a vén csengetyűt,
jó szivet lelsz mindenütt,
orrán régi pápaszemmel
nyit kaput egy tisztes ember,
s nem találja a helyed.
Kérdez és felel, nevet.
Otthonos, nemes szivesség
unszol egyre: "Tessék, tessék."
Jő a kancsó, forg a tál,
s a fehérlő kályha öblén
a hasábfa dübörögvén
rózsaszínü pára száll.
És a tiszta kis szoba
a barátság temploma.
Minden olyan egyszerű,
oly finom babaszerű.
A szagos, langyos borúból
titkosan dereng a bútor,
s ami kedves, ami szép:
régi óra, régi szék,
régi album, régi naptár,
mely napot rég nem mutat már,
fönn a kályhán szerteszéjjel
findzsa-sor, aranyszegéllyel,
aztán föntebb a befőttek,
ódon, zöld üvegpohár,
s a vén lámpa kedves árnya
imbolyogva szálldogál.
A terítős asztalon
régi könyv, egész halom,
múlt időknek bölcsei,
Kisfaludy, Kölcsey...
Itt a gomb is szent ereklye,
itt a porszem is csuda.
A szobákba, a szivekbe
Biedermeyer stílusa.
Ám a német szó ma ritka,
csak ha nagy a gazda titka,
akkor mondja németül.
Német erkölcs, jó magyarság
hű barát lett itt hamarság,
tiszta frígyben egyesül.
Hisz e sziklás, büszke vén föld
ezredéves bús regét költ.
Régi nóta, régi monda.
Vén basák fürödtek itten.
a kénes, zöld, lanyha vízben,
s látta Mátyást a hegy orma.
Régi emlék újra kel még,
régi fullánk újra szúr,
és a hangzó ős magyar szó
büszke földjén újra úr,
s hálósipka, ősi virtus,
népi szólás, germanizmus,
háziasság, régi kedv,
józan mérték, égi nedv,
gyönge doh-bűz, kis csiriz-szag,
otkolon- és szappan-illat,
csöndbe foly egymásba által,
mint ó parfüm illatával
a konyhába fojtva főlő
káposztának illata.
A jó gazdasszony előjő -
a szíves mosoly maga -
régi módi, síma hajjal,
s kérd, kinál nevetve halkkal,
a kötényén - ó, mi furcsa! -
lóg a pince, kamra kulcsa.
Szétnéz s a konyhába illan -
mert a jó ebéd a fő -
a fánk puffadoz a zsírban,
kácsa, csirke, pulyka fő,
bugyborékol a fazék.
A leánya szótalan,
tudja: hallgatni arany,
arcán ifjuság az ék.
És a vendég, hogyha szól,
lopva, félve válaszol,
a beszéde - hallga, hallga -,
mint zenélő óra hangja.
Az ősz néni - hangja vékony -
ókuláréval köt és fon,
s hogyha bekerül akárki,
kész a lakzi, kártyapárti.
Mindenütt jómód, középszer,
víg pazarlás józan ésszel.
Otthonosság - kedves és szép -
fürge készség, friss egészség:
ez a kincsük őnekik.
És a dalt is szeretik.
Kedvük vídor, lelkük éber
s néha este tétován
zeng föl a kis zongorán
áradozva, sírva Weber.
Félre zord gond, ásitó bú,
a fehér fák közt a hó fú,
fázva zúg a téli kert,
zúzmarás nyomor diderg.
A közelbe s mégis messze,
a folyón túl zajba veszve,
fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe,
küzdve, nyögve és hörögve
villámtűzbe kél az est.
Rongyselyembe kárhozottan
hadd vergődjön, sírjon ottan
háborogva, zúgva Pest.
2013. május 8., szerda
NORMAFA LEGENDÁJA
Nincs több olyan faóriás a budai hegyekben, amelynek emléke majd száz évvel a halála után is élénken élne a város közönsége körében. Persze, hogy így van, annak részben magyarázata, hogy a hajdani dűlő s az azon átvezető út máig őrzi a nevét. De az élő erdőnek ez a híressége, a Jánoshegy nyergén sokáig magányosan álló bükk (Fagus Sylvatica) nemcsak ezért közbeszéd tárgya olykor ma is: legendák veszik körül, egyre sűrűbb fátylat szőve a tények és adatok elé. Hogy most ezek föltépésébe belefogtam, annak nem évforduló, annál inkább a véletlen az oka. Egy családi archívumból előkerült egy, közvetlenül a Normafa halála előtt készült amatőr felvétel.
Az epizódot Ágai Adolf mondja el Utazás Pestről Budapestre című munkájának abban a fejezetében, ahol a Svábhegy múltjának mozaikkockáit rakosgatja össze, főleg saját emlékezetére, hallomásaira hagyatkozva. Ez a Budapest-történeti alapmű 1908-ban jelent meg, az anekdota pedig az ezernyolcszázas évek közepének akkor közkedvelt, mára tökéletesen elfeledett, romantikus stílben alkotó szépírójáról, Remellay Gusztávról, és – szempontunkból főleg – a Normafáról mesél.
Remellay 1819-ben született. 1849-ben tehát, amikor az eset történt, húszas évei legvége felé járó ügyvéd, akinek máris számtalan beszélye gyönyörködteti hölgyolvasóinak szépen gyarapodó táborát. A történelmi esztendőben ezredesi rangban, hadbíróként szolgált a Budát ostromló Görgey táborában (hat esztendőt töltött aztán Kufsteinben ezért a szerepvállalásáért). Hadbírók nyilván akkor sem járőröztek a hegyvidéken, mindenesetre Ágai úgy tudja: ő volt az, aki a Normafára felköttetett egy gyanúsnak talált, szegény zsidó mesterlegényt.
Helyem, terem nincs itt, hogy végig ide idézzem azt a két és fél oldalnyi nyomtatott szöveget, amit Porzó az esetnek szentel, de jó szívvel ajánlom, lapozzák fel könyvének 160. oldalát, ott színes-szépen mindent megtalálnak. Most a lényegre szorítkozom: amikor átkutatta, Remellay külön zacskóba kötve lelte meg a jámbor férfiú tefilimjét, és a csomókkal összebogozott imaszíjról azt hitte, titkos üzenet talált. Valamiféle bőrbe épített jelrendszert, áruló szavakat. Haditervet! Fel is akasztatta nyomban a Normafa legalsó ágára. Az is épp elég magasan volt ahhoz, hogy a balfék intézkedés tragikusan bevégeztessék.
Amiről aztán a tettek embere jelentést is írt, Ágai szerint a következő szöveggel: „A Norma-fa környékén egy erősen gyanus, magát házalónak mondó kémet fogtam el, akit utólagos jóváhagyás reményében (kurziválással emeli ki ezt az elképesztő utolsó három szót az őrjárat vezetője) felakasztattam.”
Ágai nagyjából harminc esztendős volt, amikor Remellay meghalt. Ismerte személyesen is. S nincs sok jó mondata róla: „Soha embert ily elhanyagolt külsővel! Kabátja pöcsétes, nadrágja rojtos, haja fésületlen, szakálla kóczos, arcza-keze mosdatlan. Kegyeletem nem engedi, hogy teljes valójában fessem le, akinek gyermekkorom annyi szép óráját köszönhettem.” (Mert bizony a kor divatos szépíróját nem csak a hölgyek olvasták.)
Pedig a zsidó liturgikus tárgyak körében teljességgel járatlan hadbíró elhanyagolt külseje dacára kis híján a legmagasabb körökben (is) forgott. Mikorra Kufsteinből kiszabadult, felesége már régen elhagyta, Párizsban élt gyönyörű leányukkal együtt akkor, akit nem más vett feleségül (a mindentudó Szinnyei József szerint 1864-ben), mint az első mexikói köztársasági elnök fia, az ifjabbik Juarez. Akit nem sokkal később Miksa császár hívei elfogtak és agyonlőttek. Ennek ellenére az ifjan özvegy Remellay-lány, amikor viszont a Habsburg császár ellen lázadók Miksát fogták le, az idősebb Juarezhez, az akkor már volt (aztán újra lett) köztársasági elnökhöz utazott Párizsból kegyelmet kérni. De nem járt sikerrel. A messziről jött sápadtarcút a köztársaságiak végezték ki, sortűzzel.
A Normafa. Legendák fonják körül a hegyvidéki óriás emlékét, ezek közül csak egy ez a pompás fához legkevésbé sem méltó történet. Magáról a fáról – annak ellenére, hogy legalább a nevét sok nemzedék óta szinte mindenki ismeri – alig tudunk valamit. Még azt se, miért nevezik így, aminthogy azt se, mikortól tartják számon a János-hegy nyergének ezt a daliáját, s végül azt se, mi lett a sorsa azután, hogy 1927 nyarán – ez legalább egy pontos és konkrét dátum – végleg elhagyta őrhelyét.
Ágai két adattal is hozzájárul szövegében a rejtvények megfejtéséhez. „Korhadó fának” mondja az 1900-as évek elején, továbbá az idézetként bemutatott okmányra hivatkozva azt írja, hogy a magányos óriást már 1849-ben „Norma-fának” hívták. Kezdjük akkor mindjárt az első kérdőjel kiradírozásával, azaz annak tisztázásával: mióta Normafa a Normafa a közbeszédben, és miért.
Szinte mindenki, aki a város történetével intenzíven foglalkozott, előadja a maga verzióját a névadás időpontjára és magyarázatára nézve. Ezeket a vélekedéseket utoljára Siklóssy László foglalta össze 1929-ben a Svábhegyről szóló kötetében. Elemzése szerint magára a fára már akkor felfigyelt a kiránduló közönség, amikor még nem volt neve: idéz is ezt bizonyító forrásszövegeket. Különösen fontos ezek közül Vas Andornak az Életképekben 1846-ban megjelent tárcája, amelyből kiderül, a „százados bükk” törzsére Döbrentey Gáborerősített réztáblát, ahogy másutt is a „nevezetesebb helyeken”. Igaz: „E táblák szinte mind megtalálták a pusztító kezeket … érdekes volna megtalálni, kik voltak a pusztító hősök.” Aztán így folytatja: „Az említett bükk táblájának két utolsó versére (verssorára B. P.)emlékszem: Szélvészekkel itt fenn küzdvén/ Hős viharbükk vagyok én.” Azaz: hős viharbükk. És nem Normafa.
A „pusztító kezek” egyébként azóta is szorgosan működnek Budapesten és tájain, és valóban ritkán lehet a „pusztító hősöket” rajtakapni. A Normafa ráadásul mindaddig, amíg állva élte túl a viharokat, különösen sokat szenvedett az ilyesfajta beavatkozások miatt. Az 1800-as évek végére vált általános városi divattá, hogy Pest és Buda szerelmesei nevüknek a fa kérgébe vésett kezdőbetűivel tették egymás számára hivatalossá „eljegyzésüket”. Döbrentey „dűlőkeresztelőjének” éve a város irodalmának adatai szerint 1847. Vagyis ez az elhíresült esemény tulajdonképpen csak hivatalos pecsétje volt a hegyvidék bejárásának, jeles pontjai megjelölésének, az ezek szerint réztáblácskákkal kezdődő, több éve tartó akciónak.
Az 1842. évi Atheneaumban, a Bugát Pál rendezte természetkutató kirándulás leírásában olvashatunk egy ezeknél is korábbi adatot: „a hegy (a János-hegyről van szó itt – B. P.) lejtőjén százados büszke koronájával magasba egyedül emelkedő tölgy árnyában állunk. Körülünk hegyláncok, előttünk mély völgy…” Neve itt sincs.
Ezt a „tölgyet”, mely valójában bükk, miközben más kortárs források hársként emlegetik, Siklóssy legkorábbról a Szépirodalmi Figyelő 1861. évi folyamában,Lauka Gusztáv írásában találta meg Normafaként megnevezve. Lauka egy sor hegyvidéki kiránduló alakját megidézve meséli: köztük van „az a halovány nő, ki minden este megjelenik a normafa alatt s elénekli a románcot a Zampából.”
Mindebből az adódik, hogy ha Ágainál nem hiteles a Remellay-jelentés szövegidézete, akkor az 1850-es évek végétől nevezték így a jeles faóriást (amelyet a környékbeli svábok Wetterbaumként emlegettek), de ha Porzó pontos, akkor már az 1840-es évek végén is.
De lehet, már tíz évvel korábban!
Siklóssynál s a témát feldolgozó más írásokban is az az egyik magyarázat a névre, hogy Schodelné Klein Rozália e fa alatt vette át a közönség „díját”, egy ezüst sarlót akkori szeretőjétől, Nyáry Pál Pest megyei alispántól, a pesti magyar színház, a későbbi Nemzeti intendánsától, mégpedig Bellini operája, a Norma címszerepében nyújtott diadalmas alakításáért.
A rómaiak ellen harcoló druidák papnőjének „casta diva, che inargenti” áriáját Rozália 1837-ben énekelte először Pesten, de 1841-ben már külföldön szerzett újabb híveket énekművészetének – mivel összekülönbözött a pesti színház vezetésével. Vagyis ama bizonyos ezüst sarló átadása még ez utóbbi dátumot megelőzően, 1840 körül történhetett.
Ekkoriban egyébként már igencsak jellemző volt a korábban alig tapasztalt divat: a nemzeti színészei rendszeresen kijárnak a Svábhegyre mulatni, akad köztük olyan is, aki telket is vesz, szőlészkedik-borászkodik, mint Benza Károly, a kiváló operabuffó. Nyáry is ekkor éli legszebb éveit, igazi népszerű közszereplő, és ami nyomozásunk szempontjából fő: amikor Schodelné 1843-ban hazatér külföldi vándorútjáról, volt szerelme nem intendánsa már a Nemzetinek.
Siklóssy is mérlegeli az elkeresztelésnek ezt a változatát, de arra hivatkozva veti el, hogy 1861-ig egyetlen említését se találta nyomtatásban a fa és a papnő neve összekapcsolásának. Ezért aztán azt gondolja, Benza Ida adhatott itt elő egy emlékezetes produkciót a Normából, s ez az eset gyökereztette meg Pest-Buda közönsége körében a fát túlélő megnevezést. Csakhogy 1861-ben Benza Károly leánya mindössze 14 éves volt, s amikor jóval később színpadra lépett, Norma akkor sem lett emlékezetes szerepe.
Norma neve tehát – talán ennél a végkövetkeztetésnél maradhatunk –, a druida papnő szerepét játszó Schodelnére utalva terjedt el Budapesten, s ezt a nevet a faóriás 1840 körül kapta.
Magának a szónak van egy, a színjátszással összefüggő közfőnévi jelentése is. Normanapoknak hívták azokat, amelyeken a római katolikus egyház érvényes rendelete szerint tilos volt játszani: hamvazószerdán, Úrnapján, Kisasszony napján, II. Lipót halála napján (!) s még vagy féltucat, részben pirosbetűs ünnepnapon. Ilyenkor a komédiások egész kompániai vándoroltak pihenni a hegyekbe Buda vidékén, és persze hogy seregestül megálltak a környezetéből messze kimagasló, terebélyes lombkoronájával akár száz embernek is árnyékot kínáló bükk körül. Le is telepedtek, mókáztak, boroztak, énekeltek, mulattak alatta.
Csakhogy a normanapok rendje sokkal-sokkal korábbi, mint hogy vélhetően ténylegesen is megjelent a név itt a hegyen. Ráadásul a régi színészvilág ezeket kezdetben „szabadszeres szűnnapnak” nevezte. (Hogy mikor tértek át a „normára”, arra vonatkozó adatot nem találtam.)
Térjünk vissza a fához. Bükk volt tehát, „viharbükk” (Wetterbaum). De vajon hány éves volt akkor, amikor 1927. június 19-én végleg feladta őrhelyét?
Ez még nehezebben megválaszolható, s soha el nem dönthető kérdés, legendás találgatásokat őriz csak az emlékezet. Annak idején, amikor még megtehették volna, egyetlen dendrológus se vizsgálta meg az évgyűrűit. Derék útikalauz-szerkesztők a 19. század közepétől kezdve leírták, hogy már az Árpádok idejében itt állott. Mások, hogy Mátyás király is megpihent már akkor is sűrű árnyékában. Törzsátmérőjét nézve – Keleti Gusztáv 1895-ben kelt festményén – romlása hajnalán nagyjából talán két-háromszáz éves lehetett. (Azt mondják a szakemberek, ez a fafaj szinte soha nem éli túl a háromszáz esztendőt). A hatalmas törzs az utolsó, 1890-re datált, megrendítő villamcsapástól akkorra már kettészakadt, és megállíthatatlanul megindult a pusztulás útján.
Ettől a csapástól számítva alig egy emberöltő alatt jutott el aztán a Normafa halála napjáig. S alig egy-két hónappal ez előtt készülhetett a lapunk hátsó borítóján látható, most előkerült felvétel, május közepén, amikor a fotón felsorakozott állandó kiránduló közösség abban az esztendőben is megkezdte tavaszi túráit.
A fa életútjának – halálútjának – e fázisáról fotográfia jelent meg a Magyarság 1927. évi május közepi számában. Aztán ugyanebben az újságban július közepén – a címlapon! – ott az újabb kép, de már a földből alig kilátszó csonkról. Bevégeztetett.
A matuzsálem utóélete is legendák tárgya, újra és újra nekifutnak a kérdésnek: mi lett vele az után, hogy a a Fővárosi Múzeum munkatársai óvatosan leszállították maradékát a hegyről, azzal a céllal, hogy valahogy konzerválják majd, s bekerül a gyűjteménybe. (Egy másik elgondolást Siklóssy ír le Svábhegy könyvében: a konzerválás után „újból visszateszik az eredeti helyére, egy ideépítendő görög stílusú kápolnába”.)
A Margitszigetre fuvarozták, s ott beleállították a japánkertnél díszlő zuhatag, azaz az artézi forrás vizébe. „Csodavíz az – írja Rexa Dezső, egy másik jeles várostörténész a szigetről írott könyvében, 1940-ben – , ha egy pipacsot benne tartanának pár napig, bebalzsamozná valami finom sötét terrakotta színű kőréteggel…” Ám Rexa egyetlen szóval sem utal arra, hogy sikerült volna a kísérlet, sőt hogy egyáltalán sor került rá. Ez pedig közvetve azt bizonyítja, amit más szövegek is tanúsítanak: nem kövült oda a zuhatag háttérfalához, nem vonta be kéreggel, nem konzerválta a gyógyvíz, nem vihették el azután a múzeumba, se a görög stílű kápolnába. Elporladt, szétesett.
Örökre eltűnt az őt másfél századon át versekben, útikönyvekben,
emléktáblákon ünneplő városból. Nyolcvannégy esztendeje, 1927. júniusában.
Forrás: Budapest folyóirat 2011/6 Buza Péter
Az epizódot Ágai Adolf mondja el Utazás Pestről Budapestre című munkájának abban a fejezetében, ahol a Svábhegy múltjának mozaikkockáit rakosgatja össze, főleg saját emlékezetére, hallomásaira hagyatkozva. Ez a Budapest-történeti alapmű 1908-ban jelent meg, az anekdota pedig az ezernyolcszázas évek közepének akkor közkedvelt, mára tökéletesen elfeledett, romantikus stílben alkotó szépírójáról, Remellay Gusztávról, és – szempontunkból főleg – a Normafáról mesél.
Remellay 1819-ben született. 1849-ben tehát, amikor az eset történt, húszas évei legvége felé járó ügyvéd, akinek máris számtalan beszélye gyönyörködteti hölgyolvasóinak szépen gyarapodó táborát. A történelmi esztendőben ezredesi rangban, hadbíróként szolgált a Budát ostromló Görgey táborában (hat esztendőt töltött aztán Kufsteinben ezért a szerepvállalásáért). Hadbírók nyilván akkor sem járőröztek a hegyvidéken, mindenesetre Ágai úgy tudja: ő volt az, aki a Normafára felköttetett egy gyanúsnak talált, szegény zsidó mesterlegényt.
Helyem, terem nincs itt, hogy végig ide idézzem azt a két és fél oldalnyi nyomtatott szöveget, amit Porzó az esetnek szentel, de jó szívvel ajánlom, lapozzák fel könyvének 160. oldalát, ott színes-szépen mindent megtalálnak. Most a lényegre szorítkozom: amikor átkutatta, Remellay külön zacskóba kötve lelte meg a jámbor férfiú tefilimjét, és a csomókkal összebogozott imaszíjról azt hitte, titkos üzenet talált. Valamiféle bőrbe épített jelrendszert, áruló szavakat. Haditervet! Fel is akasztatta nyomban a Normafa legalsó ágára. Az is épp elég magasan volt ahhoz, hogy a balfék intézkedés tragikusan bevégeztessék.
Amiről aztán a tettek embere jelentést is írt, Ágai szerint a következő szöveggel: „A Norma-fa környékén egy erősen gyanus, magát házalónak mondó kémet fogtam el, akit utólagos jóváhagyás reményében (kurziválással emeli ki ezt az elképesztő utolsó három szót az őrjárat vezetője) felakasztattam.”
Ágai nagyjából harminc esztendős volt, amikor Remellay meghalt. Ismerte személyesen is. S nincs sok jó mondata róla: „Soha embert ily elhanyagolt külsővel! Kabátja pöcsétes, nadrágja rojtos, haja fésületlen, szakálla kóczos, arcza-keze mosdatlan. Kegyeletem nem engedi, hogy teljes valójában fessem le, akinek gyermekkorom annyi szép óráját köszönhettem.” (Mert bizony a kor divatos szépíróját nem csak a hölgyek olvasták.)
Pedig a zsidó liturgikus tárgyak körében teljességgel járatlan hadbíró elhanyagolt külseje dacára kis híján a legmagasabb körökben (is) forgott. Mikorra Kufsteinből kiszabadult, felesége már régen elhagyta, Párizsban élt gyönyörű leányukkal együtt akkor, akit nem más vett feleségül (a mindentudó Szinnyei József szerint 1864-ben), mint az első mexikói köztársasági elnök fia, az ifjabbik Juarez. Akit nem sokkal később Miksa császár hívei elfogtak és agyonlőttek. Ennek ellenére az ifjan özvegy Remellay-lány, amikor viszont a Habsburg császár ellen lázadók Miksát fogták le, az idősebb Juarezhez, az akkor már volt (aztán újra lett) köztársasági elnökhöz utazott Párizsból kegyelmet kérni. De nem járt sikerrel. A messziről jött sápadtarcút a köztársaságiak végezték ki, sortűzzel.
A Normafa. Legendák fonják körül a hegyvidéki óriás emlékét, ezek közül csak egy ez a pompás fához legkevésbé sem méltó történet. Magáról a fáról – annak ellenére, hogy legalább a nevét sok nemzedék óta szinte mindenki ismeri – alig tudunk valamit. Még azt se, miért nevezik így, aminthogy azt se, mikortól tartják számon a János-hegy nyergének ezt a daliáját, s végül azt se, mi lett a sorsa azután, hogy 1927 nyarán – ez legalább egy pontos és konkrét dátum – végleg elhagyta őrhelyét.
Ágai két adattal is hozzájárul szövegében a rejtvények megfejtéséhez. „Korhadó fának” mondja az 1900-as évek elején, továbbá az idézetként bemutatott okmányra hivatkozva azt írja, hogy a magányos óriást már 1849-ben „Norma-fának” hívták. Kezdjük akkor mindjárt az első kérdőjel kiradírozásával, azaz annak tisztázásával: mióta Normafa a Normafa a közbeszédben, és miért.
Szinte mindenki, aki a város történetével intenzíven foglalkozott, előadja a maga verzióját a névadás időpontjára és magyarázatára nézve. Ezeket a vélekedéseket utoljára Siklóssy László foglalta össze 1929-ben a Svábhegyről szóló kötetében. Elemzése szerint magára a fára már akkor felfigyelt a kiránduló közönség, amikor még nem volt neve: idéz is ezt bizonyító forrásszövegeket. Különösen fontos ezek közül Vas Andornak az Életképekben 1846-ban megjelent tárcája, amelyből kiderül, a „százados bükk” törzsére Döbrentey Gáborerősített réztáblát, ahogy másutt is a „nevezetesebb helyeken”. Igaz: „E táblák szinte mind megtalálták a pusztító kezeket … érdekes volna megtalálni, kik voltak a pusztító hősök.” Aztán így folytatja: „Az említett bükk táblájának két utolsó versére (verssorára B. P.)emlékszem: Szélvészekkel itt fenn küzdvén/ Hős viharbükk vagyok én.” Azaz: hős viharbükk. És nem Normafa.
A „pusztító kezek” egyébként azóta is szorgosan működnek Budapesten és tájain, és valóban ritkán lehet a „pusztító hősöket” rajtakapni. A Normafa ráadásul mindaddig, amíg állva élte túl a viharokat, különösen sokat szenvedett az ilyesfajta beavatkozások miatt. Az 1800-as évek végére vált általános városi divattá, hogy Pest és Buda szerelmesei nevüknek a fa kérgébe vésett kezdőbetűivel tették egymás számára hivatalossá „eljegyzésüket”. Döbrentey „dűlőkeresztelőjének” éve a város irodalmának adatai szerint 1847. Vagyis ez az elhíresült esemény tulajdonképpen csak hivatalos pecsétje volt a hegyvidék bejárásának, jeles pontjai megjelölésének, az ezek szerint réztáblácskákkal kezdődő, több éve tartó akciónak.
Az 1842. évi Atheneaumban, a Bugát Pál rendezte természetkutató kirándulás leírásában olvashatunk egy ezeknél is korábbi adatot: „a hegy (a János-hegyről van szó itt – B. P.) lejtőjén százados büszke koronájával magasba egyedül emelkedő tölgy árnyában állunk. Körülünk hegyláncok, előttünk mély völgy…” Neve itt sincs.
Ezt a „tölgyet”, mely valójában bükk, miközben más kortárs források hársként emlegetik, Siklóssy legkorábbról a Szépirodalmi Figyelő 1861. évi folyamában,Lauka Gusztáv írásában találta meg Normafaként megnevezve. Lauka egy sor hegyvidéki kiránduló alakját megidézve meséli: köztük van „az a halovány nő, ki minden este megjelenik a normafa alatt s elénekli a románcot a Zampából.”
Mindebből az adódik, hogy ha Ágainál nem hiteles a Remellay-jelentés szövegidézete, akkor az 1850-es évek végétől nevezték így a jeles faóriást (amelyet a környékbeli svábok Wetterbaumként emlegettek), de ha Porzó pontos, akkor már az 1840-es évek végén is.
De lehet, már tíz évvel korábban!
Siklóssynál s a témát feldolgozó más írásokban is az az egyik magyarázat a névre, hogy Schodelné Klein Rozália e fa alatt vette át a közönség „díját”, egy ezüst sarlót akkori szeretőjétől, Nyáry Pál Pest megyei alispántól, a pesti magyar színház, a későbbi Nemzeti intendánsától, mégpedig Bellini operája, a Norma címszerepében nyújtott diadalmas alakításáért.
A rómaiak ellen harcoló druidák papnőjének „casta diva, che inargenti” áriáját Rozália 1837-ben énekelte először Pesten, de 1841-ben már külföldön szerzett újabb híveket énekművészetének – mivel összekülönbözött a pesti színház vezetésével. Vagyis ama bizonyos ezüst sarló átadása még ez utóbbi dátumot megelőzően, 1840 körül történhetett.
Ekkoriban egyébként már igencsak jellemző volt a korábban alig tapasztalt divat: a nemzeti színészei rendszeresen kijárnak a Svábhegyre mulatni, akad köztük olyan is, aki telket is vesz, szőlészkedik-borászkodik, mint Benza Károly, a kiváló operabuffó. Nyáry is ekkor éli legszebb éveit, igazi népszerű közszereplő, és ami nyomozásunk szempontjából fő: amikor Schodelné 1843-ban hazatér külföldi vándorútjáról, volt szerelme nem intendánsa már a Nemzetinek.
Siklóssy is mérlegeli az elkeresztelésnek ezt a változatát, de arra hivatkozva veti el, hogy 1861-ig egyetlen említését se találta nyomtatásban a fa és a papnő neve összekapcsolásának. Ezért aztán azt gondolja, Benza Ida adhatott itt elő egy emlékezetes produkciót a Normából, s ez az eset gyökereztette meg Pest-Buda közönsége körében a fát túlélő megnevezést. Csakhogy 1861-ben Benza Károly leánya mindössze 14 éves volt, s amikor jóval később színpadra lépett, Norma akkor sem lett emlékezetes szerepe.
Norma neve tehát – talán ennél a végkövetkeztetésnél maradhatunk –, a druida papnő szerepét játszó Schodelnére utalva terjedt el Budapesten, s ezt a nevet a faóriás 1840 körül kapta.
Magának a szónak van egy, a színjátszással összefüggő közfőnévi jelentése is. Normanapoknak hívták azokat, amelyeken a római katolikus egyház érvényes rendelete szerint tilos volt játszani: hamvazószerdán, Úrnapján, Kisasszony napján, II. Lipót halála napján (!) s még vagy féltucat, részben pirosbetűs ünnepnapon. Ilyenkor a komédiások egész kompániai vándoroltak pihenni a hegyekbe Buda vidékén, és persze hogy seregestül megálltak a környezetéből messze kimagasló, terebélyes lombkoronájával akár száz embernek is árnyékot kínáló bükk körül. Le is telepedtek, mókáztak, boroztak, énekeltek, mulattak alatta.
Csakhogy a normanapok rendje sokkal-sokkal korábbi, mint hogy vélhetően ténylegesen is megjelent a név itt a hegyen. Ráadásul a régi színészvilág ezeket kezdetben „szabadszeres szűnnapnak” nevezte. (Hogy mikor tértek át a „normára”, arra vonatkozó adatot nem találtam.)
Térjünk vissza a fához. Bükk volt tehát, „viharbükk” (Wetterbaum). De vajon hány éves volt akkor, amikor 1927. június 19-én végleg feladta őrhelyét?
Ez még nehezebben megválaszolható, s soha el nem dönthető kérdés, legendás találgatásokat őriz csak az emlékezet. Annak idején, amikor még megtehették volna, egyetlen dendrológus se vizsgálta meg az évgyűrűit. Derék útikalauz-szerkesztők a 19. század közepétől kezdve leírták, hogy már az Árpádok idejében itt állott. Mások, hogy Mátyás király is megpihent már akkor is sűrű árnyékában. Törzsátmérőjét nézve – Keleti Gusztáv 1895-ben kelt festményén – romlása hajnalán nagyjából talán két-háromszáz éves lehetett. (Azt mondják a szakemberek, ez a fafaj szinte soha nem éli túl a háromszáz esztendőt). A hatalmas törzs az utolsó, 1890-re datált, megrendítő villamcsapástól akkorra már kettészakadt, és megállíthatatlanul megindult a pusztulás útján.
Ettől a csapástól számítva alig egy emberöltő alatt jutott el aztán a Normafa halála napjáig. S alig egy-két hónappal ez előtt készülhetett a lapunk hátsó borítóján látható, most előkerült felvétel, május közepén, amikor a fotón felsorakozott állandó kiránduló közösség abban az esztendőben is megkezdte tavaszi túráit.
A fa életútjának – halálútjának – e fázisáról fotográfia jelent meg a Magyarság 1927. évi május közepi számában. Aztán ugyanebben az újságban július közepén – a címlapon! – ott az újabb kép, de már a földből alig kilátszó csonkról. Bevégeztetett.A matuzsálem utóélete is legendák tárgya, újra és újra nekifutnak a kérdésnek: mi lett vele az után, hogy a a Fővárosi Múzeum munkatársai óvatosan leszállították maradékát a hegyről, azzal a céllal, hogy valahogy konzerválják majd, s bekerül a gyűjteménybe. (Egy másik elgondolást Siklóssy ír le Svábhegy könyvében: a konzerválás után „újból visszateszik az eredeti helyére, egy ideépítendő görög stílusú kápolnába”.)
A Margitszigetre fuvarozták, s ott beleállították a japánkertnél díszlő zuhatag, azaz az artézi forrás vizébe. „Csodavíz az – írja Rexa Dezső, egy másik jeles várostörténész a szigetről írott könyvében, 1940-ben – , ha egy pipacsot benne tartanának pár napig, bebalzsamozná valami finom sötét terrakotta színű kőréteggel…” Ám Rexa egyetlen szóval sem utal arra, hogy sikerült volna a kísérlet, sőt hogy egyáltalán sor került rá. Ez pedig közvetve azt bizonyítja, amit más szövegek is tanúsítanak: nem kövült oda a zuhatag háttérfalához, nem vonta be kéreggel, nem konzerválta a gyógyvíz, nem vihették el azután a múzeumba, se a görög stílű kápolnába. Elporladt, szétesett.
Örökre eltűnt az őt másfél századon át versekben, útikönyvekben,
emléktáblákon ünneplő városból. Nyolcvannégy esztendeje, 1927. júniusában.
Forrás: Budapest folyóirat 2011/6 Buza Péter
ÚJJÁSZÜLETHET A BUDAI VÖRÖS
Újjászülethet a hajdan híres vörösbor
Keressük az egykori budai borvidék klasszikusát. Megkíséreljük kékszőlők levéből újra összerakni a hajdan híres cuvée-t, amely az 1730-as évektől az 1870-es évekig a nemzetközi kereskedelmi forgalomban is öregbítette a város dicsőségét. Keressük, kutatjuk, elemezzük, mert újra bevezetnénk − legalábbis Budapest idegenforgalmába − a Budai Vörös (vagy Buda Legendája?) eleinte talán számozott butéliáit. Megkezdődött a házasítási minták kóstolása, minősítése.
Hogy kik a „mi”, akik Buda kultúrtörténetének legújabb kori borfejezetét írjuk, hogy újra színpadra állíthassuk a hajdan híres budait? Sokan vagyunk. Egy asztaltársaság – a Kadarka Kör –, a Budapesti Városvédő Egyesület, a Budapesti Turisztikai Hivatal, de maga a főváros is: Bojár Iván Andrásszorgalmazására a FŐKERT elültetett a Várhegy nyugati oldalán néhányszáz tőkét az itt valaha honos Kadarkából, Kékfrankosból. Szakemberek s szakintézmények: Szentesi József, a Kézműves Borok Házának gazdája, a budafoki Soós Borászati Iskola és tangazdasága (hisz ez a térség is a klasszikus budai vörös hazája), a Budapesti Corvinus Egyetem, s hamarosan talán Hegyvidék meg Óbuda önkormányzata.
Ha ennyien bábáskodnak egy projekt körül, el is veszhet persze a gyerek, de – s reméljük, most mégis ez a kivételes eset történik meg – föl is nőhet. És hozzájárul majd a nyugdíjunkhoz. Mert egy ilyen vállalkozás, könnyű belátni, idővel üzleti szempontból is hasznot hozhat, mondjuk például a főváros idegenforgalmának konyhájára.
Ha ennyien bábáskodnak egy projekt körül, el is veszhet persze a gyerek, de – s reméljük, most mégis ez a kivételes eset történik meg – föl is nőhet. És hozzájárul majd a nyugdíjunkhoz. Mert egy ilyen vállalkozás, könnyű belátni, idővel üzleti szempontból is hasznot hozhat, mondjuk például a főváros idegenforgalmának konyhájára.
A nemzetközi borkultúrának és -kereskedelemnek ebben a korszakában, amikor a vörösbor évtizedek óta hódít, az igényes vendég a különlegest, az egyedit, a máshol nem hozzáférhetőt keresi. Nos, ilyen lehet (ha kitaláljuk, milyen volt) az újraszülető legendás vörösbor.
Kitalálni persze nem könnyű, s az is biztos, hogy nem tudjuk minden jegyét rekonstruálni. Már csak azért sem, mert az elmúlt korok szőlősgazdái csak a 19. századtól kezdték fölfedezni: tudatosan is csinálhatják, amit nemzedékek óta űznek. Az ősi megszokás túl sokat bízott a szerencsés véletlenre. Arról nem is beszélve, hogy a különböző neveken forgalmazott borba – Budai Vörös, Sashegyi Vörös, Budai, Promontori Vörös – nemcsak korszakonként, de akár évenként is más-más arányban került be az egyes fajták változó minőségű termése. Vagyis még esztendőről-esztendőre sem lehetett azonos a cuvée-ben megjelenő összetevők aránya. Ráadásul az is kérdés: melyek tulajdonképpen ezek a fajták?
Kadarka – Csóka – Kékfrankos
A klasszikus budai borvidék többször átrajzolt földrajzi területe a Zsámbéki medencétől a Dunáig terjedő sáv Pomáz és Nagytétény közötti szakasza, központjában a Budai-hegységgel. A magyar és a budai bor nemzetközileg is jegyzett dicsőséges korszakának hajnalától és bő háromszáz évig a Kadarka volt itt az uralkodó kékszőlő-fajta – éspedig vélhetően féltucatnyi-tucatnyi változata ennek a rendkívül jól alkalmazkodó, szinte minden körülmények között életképes kultúrnövénynek.
Borának legjellegzetesebb élvezeti jegye összetéveszthetetlen, fűszeres illata-zamata. Könnyű, „beszélgetős” ital, remekül illik a magyarosnak mondott paprikás ételekhez. Színe – évjárattól, klóntól és terroire-tól függően – a világospirostól a rubinvörösig s az annál is mélyebb színekig terjed. A bogyó héja festékanyagban szegény, savai szelídek, de ugyanakkor mindent tud, amit kékszőlőből ki lehet hozni. Remek rozé, csodás siller, magas alkoholtartalmú, mély színű vörös, de még aszú is készíthető belőle (mint Ménesen ma is, vagy a Szerémségben, sőt Budán valamikor). Ezer arca van, s ezek mind szimpatikusak. Mindehhez még azt is hozzátehetjük: ezt a szőlőfajtát, amely délről, délkeletről érkezett hozzánk talán már a 14. században, gyakorlatilag csak a Kárpát-medencében ismerik.
Kitalálni persze nem könnyű, s az is biztos, hogy nem tudjuk minden jegyét rekonstruálni. Már csak azért sem, mert az elmúlt korok szőlősgazdái csak a 19. századtól kezdték fölfedezni: tudatosan is csinálhatják, amit nemzedékek óta űznek. Az ősi megszokás túl sokat bízott a szerencsés véletlenre. Arról nem is beszélve, hogy a különböző neveken forgalmazott borba – Budai Vörös, Sashegyi Vörös, Budai, Promontori Vörös – nemcsak korszakonként, de akár évenként is más-más arányban került be az egyes fajták változó minőségű termése. Vagyis még esztendőről-esztendőre sem lehetett azonos a cuvée-ben megjelenő összetevők aránya. Ráadásul az is kérdés: melyek tulajdonképpen ezek a fajták?
Kadarka – Csóka – Kékfrankos
A klasszikus budai borvidék többször átrajzolt földrajzi területe a Zsámbéki medencétől a Dunáig terjedő sáv Pomáz és Nagytétény közötti szakasza, központjában a Budai-hegységgel. A magyar és a budai bor nemzetközileg is jegyzett dicsőséges korszakának hajnalától és bő háromszáz évig a Kadarka volt itt az uralkodó kékszőlő-fajta – éspedig vélhetően féltucatnyi-tucatnyi változata ennek a rendkívül jól alkalmazkodó, szinte minden körülmények között életképes kultúrnövénynek.
Borának legjellegzetesebb élvezeti jegye összetéveszthetetlen, fűszeres illata-zamata. Könnyű, „beszélgetős” ital, remekül illik a magyarosnak mondott paprikás ételekhez. Színe – évjárattól, klóntól és terroire-tól függően – a világospirostól a rubinvörösig s az annál is mélyebb színekig terjed. A bogyó héja festékanyagban szegény, savai szelídek, de ugyanakkor mindent tud, amit kékszőlőből ki lehet hozni. Remek rozé, csodás siller, magas alkoholtartalmú, mély színű vörös, de még aszú is készíthető belőle (mint Ménesen ma is, vagy a Szerémségben, sőt Budán valamikor). Ezer arca van, s ezek mind szimpatikusak. Mindehhez még azt is hozzátehetjük: ezt a szőlőfajtát, amely délről, délkeletről érkezett hozzánk talán már a 14. században, gyakorlatilag csak a Kárpát-medencében ismerik.
Tudjuk róla azt is, hogy többnyire alacsony alkoholtartalma és szerény tanninja miatt általában nem tartható el sokáig. Ami azt is jelenti, hogy nagy távolságokra szállítani többnyire kockázatos. Márpedig már a 18. század második felében is viszik mint a cukrot mindenfelé Budáról, a város polgárai pedig mustjával adóznak a civitasnak, amely elsősorban az ebből származó bevételre alapozza a közösség gazdálkodását.
Ezért aztán egészen nyilvánvaló, hogy a 18. századba forduló Buda-vidéki szőlőgazdálkodás, borászkodás nem ezzel az egyetlen, bár a túlnyomó mennyiséget szolgáltató fajtával dolgozik. Társítja egy olyannal, amelynek jóvoltából a bor hosszabb életűvé válik, és bírja az utazást.
Kéznél volt egy őshonosként ismert magyar fajta: a Csókaszőlő (hívják Rácfeketének, Vadfeketének, Cigányszőlőnek is), amelynek gazdag a festéktartalma, cseresebb-savasabb, így konzerválja, tartóssá teszi a bort, amihez hozzáadják.
Egészen biztosak lehetünk abban, hogy a gazdák a budai vörösbort évszázadokon át a Kadarkával együvé szüretelt Csókából erjesztették, de az is egyértelmű, hogy ez utóbbi csak „adalék” az összetevők közt, a török után mindent elsöprő telepítéssel divatossá váló Kadarka mellett.
Viszonylag késői bizonyítéka ennek a ténynek Görög Demeter 1829-ben kinyomtatott hosszú című s a szőlőfajokat leíró „Lajstroma”, amelynek Budáról szóló néhány sora éppen ezt rögzíti, mint nyilvánvalóan több nemzedéknyi tapasztalatot: Buda „gránát színű borával – írja – már régen tetemes kereskedést űznek a külső országokban is. Legjobb szőllőfaj a mellyből itt a veres bor készül és mellyel a szőlőknek nagyobb része bé van ültetve, a fekete kadarka, utána való a kleinschwarze, másutt rátz vagy vadfekete, tzigány szőlő.” És megjegyzi még a Kadarkáról, hogy errefelé „schwarze katarker a neve, [ez] a kadarkából tsinált szó. Ez adja a jóféle veres budai bort. Aszszúja is van a jó esztendőkben.”
Ez a fogalmazás megengedi persze, hogy az eddig említetteken túl más kékszőlők ugyancsak előfordulhattak a budai hegyekben (erre ugyancsak találunk adatokat a szakirodalomban). Elsősorban a Vörös Dinkára gondolunk. „Dinka, piros. – írja Görög – Syrmiumból[Szerémség], a Kárlovitzi hegyekről való, a hol czervena Dinka nevet adtak neki. Enni s tartani is jó. Ebből szűrik a jóféle Kárlovitzi rózsa-színű vagy Kástélyos (Schiller) … nevű bort.”
A budai szőlőiskola 1844-ben kelt „Lajstroma” is megemlékezik erről a fajtáról. „Buda vidékén termesztették a kék dinkát, későn érő, sötétkék bogyós … Esztergom vidékén volt különösen elterjedt a vörös dinka, fürtje közepes, laza, bogyói közepesen nagyok, jó borszőlő is – de főleg csemege.” És másutt: „Vörös dinka. Sűrű szemű, fürtje nagy, szeme tömött, jókor érik, édes, kellemes, bőven terem, magában is jeles, tartós bort ad.”
Minden esetre Görög a Kék Dinkát kapcsolja Budához: az pedig – más forrás elárulja – borászati szempontból nem éppen szerencsés fajtaváltozat, ellentétben a kiválóan alkalmas Vörössel. Utóbbi – és egyébként maga a Dinka – szintén ősi szőlőfajtánk, a Kékfrankosról azonban ugyanez nem mondható el. Magyarországi meghonosításáról szinte semmit sem tudunk. A szakírók véleménye (egy-két kivételtől eltekintve) csak abban egyezik meg, hogy valószínűleg a 19. században történhetett.
A horvátországi Lemberg nevű település a fajta eredeti névadója. Blauer Lemberger, Blauer Limberger, Blau frankisch Frankovka, Moravka a hasonnevei. Németországban kizárólag Württemberg tartományban termesztik – Stomberg, Entztal környékén –, de ott is csak a 19. század közepétől. Innen terjedhetett át az osztrák tartományokba, ahonnan aztán tovább vándorolt hozzánk.
Néhányan – még ma is, olykor a népszerű szakkönyvek is – a Nagyburgundival azonosítják. Tévesen: az egy másik fajta, illetve fajtacsoport, de bizonyíthatóan francia eredetű (Burgundiai gamay, Gamay Noir, Pinot noir). A Kékfrankos neve – noha van olyan álláspont, ez is francia – nem erre a származásra utal. Vélhetően inkább a borok középkorban szokásos osztályázására, amely a jót, sikereset Frank-bornak, a rosszakat (nagyobb dicsőségünkre) Heunische (Hunn) bornak mondta.
A Kékfrankos mély tónusú, savhangsúlyos, nem túl intenzív illatú bort ad. Cserzőanyag-tartalma nagyobb a Kadarkáénál, közepes testű, meggyes-gyümölcsös karakterű. „Beszélgetősnek” minősíti ezt is a modern irodalom, s a paprikás ételekhez ajánlja. Bizonyos fokig tehát „testvérek” a fajták, ha nem is genetikai állományukat, de használati-gasztronómai jellegzetességeiket tekintve. Amit bizonyos tekintetben alátámaszt a tény, hogy Kozma Pál, a fajtanemesítés modernkori klasszikusa 1951-ben a Kékfrankos és a Kadarka keresztezéséből állította elő „CS. 162” jelű új szőlőjét. Erről azt mondja az irodalom, hogy bora fűszeres zamatú, s ez a karakter harmonikusan vegyül a Kékfrankos gyümölcsösségével. Ez utóbbi egészen sötét, szinte fekete színű bort ad. Közelebb áll a bíborlilához, mint a vöröshöz.
Egyetlen korai adatot ismerünk a budai bor színéről. Görög Demeter hasonlítja a gránátéhoz. E féldrágakő vöröse: lilás, barnás, mély. A kadarka viszont világosvörös, rubinra emlékeztet (az ékszerész szakma a rubin színét galambvér-vörösnek is mondja).
Ami mindebből adódik: az elhíresült budai vörösborban egészen biztosan volt Csóka. És talán, de főleg a 19. század közepétől a szintén festő hatású, a savtartalmat gazdagító, a szállíthatóságot segítő Kékfrankos is. 1844-ben a budai lajstrom csupa jót ír róla: „Fürtje középszerű, szeme jókora, igen édes, tele fűszerrel, igen termékeny s idején érő, nem csak jeles asztali, hanem finom bornak is alkalmatos szőlő.”Legyen hatvan-hetven százalék
Ha összegezzük az eddigieket – és nem térünk ki más kékszőlő-fajtákra, amelyek egészen biztosan csak a 19. század utolsó harmadától kezdtek elterjedni a budai borvidéken (Oportó, a burgundiak, a filoxéra után a veszélyessége miatt később betiltott, direkttermő Otelló) –, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a budai vörös dicsőségének kétszáz esztendejében igen nagy valószínűséggel sokáig a Kadarka és a Csóka, az 1860-as évektől pedig a Kadarka, a Csóka és a Kékfrankos cuvée-je volt.
Az arányokról egyetlen adatot ismerünk, az a 19. század hatvanas éveiből való és a Budai Vörös egyik változatáról, a Promontori Veresről mondja: hetven százaléka Kadarka, harminc százaléka Csóka. Nem gondoljuk, hogy ez az arány alapvetően megváltozott volna a szőlőket kipusztító, a nyolcvanas évekre háborút nyert szőlőgyökértetű győzelme előtt. Csak annyi történhetett, hogy nagyjából másfél évszázada a Csóka körülbelül harminc százalékából egyre nagyobb részt szakított ki magának a Kékfrankos, s talán a Kadarka hetvenjéből is „átvállalt” valamennyit. De soha se annyit, hogy ennek a budai „hungaricum” italnak legfőbb és vonzó karakterjegyét, jellegadó fűszerességét háttérbe szorítsa.
A végkövetkeztetés: az újjászülető budai veresborban a Kadarka aránya nem csökkenhet hatvan százalék alá, sőt! s a másik két összetevőt illetően szorgos kóstolással lehet majd aztán kimondani, melyikből mennyi kell ahhoz, hogy a végén mindent tudjon, amit tudnia kell.
A Kadarka Kör – a Kézműves Borok Háza és a Corvinus Egyetemhez tartozó Soós István Borászati Szakiskola boraival – idén februárban meg is kezdte a a házasított minták értékelését. A kóstolás során a legkedvesebbnek, a megkívánt összhatásnak legmegfelelőbbnek a 4. számú minta bizonyult, amelyben a Kadarka, Kékfrankos, Csóka aránya: 60-30-10 százalék.
De nyilvánvalóan nem ez az utolsó szó, amit ebben az ügyben ki lehet mondani. És azt nem is a Kadarka Körnek kell kimondania, hanem azoknak, akik megteremtik majd az újjászülető különlegesség telepítési-termesztési hátterét a budai borvidék dűlőiben. Erre nézvést szintén megtörténtek az első lépések.
Telepítés a Várhegyen, Budafokon
Tavaly késő ősszel a FŐKERT a budafoki szakiskola hozzáértő segítségével és – ami a szőlőt illeti – Szentesi József alanyaival, kis részben Kadarkát, nagyobb részben Kékfrankost telepített egy valamivel több mint fél hektárnyi területre a Várhegy nyugati lejtőjén, a Szent György tér alatt.
Körülkerítése remélhetőleg megoldja majd azokat a gondokat, amelyek a közterületi státusból adódóan ma még kérdésessé teszik, lesz-e itt ép növényi állomány s még termés is. De ha sikerül kézben tartani a terület és tőkesorainak sorsát, arra mindenképpen alkalmas lesz ez a telepítés, hogy mintegy történelmi kertként, kirakatként mutassa meg a Várnegyed vendégeinek a valamikori vörösbor termesztésének hagyományos kultúráját, és színpadot kínálhat azoknak az eseményeknek is, amelyek jeles napokként, hetekként a borhoz és Budapesthez kapcsolódnak.
Közben arról is megkezdődtek az egyeztetések, hogy a Költő utcai Jókai-kertben – amelynek most számos gazdája, kezelője és tulajdonosa van, és ez egyáltalán nem könnyíti meg a szervezkedők dolgát – újra legyen szőlő. Aminthogy volt, évtizedeken át, a természetbe és a kastélyosba belehabarodott prózaköltő keze alatt 1860 és 1900 között.
Feljegyzései, a szőlészetről, borászatról, a gyümölcsös szakszerű gondozásáról szóló munkái nyomán pontosan tudjuk: kedvence a siller volt. S azt is, hogy a Kadarka természeténél fogva a leginkább éppen ennek az elkészítésére alkalmas.
Jókai Mór svábhegyi, orbánhegyi és kútvölgyi, összesen hat holdnyi szőlőbirtokának állományát összeírva úgy tűnik, szinte kizárólag ez a fajta volt a kékszőlője.
S némi Vörös Dinka. Ezekhez az 1870-es évektől az Oportó, 1890-től az Otelló társult. Ezzel a telepítési választékkal Jókai a svábhegyi sváb gazdák hagyományait követte.
A valamikor Jókai-kert épületei közül ma már csak az egykori majorház áll. Alatta pince, amit a gazda 1865-ben vájatott a hegy kövébe. Használható borérlelő helyiség lehetne újra, ha a kertnek azon a mintegy 0,4 hektárján, amely ma lényegében üresen ereszkedik le a Költő utca alsó szakaszához (s amelyen épp a szőlő virult Jókai idejében), újra Kadarkát ültetnének. Az intézményben szerény jelenlétével éppen csak megtűrt Petőfi Irodalmi Múzeum is több teret nyerne így tevékenységéhez, élő emlékhelyen ápolhatná az egykori gazda örökségét. S ha a teljes program végkifejleteként kiépülne egy – persze rendhagyó – budai borút, ez a kert a magyar szellemi örökségnek, a magyar kultúrának büszkén vállalható, sikeres állomása lehetne.
Budafokon, a Jósika utcában található a Budapesti Corvinus Egyetem szakiskolájának négy hektáros tangazdasága. A sok fajta között természetesen itt is megtalálható a Kadarka meg a Kékfrankos: most ezek arányának növelését tervezik, kiegészítve a Csóka telepítésével. Ennek szaporítóanyaga, bora a régi magyar történelmi fajtákkal szenvedélyesen kísérletező Szentesi József nadapi szőlőjéből való (ma a Velencei-hegységnek ez a része is az Etyek-Budai borvidékhez tartozik).
Nagytétényben van egy másik, szőlőtelepítésre kiválóan alkalmas, ma lényegében kihasználatlan négyhektáros terület is. Ha az önkormányzat támogatja a borászati szakiskola elképzelését, az ehhez a programhoz igazodó telepítésbe kezdhetnének itt is, kialakítva a kereskedelmileg is értékelhető mennyiségű Budai Vörös termesztésének tényleges bázisát.
Ennek a spirituális konzorciumnak aztán, a további lépéseket az érdeklődéshez igazítva, volna még mit keresni, újabb kerteket találni a fővárost körülvevő hegyek koszorújában. Például Óbudán. Ez volna – nem kevesebb és nem több – a Budapesti Városvédő Egyesület és a Kadarka Kör közös koncepciója. Ami most már a Corvinusé, a szakiskoláé, az ügyben érintett önkormányzatoké, borászatoké, az idegenforgalom hivatalaié is.
Kerek történet. Elmesélve. Ha aztán jelenné és jövővé válik, s életre kelhet a legenda, Budapestnek magának is volna végre egy igazi sikertörténete.
Budapest folyóirat 2011/3 Buza Péter
Ezért aztán egészen nyilvánvaló, hogy a 18. századba forduló Buda-vidéki szőlőgazdálkodás, borászkodás nem ezzel az egyetlen, bár a túlnyomó mennyiséget szolgáltató fajtával dolgozik. Társítja egy olyannal, amelynek jóvoltából a bor hosszabb életűvé válik, és bírja az utazást.
Kéznél volt egy őshonosként ismert magyar fajta: a Csókaszőlő (hívják Rácfeketének, Vadfeketének, Cigányszőlőnek is), amelynek gazdag a festéktartalma, cseresebb-savasabb, így konzerválja, tartóssá teszi a bort, amihez hozzáadják.
Egészen biztosak lehetünk abban, hogy a gazdák a budai vörösbort évszázadokon át a Kadarkával együvé szüretelt Csókából erjesztették, de az is egyértelmű, hogy ez utóbbi csak „adalék” az összetevők közt, a török után mindent elsöprő telepítéssel divatossá váló Kadarka mellett.
Viszonylag késői bizonyítéka ennek a ténynek Görög Demeter 1829-ben kinyomtatott hosszú című s a szőlőfajokat leíró „Lajstroma”, amelynek Budáról szóló néhány sora éppen ezt rögzíti, mint nyilvánvalóan több nemzedéknyi tapasztalatot: Buda „gránát színű borával – írja – már régen tetemes kereskedést űznek a külső országokban is. Legjobb szőllőfaj a mellyből itt a veres bor készül és mellyel a szőlőknek nagyobb része bé van ültetve, a fekete kadarka, utána való a kleinschwarze, másutt rátz vagy vadfekete, tzigány szőlő.” És megjegyzi még a Kadarkáról, hogy errefelé „schwarze katarker a neve, [ez] a kadarkából tsinált szó. Ez adja a jóféle veres budai bort. Aszszúja is van a jó esztendőkben.”
Ez a fogalmazás megengedi persze, hogy az eddig említetteken túl más kékszőlők ugyancsak előfordulhattak a budai hegyekben (erre ugyancsak találunk adatokat a szakirodalomban). Elsősorban a Vörös Dinkára gondolunk. „Dinka, piros. – írja Görög – Syrmiumból[Szerémség], a Kárlovitzi hegyekről való, a hol czervena Dinka nevet adtak neki. Enni s tartani is jó. Ebből szűrik a jóféle Kárlovitzi rózsa-színű vagy Kástélyos (Schiller) … nevű bort.”
A budai szőlőiskola 1844-ben kelt „Lajstroma” is megemlékezik erről a fajtáról. „Buda vidékén termesztették a kék dinkát, későn érő, sötétkék bogyós … Esztergom vidékén volt különösen elterjedt a vörös dinka, fürtje közepes, laza, bogyói közepesen nagyok, jó borszőlő is – de főleg csemege.” És másutt: „Vörös dinka. Sűrű szemű, fürtje nagy, szeme tömött, jókor érik, édes, kellemes, bőven terem, magában is jeles, tartós bort ad.”
Minden esetre Görög a Kék Dinkát kapcsolja Budához: az pedig – más forrás elárulja – borászati szempontból nem éppen szerencsés fajtaváltozat, ellentétben a kiválóan alkalmas Vörössel. Utóbbi – és egyébként maga a Dinka – szintén ősi szőlőfajtánk, a Kékfrankosról azonban ugyanez nem mondható el. Magyarországi meghonosításáról szinte semmit sem tudunk. A szakírók véleménye (egy-két kivételtől eltekintve) csak abban egyezik meg, hogy valószínűleg a 19. században történhetett.
A horvátországi Lemberg nevű település a fajta eredeti névadója. Blauer Lemberger, Blauer Limberger, Blau frankisch Frankovka, Moravka a hasonnevei. Németországban kizárólag Württemberg tartományban termesztik – Stomberg, Entztal környékén –, de ott is csak a 19. század közepétől. Innen terjedhetett át az osztrák tartományokba, ahonnan aztán tovább vándorolt hozzánk.
Néhányan – még ma is, olykor a népszerű szakkönyvek is – a Nagyburgundival azonosítják. Tévesen: az egy másik fajta, illetve fajtacsoport, de bizonyíthatóan francia eredetű (Burgundiai gamay, Gamay Noir, Pinot noir). A Kékfrankos neve – noha van olyan álláspont, ez is francia – nem erre a származásra utal. Vélhetően inkább a borok középkorban szokásos osztályázására, amely a jót, sikereset Frank-bornak, a rosszakat (nagyobb dicsőségünkre) Heunische (Hunn) bornak mondta.
A Kékfrankos mély tónusú, savhangsúlyos, nem túl intenzív illatú bort ad. Cserzőanyag-tartalma nagyobb a Kadarkáénál, közepes testű, meggyes-gyümölcsös karakterű. „Beszélgetősnek” minősíti ezt is a modern irodalom, s a paprikás ételekhez ajánlja. Bizonyos fokig tehát „testvérek” a fajták, ha nem is genetikai állományukat, de használati-gasztronómai jellegzetességeiket tekintve. Amit bizonyos tekintetben alátámaszt a tény, hogy Kozma Pál, a fajtanemesítés modernkori klasszikusa 1951-ben a Kékfrankos és a Kadarka keresztezéséből állította elő „CS. 162” jelű új szőlőjét. Erről azt mondja az irodalom, hogy bora fűszeres zamatú, s ez a karakter harmonikusan vegyül a Kékfrankos gyümölcsösségével. Ez utóbbi egészen sötét, szinte fekete színű bort ad. Közelebb áll a bíborlilához, mint a vöröshöz.
Egyetlen korai adatot ismerünk a budai bor színéről. Görög Demeter hasonlítja a gránátéhoz. E féldrágakő vöröse: lilás, barnás, mély. A kadarka viszont világosvörös, rubinra emlékeztet (az ékszerész szakma a rubin színét galambvér-vörösnek is mondja).
Ami mindebből adódik: az elhíresült budai vörösborban egészen biztosan volt Csóka. És talán, de főleg a 19. század közepétől a szintén festő hatású, a savtartalmat gazdagító, a szállíthatóságot segítő Kékfrankos is. 1844-ben a budai lajstrom csupa jót ír róla: „Fürtje középszerű, szeme jókora, igen édes, tele fűszerrel, igen termékeny s idején érő, nem csak jeles asztali, hanem finom bornak is alkalmatos szőlő.”Legyen hatvan-hetven százalék
Ha összegezzük az eddigieket – és nem térünk ki más kékszőlő-fajtákra, amelyek egészen biztosan csak a 19. század utolsó harmadától kezdtek elterjedni a budai borvidéken (Oportó, a burgundiak, a filoxéra után a veszélyessége miatt később betiltott, direkttermő Otelló) –, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a budai vörös dicsőségének kétszáz esztendejében igen nagy valószínűséggel sokáig a Kadarka és a Csóka, az 1860-as évektől pedig a Kadarka, a Csóka és a Kékfrankos cuvée-je volt.
Az arányokról egyetlen adatot ismerünk, az a 19. század hatvanas éveiből való és a Budai Vörös egyik változatáról, a Promontori Veresről mondja: hetven százaléka Kadarka, harminc százaléka Csóka. Nem gondoljuk, hogy ez az arány alapvetően megváltozott volna a szőlőket kipusztító, a nyolcvanas évekre háborút nyert szőlőgyökértetű győzelme előtt. Csak annyi történhetett, hogy nagyjából másfél évszázada a Csóka körülbelül harminc százalékából egyre nagyobb részt szakított ki magának a Kékfrankos, s talán a Kadarka hetvenjéből is „átvállalt” valamennyit. De soha se annyit, hogy ennek a budai „hungaricum” italnak legfőbb és vonzó karakterjegyét, jellegadó fűszerességét háttérbe szorítsa.
A végkövetkeztetés: az újjászülető budai veresborban a Kadarka aránya nem csökkenhet hatvan százalék alá, sőt! s a másik két összetevőt illetően szorgos kóstolással lehet majd aztán kimondani, melyikből mennyi kell ahhoz, hogy a végén mindent tudjon, amit tudnia kell.
A Kadarka Kör – a Kézműves Borok Háza és a Corvinus Egyetemhez tartozó Soós István Borászati Szakiskola boraival – idén februárban meg is kezdte a a házasított minták értékelését. A kóstolás során a legkedvesebbnek, a megkívánt összhatásnak legmegfelelőbbnek a 4. számú minta bizonyult, amelyben a Kadarka, Kékfrankos, Csóka aránya: 60-30-10 százalék.
De nyilvánvalóan nem ez az utolsó szó, amit ebben az ügyben ki lehet mondani. És azt nem is a Kadarka Körnek kell kimondania, hanem azoknak, akik megteremtik majd az újjászülető különlegesség telepítési-termesztési hátterét a budai borvidék dűlőiben. Erre nézvést szintén megtörténtek az első lépések.
Telepítés a Várhegyen, Budafokon
Tavaly késő ősszel a FŐKERT a budafoki szakiskola hozzáértő segítségével és – ami a szőlőt illeti – Szentesi József alanyaival, kis részben Kadarkát, nagyobb részben Kékfrankost telepített egy valamivel több mint fél hektárnyi területre a Várhegy nyugati lejtőjén, a Szent György tér alatt.
Körülkerítése remélhetőleg megoldja majd azokat a gondokat, amelyek a közterületi státusból adódóan ma még kérdésessé teszik, lesz-e itt ép növényi állomány s még termés is. De ha sikerül kézben tartani a terület és tőkesorainak sorsát, arra mindenképpen alkalmas lesz ez a telepítés, hogy mintegy történelmi kertként, kirakatként mutassa meg a Várnegyed vendégeinek a valamikori vörösbor termesztésének hagyományos kultúráját, és színpadot kínálhat azoknak az eseményeknek is, amelyek jeles napokként, hetekként a borhoz és Budapesthez kapcsolódnak.
Közben arról is megkezdődtek az egyeztetések, hogy a Költő utcai Jókai-kertben – amelynek most számos gazdája, kezelője és tulajdonosa van, és ez egyáltalán nem könnyíti meg a szervezkedők dolgát – újra legyen szőlő. Aminthogy volt, évtizedeken át, a természetbe és a kastélyosba belehabarodott prózaköltő keze alatt 1860 és 1900 között.
Feljegyzései, a szőlészetről, borászatról, a gyümölcsös szakszerű gondozásáról szóló munkái nyomán pontosan tudjuk: kedvence a siller volt. S azt is, hogy a Kadarka természeténél fogva a leginkább éppen ennek az elkészítésére alkalmas.
Jókai Mór svábhegyi, orbánhegyi és kútvölgyi, összesen hat holdnyi szőlőbirtokának állományát összeírva úgy tűnik, szinte kizárólag ez a fajta volt a kékszőlője.
S némi Vörös Dinka. Ezekhez az 1870-es évektől az Oportó, 1890-től az Otelló társult. Ezzel a telepítési választékkal Jókai a svábhegyi sváb gazdák hagyományait követte.
A valamikor Jókai-kert épületei közül ma már csak az egykori majorház áll. Alatta pince, amit a gazda 1865-ben vájatott a hegy kövébe. Használható borérlelő helyiség lehetne újra, ha a kertnek azon a mintegy 0,4 hektárján, amely ma lényegében üresen ereszkedik le a Költő utca alsó szakaszához (s amelyen épp a szőlő virult Jókai idejében), újra Kadarkát ültetnének. Az intézményben szerény jelenlétével éppen csak megtűrt Petőfi Irodalmi Múzeum is több teret nyerne így tevékenységéhez, élő emlékhelyen ápolhatná az egykori gazda örökségét. S ha a teljes program végkifejleteként kiépülne egy – persze rendhagyó – budai borút, ez a kert a magyar szellemi örökségnek, a magyar kultúrának büszkén vállalható, sikeres állomása lehetne.Budafokon, a Jósika utcában található a Budapesti Corvinus Egyetem szakiskolájának négy hektáros tangazdasága. A sok fajta között természetesen itt is megtalálható a Kadarka meg a Kékfrankos: most ezek arányának növelését tervezik, kiegészítve a Csóka telepítésével. Ennek szaporítóanyaga, bora a régi magyar történelmi fajtákkal szenvedélyesen kísérletező Szentesi József nadapi szőlőjéből való (ma a Velencei-hegységnek ez a része is az Etyek-Budai borvidékhez tartozik).
Nagytétényben van egy másik, szőlőtelepítésre kiválóan alkalmas, ma lényegében kihasználatlan négyhektáros terület is. Ha az önkormányzat támogatja a borászati szakiskola elképzelését, az ehhez a programhoz igazodó telepítésbe kezdhetnének itt is, kialakítva a kereskedelmileg is értékelhető mennyiségű Budai Vörös termesztésének tényleges bázisát.
Ennek a spirituális konzorciumnak aztán, a további lépéseket az érdeklődéshez igazítva, volna még mit keresni, újabb kerteket találni a fővárost körülvevő hegyek koszorújában. Például Óbudán. Ez volna – nem kevesebb és nem több – a Budapesti Városvédő Egyesület és a Kadarka Kör közös koncepciója. Ami most már a Corvinusé, a szakiskoláé, az ügyben érintett önkormányzatoké, borászatoké, az idegenforgalom hivatalaié is.
Kerek történet. Elmesélve. Ha aztán jelenné és jövővé válik, s életre kelhet a legenda, Budapestnek magának is volna végre egy igazi sikertörténete.
Budapest folyóirat 2011/3 Buza Péter
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)