1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2014. november 12., szerda

A TABÁN UTOLSÓ LAKÓI

Előző bejegyzésünkben a TABÁNI EPILÓGUS-ban vázlatosan bemutattuk a Tabán lebontásának okait és történetét. Most megpróbáljuk áttekinteni, kik is  laktak itt közvetlenül a bontás előtt, akiknek végülis menniük kellett. Romantikát itt már végleg ne keressünk.

Utolsó lakók

1984-ben mér ötven éve  (2014-ben imár 80 éve), hogy a régi Tabán utolsó maradványai is eltűntek Budapest térképéről. A városrész módfelett hosszadalmas hanyatlásáról és a harmincas évek közepén bekövetkező, immár visszavonhatatlan felszámolásáról Vörös Károly rajzolt hű képet a Budapest 1983/7. számában. Ő is utalt rá, hogy a Tabán társadalma a 19. század elejétől-derekától szinte hagyományosan azonos a szegénység világával. Az idő előrehaladtával pedig a gyorsan és látványosan fejlődő Budapest afféle „falusi slumjaként" egyszerre adott tápot a nosztalgiára szomjazóknak, és látta el élményanyaggal a szociális nyomor, a civilizálatlan életviszonyok kritikusait.
Mindemellett máig kevéssé ismeretes, hogy kikből állt ez, a tiszti ügyészség 1931-ben kelt fogalmazványa szerint is a „legszegényebb néposztály soraiból" kikerülő és pontos bérfizetésre „érthetően" aligha alkalmas tabáni bérlőtársadalom. Arról is viszonylag ritkán hallani, hogy milyenek voltak a tabáni lakások.
     Tabáni gyerekek

A Tabán 1930-tól felgyorsuló kisajátításának eredményeképpen a házak száma az 1931. évi 460-ról 1933 végéig 31-re csökkent. Közülük 19 még ekkor a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tulajdonában volt. Egy 1934 januárjában készített kimutatás ennek a 19 háznak a bérlőtársadalmáról és bérleményeiről rögzít becses adatokat. A Tabán utolsó lakóiról tudó-sító levéltári forrásnak a faggatásával részben válaszolhatunk a feltett kérdésekre.
A kimutatásban szereplő, zömmel földszintes, legföljebb egyemeletes házak közül 12 az Attila körúton, négy a már megszűnt Palota téren, három pedig a már szintén nem létező Árok köz utcában állott. 

Az összesen 140 bérleményről-bérlőről összeállított jegyzék számot ad a bérlők foglalkozásáról, bérhátralékaik nagyságáról, a bérleti díjakról, és helyenként jelzi, ha a bérleménybe költözés 1927 előtt történt.

Foglalkozás szerint

Az utolsó tabáni lakosok között az iparosok, nyugdijasok és a különféle altisztek vannak többségben: a bérlőknek több mint fele tartozott e három foglalkozási csoport valamelyikéhez. Ezután következnek a kereskedők és vendéglátók (önállók és alkalmazottaik), valamint a kistisztviselők.


     Az utolsó lakók foglalkozási megoszlása

(A táblázatban nem szerepel a 140. bérlő, a Szabadpolgári Kör.)
A szinte kizárólag önálló tabáni kisiparosok közül a legtöbben cipészek, utánuk a szabók és varrónők következnek. Az altisztek egyik jellegzetes csoportját a házmesterek alkotják, belőlük verbulódik az altiszti állású bérlők fele.

 Nem meglepő a vendéglősök (és alkalmazottaik) viszonylag jelentős száma (10 fő), hiszen a Tabán a „vendéglők eldorádója" is volt. Jellemző, hogy csupán az 1931. évi bontásoknak 13 kocsma esett áldozatul.
  Alsókispolgári bérlemény udvara

Mindebből látható, hogy a Tabán itt vizsgált népessége a jellegzetesen kispolgári-alsókispolgári társadalmat képviselte. Különösen az alsókispolgári jelleget érdemes hangsúlyozni, hiszen az önálló műhely vagy üzlet, vendéglő és a kispolgári státusra jogosító alkalmazotti állás ellenére, a lakosság jövedelmi-vagyoni viszonyai — kivált a válság éveiben — alig vagy egyáltalán nem jobbak a proletariátusénál. Ha máson nem, ez azon is lemérhető, hogy milyen nagy azok száma, akik az itteni, egyébként nem túl magas, lakbéreket is képtelenek rendszeresen kifizetni. 1934 elején például a bérlők valamivel több mint egynegyedénél mutattak ki több-kevesebb lakbérhátralékot. Jóllehet, a „notóriusán nem fizető" bérlők nem ronthattak ezen az arányon, a fővárosban a húszas évek végétől gyakori kényszerkilakoltatás miatt. 

(Csupán 1933 novemberében 357 bérlő ellen kezdeményezett a főváros „kényszerkisajátítási eljárást".) 
Ezzel kapcsolatos az is, hogy az itteni bérlőkre nem igazán jellemző az egy helyben maradás, a lakóhelyi állandóság. A kimutatás 56 bérlőnél jelzi, hogy mikor költözött a lakásába. Mindössze egyharmaduk használta a lakását 1927 előtt, a döntő hányad csak az 1927 utáni évek valamelyikében költözött be. Nem tudjuk persze, hogy ez a vehemens lakóhelyi fluktuáció mennyiben korlátozódott a Tabán szűkebb területére, és milyen mértékben tulajdonítható a kisajátított-lebontott épületekből szokásos átköltöztetéseknek.

Nők a bérlők között
                     Koldus a Holdvilág utca-Ács köz sarkán

A vizsgált tabáni házak bérlőinek sorában feltűnően sok a gazdaságilag nem aktív személy: 34 fő. Minden negyedik bérlő ebbe a kategóriába tartozik. Ennek részben az a magyarázata, hogy a népesség viszonylag elöregedett: a gazdaságilag inaktív csoport nagyobb hányada (23 fő) nyugdíjas. De ebbe az irányba hatott, hogy a bérlők között magas a nők aránya (egyharmad). S még magasabb arányuk az inaktív személyek között (háromnegyed). Érdekes a belső megoszlás is: a 23 nyug-díjasból 14 nő, míg a háztartásbeliek, magánzók és természetesen hadiözvegyek kivétel nélkül nők.
A női bérlők mezőnyében egyébként —válódik az altiszti állású bérlők fele. 



                Tabáni udvar

Szembeötlő a tulajdonképpeni munkásságnak, mondhatnánk, teljes hiánya. Az itt jelentéktelen munkáskategóriába zömmel takarítónőket és mosónőket soroltunk. Az egyéb címszó alá foglaltak között magánzókat, zenészeket, a véderő kötelékébe tartozókat találunk. S kuriózumképpen egy fővárosi alkalmazásban álló tanárt.
Mindebből látható, hogy a Tabán itt vizsgált népessége a jellegzetesen kis-polgári-alsókispolgári társadalmat képviselte. Különösen az alsókispolgári jelleget érdemes hangsúlyozni, hiszen az önálló műhely vagy üzlet, vendéglő és a kispolgári státusra jogosító alkalmazotti állás ellenére, a lakosság jövedelmi-vagyoni viszonyai — kivált a válság éveiben — alig vagy egyáltalán nem jobbak a proletariátusénál. Ha máson nem, ez azon is lemérhető, hogy milyen nagy azok száma, akik az itteni, egyébként nem túl magas, lakbéreket is képtelenek rendszeresen kifizetni. 1934 elején például a bérlők valamivel több mint egynegyedénél mutattak ki több-kevesebb lakbérhátralékot. Jóllehet, a „notóriusan nem fizető" bérlők nem ronthattak ezen az arányon, a fővárosban a húszas évek végétől gyakori kényszerkilakoltatás miatt. (Csupán 1933 novemberében 357 bérlő ellen kezdeményezett a főváros „kényszerkisajátítási eljárást".) Ezzel kapcsolatos az is, hogy az itteni bérlőkre nem igazán jellemző az egy helyben maradás, a lakóhelyi állandóság. A kimutatás 56 bérlőnél jelzi, hogy mikor költözött a lakásába. Mindössze egyharmaduk használta a lakását 1927 előtt, a döntő hányad csak az 1927 utáni évek valamelyikében költözött be. Nem tudjuk persze, hogy ez a vehemens lakóhelyi fluktuáció mennyiben korlátozódott a Tabán szűkebb területére, és milyen mértékben tulajdonítható a kisajátított-lebontott épületekből szokásos átköltöztetéseknek. s ez a magyarázat a nyugdíjas nők számbeli fölényére — az özvegyek többségben vannak (fele nyugdíjas). Az özvegy és némileg a férjezett nők ilyen értelmű „szerkezetformáló" szerepét húzza alá más oldalról, hogy a hajadon (esetleg elvált) bérlők — kevés kivétellel — aktív keresők. Az a tény, hogy nők, ezen belül özvegyek és hajadonok, gyakran szerepelnek bérlőként, azt sugallja, hogy a Tabán gyakran adott otthont egyedülálló és család nélküli személyeknek. (Persze, nemcsak nőknek, hanem férfiaknak is, ha ez közvetlenül nem is bizonyítható.) Ennek oka könnyen feltárható: elég egy futó pillantást vetnünk az itteni bérlemények méreteire és kivált a használatukért fizetett díjakra

A tabáni lakásnyomor
                 Búcsú a régi háztól
A 19. század elején felépült Tabánnak 20. századi mércével oly szembetűnő avíttságát főleg a pusztuló, málladozó és persze nem városi küllemű épületekkel, továbbá az elemi infrastrukturális felté-telek teljes hiányával szokás érzékeltetni. Pedig hasonló joggal hivatkozhatnánk a többségében jó ideje hatósági bérleménnyé alakított tabáni lakásállomány helyiségszámokban kifejeződő hallatlan elmaradottságára is. A szóban forgó közmunkatanácsi bérlakásokról nincsenek ilyen adataink, de a bérleti díjak nem hagynak kétséget afelől, hogy ezekben éppúgy, mint a főváros tabáni házaiban (ahol ezt adatszerűen is ismerjük), a lakásállomány egyöntetűen szoba-konyhás, sőt,helyenként konyhátlan egyszobás, vagyis: a legnyomorúságosabb bérleményekből állt. A budapesti lakásínség közepette azonban nem számítottak kirívónak az itteni viszonyok. Ne feledjük: a századelőn a lakásoknak még 52 százaléka konyha nélküli egyszobás vagy szoba-konyhás. A népesség mintegy 45 százaléka él ilyen nyomorúságos viszonyok között.
E körülményeken s a riasztó arányokon a következő évtizedek építkezései sem javítottak érdemlegesen. A mindinkább túlnépesedő fővárost a harmincas években is hasonló, ha nem negatívabb, mutatók jellemezték. A tabáni lakásnyomor mélységét beszédesen mutatja, hogy ebben a legalsó lakáskategóriában is feltűnően alacsony a lakbérszint.
A figyelembe vett 118 lakásnak (nem számítva 10 házmesteri lakást és 12 üzleti bérleményt) pontosan a fele a 300 pengőig, közel 74 százaléka a 400 pengőig és mintegy 85 százaléka az 500 pengőig terjedő bérosztályba tartozott. Azaz: a Tabánban leggyakoribb lakbér  a 200— 400 pengős skálán mozgott ezekben az években. Ennyit ért tehát egy itteni szoba-konyhás lakás (a konyha nélküli egyszobások bére a 200 pengőt sem érte el), miközben másutt Budapesten az azonos nagyságú (1920 előtt épült) lakások évi bére 300—600 pengő között volt (1930).


                    Lakásbérleti díjak anno 1933

A legnyomorúságosabb lakások között is olcsónak számító tabáni bérlemények és lakóik már megállapított kispolgári vagy inkább alsókispolgári vonásai együttesen adnak hamisítatlanul egyéni színezetet a tabáni lakásnyomornak. A létviszonyaiban már menthetetlenül proletár, de foglalkozás és hivatás szerint — melyet az ekkori nagy munkanélküliség idején alig gyakorolhattak — magát kispolgárnak tudó és valló elemek tömörültek ebben a szüntelen sorvadó, ámde lakói helyzetét ebben is mintegy kifejezni hivatott és kifejezni képes városrészben. (E „viszonylag olcsó" bérlemények is túlontúl magas, havi 25—35 pengő kiadással jártak.) Ahogy az iparosodás szülte mun-kásság élete szorosan összefonódik a minőségileg szerény lakásállományú, sokemeletes és zsúfolt bérkaszárnyák világával, úgy érzi magáénak a Tabánt ez a sokkal hagyományosabb társadalom, amely a nyomor feltételei között is nagy hajlandóságot mutat a nagyvárosi nyüzsgéstől mentes, falusiasan közösségibb létforma iránt, amelynek a Tabán, fennállásának utolsó percéig, talán a legalkalmasabb színtere volt.

GYÁNI GÁBOR

Források, irodalom:
Budapest Főváros Levéltára: IV 1410. f. Budapest Székesfőváros Tiszti Ügyészségének iratai. Közigazgatási perek iratai: 25 000; Az 1906. évi nép-számlálás eredményei. Budapest Székesfőváros Statisztikai Közleményei, 43. köt.;
Szádeczky-Kardoss Tibor: A lakbérviszonyok alakulása Budapesten. Statisztikai Közlemények, 54. köt. 4. sz.;
Schuler Dezső: Adatok a Tabán történetéhez és rendezéséhez. Statisztikai Közlemények, 75. köt. 4. sz.;
Illyefalvi I. Lajos: Budapest Székesfőváros statisztikai zsebkönyve, 1934.; ~


Budapestfolyóirat  1984/2

Fotók: Tabáni helytörténeti Gyüjtemény
            taban-anno gyüjtése
            Budapestfolyóirat  1984/2

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése