1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2015. április 2., csütörtök

KRÚDY GYULA:HUSVÉT




ASSZONYOM,

a húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár legnagyobb hangulatcsináló. Mintha külön zenéje volna minden évszaknak, a piros betűk megannyi kis ministránsgyerekek képzeletvilágbeli székesegyházban, és a karzatról teli tüdővel fújják a húsvéti éneket. A jó emberek gyermekkori illatokat éreznek a fejük körül borongani, kalács és rezeda illata vegyül falusi folyók nefelejccsel szegélyezett partjának szagával, a kertekben cseresznyefa virágzik, mint egy japáni tollrajz, és az ünnepi délelőttnek olyan rozmaringszaga van, mint templomba menő fiatal nők friss fehérneműjének.



 A mezőkön a Szűz szárítja ingét a napsugárban, és a hosszú ebédlőasztalnál a felvidéken van egy üres teríték a földön járó, vándor Jézus számára. Mások viszont, Faust módjára, a tündöklő ablakhoz állnak a serleggel húsvét reggelén, és elmélyedve gondolkoznak életen, halálon, elmúlt szerelmen, drága bűnökön, amelyek oly titkosan laknak a szív mélyében, mint az ó-velencei szelencében az édes méreg. 



Mindenki más, senki sem ugyanaz lelkében egy-egy nagy ünnepen. Mintha azzá lenne mindenki, ami tulajdonképpen egész életében szeretne lenni: gyermek. A gyermekség utáni vágy úgy él minden emberben, mint a folyó túlsó partjáról hangzó, elmosódó harangszó. Néha elkapja a szél a hangot, és nem hallani mit sem a gyermekkor városkájából szálló harangszóból.




 Máskor - így például húsvétkor is - újra cseng a kis harang szava, a láthatatlan harangozó megifjodva végzi dolgát. Ah, tavasz ünnepei! Régi tornyok fénylenek régi városokban, mezők és patakok mutatkoznak, mintha álmunkban láttuk volna valahol, hegyi úton lassan halad fölfelé a postakocsi, és a kocsiban kis, virágos kalapban fiatal hölgy ül rózsaszínben, mint az utazó évszak, míg a postakocsis virágzó ágat tép az útszélen; tiszta kis faluk mellett szalad el a vonat, az emberek arca fénylik, és a kék ég oly közel ereszkedik az üde halmokhoz, hogy a mezei pásztor bizonyára hallja az angyalok énekét; és a nagyvilág, Párizs vagy a földközi tengerek partjai, a bécsi kocsikorzó és a lóverseny, a pesti Stefánia út húsvéti hangulata, a ruháknak és arcoknak frissesége - és a tavasz áradó vizein érkező virágocskák, amelyek, isten tudja, honnan jönnek a Tiszán vagy Dunán lefelé, és egyszerre eltűnnek az emberek szívében: mindenki gondol valamely képecskét magában, midőn a pirosruhás kis énekesek zsoltára fölhangzik a kalendáriumi lapon, ahová Gergely pápa beírta.



Asszonyom, a tavasz nem az én barátom.
Én az őszt szeretem, midőn a kis madarak elbújnak az erdőkbe, hogy tavaszra már kis csontvázaikat sem találni meg.
A tavasz egy rikító piros kendő, amely lakodalmas szekér saroglyájáról lóg le, a keszkenős lovak gyorsan viszik a menyasszonyt a fehér országúton, és én csak a rikító kendőt látom a messziségben eltűnni. 
        A ragadó lovak, gyorsan pergő kerekek oly sietséggel mennek, mint az ifjúság széltől hajtott könnyű felhői. Egy év előtt - vagy talán régebben - a város határában bolyongtam önnel, asszonyom, erdőt kerestünk és zöld gyepet, mindennél fontosabb volt kezünk összeérintése, és arról beszéltünk, hogy hársfa levelére ülünk az erdei patak hintázó vizén, és a tengerekre utazunk. Ma ön mást szeret, és én önt nem szeretem. Mintha nem is lett volna érdemes ifjúnak lenni, tavaszt lehelni, faleveleket összeolvasni, és kis csermelyek mentén felfelé menni a hegyre - a széncinke rubintszeme úgy fénylett a csalitból, mint a drágakő az ön fülében. (A tőzsér, aki egykor jogtalanul szerzett pénzen a köveket vásárolta, ugyancsak halott, és a keresztúri temető alacsony sírkövén, szánva-bánva bűneit, éjféli órákban, míg ön talán évődik Pablóval, azzal a bizonyos napbarnított matrózzal, aki állítólag húsvétkor vízbefojtja a pesti úriasszonyokat, s ezért divat fölkeresni bárkáját.)




A húsvét Pesten arról nevezetes, hogy a divatos hölgyek a fiumei vagy a trieszti vonatot zsúfolásig ellepik, rossz hotelszobákban alusznak messzi idegenben, és isztriai templomocskákban örök hűséget esküdnek annak, aki útjukba akadt. Ah, egy pesti divathölgy évente többször jegyzi el magát, mint ön hinné, asszonyom. A húsvéti út nálunk egy kedves kerítő, a nyári felhők a fürdőhely fölött már új nevet hallanak elröppenni az ajkakról, és a tél tündöklő estélyein ismét más lovag viseli a divathölgy színeit. Mintha a kalendáriumot a pesti nőknek írta volna a régi pápa. Szerelem nélkül eltöltött húsvéti napok, a kaland nélkül elmúló élveteg nyár és a fénylő koncert - zenéljen bár az öreg Liszt - szerelmi suttogás nélkül elképzelhetetlen hölgyeink világában.
     Mily bohóság erről komolyan beszélni! Mintha nem ugyanazt tennék a nők mindenütt, mint Pesten!



Azonban valahogy mégis más a pesti szerelem, mint a többi. Talán azért, mert ebben a városban semmit sem szokás komolyan venni, és a helybeli sánta ördög hiába nézne be a körutak háztetőin, sehol sem látná az álmatlan szegény szenyórát, aki szerelmi búja fölött virraszt. Sőt ellenkezőleg, igen egészségesen alusznak a szívtelen teremtések. Szerelem miatt hosszabb ideig haldokolni csupán a külvárosokban szokás, hol még a harmonika szól, vagy amerre a tabáni templom veti árnyékát, és a kis ablakok mögött reménytelen hófehérkék varrogatnak, estére toronyzene lesz a Mátyás-templomon, és a kürtös szeme olyan fekete, mint a szeder.
       A város belső részeiben a tavaszi nyugtalanság leginkább abban nyilvánul, hogy vajon honnan lopjanak pénzt a férfiak a húsvéti utazáshoz? (Kitűnő barátom, a zseniális Gálos Kálmán, az idegenforgalom és a menetjegyek pesti direktora mesélte, hogy hetekkel húsvét előtt nem lehetett jegyet kapni a hálókocsikra, valamint szállodai szobát az Adriai-tenger divatos vagy kevésbé divatos üdülőhelyein. Mintha az egész város talpra állott volna, hogy húsvétkor elhagyja Pestet. Helybeli polgárok, akik télen kártyaasztalok hulladékaiból élnek, vagy kenyérkereset címén reggeltől estig a kávéházban üldögélnek, majdnem mezítláb járnak, és életveszélyes terveken törik a fejüket, legegyszerűbb üzleti ötletük olyan természetű, hogy a bíróság fegyházzal honorálja: húsvét előtt valódi százas bankjegyekkel tolongtak a boltban, ahol a menetjegyeket osztogatják. Mintha a főváros határa csupa kirabolt lengyel zsidók elföldelt hulláival volna telve - annyi pénz mutatkozott egyszerre a városban, ahol egyébkor a postai bélyegeket is irigylik az utcai levélszekrénytől. Tavaszi pénz volt ez - mert az asszonyok délre vágynak.
     Mindnyájan jártuk egykor a dél felé menő utakat, és bizonyosan hallott arról, asszonyom, hogy a fiumei gyorsvonat ablakából láthatni a legragyogóbb csillagokat. Mintha rubintkövekkel volna kirakva a dunántúli égboltozat. A vasúti kalauzok olyan dallamosan mondják az állomások nevét, mintha csupa nászutasokkal volna telve a vonat. Egy sápadt fiatalember izgatottan tudakozódik: messzire van még Zágráb? Zágráb! Mily durva, zeneietlen szó. Ám egykor tudott ő is hegedülni, mert az állomásán, egy régi húsvétkor, elgondolkozva lépkedett föl és alá a peronon egy pesti úrnő, aki az észak felől jövő vonatot várta.
          Aztán a vonat megérkezett, a hölgy megtalálta útitársát, és bánat nélkül mondhatom, hogy egy hónap múlva már el is felejtette, hogy valaha húsvét, Adriai-tenger, sirályok és osztériák, szállodai erkélyek és öreg, leskelődő utazók vannak a világon, akik húsvét táján lyukat fúrnak a falba, és igen jól elmulatnak a pesti vendégek ünnepi kedvén.
     Asszonyom, ha valaha húsvéti útra kelek, magam is már csak leshelyemről értesülök arról, hogy a nők tavaszi utazása olyan mohó, kicsapongó és meggondolatlan, mint vakációzó diákok kedve. Sietve bújnak kifelé a rügyek az almafákon, hogy minél hamarább virágok legyenek.

Asszonyom, azonban mégis elutaznék Pestről, mielőtt kehellyel köszönteném a húsvéti reggelt...

Az államvasutaknak két gyönyörűséges mozdonyát (1914-es típus) láttam a napokban. Az alagi különvonatokat viszik jelenleg, mint két mogorva óriás. Ezek a vasból és acélból vert hegyek - vagy eleven lények, amint éjjelenkint az éjféli vonat mozdonyát közelegni láttam a töltésen - mily messzire elvinnének, ha erre parancsot kapnának! Este van, havanna édes füstje érzik az expresszvonat kocsijában, az egyik oldalon lebukik a nap lilaszínű halmok mögött, másfelől egy esti fényárban úszó nagyváros tündöklő lámpásai világítják a felhőrongyokat. Messzire menni - kék tengerekhez, zöld folyókhoz, sárga, nagy mezőkre. Talán a doni tartományokba, hol hosszúszőrű agárral hajtják a farkast - vagy postakocsin átkelni az Alpeseken, az olasz határon. Utazni messze, kimondhatatlan, ismeretlen állomásokon át, csak egy torony látszik imitt-amott a hajnal álmos párájába burkolva, mintha ott laknának a madarak, amelyek az álmokat hordják éjszaka. A fellegek alacsonyan úsznak a bizonytalan tájon át, vízmosás piroslik a hegyoldalban, és néma, furcsa erdők látszanak, amelyek láttára elgondolkozik az utazó: vajon, mi történik az erdőben, hová nem hatol emberi tekintet. Anton, az Oroszlán bérszolgája, pirosló hajnalon, a gőzhajó állomásra viszi poggyászunkat, és dél felé, a folyón, feltűnik a kölni dóm.

Utazni messze - önnel, asszonyom.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése