1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2014. november 8., szombat

TABÁNI EPILÓGUS

A Tabán utolsó évtizedében csak az odalátogató, vendéglőit felkereső pestiek, a szűk és girbe-gurba macskaköves utcácskáin andalgó szerelmespárok számára jelentette a romantikát, az ottlakóknak viszont végig kellett élni egy haldókló városrész agóniáját. Ráadásul Budapest ostroma tizekét év múlva megadja a kegyelemdöfést, hogy nosztalgiánk tárgya csak füves lejtő maradjon egy magányosan árválkodó kereszttel mely síremléke lehetne a valamikori Tabánnak....

VÖRÖS KÁROLY írása

A régi Tabán immár fél évszázada hiányzik Budapest térképéről és városképéből. Ám a nosztalgia, a város régi, intim hangulatait felidéző s a felidézésüket segítő tárgyak, épületek és kellékek iránti érdeklődés ma is elevenen tartja emlékét, a noszalgia törvényszerűségei szerint megszépítve macskaköves utcáit, eltüntetve hajdani városképének megsűrűsödött ráncait, életformájának a kortársak előtt egyre nyomasztóbbá vált szegénységét. Az emlékezés — melyet a magyar irodalom és művészet számos alkotása is táplál — napjainkra egy, ugyan a régiség bájával fénylő, de mégis élő, eleven várost idéz — pedig valójában a Tabán a legöregebb emlékező emlékezetét is meghaladó időtől fogva, immár több mint száz év óta omladozó és állandóan pusztuló, halálra ítélt városrész volt, mely már csak az odatévedő idegeneknek jelentett romantikát — saját maga megújulásának minden reménye és lehetősége nélkül. Az alábbiakban a nosztalgia Tabán-képének másik oldalát, a Tabán hanyatlásának történetét kívánjuk elmondani: a történet száraz, fekete-fehér epilógusát.
1933 október 2 megkezdődik a végső bontás

Tűzvész és újjászületés

Jóllehet maga a település és annak rendje alapjaiban a közép-korból származik, az a városrész (utcahálózat, épületállomány stb.), amelyet a 19. század végétől kezdve egyre gyorsuló ütemben tüntettek el a városrendezés csákányai, a maga fizikai valóságában csak a 19. század legelejéig nyúlt vissza. Ekkor, 1810. szeptember 5-ének délutánján egy kádármester házában, nyilván a szüretre készülő hordók kiége-téséből, tűzvész támadt, mely hamuvá változtatta az egész Tabánt, sőt, a Vár és a Duna közötti városrészt, a Halászvárost is, egészen a mai Corvin térig. Több mint 500 ház, mintegy ezer család otthona pusztult el lakóinak vagyonkájával együtt, így azután nem csoda, ha 1933-ra a városrész szakszerű műemléki felmérése — érdekes és régies összhatása ellenére is — alig 40 valamilyen szempontból értékes épületet, illetve épületrészt talált a Tabánban. 
Tabáni lakásbelső  a Kereszt téren 01
Azok is túlnyomórészt a tűzvész utáni építkezések stílusjegyeit viselték magukon: copf, empire, klasszicista, esetleg romantizáló elemeket. A katasztrófa után ugyanis hamar megindult a Tabán újjáépítése, méghozzá okulva a tűzvész tapasztalatain. 
Tabáni lakásbelső  a Kereszt téren 02

Az egymásra zsúfolódott házak korábbi, szinte keleties összevisszaságában új utcákat nyitottak, és az ugyancsak a nagy tűzvész hatására létrehozott Budai Építési Bizottmány előírta a szakszerű építkezést, tűzfalak építését és jobb építőanyagok használatát is. Ami persze nem jelentett védelmet az olyan újabb természeti csapások ellen, mint az 1838-as vagy az 1876-os árvíz, melyek a Tabán Duna-parti részein — de még a városnegyed más részében is — számos házat elárasztottak és elpusztítottak.


Búcsú a régi lakástól

A szegénység világa

Sem az építészeti szabályozások, sem a természeti csapások nemigen változtattak azon a tényen, hogy a városnegyedben — amint már kezdettől fogva — továbbra is nemcsak Budának, hanem szinte egész Pest-Budának legszegényebb emberei húzódtak meg: a Naphegynek, a Sas hegynek, a Gellérthegy déli oldalának szőlőműveléséből napszámosként éldegélő, vagy legfeljebb apró szőlőbirtokkal rendelkező emberek, közöttük egy, csupán kézműiparból vagy szőlőművelésből megélni már nem tudó, s így a kettővel együtt próbálkozó réteg is. Meg azok a szegény emberek, akik Pécs és Székesfehérvár felől a Gellérthegy alatt Budára bevezető főútvonalak mentén, továbbá a 19. század elejének még híres tabáni hetipiacai folytán egyaránt élénk forgalomban a teherhordástól a pecsenyesütésig, vagy a bormérésig mindennel foglalkoztak.
A házak bontását felvidéki "zulágerek" végzik

 E lakosság jelentős hányada rác volt: nemcsak a városrész (Rácváros) vagy a Rác-fürdő emlékeztetett erre, hanem a budai szerbek vallási központjaként szolgáló bájos, rokokó díszes ráctemplom is.
így azután nem csodálható, ha e szegény emberek lakta és szegényes házacskákkal beépített városnegyed már nem tudott bekapcsolódni a fővárosnak a polgári forradalom után kibontakozó, hatalmas arányú fejlődésébe. 
Bontják az Árok utcát

A Tabán fejlődése végleg megállt, új házak alig épültek.
Az apró telkek, kanyargós utcák éppúgy nem csábították a bérházakat építő telekspekulánsokat, mint a szegény emberek várható szomszédsága. Ráadásul a tabániak még szegényebbek lettek: a filoxéra tönkretette a szőlőket, a város terjeszkedése pedig meggátolta újratelepítésüket — ugyanakkor új hídjaival, körútjaival elterelve innen a város magvába vezető forgalmat, az életnek az átmenő forgalom nyomán korábbi pezsgéséből is kikapcsolta a Tabánt. 
A szegényedő szegény emberek tehetetlen kezén azután már csak meggyorsult a városrész épületállományának, építészeti képének többé meg nem állítható lezüllése: nemcsak önmagában nézve, hanem egyre inkább a város egészéhez képest is. 
Bontási iroda
Mert a Duna túloldalán a 60-as évek végére kiépült díszes pesti Korzó, a Tabán fölé emelkedő és korunkon át egyre bővülő királyi palota vagy a Gellérthegyen megtelepedő előkelő nyaralók pompás látványával — alig néhány száz méterre a Tabán szegényes házacskáitól — csak még élesebb lett a kontraszt; s e városnegyed falusiasságának, szegényes, helyenként „slum" voltának jellege világossá tette azt is, hogy egy modern nagyvároson belül a Tabán előbb-utóbb pusztulásra van ítélve.

Az első csákányütések
Aki vidáman termel, mert kenyere van

[gy is ötvenöt éven át tartó folyamat volt a Tabán eltüntetése Budapest térképéről. 1878-ban határozta el először a főváros tanácsa a Gellérthegy északi oldalát ellepő düledező viskóknak és magának a Tabánnak folyamatos kisajátítását és lebontását, ennek első lépéseként az egyes főútvonalak megnyitásához szükséges épületek megszerzését. 
Aki szomorú,mert már  nincs lakása

 1890-ig a főváros 116, főként a Gellérthegy oldalán legmagasabbra felkapaszkodott és lejjebb, a tulajdonképpeni Tabánban fekvő ingatlant vásárolt meg: elsősorban öreg épületeket. Ezek lebontása után — 1890-re — már elkészíthető lett a Gellérthegy északi oldalának szabályozási terve is, és megállapították a gellérthegyi nyaraló-terület határait. E villanegyed kifejlesztése érdekében már1891-ben felmerült a terv, hogy a Gellérthegyre villamosvonalat vagy éppenséggel siklót kell felvezetni. 
Készül az utolsó vacsora az Albeckernél
Elárvult  házak bontásra várva

A Közmunkatanács egy 12 méter széles főutat tervezett, mely a hegyoldalon az Attila kör-úttal párhuzamosan haladva, a Szent János térbe, illetve a Krisztina körútba torkollott volna. A hegyoldalt szerpentin-utakkal kívánta behálózni, ezek között a gyalogközlekedést szolgáló lépcsős utakat építve. A terv nem valósult meg — a kisajátítás viszont tovább folyt.
A 15 év alatt, 1908-ig a fővárosi hatóság újabb 217 házat vett meg, javarészt azonnal le is bontva őket: a még meghagyott öreg házak lakói pedig régi hajlékuk immáron egyszerű felmondással bármikor eltávolítható bérlőivé váltak.
A lassan sorvadó, de még mindig nagy kiterjedésű Tabán problémájának megoldásában az Erzsébet-híd felépítése hozott minőségileg új fordulatot. Az új híd ugyanis a Tabánt Pest Belvárosának, a főváros legelegánsabb városnegyedének közvetlen — gyalog is alig néhány percnyi — közelségébe hozta, és ezzel máris égetően aktuálissá tette e városrész rendezésének, szabályozásának enélkül is nagyon indokolt feladatát — megnyitva az utat a modern nagyvárosra oly jellemző telekspekuláció előtt. A Belváros közvetlen közelségébe került, sok helyütt pompás kilátású tabáni telkek értéke egyszerre magasra szökött.
A szétlőtt  Tabán 1945-ben

Mi több. az 1908. évi XLVIII. tc. a Tabán felől is méltó környezetet kívánt biztosítani a nemrég kibővített királyi palotának, s lehetővé tette az Attila út és az Árok utca közötti sáv régi házainak kisajátítását, hogy helyükre — Várhegy nyugati oldalával párhuzamosan, a királyi palotával szemben — díszes palotasor épüljön. Míg a főváros eddigi kisajátítási akciója általában a Gellérthegy és később a Nap hegy legmagasabban: a mai Sánc, illetve Czakó utca vonalán fekvő házsortól lefelé haladva harapott bele a Tabán testébe, addig ez az akció, melynek során most már a kormány, illetve a nevében eljáró Fővárosi Közmunkák Tanácsa is megkezdte tabáni ingatlanok kisajátítását és felvásárlását (a törvény e célra kétmillió korona előleget biztosított), a városnegyedet alulról, az Attila út irányából támadta meg. Ezáltal immár két tűz közé került a Tabán eddig még többé-kevésbé érintetlen régi, a templomok és a Rácfürdő körüli városmagva.

Uj városrész tervei

Rövidesen egyesült a két támadó erő. 1909-ben a főváros felismerve, hogy az általa évtizedeken át felvásárolt ingatlanok csak az egész Tabán egységes rendezésének keretében hasznosíthatók megfelelően, magára vállalta a részben még álló régi városrész helyén emelendő modern városnegyed kialakítását, annak összes költségeivel együtt. E lépés előzményeként Devecis Ferenc fővárosi középítési igazgatónak, illetve Palóczy Antal budapesti építésztanárnaka Tabán rendezésére és beépítésére készített tervei szolgáltak. Ezek hatására azt a kívánságát fejezte ki a Főváros, hogy a krisztinavárosi Árok utca vonalában egy új, lehetőleg 30 méter széles körút nyittassák. 


A legendás Mély Pince vendéglő a 20-as években....
  
                      és hűlt helye 1934-ben
A Közmunkatanács ezt feleslegesnek tartotta, s megelégedett volna bizonyos útvonalak kiszélesítésével, kiegyenesítésével, mindezt már elégségesnek ítélve ahhoz, hogy az így felszabaduló telkeken legalább kétemeletes házakat építsenek. A Főváros által erre mintegy válaszként megajánlott egységes rendezés gondolatát azonban a Közmunkatanács is elfogadta, a Főváros pedig ennek megvalósítása során első lépésként — átvállalva ezáltal a Közmunkatanácsra bízott említett feladatok megoldását is — elrendelte a Döbrentei tér, Szent János tér, Várhegy, Gellérthegy és Nap hegy közé eső teljes terület végleges rendezését, az egész terület kisajátítását.
Az újabb kisajátítási hullám 1910-ben kezdődött. Ez szám szerint 140 ingatlan felvásárlását és az ez után szükségképpen lebontandó épületek lakóinak el-helyezését jelentette, lakásnak vagy építési csereteleknek biztosításával. A Főváros így 1909 és 1914 között, hat év alatt még 129 ingatlant sajátított ki, vagy vásárolt meg. A telekárakra jellemző, hogy 1910-ben egy mindössze 39 négyszögöles telekért 11 500 koronát, 1913-ban 55 négyszögölért 15 700 ko-ronát fizettek (Budapest tiszti-főorvosának ennyi volt az egész évi fizetése).
A Főváros azonban nem csinált rossz üzletet, hiszen az új városrész tényleges felépítését — az általa kidolgozott rendezési tervek keretein belül — a magántőkének akarta átengedni. 1913-ra a főváros összes tabáni ingatlanbirtokának értéke már mintegy 20 millió aranykoronát tett ki, és ennek áruba bocsátása hatalmas és gyümöl csöző üzletnek ígérkezett. Mégpedig közeli üzletnek, hiszen ekkorra a Tabán rendezésének végső terveit, sőt, ezek jobb ér-zékeltetése ériekében az új városrész gipszmakettjét is elkészítették és bemutatták a szakértőknek. Az 1914. június 23-án, egy hónappal az első világháború kitörése előtt elfogadott terv előkelő lakónegyedet akart teremteni a Tabánból — elsőként vonva be a Tabán rendezésébe a Rácfürdő épületét is. E tervek megvalósítása a Tabánnak immár azonnal megindítandó teljes lerombolását igényelte, s a Fő-város tervei szerint öt éven belül az új építkezések megkezdődhettek volna.
E nagyralátó tervekbe azonban — mint olvasóim már kitalálhatták — beleszólt a világháború, s hamar elvitte mindazt a pénzt, amit a Főváros a Köz-munkatanács által már megvásárolt telkek átvételére és a Tabán egységes rekonstrukciójára fordíthatott volna, másrészt a háborús anyaghiány általában lehetetlenné tett minden építkezést, végül pedig az egyre érezhetőbb lakáshiány gátolta a még ekkor álló, öreg és korszerűtlen, bár túlnyomórészt fővárosi tu-ajdonú ház lebontását. A kisajátítások azért tovább folytak. A világháború éveiben a Főváros, felhasználva a szegény emberek megszorult helyzetét, még 105 házat sajátított ki a gyorsan romló pénzzel. (Hogy azután éppen a lakásínség leküzdésére a háború után beépítsék a Tabánba az ún. Bethlen-udvar ormótlan épülettömbjét.)
Az utolsó csákányok
A lakáshiány és a bérlőket védő rendelkezések, melyek még a 20-as években is megtiltották a lakásoknak megfelelő más lakás egyidejű biztosítása nélküli felmondását, a 30-as évek elejéig meghosszabbították a halálra ítélt városnegyed életét. A Tabán épületállománya ekkorra erősen lecsökkent, de magvában az összefüggő település sajátos jellegét, éppen hajdani zsúfoltsága folytán, ha foghíjasán is, megőrizte. Házai álltak, ám jó részük ekkor állagában már teljesen leromlott, karbantartásukra a Főváros egyre nagyobb összegeket volt kénytelen költeni. Lakóik azonban szívósan ragaszkodtak hozzájuk, és ha már az 1910-es években is panaszkodtak a Főváros illetékesei a régi lakók „maradiságára",
mely „minden részükről várható kezdeményezést kizárt", még 1927-ben is alig találnak valakit a Tabán megmaradt 4024 lakójá-ból, aki hajlandó volna átköltözni a Budaörsi úti modern városi házakba, vagy elfogadná a (napjainkra oly hatalmasan felértékelődött) mártonhegyi cseretelkeket. Ellenállásuk dacára is a Tabán napjai meg voltak számlálva.
1925-ben a pénzügyi konszolidáció megteremtésével ismét ak-tuálissá kezdett válni a Tabán rendezése. Egyelőre csak felszólalásokban, újságcikkekben. 1928 után is három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Főváros megkaphassa a Közmunkatanácstól a világháború előtt kisajátított Attila körút és Árok utca közötti teleksávot, melynek birtoklására az egész városrész — emlékezhetünk: 1909-ben felvállalt — egységes rendezése érdekében volt szüksége. Mikorra azonban 1931-ben ez a kérdés is elintéződött, a Közmunkatanácsnál készen álltak a rendezés új tervei. Ekkor alakították ki a Hegyalja út mai vonalvezetését, és egyúttal hatályon kívül helyezték az 1914. évi rendezési tervet. Az új terv a völgyben bérházakat kívánt elhelyezni, nagy udvaros, „keretes" beépítéssel, a hegyoldalon pedig szabadon álló bérvillákat. E nagy terv kivitelezésének most már nem állhatott az útjába semmiféle régi, szentimentális nosztalgia.
1933-ra ugyanis, legalábbis formálisan, megszűnt a lakásínség Budapesten (persze kérdés: kiknek a számára?). A Főváros, miután 1931-ben csere révén megszerezte az annak idején a Közmunka tanács által kisajátított telkeket is, és így az egész, mintegy ötvenholdnyi területnek egyedüli birtokosává vált, megkapta végre a lehetőséget arra, hogy megvalósítsa régi tervét: a Tabán teljes lebontását. Azonnal neki is látnak; 1933 folyamán a halálra ítélt terület 700 bérleményét felszámoltak, közülük 83-nak lakóit szükség-lakásokba telepítették (jórészt a VII. kerületi Pillangó utca 13. számú házba), és összesen 4600 pengő költözködési segélyt is kiosztottak. Egyidejűleg megindult a még álló 176 épület lebontása. 1933 végén már csak 31 ház állt. 
A városrész 1937-es állapotában


és manapság az 1924-ben épült Bethlen -házzal
1934 folyamán a Tabán utolsó házai is eltűntek Budapest városképéből, csupán az a kicsiny házcsoport maradt meg a tabáni plébániatemplom körül, az Attila út, Döbrentei utca, Apród utca által határolt területen (részben a mai napig is), mely kívül esett a kisajátítási terület határán. 


Gyerekek egy kilőtt Tigris harckocsin, háttérben a rác templom romjai

A Tabán lebontását kárhoztatók később legfeljebb abban találhattak bizonyos fanyar vigasztalást, hogy Buda-pest ostroma ennek, az akkor már parkká alakított területnek esetleg mégis meghagyott öreg házait amúgy is teljes romhalmazzá változtatta volna, mint ahogy a lövedékek és bombák nyomán a felszabadulás napjára az egész park is teljesen megsemmisült.
J.KF grafikája




Budapestfolyóirat  1983/7 (RÉSZLET)
Fotók: Tabáni helytörténeti Gyüjtemény

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése