1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2014. augusztus 29., péntek

VÁRBAZÁR VÉGLEGES ÁTADÁS 2014 AUG.29, AZAZ MA! VAGY MÉGSEM?!



        A tavaszi választási hajcihő hajrájában pro forma (félkészen) átadott Várbazár projectnél eljött a beharangozott végleges átadás ünnepélyes napja. 
S.N.tabáni lakos, aki a helyszínen élvezte végig a kivitelezés fáradalmait és  korábban optimistán nyilatkozott, ironikus képriportban számol be a dolgok jelen állásáról hitetlenkedve,  hogy ma estére ezeken a helyszíneken utcabál lesz! Persze nagy valószínűséggel elmondható, ilyen állapotok mellett a TEK sem vállalja, hogy az akadályokon keresztül ölben cipeli az ünnepi emelvényhez a prominens előkelőségeket, akiknek  neve már most aranybetükkel van az emléktáblába vésve. Lehet,hogy a sok drága báli ruha hiába készült el időre? Vagy az építők mára virradóra csodát tesznek?












2014. augusztus 27., szerda

ISMERETLEN:TABÁN,KŐMŰVES UTCA


SZERGEJ JESZENYIN: KÉK TŰZESŐ

KRÚDY GYULA: FOGADÓ A RÉGI VILÁGHOZ



1914-ben még kocsmaillat volt Magyarországon.

Származott a kocsmaillat a különböző borjú- és marhapörköltöktől, amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt, aranyhajú, csipkefodros ser társaságában várták gábelfrüstökre az utazót, a legkisebb vendégfogadóban is.

Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók; az életet, nőt és játékot meguntak; a szórakozottak; a hangulatosak; a nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankolikusok; valamint az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy kocsmát a Felvidéken vagy dél felé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítettek - de a mesterségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak meg a magyarországi fogadókban: enni, inni mindig lehetett e helyeken, amelyek a "Magyar Koroná"-hoz, az "Arany Biká"-hoz, a "Zöldfá"-hoz, a "Bárány"-hoz, "Hungáriá"-hoz, a "Tiszá"-hoz és egyéb "ser- és virsliillatú, kedvderítő nevekhez" voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot, aki Sir John Falstaff módjára papirosdarabokra jegyezte fel a kocsmárosnék és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem elmulattatta akár a nagyevő, Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotográfus kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között.

A messzi történelmi időkben, a háború előtt, vidékre utazni még akkor is szívringató cselekedet volt, ha nem várta az embert a gólyafészkes ház és a lugasban pipázó atyafi (a régi Vasárnapi Újság címlapjáról). Az elmúlt vidéki vendégeskedésről majd írunk egyszer, ha élünk, most csak a fogadóknál maradjunk, amelyeknek cégére, setétes folyosója, döngő kapualja, bolthajtásos ebédlője, kipirult arcú fogadósnéja, vendégsége olyan messze van tőlünk, mint egy emlékkönyv megfakult sorai. A régi utazó, aki a magyarországi vendégfogadókban oly ismerős volt, hogy setét éjszaka is név szerint köszöntötték a pályaudvaron a nyalka hotelportások, az omnibuszok aranysapkás hivatalnokai; a tekintélyes derekú, fehér mellényes "főurak" a kávéházban felszólítás nélkül átnyújtották a frakkjuk zsebéből a házi cigarettacsomagot; az ezüstfejű, tiszta fehérneműs, borukat nyelvükön szürcsölgető, konyhájukra hiú, üzleti becsületességükre féltékeny fogadósok kis selyemsapkájukat a kezükbe vették, és örvendeztek a parolának; a bérszolgát többnyire Antonnak nevezték, és az ablak ódon templomra nyílott, ahol vasárnapi reggelen oly tiszta áhítattal szólaltak meg a harangok, hogy az ember feloldozva érezte magát régebbi bűnei alól, és a városbeli elbolondított nők helyett inkább szent életű lelkész ismerőseire gondolt - a régi utazó, ha manapság megszáll a "Biká"-ban, "Bárány"-okban, "Koronák"-ban, éjfél táján bízvást úgy érezheti magát, mint Boz félszemű vigécének a nagybátyja az edinburgh-i kimustrált postakocsik között. Itt is életre kelnek a kísértetek órájában a fehérre terített asztalokon a hatalmas sültek a hízott ökör húsából, sárga, zsírral bőven öntözött kappanok szaladgálnak a tévelygő lábai alatt, a virágkosárral ékesített porcelán levesestál párologva száll át a levegőn, és a kék szegélyű tányér hátán megfeni az evőkést a kiéhezett utas, miután a szalvétát gallérjához dugta. Egyszerre megnépesedik a terem a jókedvű ebédelőkkel. Különböző asztaltársaságok gyülekeznek össze a város szétszórt részeiből.



 A sarokasztaloknál tiszta arcú, színes nyakkendőjű agglegények ülnek immár húsz esztendeje, akik a pecsétgyűrűt a kisujjukon viselik. Mindig ugyanazzal a tréfás megszólítással köszöntik egymást, és a malacfejjel, szárnyassal díszített étlapot nyelvcsettintve veszik a kezükbe, míg a régi pincér előhozza a fogvájóval megjelölt savanyúvizes üveget, az ebéd előtt vagy ebéd után beveendő orvosságot, a megszokott mustárt és a törzsvendég többféle szertartásos eszközét, mint a betűvel ellátott poharat, a karikával átfűzött asztalkendőt, a három deci borok csillogva elfoglalják helyüket, míg a megyei és városi urak hosszú asztalánál a ser járja, amelynek szőkesége ilyenkor szebb bármely asszonyi hajnál. A "ringlik", hagymás halak, félvirslik zaftban, perecek, sóskiflik és császárzsemlyék vidám tréfák, gondtalan évődések között fogyasztatnak. Föllebbvaló és alantas: szívbéli jó barát; polgármester és felesketett írnok tegeződnek; az alispán nemcsak bírája tisztviselőinek, de atyja is. A déli sernél elsimulnak a hivatalbéli súrlódások; barátok, testvérek ők valamennyien. Amott jön zöld kalapjában, macskanadrágjában, agarával a falusi földbirtokos, akit hangos örömmel fogadnak mindenfelé. Szívélyesen nyúlnak elébe a kezek, a fogadós személyesen hozza a frissen csapolt sert. Ő elmondja, hogy milyen lesz a termés - sohase elég jó -, majd meghallgatja a városbeli újságokat. Amott egyéb asztaltársaságok helyezkednek el. Van "Dugó"-asztal, színészek, hírlapírók, széplelkű polgárok asztala. A tanárok külön ülnek. És a katonatisztek ünnepélyesen és feszesen köszöntik egymást. Vidám ebédlőkedv, gondtalan, elsimult arcok, jókedvű kupecek, elméskedő vigécek, megelégedett kereskedők: mindenfelé.

És egyre szól a fogadó harangja. Még mindig jönnek új vendégek a Biasini gyorskocsijával, az omnibusszal, a falusi kocsival, a lóvonattal; jönnek a vidám törzsvendégek vissza a messzi csataterekről, a nedves sírokból, volhiniai nádasokból; szomjasok és éhesek, tehát nyomban jó illatú kenyeret sóznak és paprikáznak, amíg a májgombócos levest az asztalra hozzák a megszokott, kedves pincérek.

Midőn pedig egyet üt az óra, a régi utazó felnyitja szemét a régi fogadóban. Ehetetlen kenyérbe ütközik a keze, idegen katonák ülnek a régi törzsasztalnál, sovány, zsírtalan a konyha, és a szél süvölt, mint a temetőben. A fogadói szobában fényes délben kukorékol a kakas, mert már ő sem tudja, hány óra van.

(1917)

GARZÓ BERTALAN:NAPHEGY UTCAI RÉSZLET




2014. augusztus 24., vasárnap

VENDÉGLŐ A SZOMSZÉDBÓL:POLITISCHE GREISLER

A Gürsch (Budavári) család: Schönau ? Buda ? Budakeszi
2013. február 08.

Egy dédunoka visszaemlékezései.....

(A cikk átvétel a BUDAKESZI HÍRMODÓ-ból)


Nem biztos, hogy könnyű helyzetben vagy, ha egy színvonalas havilapban kapsz egy rovatot, amely egy általad rajongásig szeretett, nagyon érdekesnek talált témáról szól. Ugyanis nagy a kísértés, hogy magad felé hajlítsd "kis kezed", és a saját felmenőidről (is) írj?
Remélem, nem fogja szó érni a ház elejét, amiért most én is ezt teszem. Anyai nagymamám családjáról fogok megosztani néhány érdekességet, mert remélem, hogy más is érdekesnek találja majd a ?Gürsch-sztorit?. És hogy ínyencek is élvezhessék, egy recepttel is megspékelem soraimat.
Mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy a Gürsch egy szép név. Sőt! Dédapám is így gondolhatta, mert 1935 nyarán Budavárira magyarosított. 5 évvel később a mostoha nagymamája is meghalt, onnantól kezdve a nevet Magyarországon már nem viselte senki, ma pedig már ilyen névvel ellátott sírhely sem található a Kárpát-medencében. De kik is voltak ezek a Gürschök?
A család származási helye Schönau bei Neutitschen, mai nevén: Nový Jičín. Ebből a morvaországi kisvárosból települt Budára 1849-50 körül egy akkor kb. 35 éves, tehetős, házas, de gyermektelen úriember, a későbbi vendéglős ?Gürsch apó?: Johann Gürsch (1814?1881). Nemcsak a felesége, hanem a sógornője és annak gyermekei is jöttek vele. Erről a kb. 160 évvel ezelőtti átköltözésről, annak körülményeiről, konkrét okairól semmit sem tudunk, csak annyit, hogy nyilván alaposan elő volt készítve. Gürsch úr ugyanis nyomban vett egy nagyobbacska házat a budai Várban, az Országház utcában, és nyitott egy szatócsboltot ? az 1857-es címtár szerint a Krisztinaváros 2. számú házában, vagyis a templom közvetlen közelében.

Legalább részben értjük már, hogy későbbi híres vendéglőjére miért ragasztotta ? ő vagy a vendégsereg? ? a ?der Politische Greisler?, azaz ?a Politikus Szatócs? nevet. Ami a jelzőt illeti, talán egyszerűen csak szeretett politikáról beszélgetni, de könnyen meglehet, hogy a névadásban szerepet játszott egy népszerű színdarab, A politikus csizmadia is. Ludvig Holberg norvég-dán író Den Politiske Kandest?ber című, 1722-ben született ötfelvonásos komédiáját 1793-ban mutatták be Pesten (németből magyarítva), majd a 19. században is gyakran játszották. A címszereplő vicces figura Jókai híres élclapjának, az 1858-ban indult Üstökösnek is állandó alakjává vált, a Révai lexikon szerint mint ?a hozzá nem értő politizálás szenvedélyének karrikaturája?. A darabot 1861-ben Molnár György társulata vitte sikerre a Budai Színkörben, amely úgy öt perc járásra volt Gürsch János új vállalkozásától, a Koronaőr utcai vendéglőtől. (Tegyük hozzá mindehhez, hogy a legrégebbi, ma is működő krisztinai vendéglő, a Márványmenyasszony is egy romantikus daljátékról kapta a nevét ? 1837-ben mutatták be ?, de még Lajtai Lajos?Békeffi István 1928-ban bemutatott operettje, A régi nyár címe is vendéglőcégérre került, a szintén szomszédos Gellérthegy utca 3-ban.)





Talán éppen 1861-ben nyergelt át Gürsch János a szatócskodásról a kocsmárosságra? Nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy a ?Greisler? rövid idő alatt a legnépszerűbb budai vendéglők egyike lett.
A hely méreteire csak egy-egy 20. század eleji képeslap alapján következtethetünk. A ?belső részen? nem kimondottan sok, talán 60-70 ember ülhetett le kényelmesen. A kerthelyiség viszont több száz fő befogadására is alkalmas volt, s mivel egy kőhajtásnyira volt a Budai Színkör, ami szezonálisan működött, nagyon úgy tűnik, hogy Herr Gürsch üzlete is tavasztól őszig élte fénykorát, télen pedig takaréklángon várta a jó időt. A korabeli értelmiség kedvelte, és nagy számban látogatta. A Vasárnapi Újság 1885. május 31-i számában erős vita folyt arról, hogy hol mérnek jobb bort: a Zöld Ökörnél, a Politische Greislernél, a Trombitásnál vagy az Utolsó Krajcárnál? Tény és való, hogy őseim vendéglője házias ételei és fergeteges hangulata mellett leginkább legendás májusi boráról híresült el. Ez olyan kuriózumnak számított, hogy Magyar Elek sok évtized múltán, 1916-ban részletesen leírja a receptjét Pesti históriák című könyvében. Most én is megosztom a kedves olvasóval, hátha újra divatba jön a Gürsch-bólé?.


... sokáig visszajár az emlékezet a Politische Greisler udvarára, a rövidnyakú, vérmesen vörös ábrázatú, potrohos Gürsch bácsihoz, akinél nagyobb szeretettel és szakértelemmel sohasem fog senki májusi bort csinálni. Hogyan rakosgatta az öblös levesestálba a gondosan összeválogatott, pirosló szamócaszemeket, szórta rá a törött cukrot, öntötte hegyébe egy-két stampellivel a jófajta curaçaót. Nem takarékoskodott a rubintcsillogású sashegyi vörösborral, kétannyit adott hozzá a fehérből, amelyet gellérthegyi rizlingnek tisztelt a termelője, Kerkápolyi Károly, ráhintett egy csipetnyi ingerlően fűszeres, fehérvirágú Waldmeistert (asperula odorata = szagos erdei müge), s csak azután következett a forrongó, lelkesítő pezsgő - Old England? márkával szállította Pommery & Greno. Most hamar rá a fedőt, egy félóráig senki fia sem nyúlhat hozzá, ennyi idő kell az öreg úr szerint a zseniális keveréknek, hogy mesés harmóniába olvadjon egybe a sok raffináltan nagyszerű íz, illat, zamat? Királyokhoz méltó ital volt a Gürsch apó májusi bora, áhítattal tette az asztalra, s a törzsvendégek áhítattal koccintották vele az első poharat.?
Ha valaki elkészítené, és ne adj? Isten! túlélné, sőt még ízlene is neki, nyugodtan írja meg tapasztalatait szerkesztőségünknek.


De térjünk vissza Gürsch apó személyéhez, aki, mint írtuk, feleségével, sógornőjével és annak gyermekeivel jött magyar földre. Hogy profi vendéglátós volt, az a fentiek tükrében cseppet sem kétséges, de hogy ?vállalkozóbb kedvű? volt a nagy átlagnál, azt az is bizonyítja, hogy röviddel megözvegyülése után, 1873-ban feleségül vette saját, 25 éves unokahúgát, testvérének gyermekét, Gürsch Magdolnát (1848?1925), esküvőjük bejegyzése megtalálható a Mátyás-templom házassági anyakönyvében. De ne ijedjen meg a kedves olvasó: e sorok írója (és családja) nem ebből a vérvonalból származik, mert ez érthető okok miatt kihalt, hanem az unokaöcs, Gürsch Ferenc (1846?1923) leszármazottai vagyunk, aki az én szépapám. Ő vette át nagybátyja halála után annak életművét, s lett a Politische Greisler tulajdonosa, üzletvezetője, jó gazdája. Házasságát is részben ?szakmai szempontok? alapján kötötte. Sommer Tivadar nevezetes budavári vendéglős leányát, Sommer Karolinát (1855?1889) vezette oltár elé, szintén 1873-ban, szintén a Mátyás-templomban.



A levéltárakban megtalált korabeli dokumentumok (végrendeletek, adásvételik, kölcsönszerződések stb.), amelyek egytől egyig németül íródtak, azt tanúsítják, hogy szorgalmas, jómódú, mélyen hívő vári polgárcsalád volt a Gürschöké. A feltárt anyakönyvi adatok tanúsága szerint viszont elég sokan szenderültek jobblétre igen fiatalon, mint például említett szépanyám, Karolina is, aki 34 éves korában bekövetkezett halálakor 4 kisgyermeket hagyott férjére, köztük ükapámat, az 1877-ben született Gürsch Gyulát is.



Az idő múltával, az étterem rendületlenül működött, s a századfordulóra mit sem vesztett immár 40 éves fényéből. A család egyetlen életben maradt fiú utóda az ükapám lett. Ő is bölcsen nősült: a nevezetes tabáni péknek, az Arany Szarvas sütőház alapítójának, Dillmann Jakabnak (1813?1883) az unokáját vette feleségül 1904-ben. (A pékség a mai vendéglővel szemben működött, emeletén lakott az 1800-as évek elején a pap költő, Virág Benedek.) A Dillmannok is megérdemelnek egy mondatot: az 1715-ös összeíráskor már a Várban élt a család, s kezdetben evangélikusok voltak, ami arra enged következtetni, hogy észak-német területről érkezhettek. Ükanyám, Dillmann Anna összes felmenője ?vári sváb? volt (Egger, Hartnek, Dörflinger, Friedmann stb. családok).



Miközben az újdonsült Gürsch & Dillmann család boldogan élt, s megszületett dédapám, Gyula (1907-1972), a húga Ilona (1910-1978), majd az öccsük János (1911-1912) is, 1914-ben beütött a krach, s mint az I. világháború kitörésekor oly sok vállalkozás, több mint fél évszázados működés után a család nagynevű étterme is végleg bezárt.
Ükszüleimet ugyanebben az évben már a VI. kerületben találjuk: szakmai tapasztalataikat Gundel városligeti vendéglőjében kamatoztatták tovább. De sajnos igen rövid időn belül két tragédia is sokkolta őket: dédapám öccsét figyelmetlenségből beágyazta a cseléd, és az alvó kisbaba megfulladt, édesanyja, (ükanyám), Dillmann Anna (1882?1915) pedig ennek következtében összeomlott, és 1-2 évvel később 32 éves korában szervi szívbajban elhunyt. Nehéz idők következtek. Dédapám és húga félárván nőttek fel, s bár remek taníttatást és hátteret kaptak, e kettős szörnyűséget, amit kisgyerekként kellett átélniük, nyilván soha sem heverték ki.

Dédapám, Gürsch Gyula, akit mindenki csak Gyuszinak szólított, a Gundelben tanult, és természetesen vendéglátós útra lépett. 1929-től a jános-hegyi étterem fizetőpincére lett. (Az üzlet a Libegő felső végállomásának helyén működött, terasszal együtt kb. 500 fő befogadására volt képes.)





Gyuszi öt nyelven beszélt, mindenkivel szót értő, kedves ember volt, aki szerényebb nyelvismeretű kollégái helyett rendszeresen vette fel a rendeléseket ?külföldiül?. Ezt a munkatársak féldecikkel köszönték meg neki, ő meg egy idő után túlzottan is belejött ebbe a feladatkörbe, és csúnyán rászokott a felesekre.



De 1930 körül még életerős, józan, fiatal. Nap mint nap Buda felől érkezik a János-hegyre. És jön nap mint nap Kati is, a másik irányból, Budakeszi felől. Gyuszi pincér, Kati szakácsnő annak rendje-módja szerint egymásba gabalyodtak, megmutatván az utókornak, hogy már 1931-ben is létezett ?munkahelyi szerelem?. Viharos gyorsasággal összeházasodtak, és házasságuknak gyümölcse lett: a nagymamám: Mária, becenevén: Pötyi, aki 1932-ben látta meg a napvilágot Perbálon, majd 3 év múltán megérkezett öccse, ifj. Gyula is. Ekkor az Erdő utcában laktak, Budakeszin. A dédnagyapa 1935-ben jános-hegyi főpincér lett, ezért nevét Budavárira magyarosította, így nagymamánkat is, aki született Gürsch Mária, Budavári Pötyiként ismerhette meg a budakeszi nagyérdemű.



A dédszülök nagy szerelme idővel mérséklődött. Az embernek néha fájó leírni az igazságot, de dédapánk, bár komoly apanázzsal érkezett a házasságba, hozományának nagy része elúszott, és a család nagyon nehéz körülmények közé kényszerült. Isten nyugosztalja, sajnos elkerültük egymást, de ? az őt ismerő budakesziek és az egykori munkatársak elmondása szerint ? mindennek ellenére fölöttébb intelligens úriember volt. Élete végéig pincérként dolgozott jó nevű budapesti éttermekben. 65 évet élt. Dédnagymamám 68-at.



A korabeli generáció elmondása szerint pedig nagymamám Budakeszi legszebb lányai közé tartozott, 1948-ban ki is szemelte magának a Németországból viszontagságosan visszatelepült nagyapám, Huber Lőrinc, amikor a Starczéknál találkoztak, és kanyarok után, 1954-ben feleségül is vette ? de az már egy másik történet.
Köszönet illeti Saly Noémit a Vendéglátóipari Múzeum munkatársát, és a Tabán történetének kutatóját a cikk megírásához nyújtott szakmai segítségért.


Huber-Szabó Lőrinc

KÉPEK MÚLT IDŐBEN No1.


 Holdvilág utca eleje az 1930-as évek-ben
 és 1934-ben a bontás során...


Tabán híres halvacsorás vendéglőse, a nevezetes Albecker kezdetben szatócs volt a girbe -gurba Holdvilág utcában ,dohánytőzsdével is foglalkozott, majd átnyergelt a vendéglátó szakmára.A századfordulóig kilenc évet húzott le a Holdvilág u 7-ben, majd kibérelte a Hullám u 15-öt ahol is komoly forgalmú kerthelyiséges vendéglőt vezetett egészen 1907-ig. Ekkor nyugdíjba vonult,leányát férjhez adta  Schreil Győzőhöz, aki friss lendülettel vitte tovább a boltot a már jól csengő Albecker név alatt. A későbbi  híres Albecker vendéglőben a Kereszt tér 4 alatt a névadó már csak mint népszerűségét élvező nyugdíjas családfő szerepelt. 

1934-ben leginkább a Holdvilág u 14-et festik, mielőtt lebontanák


Várkert rakpart 2, Fiume szálloda 1899-ben, benne Reinprecht Alajops vendéglőjével

A Bethlen udvar tömbje,Árok u-i frontján  vendéglővel 1928 után


 Borízű csendélet szanaszét ténfergő és heverő borisszákkal egy tabáni bormérés udvarán 1900 előtt.Bormérés leginkább Óbudán és aTabánban fordult elő, 1890 után egyre ritkábban ,köszönhetően a filoxérajárványnak (1875-97) és a szigorú bortörvénynek (1893) Ez utóbbi megtiltotta a bor pancsolását, ami abból állt,hogy cukrosvízzel öntötték fel a már kipréselt szőlőtörkölyt és így alacsony alkoholtartalmú de eladható hamis bort kreáltak.Ezt hívták vizimiskának,csigernek,kapásbornak.1908-ban újabb még szigorúbb bortörvény lépett életbe, a saját jogon történő bormérés gyakorlatilag megszünt, s csak az igazolt eredetű borok forgalmazói maradtak talpon.

A Tabán leghíresebb bormérése volt a Görög és Fehérsas u sarkán a Mély Pince, politikai és irodalmi hírességek tanyája. Kocsmárosai mesterei voltak szakmájuknak,sokszor közéleti szerepet is vállaltak. Adamsky József ,aki az 1880-as évek elején vezette a boltot,
pl  az I.kerületi bíróság esküdtje volt,(csakúgy, mint az első ismert tulaj az 1790-es években a rác Pjotr Nesztorovics) elnöke a Tabáni Hajós Temetkezési és Önsegélyező Egyletnek.Később áttette székhelyét a Budaörsi útra, majd bornagykereskedő lett.De az utolsó egyben leghíresebb bérlő, Krausz Lipót is értett a szakmájához,vendéglős-borkereskedő családból származott .Miután megjárta a világháború poklát a román fronton, 45 évesen kezdett bele a tabáni üzletbe, komoly szakmai múlttal a háta mögött és a háború utáni politikai és gazdasági bajokkal terhelt időszakban virágoztatta fel kocsmáját felkutatva  az ügy érdekében a legjobb alföldi és csopaki borokat.
 1933 telén készült fotó a már félig lebontott Virág B u-val, a jobbboldali kávémérés helyén kialakított bontási irodával

1898 óta  működő vendéglő,amely az utolsó 20 évben Major vendéglőként híresült el



BUDAPEST RÉGI KÉPEKEN

2014. augusztus 8., péntek

SÁR,VÁR,,VÁRBAZÁR.AVAGY NEM CSAK MI DOHOGUNK...

Másnak is feltűnt a Döbrentei utca hónapok ótaáldatlan állapota.Az utcában  akadályversenyt lehetne rendezni--szívem szerint az önkormányzati vezetők és a kivitelezés irányítóinak részvételével,mégpedig  hangulatos esti félhomályban,vagy ködben.- Ezt az állapotot tűzte tollhegyre írásával Naszályi Márta.

http://eokoskodas.blog.hu/2014/08/08/sar_fak_varbazar


Általában a fák és a helyben lakók azok, akik útjában vannak a nagyívű fejlesztéseknek és a környezetünk szépítésének, ezért nem is csoda, ha lépten-nyomon irtják és félreállítják őket az építők.
 Az I. kerületi facebook oldalon számolt be róla egy kerületi lakó, hogy az útfelújítás miatt a  Döbrentei utcai helyzet tarthatatlan. 
A helyszínre érve azt kellett látnom, hogy nem túlzott, tényleg egy nagy, sáros gödör van az utca helyén. Nappal voltam ott, de elmondása szerint közvilágítás sincs, így éjszaka a sötétben akrobatikáznak az ott lakók. Magam is láttam, ahogy egy babakocsit próbált három felnőtt családtag kiügyeskedni a kapun és eljutni vele az utca végéig: nem irigyeltem őket. Ha valaki idős, nehezen mozog, akkor gyakorlatilag be van zárva a lakásába, mert itt járni még ép lábbal is veszélyes.



Bár tudom, hogy ez a helyzet átmeneti, és értem, hogy a faltól-falig felújítás nagy felfordulással jár, de az organizációban (az építéskivitelezés térbeli és időbeni szervezése, ütemezése) gondolni kellett volna rá, hogy itt emberek élnek, akiknek meg kell tudni biztonságosan közelíteni az otthonukat. Persze, hogy örülünk neki, hogy szép lesz az utca! De hát kinek szépítjük, ha nem azoknak, akik nap mint nap látják majd? A nagy fejlesztési lázban megfeledkeztek az emberekről, akikért a fejlesztés készül. (Az alábbi képen az a megoldás látható, amivel "biztosítják", hogy a lakók bemenjenek a kapujukon.)



Általában az olyan helyeken, ahol fontos a közlekedés lehetőségének fenntartása, nagyon gyorsan végzik a kivitelezést. Ehhez képest a feltúrt, sáros utca csaknem kihalt volt, miközben a Várkert Bazár előtt, amiben nem lakik senki, nyüzsgött a sok építőmunkás és gép, égett a kezük alatt a munka.

Persze, közeledik az átadás ideje (augusztus 20.?) Mondjuk, azt nem értem, minek sietni, hiszen egyszer már átadták félkészen, miért ne adhatnák át másodszor is ugyanúgy?
Ez szinte már hagyomány errefelé: a Clark Ádám téren átjőve ugyanis azt láttam, hogy a nagy csinnadrattával és lazacosszendvics-hegyekkel megnyitott önkormányzati tulajdonú kávézót még mindig építik (így már érthető, hogy miért csak az esőtető alatt volt az állófogadás)
.Sajnos ez a kivitelezés is folytatja a fanyűvő gyakorlatot. Ennek részben a villamosmegállók áthelyezése az oka, részben viszont egyszerű gondatlanság és hozzá nem értés. Hiába kalodázzák ugyanis körbe a fa törzsét, ha rögtön a kaloda mellett méter mély gödröt ásnak, amivel elvágják a fa gyökereit vagy a felszín közelében lévő gyökereken gurul át a napi teherautó-forgalom.

A fővárosi közlekedési szakemberek már az évekkel ezelőtti csatornaépítéskor is ragaszkodtak ahhoz, hogy a villamosmegálló a Clark Ádám tér déli oldalán legyen. A lakosság egyértelműen az északi oldalt szerette volna. Most az történik, hogy a Clark Ádám téri megálló délebbre kerül, visszaáll az északi oldalán a régi megálló, ha jól értem, a Döbrentei téri megálló északabbra tolódik, és lesz egy új megálló a Rudas Fürdőnél. Ez utóbbi jó hír. A Döbrentei utcaiak viszont nem örülnek az áthelyezésnek, mert tőlük messzebb lesz így a megálló. Lehet azon gondolkodni, hogy a villamosnak a mindennap arra járókat kell-e inkább szolgálnia, vagy az egyszer arra tévedő, a Várbazárba látogató turistákat.              

Külön szomorú a megálló miatt kiásott fiatal hársfák sorsa: lefektették őket, és a gyökerüket sittel takarták. Valószínűleg az volt az ötlet eredete, hogy láttak már hasonlóan elvermelt faiskolai fákat. Cseppnyi, ámde nem lényegtelen különbség, hogy a faiskolában a lombhullás utáni, azaz téli álomban lévő csemetéket vermelik, és jó minőségű termőföldbe, nem pedig sittbe, aminek kövei felsértik a gyökereket és a káros vegyi anyagai is kioldódnak. A nyári napon átizzó kőburkolatra fektetett lombkorona nyilván nem szárad majd el miközben az elvágott gyökerek egy sitthalommal vannak fedve. Én őszintén drukkolok, hogy visszaültetve életben maradjanak, de sajnos kicsi rá az esély.

Éppen ottjártamkor hoztak egy konténert. A pázsitra rakták. A szállító autó gémje kétszer tépte meg az Elek Apó kútja melletti park egyik szép juharfájának lombját: egyszer lerakáskor és egyszer felemeléskor, és ugyanúgy lesz majd, amikor elviszik. Tudom, hogy a fa a hibás. Minek nőtt éppen oda, ahova a konténert akarják rakni? Sőt, általában a fák azok, amik útjában vannak a nagyívű fejlesztéseknek és a környezetünk szépítésének, ezért nem is csoda, ha lépten-nyomon irtják őket az építők.
vnm
Kíváncsian várjuk a folytatást,elkészülnek e augusztuis 20-ra, vagy megint félkészen adják át a projektet mint tavasszal.
kassius