1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2014. május 15., csütörtök

EGY RÉGI JÓ KORCS MAROSHOZ.
(Baráti megemlékezésül.)

Ott, hol annyi jókedv  forra egybe olykor,
Melynek éltetője te valál mindétig, —
Ott, hol lelkeinket nem mindig a jó bor
Hozta hullámzásba, de vidám vendégid —
S hol — de hogy ne mondjak többet —
gyakorta
Addig ittunk, a mig ránk virradt a reggel,
Mig áldott két kezed a bort egyre hordta —
Berontok tehozzád élénk képzetemmel.
Légy hát üdvözölve, régi jó barátom,
Akinél nem egyszer voltam én is vendég;
Most is épen sürögsz s forogsz, amint látom
                                                    Bár oly vidám zajjal szobáid nem telvék.
                                                     S   most te sem vagy az, ki még akkoron voltál,


                                             S nem iszol már fűvel-fával barátságot,
                                             No mert hiszen tudod, velem is azt ittál,
                                             S mi voltam én akkor, tán magad is látod.
                                             De beszéljünk másról; magyarázd meg nékem,
                                             Mi az oka, hogy e ház oly hangtalan most?.. .
                                             Ugye nem tudod? no én hát elbeszélem,
                                             Mert lásd, a sors hozzánk gyakran igen pajkos...
                                             Most is az volt, s ime játéknak vivé el
                                             Tőled a jókedvet — sokkal többet tőlem;
                                             De a tiedet még megunja idővel,
                                             S visszahozza szépen — de nekem többé nem!...
                                             De mint látom, ismét olyakat beszélek,
                                             Amik legkevésbbé érthetők előtted;
                                             Legisjobb lesz itt, ha mindjárt másra térek —
                                             Vettél-e tehát már azóta sok földet? . . .                                                                                                    Ez is balga kérdés! . . . hogyan vettél volna
                                             Földet is, te lelkes hű emberbarát te,
                                             Ki a szegény művészt, ha roszul ment dolga,
                                             Gyakran felsegíted s ápolád hitelbe.
                                             Ám azért ne búsulj kedves jó barátom,
                                             Megkapod te egykor még ezeknek díját;
                                            A világ sem oly rqssz, aminthogy én látom,
                                            Meg az Isten is jó, és a jóknak jót ád

                                          Maradj, maradj te csak mindig az a régi,
                                          S meglásd, majd a jókedv frigyre lép teveled:
                                          Visszatérnek újra szétzilált vendégid,
                                          S napjaidat újra vidám körben éled.
                                          Addig is tehát, mig egyszer nemsokára
                                          Csak azt veszed észre, hogy lakodba léptem —
                                           S a mi vélem együtt egykor messzeszálla,
                                           Az a jó kedv lészen ekkor is vezérem.
                                           Addig is tehát, mig újra látjuk egymást,
                                           Köszöntsed nevemben a víg czimborákat;
                                           S ha hozzád betérnek, őket bőven ellásd
                                           Jó borral, s beszéddel, mig a kedv elárad . . .
                                           Legyetek vidáman, s emlékezzetek meg
                                           Olykor rólam is a hányatott fiúról,
                                           Ki fölött azóta nem egy barna felleg
                                           Húzódott keresztül mennydörögve rútul . . .
                                           No de mindez elmúlt, s most mint vándor, aki
                                           A távol ködében látja már a várost,
                                           S tudja, hogy legottan czéljához fog érni —
                                           Ugy vagyok én — ámde Isten veletek most!

                                            Benedek Aladár.
                                            Vasárnapi ujság 1865 május 7

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése