1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2015. június 27., szombat

,






           


Bestiálisan meggyilkolták a rátarti óbudai úrnőt
Csordás Lajos

Az írás a Népszabadság
2015. 06. 17. számában
jelent meg.

A városszerte ismert Mágnás Elza többek szerint rátarti bestia lehetett, de története a halála miatt bestiális. 1914-ben egy vesszőfonatú utazóládában sodorta ki holttestét a Duna a Bem rakparton. A furcsa bűnügyről, amely az irodalomba is bevonult, a Kiscelli Múzeumban rendeznek kiállítást.
A ládában talált vízihulla kilétét először nem tudták megállapítani. Ápolt körmei és festett haja azonban elárulta, hogy a félvilági nők közül való, és egykori kolléganői felismerték, hogy ő Turcsány Emília, vagy ahogy a mulatók vendégei ismerték, Mágnás Elza. Nevét azért kapta, mert csak gazdag uraknak volt hajlandó odaadni magát. Halála előtt jó ideje már Schmidt Miksa, a kiscelli bútorgyáros kitartottja volt.

Azonosítása több napig tartott, de gyorsan elfogták a gyilkosait, házvezetőnőjét, Kóbori Rózsit és annak szeretőjét, Nick Gusztáv állás nélküli péklegényt.
Az ügy sokkal jelentőségteljesebbé vált egy mindennapi gyilkosságnál. Igazi krimi volt, amilyet addig csak olcsó detektívtörténetekben lehetett olvasni. Minden részletében érdekes, nemcsak az áldozat múltja, a gyilkosság módja, hanem Elza szeretőjének, Schmidt Miksának a személye miatt is, akit szintén titokzatos figuraként ismertek furcsa szokásaival, amelyekben visszatetszően keveredett a halál és az erotika. Elzát – állítólag – menyasszonyi ruhában, koporsóba fektetve imádta.

Krúdyt is izgatta


A történet tanulságai, motivációi az első világháború küszöbén álló társadalom visszásságaira, feszültségeire is rámutattak. Összehasonlították például a Schmidt gyárában dolgozó munkásnők alacsony bérét azokkal a tízezrekkel, amit a bútorgyáros a szeretőjére költött. Az élet igazságtalansága szerepelhetett a gyilkosság motivációi közt is: vagyis hogy Kóbori Rózsi, a polgári iskolát végzett, iskolázott nő nehezen viselte buta és rátarti úrnője társadalmi „rangját”, hisz Elza cselédlányból lett büféslány, kokott, majd úrinő, csupán a szépségével, azaz a testével.
A gyilkosság, majd a per óriási visszhangot kapott a sajtóban, az akkor kibontakozó magyar bulvárújságírás egyik nagy sztorija lett. Sőt, az irodalomra is hatást gyakorolt.

 A vörös postakocsi első kiadása a megtévesztő utazóládával

Krúdy Gyula ennek is köszönhette A vörös postakocsi sikerét, mert az olvasók tömege tévesen úgy vélte, hogy a regény Mágnás Elza karrierjét meséli el. Talán a kötet címlapján látható kocsi miatt, melynek hátuljára egy utazóládát rajzolt a címlaptervező.
A kíváncsiság kielégítésére a Kiscelli Múzeum nemrég nyílt kiállítását ajánlanánk, amely az eddigi legteljesebb feldolgozása a témának. A kiállítás félig-meddig hiteles helyszínen látható. Mert bár a gyilkosság nem Kiscellben történt, hanem a nő Bem rakparti lakásában, a múzeumnak helyet adó hajdani kolostorkastély a gyilkosság idején már Schmidt Miksáé volt, s Elza bizonyára többször is vendégeskedett az épületben, sőt, talán abban a szobában is, amelyben a tárlat kezdődik. Ez a nemrég kibontott helyiség ugyanis, amely az egykori trinitárius templom déli tornyának első emeleti szintjén volt berendezve, a leltárak szerint Schmidt hálószobája lehetett. Alatta, a földszinten alakíttatta ki Elza halála után a gyáros az emlékére szentelt – templomtérből lerekesztett – kápolnát, melynek persze ma már nyoma sincs.

Marosán György szerepe


A kiállítás nem túl hosszú, eredeti tárgy alig maradt, így aztán többet mesélnek róla, mint amennyit mutatnak. A kavicsos Duna-partot idéző installáción láttatnak egy vízben talált női hullát. Majd egy animáción idézik fel a történet korabeli helyszíneit. A fő látványosság pedig Elza rekonstruált ravatala, amint fehér menyasszonyi ruhában fekszik a koporsóban. Eredeti az a fogolykönyv, amelybe Nick Gusztáv adatait is beírták: előbb életfogytig tartó börtönre, majd halálra ítélték, amit a király kegyelméből változtattak végül 1915-ben életfogytiglanra.
A kiállítás rendezői kiderítették, a férfi nem maradt a börtönben mindhalálig: 1929-ben jó magaviselete miatt szabadlábra helyezték. Igencsak nehezen tudott visszailleszkedni a társadalomba. A második világháború után Marosán György – egykori péksegéd – szerzett neki fűtői állást. Nick sokáig élt. A hetvenes években egy érdi szociális otthonban lakott. Kóbori Rózsi ekkor már majdnem ötven éve halott volt, 1926-ban hunyt el a márianosztrai börtönben.


Bemutatásra vár a mozikban Szász Attila Félvilág című filmje Köbli Norbert forgatókönyve alapján. Elzát Kovács Patrícia alakítja.
HOLTTEST AZ UTAZÓKOSÁRBAN. A Mágnás Elza-rejtély
Kiscelli Múzeum
Megtekinthető: október 11-ig.


A történet egy másik változata négy részben szigorúan csak 18 éven felülieknek
1.
Az Óbudai Somossy Orfeum Kávéház és egyben kupleráj állandó vendége volt a milliomos műgyűjtő, lakberendező, dúsgazdag bútorgyáros Schmidt Miksa is. Óriási műgyűjteménye számára megvásárolta a Kiscelli hegyen üresen álló Ferences Kolostort, a hozzá tartozó templommal együtt. A kolostor kétméteres falai, kazamatái, pincerendszere kitűnő raktárhelységül szolgáltak műgyűjteménye számára. A kolostor felépítményét kétszintes
kastéllyá alakíttatta át, melyet pazarul rendezett be. Lényegében lakberendezési bemutatónak szánta a felújított termeket.
A kastélynak az alagsorában volt egy nehéz, vasalt tölgyfaajtóval lezárt terem. Itt középen márvány talpazaton egy kettős érckoporsó volt elhelyezve. A fedél nehéz, ólomsúlyú fedelét csörlőn lehetett felemelni. Ekkor feltárult a koporsó belseje, mely rugalmas matraccal volt ellátva, selyembrokáttal leterítve. Két ember számára kényelmes fekhelyül, avagy szerelmi fészekül is szolgálhatott. A terem oldalfalaiból kiálló fáklyák kísérteiesen világították meg a helységet.
Miksa ebben a koporsóban szokott a kiszemelt soronkövetkező kurtizánnal szeretkezni. A komor, fáklyalángoktól szürkésfeketére füstölődött terméskő falakba vaskarikák, csigán felhúzható láncok és különböző kínzóeszközök voltak elhelyezve. Minden jel arra utalt, hogy a középkori kínzóeszközök meghagyása mellett, modern, könnyebb, kevésbé drasztikus kínzószerekkel felszerelt kéjlak gazdája virtigli, szado-mazo, kéjenc lehetett.
A kastélynak állandó személyzete két főből állt. Nick Gusztáv péklegény és Kóbori Rózsi szakácsné alkotta a belső, bizalmas kiszolgáló stábot. A többiek bejárónők voltak, akik takarítottak, felszolgáltak. A hatalmas konyhában, nyitott kemencében sültek a húsok, és a finom péksütemények, zsemlyék, bagett, és foszlós kalácsok. Gusztinak, csak nagyobb vendégségek, fogadások idején volt a sütéssel dolga. Szabadidejében a kastély körbejárása volt a feladata, hogy idegenek ne közelíthessék meg az objektumot.
Rózsi mindennap a főzést felügyelte, a keze alá dolgozó kézilányok irányitása mellett. Nekik, mivel házastársak voltak, külön lakrészük volt a szuterénban, mindjárt a valaha lovagteremként szolgáló kinzó-szeretekezési kamra helység mellett. Erre azért volt szükség, hogy ha az úr éjfél után a kávéházból egy újabb nőcskével hazaérkezik, akkor vörös posztónadrágban, búujjú fehér ingben, fején hóhér álarccal berontson és leakasztva a falról a fonott ostort, elkezdje őket, csak úgy, finoman csépelni. Mikor már az úr felajzódott, akkor csuklójánál fogva egy fa fekpadra feküdve csuklóinál a falból kilógó karikákhoz láncolja, és jól elverje a szíjkorbáccsal. Amikor már a vér is kiserkent a valagából, akkor a kiszemelt kéjnő enyhe megkorbácsolása következett, majd a nőnek a közben csukló béklyóból kiszabadult és hanyattfekvő uraságnak fölé állva az arcába, szájába kellett vizelnie.
Ilyen és ehhez hasonló perverz előkészítések után befeküdtek a koporsó nyoszolyába és vad szeretkezés közben, mint egy sárló kancát, úgy hágta meg Miksa a kurtizánt. Miután kielégült, akkor intett Nicknek, és az, rájuk engedte a koporsófedelet. Innen csak reggelente volt szabadulás, miután a péklegény felhúzva a koporsófedelet, és szabaddá tette a kifelé vezető utat.
Hogy miért vállalták? Jó kérdés. Egyrészt kalandvágyból. Másrészt horribilis összeggel jutalmazta a szado-mazo szeretkezés partnereit. Ugye, milyen az ember? Dicsekvő. A nők ráadásul még fecsegők is. Így a lányok fecserészéséből elment a hírhedt nászéjszakák híre és a lányok felajzva várták, mikor kerül valamelyikükre a sor. Elza, azonban szépségével és renkivüli izgató nőiességével, vad, belemenős, szilaj természetével mindenkit kiütött egy időre a nyeregből. Ebből lett aztán a baj.
2
Miksa nagyon rákapott a belevaló partnerre, és hanyagolni kezdte a többieket. Elhalmozta ékszerekkel, pénzzel és megígérte neki, hogy kiviteti magához Bécsbe, az ottani bérházába, ahol egy egész lakosztályt biztosít a számára. Tudnunk kell, ahhoz hogy tisztán lássunk, hogy Schmidt Miksa állandó tartózkodási helye Bécs volt. A Budai Schmidt kastélyba csak hétvégeken járt le egy kis kikapcsolódásra. Amolyan bútor és műkincsraktárnak használta a hatalmas épületet. A legfőbb kincse természetesen Elza volt. Hamarosan végleg beköltöztette a kastélyba, ahol egy lakosztályt nyittatott s számára. Így élt Elza mágnásnőként, pöffeszkedő dölyfben, szolgálókkal és a testőr házaspárral körülvéve.
Délutánonként kikocsizott Budára, a korzóra, hogy mindenki megcsodálhassa szépségét és jólétét. A bakon parádés kocsis ült. Mellette pedig egy szobalány feszített felcicomázva, mint egy cicababa. Estefelé bevonult kedvenc kávéházába, ahol annakidején felszedte őt Miksa és minden kurtizánt meghívott egy kávéra és süteményre. Szerette, ha csodálták és eldicsekedhetett a gazdagságával, pompával, amivel körülvette őt a dúsgazdag szeretője. Arról viszont mélyen hallgatott, hogy ennek a pompának mi az ára.
Azon pénteki napon is benézett a kávéházba, aztán sietett haza a kastélyba, mert éjszakára várta haza úribarátját. Tizóra felé megérkezett Bécsből Miksa. Könnyű, pezsgős vacsora után elkezdődött a szerelmi játék. Korbácsolás, kikötözés, arcába vizelés, majd a koporsóban egy hatalmas szeretkezés. Hogy mi történt, mi, nem azt fedje jótékony homály! Hogy a szeretkezés hevében túl erősen szorította-e meg Elza hattyúnyakát Miksa,
vagy hirtelen felmondta a szíve a szolgálatot és meghalt? Nem tudni.
Annyit tudunk csak, hogy a reggel már halva találta Elzát. Miksa komoran ült a hatalmas márványasztal mögött, amint Rózsi, a szakácsné belépett a reggeliző tálcákkal és letette az asztalra. A házirend szerint, hétvégeken, amikor az úr itthon tartózkodott, a bejáró személyzet szabadnapot kapott és a hírhedté vált házaspár végezte a kiszolgálást. Miksa magához rendelte Gusztit is. Guszti mit sem sejtve jő és tisztes távolságban az asztal előtt megállva, várja ura parancsait. Miksa síri hangon szólalt meg.
–Nagy baj történt. Az éjjel meghalt az úrnő! Semminek nem szabad kitudódnia! Én máris csomagolok és utazom vissza Bécsbe. Nektek az a feladatotok, hogy nyom nélkül eltüntessétek. Aztán azt mondjátok, hogy magamhoz rendeltem Bécsbe és elutazott! Itt a hallgatás bére!
Mondta és egy hatalmas ékszeres ládikát helyezett az asztalra. Felnyitva a tetejét brilliánsok, igazgyöngy nyakláncok. Arany ékszerek, karkötők néztek kacérkodva farkasszemet a péklegény és szakácsnő felajzott tekitetével. Egy pillanatig viaskodott bennük a tisztesség angyala és a kapzsiság ördöge. Aztán az ördög győzött. Ráálltak az alkura.
3.
Miksa lóhalálban elutazott. Elzát nem kereste senki, hiszen megszokták, hogy néha napokra eltűnik. Olyankor kiruccant Bécsbe, egy kis világvárosi levegőt szívni. Gondolták most is Bécsben, múlatja az időt. A péklegény és a szakácsnő azonnal munkához látott. Guszti borotvaélesre fente a csontozó bárdot és a hatalmas tölgyfa kínzópadon feldarabolta a holttestet. Két
vulkánfíber bőröndbe rakták a hulladarabokat és hétfő hajnalban elindult lefelé a Kiscelli hegyen álló kastélyból a Dunapartra.
Nem is lett volna semmi baj, ha a csendőrjárőr fel nem figyel a két hatalmas bőröndöt cepelő emberre. Még ekkor sem lett volna semmi különösebb esemény a dologból, ha fel nem figyelnek arra, hogy az előttük elhaladó ember által cipelt bőröndökből vér szivárog ki, és csíkot nem húz a kockakövezetre. Ekkor utána léptek és megállították. Guszti magamellé helyezte a földre a dögnehéz bőröndöket és kissé kifújta magát. Kérdi tőle a járőr rangidős parancsnoka, Kukucska tizedes.
–Hát kend mit cepekedik itten, hajnalok, hajnalán?
–Semmi, csak viszem ezt a kis kóstolót a halaknak.
–Láthatnánk?– kérdez rá a parancsnok. Guszti elhárítván a kérdést, egy, egy ezerpengőst nyom a járőrök markába. Gondolván ezzel betakarván a szemeiket, elhomályosítja a nézésüket.
A járőrök vették is a lapot, és szalutálva elkanyarodtak a búzapiac irányába. Hanem milyen a véletlen. Guszti már egészen a rakatig ért, ahonnan húszegynehány lépés választotta csak el a Dunától. Amikor a lovasjárőr a vércsík nyomán utolérve megállásra késztette. A főhadnaggyal már nem lehetett lacapacázni. Nem volt kecmec ki kellett nyitnia a bőröndöket. Hát, a főhadnagy a látványtól és a szagtól hátrahőkölt és megtántorodott. Zsebkendőjével törölgetve homlokát, intett a két őrmesternek, hogy bilincseljék meg az urat. Miután kiadta a parancsot, öklendezni kezdett és telihányta a zsebkendőt.
4.
Óriási szenzációként tálalták a lapok a horrort. Az utolsó pillanatban sikerült a kazamata titkos rejtekébe rejtenie Rózsinak a kincses ládikót. Mire érte jöttek már felkészülten várta, hogy a csendőrségre kísérjék.
A tárgyaláson maga Miksa is jelen volt és krokodilkönnyeket hullatva kérte, hogy a legsúlyosabb ítéletet hozzák az elvetemült gyilkosokra, miközben már intézkedett az ország legrafináltabb, legjobb védőügyvédének a letartóztatottak védelmének ellátása felőli megfogadására. Általa üzente nekik, hogy mindent vállajanak magukra, ő majd pár hónap mulva kiszabadítja őket. Így is történt.
Természetesen mindkettejüket kötél általi halálra ítélték. A siralomházban várták, hogy a börtönlelkész feladja nekik az utolsó kenetet. A nagyhasú kövér börtönlelkész egy apácát is hozott magával, mivel a másik rab nőnemű volt így azt meg az apáca gyóntatta meg és adta fel neki az utolsó kenetet. A cellába érve becsukódott a cella ajtaja. Az őr eltávozott a pihenőszobába és ledőlt a priccsre, várva a pap és apáca visszatértét. Jöttek is. Beköszöntek és eltávoztak.
–Dicsértessék!–mondta a pap és még hozátette.–Pihenjen csak őrmester úr, itt a kulcs, ráér megnézni a jómadarakat, majd ha üt az utolsó órájuk. Így is történt.
Amikor aztán kora reggel mentek, hogy kivessék őket a siralomházból a vesztőhelyre a meglepetéstől megállt az ütő az őrökben. Felpeckelt szájakkal a szalmán fetrengett az apáca és a pap. Azonnal riadóztatták a börtönt, de Gusztinak és Rózsinak bottal üthették a nyomát. Vígan robogott velük a vonat
Fiúméba. A bútorgyárostól kapott hamis útlevelekkel Fiúméban hajóra szálltak és elhajóztak Amerikába.
A történethez tartozik még, hogy 1945 zűrzavaros esztendejében az Ausztriai megszálló amerikai katonák közül sokan átjöttek Budapestre hivatalos megbízatásokkal. Novemberben egy katonai dzsippel, nyílt paranccsal a romos, kietlen Schmidt kastélyhoz hajtatott egy amerikai százados. Egyenesen a kazamába ment. Kinyitotta a rejtett ajtót, és egy ládikát vett magához. Aztán visszament Ausztriába. Halála után a kiürült ládikóban egy feljegyzést találtak hozzátartozói. Ebben leírta, az egész történetet, úgy ahogy most itt olvashatták. Sajnos az unokák semmire sem érdemesítették az iratot, mivel magyarul nem tudtak, így a ládával együtt kidobták, a többi lomokkal együtt.
A láda, az irattal az ószereshez került, az meg eladta az ismeretlen iratot két dollárért egy antikváriusnak. Így akadt rá, aki nekem ezt a történetet elmesélte. Így is történhetett volna. Ha, nem így történt, akkor én mosom kezeimet.


2015. június 22., hétfő

.





II. SZEREPLŐK

MÁGNÁS ELZA
Az áldozat eredeti nevén Turcsányi Emilia, a félvilágban Mágnás Elza néven ismert prostituált, akit éveken át a perverzióról hirhedt Schmidt Miksa bútorgyáros tartott ki.Elza pályafutását pincérlányként kezdett, majd szerződést kapott az Olympia mulatóban, később a Csino de Paris-ba kerül, majd a Fővárosi Orfeumba. A bútorait méregdrágán eladó bútorgyáros dús vagyonából többet juttatatt az asszonynak, mint amennyit hasonló viszonyoknál nőnek adni szoktak

Híven kitartott a nő mellett, nem volt zsarnok hanem lélekben is rabszolgája. Mivel kötötte le a  gyárost a mosogató- lány, a műveletlen, esztétikai, mint szellemi műveltségben koldus asszony?
   Minden fehérbőrű, szőke leány és asszony aki fizikai vagy szellemi robotban a legprimitívebb életszük-ségletek fedezését sem keresi meg,sóvárogva kutatja rejtélyét annak, hogy lehet százezreket, prémeket, ékszert, gyönyörű bútort,szép lakást, csodás festményeket, műtárgyakat szerezni ebben a szűkös világban.
( Forrás.Bédy Schwimmer Róza) 
Krúdy Gyula  az"Adyí Endre éjszakái-ban írja:

"Fagyottan,unottan, haltekintettel ajkán örökké gúnyoros elbizakodott mosollyal, mint azok a nők, akiket végül is megölni szoktak a férfiak, vagy pedig magukat ölik meg értük, ült a Télikert felső végén Mágnás Elza, aki bár egy mosónőnek volt a lánya, még műveletlenségében is oly hidegnek és előkelőnek tudta magát maszkírozni, hogy a szegény szerelmes zsidólányok, akik többnyire pénztelen pincéreknek voltak a titkos szeretői, csakhamar elnevezté Mágnás Elzának. Már meglátogatja őt éjszakánként a gazdag bútorgyáros, aki perverz szenvedélyeiről volt nevezetes Pesten.
(Így többek között az volt a híre, hogy azokat a nőket, aki megteszettek neki, fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval érckoporsóba fektette és úgy imádta őket. Mágnás Elza sokkal butább volt, mint társnői mondtak, hogy ellent mondhatott volna a gazdag embernek....De hát már közelgett az idő amikor valóban koporsóba fog feküdni szőke tündérnek, amikor szakácsnője, Kóbori Rózsi és Nick Gusztáv, a péklegény összeállanak, hogy az úrnőt meggyilkolják."

Forrás:Krúdy Gyuula:ADY ENDRE ÉJSZAKÁI(Honleányok és az íróik)



Katzenberger Márton és Szabó Márton kocsisok

  1914 Január 10-én reggel félnyolc óra tájban Budán, a Margit-rakpart alsó részén Katzenberger Márton és Szabó Márton kocsisok kavicsszállító kocsijukkal a Lánczhíd felé tartottak. Mikor a két ember a kőpartnak ama részéhez ért, a mely a Kacsa-utcza irányában fekszik, Szabó a part legalsó kövein kosarat pillantott meg. Megállították kocsijukat, a talált tárgyat föltették a bakra, a hátuk mögé és továbbhajtottak. Nagyon nehéz volt a kosár s nagyban találgatták, micsoda drága, jó holmi lenét a díszes utazókosárban.
A Vitéz-utczánál, a mely a Kacsa-utczától az első utcza a Lánczhíd felé, a két kocsis nem tudott ellentállni a kiváncsiságnak s fölpattantotta a kosár lezárt pántjait.


Borzalmas meglepetésben volt részük: a kosárban női holttest volt, összegyömöszölt térdelő állapotban. A feje neki volt támasztva a kosár oldalának, a keze, térde összehajtva. Minden ruhája egy szál ing volt. Ékszert, fésűt vagy más e fajta tárgyat szintén nem találtak a holttest mellett.


A két kocsis a rémes leletről értesítette a közelben posztoló rendőrt s alig negyedóra mulva már a lelet helyén voltak a főkapitányság emberei: dr. Marinovich Jenő a bűnügyi osztály vezetője, dr. Nagy Károly detektívfőnök, Kóródy M. Béla kapitány, dr. Barta rendőrorvos és Székely László fogalmazó.


A holttest alapos megtekintése után dr. Barta rendőrorvos úgy nyilatkozott, hogy a nőt valószínűen megfojtottak, még pedig úgy, hogy a száját valaki a kezével mindaddig befogta, míg a szerencsétlen meg nem fulladt. Hogy mikor történt a Büncselekmény, azt nem lehetett megállapítani, mert a nagy hideg következtében a holttest meg is volt fagyva s így a hullamerevség fokát meghatározni bajos volt.


A holttesten külső sérülések nyomait találták a bal homlokon, az alsó ajkon, a bal kulcscsonton. a bal kéztőn, a bal térden és a jobb kézfőn.


A nő személyleírása következő: Körülbelül 30 éves, kereszténytipusu, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű. Szeme szürke, szempillái hosszúak, szőkék, szemöldöke szőke, ívelt, szája közepes nagyságú, ajka duzzadt, orra közepes, széles egyenes orr, föle a fejétől kissé elálló. Kezén, lábán a körme gondosan ápolt. A holttesten fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke-díszszel. A holttestet a rendőrség lefényképeztette.



A kosár, a melyben a holttestet találták, fehér vesszőből fonott utazókosár, 93 centi-méter hosszú, 55 centiméter széles és 59 centiméter magas. Fölül vitorlavászonnal van bevonva, belül letűzött vízálló viaszkosvászon a borítéka. A kosár belsejében, oldalán két, úgynevezett kurbli van, a belső vászonból, két külső oldalán fonott fülek, a bal kissé kékes, festékes. A kosár két nikkelezett zárján a következő vésett írás olvasható:
Prag-Rudniker Korbfabrik Wien, Budapest, Prag.


A kosár jobboldalára a következő föliratú vasúti czédula van ragasztva:

Von Wien E. G. Nach Budapest Ostbahnhof. Königl. ung. Staatsbabnen.
Mellette egy másik czédulán:
Reisegepack 998.

A lelet helyén időközben megjelent Vasa Károly dr. vizsgálóbíró is és jegyzőkönyvet vett föl az esetről.
Ez adatok birtokában a rendőrség hozzálátott a nyomozáshoz. Nagy Károly dr. detektívfőnök, Antal Lajos és Székely László fogalmazók egész sereg detektívvel tűvé tették az egész fővárost. Elsőbben az erkölcsrendészeti osztályos mutatták föl a női holtestről készített fényképeket. Azonban már az első percekben kiderült, hogy egészen különleges, rendkívüli körmönfontsággal végrehajtott bünténynyel állanak szemben. Nemcsak a tettes ismeretlen, de fölismerhetetlenné tették magát a holttestet is, úgy hogy a nyomozást tulajdonképpen még irányítani sem lehet.

   Mindössze a kosár kecsegtetett valamelyes eredménnyel. Annak a gyárnak, a mely a kosarat készített Budapesten fióktelepe van. Nagy Károly dr. detektívfőnök nyomban intézzkedett, hogy a fióktelepről szakértőt küldjenek, a ki esetleg meg tudja állapítani, mikor, hol, és ki vásárolta a kosarat. A cég részéről Vajda János ment a főkapitányságra s megállapította, hogy a kosár Bécsben készült. Bécsben adták el, legföljebb egy év óta van használatban. Egyebet azonban nem tudott mondani.

Az áldozatot legelőször Keresztesy Gyula rendőrkapitány sogornője ismerte föl. Keresztesy hazavitt egyet az áldozatról készült képből, amelyet a rendőrség minden tagjának kiosztottak. Vacsoránál vendégül látta sógornőjét is, aki meglátva a képet fölkiáltott: Hiszen ez az Elza!
Miféle Elza? - kérdezett vissza a rendőrkapitány.
Sógornője erre elmondotta, hogy amikor még a Margit-körúton lakott, volt a szomszédjában egy Turcsányi Elza nevű feltűnő szépségű szőke leány, aki akkor már éjjeli mulatóhelyek csillaga volt és igen vidám életet élt.
A szomszédok, különösen a hölgyek asszonyi kíváncsiságból sokat nézegettek át a függöny mögül Turcsányi Elza lakásába.
Erre már Keresztesy kapitány is nagyobb figyelemmel vette kezébe a képet, és hirtelen úgy rémlett neki, hogy ezt az arcot már ő is látta valahol, de nem a Margit-körúton, hanem éjjeli mulatóhelyeken, ahol inspekciós minőségében gyakran megfordult.
Ugyanekkor, még tegnap este a rendőrségen jelentkezett Turcsányi Ferenc könyvkötősegéd, és elmondta, hogy testvére Turcsányi Emília pénteken eltűnt Budapestről. Margit-körúti otthonának házfelügyelőnője ezzel egybevágó fölvilágosítást adott: pénteken az áldozat szerény otthon ebédelt, menüt evett végig: gombalevest, sárgerépa-főzeléket és körtét. Estefelé két úr kereste föl a leányt, Turcsányi Elza velük együtt távozott. Lenn magánautomobil várta őket. Azt mondották, Kis-Cellre mennek automobilozni.

Posztoló rendőrök a Margit -kőruti lezárt lakás előtt

A lány lakásán kutatva teljes bizonyossággal megállapították, hogy a meggyilkolt nő Turcsányi Emília, aki az orfeumi pályán a szebben hangzó Elza nevet vette föl. Felpróbálták a holttestre a hazulról elhozott harisnyát, cipőt és kesztyűt: valamennyi ruhadarab kitűnően ráillett.
Turcsányi Elza híres volt az éjjeli világban. Igen hamar kezdte, már a millenium évében pincérleány volt. De hamar sokra vitte.
Nagy szépsége és "intelligenciája" ezen a pályán sem maradhatott véka alatt.
Egymásután, sűrűn akadtak gazdag barátai, legelőször az Olimpia mulatóban vállalt szerződést, később a CASINO de Parisba, majd a Fővárosi Orfeumba





SCHMIDT MIKSA

Bécsi bútorgyáros, aki Bécsben is lakott , bár Óbudán vásárolt és fenntartott saját használatra egy kastélyt ,mégpedig azt ,amit ma a Kiscelli Múzeumnak hívunk


Óbuda látvnya a kastélyablakból

  Itt ütötte nyélbe koporsós ,mirtuszkoszorús légyottjait Mágnás Elzával, a buta és rátarti mosogatóleánnyal.
A kastély Óbuda felől.


NICK GUSZTÁV  ÉS    KÓBORI RÓZSI  




A bűnügy főszereplői, a gyikosok.
Az Est helyszíni tudósítása a tárgyalásról:

A bíróság előtt Mágnás Elza szadista gyilkosai • Az albán válság fenyegeti Európa ingatag békéjét • Rácsba gabalyodó ruhája tartotta ég és föld között a szegény kis cselédlányt. Esti Ujság, 1914, május 28.
Mágnás Elza gyilkosai a bíróság előtt
Egy hétig egyetlen szenzációja volt Budapestnek az a gyilkosság, melynek a fényes, ékszerektől csillogó Mágnáz Elza volt az áldozata. Borzalmai, kegyetlensége ennek a gyilkosságnak, a hajsza vágtató tempója, izgalmai most áttelepedtek az esküdtszék tárgyalási termébe.
A kokott ékszereinek immár kísértetiesen csillogó fénye ott rezgett a terem félhomályos levegőjében, a Margit-rakparti ház hálószobájának rémségei peregtek le a teremben, amelyben szuronyos börtönőrök között ül ennek a tárgyalásnak a két hőse: Kóbori Rózsi, a házvezetőnő és Nick Gusztáv, a gyilkos péklegény.
A törvényszék folyosóin már reggel kilenckor feketéllik a tömeg, a közönség keresi szemével Mágnás Elza barátjának, Schmidt Miksának legendás alakját. A jegyző asztala előtt, a terem közepén áll az utazókosár.



Ebbe gyömöszölték be a tettesek Mágnás Elza inggel letakart hulláját.
Így, ahogy a vádlottak előttünk ülnek, szánalmas, igénytelen mind a kettő. Kóbori Rózsi határozottan rossz arcu nő. Nem azért, mert már a gyilkosság vádja ott ül az arcán. De van benne valami a Lombroso „delinquente nato”-jából. A homloka, egész arca lapos, a szemének van valami alattomos nézése, a fölső ajka előreáll egy kicsit.
Tizennégy éves volt Rózsi, amikor az első szeretője volt. Azután jöttek a többiek, egymás után, egész sor, amelynek a végén ott áll a gyilkos Nick alakja.

...Mikor láttuk utoljára Mágnás Elzát? Melyik színház páholyában, melyik mulató asztala mellett, ékszerektől ragyogóan, fehér ruhában, csillogva és gazdagon? Egy piA bíróság előtt Mágnás Elza szadista gyilkosai • Az albán válság fenyegeti Európa ingatag békéjét • Rácsba gabalyodó ruhája tartotta ég és föld között a szegény kis cselédlányt. Esti Ujság, 1914, május 28.



Az elrabolt és közszemlére tett ékszerek

Mágnás Elza gyilkosai a bíróság előtt


Egy hétig egyetlen szenzációja volt Budapestnek az a gyilkosság, melynek a fényes, ékszerektől csillogó Mágnáz Elza volt az áldozata. Borzalmai, kegyetlensége ennek a gyilkosságnak, a hajsza vágtató tempója, izgalmai most áttelepedtek az esküdtszék tárgyalási termébe.
A kokott ékszereinek immár kísértetiesen csillogó fénye ott rezgett a terem félhomályos levegőjében, a Margit-rakparti ház hálószobájának rémségei peregtek le a teremben, amelyben szuronyos börtönőrök között ül ennek a tárgyalásnak a két hőse: Kóbori Rózsi, a házvezetőnő és Nick Gusztáv, a gyilkos péklegény.
A törvényszék folyosóin már reggel kilenckor feketéllik a tömeg, a közönség keresi szemével Mágnás Elza barátjának, Schmidt Miksának legendás alakját. A jegyző asztala előtt, a terem közepén áll az utazókosár.
Ebbe gyömöszölték be a tettesek Mágnás Elza inggel letakart hulláját.
Így, ahogy a vádlottak előttünk ülnek, szánalmas, igénytelen mind a kettő. Kóbori Rózsi határozottan rossz arcu nő. Nem azért, mert már a gyilkosság vádja ott ül az arcán. De van benne valami a Lombroso „delinquente nato”-jából. A homloka, egész arca lapos, a szemének van valami alattomos nézése, a fölső ajka előreáll egy kicsit.
Tizennégy éves volt Rózsi, amikor az első szeretője volt. Azután jöttek a többiek, egymás után, egész sor, amelynek a végén ott áll a gyilkos Nick alakja.
...Mikor láttuk utoljára Mágnás Elzát? Melyik színház páholyában, melyik mulató asztala mellett, ékszerektől ragyogóan, fehér ruhában, csillogva és gazdagon? Egy piA bíróság előtt Mágnás Elza szadista gyilkosai • Az albán válság fenyegeti Európa ingatag békéjét • Rácsba gabalyodó ruhája tartotta ég és föld között a szegény kis cselédlányt. Esti Ujság, 1914, május 28.
Mágnás Elza gyilkosai a bíróság előtt
Egy hétig egyetlen szenzációja volt Budapestnek az a gyilkosság, melynek a fényes, ékszerektől csillogó Mágnáz Elza volt az áldozata. Borzalmai, kegyetlensége ennek a gyilkosságnak, a hajsza vágtató tempója, izgalmai most áttelepedtek az esküdtszék tárgyalási termébe.
A kokott ékszereinek immár kísértetiesen csillogó fénye ott rezgett a terem félhomályos levegőjében, a Margit-rakparti ház hálószobájának rémségei peregtek le a teremben, amelyben szuronyos börtönőrök között ül ennek a tárgyalásnak a két hőse: Kóbori Rózsi, a házvezetőnő és Nick Gusztáv, a gyilkos péklegény.
A törvényszék folyosóin már reggel kilenckor feketéllik a tömeg, a közönség keresi szemével Mágnás Elza barátjának, Schmidt Miksának legendás alakját. A jegyző asztala előtt, a terem közepén áll az utazókosár.
Ebbe gyömöszölték be a tettesek Mágnás Elza inggel letakart hulláját.
Így, ahogy a vádlottak előttünk ülnek, szánalmas, igénytelen mind a kettő. Kóbori Rózsi határozottan rossz arcu nő. Nem azért, mert már a gyilkosság vádja ott ül az arcán. De van benne valami a Lombroso „delinquente nato”-jából. A homloka, egész arca lapos, a szemének van valami alattomos nézése, a fölső ajka előreáll egy kicsit.
Tizennégy éves volt Rózsi, amikor az első szeretője volt. Azután jöttek a többiek, egymás után, egész sor, amelynek a végén ott áll a gyilkos Nick alakja.
...Mikor láttuk utoljára Mágnás Elzát? Melyik színház páholyában, melyik mulató asztala mellett, ékszerektől ragyogóan, fehér ruhában, csillogva és gazdagon? Egy pillanatra elébünk tűnik a kokott diadalmas, fényes és ragyogó figurája. Rózsi öltöztette Elzát, amikor estinkint elment. Rózsi látta az ékszereket, az ő szemében is megcsillantak a brilliántok. Elza öltözött, Rózsit a sötét konyhába elbujva várta Nick.
A többit már tudjuk..........

Folyt.köv,

2015. június 19., péntek

.


Kiállítás nyílt a Kiscelli Múzeumban egy sokáig rejtélyes gyilkosságról, amely 1914 elején felkorbácsolta  az indulatokat.
Ismerkedjünk meg a történettel és szereplőivel.



I. A STORY

Mágnás Elza ügye szinte azonnal lázba hozta az embereket, amikor holttestét éppen száz éve, 1914 januárjának elején felfedezték a Margit-rakparton, és nem véletlenül. Egyfelől maga a gyilkosság volt sokkolóan brutális, másfelől a holttest elrejtésére tett kísérlet volt zavarba ejtőn amatőr, harmadszor pedig maga az áldozat kiléte volt kéjesen borzongató. 


A kocsisok felfedezik az utazóládában a holttestet

Mágnás Elza egy Schmidt Miksa nevű bútorgyáros szeretője volt, korabeli leírások szerint egy tündöklően szép nő, magas, sudár, elegáns – mégis egy metresz, akiről senki sem hitte, hogy pénzén kívül oly sok vonzó tulajdonságot látna a bútorgyárosban. 


Schmidt Miksa bútorgyáros

Adott volt tehát egy kitartott nő, az éjszakai élet fenséges császárnője, meg egy Európa-szerte ismert idős bútorgyáros, aki ékszerekkel, bundákkal és minden földi jóval elhalmozta barátnőjét. Adott volt egy brutálisan megölt nő, egy fájdalmában szenvedő férfi meg egy város, egy romlott és erkölcstelen város, amely akkorára duzzadt a beáramló emberektől, hogy alig bírt lépést tartani saját növekedésével.
Minden borzalma ellenére kiváló történet, minden benne van, ami úgy a korabeli polgárt, mint az egy évszázaddal utána élő krimiíró fantáziáját megragadhatja.
Számomra azonban nem Mágnás Elza és Schmidt Miksa a történet főszereplője, még csak nem is Kóbori Rózsi és Nick Gusztáv, a két gyilkos, hanem a nyomozók és az újságírók. Noha a budapesti rendőrség detektívtestületének kiváló híre volt bel- és külföldön egyaránt, a Mágnás Elza-ügyben folytatott nyomozás finoman szólva is nélkülözte azt a szakszerűséget, amely minimálisan elvárható lett volna akár a nyomrögzítésnél, akár a további nyomozati szakaszokban. És akkor még mindig visszafogottan fogalmaztam: ha nem lett volna jelen a holttest megtalálásánál bulldogokat is megszégyenítő kitartásával Tarján Vilmos, akkor a Nagy Károly vezette testület akár hetekig, hónapokig is ügyetlenkedett volna, mire megtalálja a – mai szemmel teljesen nyilvánvaló – párost, akik ezt a rettenetes bűnt elkövették.
Amikor a második világháború előtti kor bűnéletét vizsgáljuk, nem lehet nem tudomást venni a bűnügyi zsurnalisztákról, akik gyakran többet tettek egy-egy nyomozás sikeréért, mint maga a rendőrség. Mivel a rádió még a harmincas évek közepén sem volt jelen minden otthonban, és moziba sem jutott el mindenki, aki szeretett volna, ezért a legfontosabb hírforrást továbbra is a napilap jelentette, melyekből döbbenetes mennyiség látott napvilágot az első világháborút követő időszakban, a különböző heti- és havilapokról, valamint periodikákról nem is beszélve. Az embereket abban az időben is ugyanaz a három dolog érdekelte – az időjáráson kívül –, mint ma: a politikai élet botrányai, az ünnepelt hírességek és a bűnügyek. Bűnügyekből nem volt hiány, ahogy zsurnalisztából sem, az olvasók pedig olyan kiéhezve vetették rá magukat a bűnügyi tudósításokra, hogy csak az újságírók jó ízlése meg a rendőrséggel kötött háttéralkuk szabhattak határt annak, hogy miről és mennyit írnak. (A húszas évek elején robbant ki a vita arról, hogy használ-e a nyilvánosság a rendőrség munkájának vagy sem. Tartsányi-Schreiber Dániel rendőrkapitány szerint nem használt, de Turcsányi Gyula, Az Est bűnügyi rovatvezetője szerint igen, mire a két oldal szokatlanul éles hangon egymásnak esett. A rendőrség kénytelen volt keményen fellépni, válaszul a zsurnaliszták egyre keményebben ostorozták őket, méghozzá olyannyira, hogy a végén a főkapitánynak kellett meghátrálnia. A béke azonban csak 1932-ig tartott, amikor is újra fellángoltak az indulatok, mivel a rendőri riporterek számon kérték dr. Ferenczy Tibor főkapitányon a lassú és nehézkes nyomozásokat, mire a főkapitány vasráccsal záratta le a bűnügyi osztályt a szabadon bejáró tudósítók elől. Ferenczy távozásával a helyzet a világháború kitöréséig aztán úgy-ahogy rendeződött, a sajtó azonban továbbra is főszerepet játszott a bűnüldözésben.)
Különös, hogy a rendőrség különböző hivatalos(nak tekinthető) forrásai mennyire másként idézik fel az ügyet. Az ügyben akkor szintén nyomozó Nemes Sándor Gyakorlati nyomozás című, 1944-ben megjelent monumentális könyvében tárgyilagosan felidézte a történteket, valamint a nyomozás fontosabb momentumait, fordulópontként jelölve meg Mágnás Elza eltávolított anyajegyét. Ugyanezt írta meg Dencső Károly detektív-főlügyelő is a (Vécsey Leó szerkesztette) 40 éves Budapesti Detektívtestület Jubileumi Albuma 1886-1926 című könyvében, ám túl sok közös pont a két beszámolóban nincsen. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, csak a legfontosabbakat emelem ki.
A holttest törvényszéki vizsgálata

 Amikor Elza holttestét a Szent János kórház bonctermében megvizsgálták, jelen volt egy fiatalember, Nemes Sándor szerint Elza öccse, Dencső Károly azonban unokaöcsről ír. A nem nevesített fiatalembert (akit feltehetően Zvera Mihálynak hívtak, és Elza mostohafivére volt A 60 éves magyar rendőrség 1881-1941 című könyv közlésében) Nemesnél az „egyik alsó lábszárán” lévő anyajegy alapján lehetett azonosítani, Dencsőnél ugyanez az anyajegy Elza jobb karján szerepel. (Az egészben az a legszórakoztatóbb, hogy mindkét detektív, tehát Nemes Sándor és Dencső Károly is részt vettek a nyomozásban.) Dencső szerint az anyajegy helyén lévő műtéti heget a kórház főorvosa vette észre, Nemes szerint azonban Elza háziorvosa maga közölte, hogy ő távolította el a szemölcsöt. Ezek a kiragadott részletek természetesen nem a rendőrség tehetetlenségét hivatottak illusztrálni, hiszen a tetteseket elkapták és elítélték, hanem inkább azt, hogy mennyire megbízhatatlanok a – bizonyos szempontból legalábbis félhivatalosnak tekinthető – rendőri beszámolók. Hogy mi történt 1914. január 10-én a holttest megtalálása után, elég nehezen rekonstruálható a rendőrségi források alapján, mivel az eredeti nyomozati anyag annyi más, felbecsülhetetlen értékű dokumentummal, aktával, fotógyűjteménnyel együtt nyomtalanul elveszett.
Bármennyire is ódzkodtak tőle a nyomozók, a nyilvánosság bevonása elkerülhetetlen volt nagyobb fajsúlyú ügyekben, és ezt a Mágnás Elza ügyében nyomozó detektívek is csak vonakodva látták be, pedig a nyomozás második szakaszában sokkal könnyebb dolguk lett volna. Az első szakaszt, a szigorú értelemben vett technikai szakaszt a detektívek gyorsan és hatékonyan levezényelték: amennyire lehetséges volt, lezárták a helyszínt, rögzítették a nyomokat, kihallgatták a szemtanúkat. A Turcsányi Emília néven született Mágnás Elzát viszont még azok sem tudták volna azonosítani, akik ismerték, mert annyira fel volt puffadva az arca, hogy a vonásai teljesen eltorzultak. A filmeken és a tévé képernyőjén olyan egyszerűnek látszik megfojtani valakit. A való életben azonban nemcsak nehezebb, hanem a „végeredmény” is jóval sokkolóbb, mint gondolnánk. A szakértő fojtogató pontosan tudja, hogyan kell megszorítani a nyelőcsövet ahhoz, hogy megroppanjon, majd addig szorítani, amíg az áldozat meg nem hal, ami ezzel a módszerrel akár egy percen belül is bekövetkezhet, és ez nagyban köszönhető az áldozatot ért sokknak. Csakhogy Nick Gusztáv nem volt profi fojtogató. Elza torkának álmában esett neki, ám a szerencsétlen nő végül a padlón lehelte ki a lelkét minden bizonnyal szörnyű haláltusa után, mert a péksegéd csak szorongatta a nő torkát, aki így akár percekig is vergődhetett támadója markai közt, mire meghalt. Nem csoda hát, hogy az arca teljesen felduzzadt, bőre elvörösödött, a hajszálerek megpattantak az arcbőrén és a szemében, nyelve kilógott szájából, ajka elfehéredett. (Mindennek ellenére már másnap születtek olyan verziók, melyek szerint Nick és Kóbori késsel feldarabolták áldozatukat, a testrészeket bőröndbe rakták, és magukkal vitték, véres nyomot húzva maguk után…) 




A környékre csődült több száz fős tömeget a detektívek azzal zavarták széjjel, hogy a holttest látványa megzavarná a gyermekeket. Hogy ez mekkora hiba lehet, egyetlen embernek jutott csak eszébe, Tarján Vilmosnak, Az Est tudósítójának.

Mágnás Elza halálának híre már az elkövetkező hetekben városi legendává növekedett, és a metresz gyilkosságának története az évtizedek alatt olyannyira önálló életre kelt, hogy – amint azt fentebb bemutattam – maguk a nyomozásban résztvevő rendőrök is másféleképpen emlékeztek kulcsfontosságú momentumokra (a 40 éves Budapesti Detektívtestület Jubileumi Albuma 1886-1926 1926-ban jelent meg, A 60 éves magyar rendőrség 1881-1941 1941-ben, Nemes gigantikus munkája pedig 1944-ben).
Ha a tényleges nyomozói munkát végző detektíveknek nehezen lehet hinni, akkor vajon kihez forduljon az ember? Természetesen Tarján Vilihez, akiről sok rosszat írtak már, és sok rosszat mondtak (nem minden alap nélkül), ahhoz azonban kétség nem fér, hogy Tarján átkozottul kitartó és éles szemű újságíró volt, és mindenkit ismert. Ráadásul azzal a rendkívül ritka tulajdonsággal is rendelkezett, hogy megérezte, hol történnek az események. A zsurnaliszta és a detektív munkája ebben a tekintetben nem különbözött sokban egymástól. A bűncselekmény helyszínén hagyott nyomok rögzítéséhez természetesen nem kellett ismerni senkit. Kijött a laborkocsi, ujjlenyomatokat kerestek, tárgyi bizonyítékokat gyűjtöttek, fényképeztek, mértek, feljegyeztek. A nyomozás technikai része már akkor is automatikus volt. Ám a nyomokat értelmezni, azokból következtetést levonni, majd a felállított verziók közül a legvalószínűbbet kiválasztani és az ismeretségi kört kihasználva végül megtalálni a tettest – itt mutatkozott meg az igazi profi. És Tarján Vili profi volt, akár a Nagy Háború kitöréséről tudósított, akár Mágnás Elza haláláról, akár Kun Béla megveréséről. Tarján volt a magyar bűnügyi riport koronázatlan királya, aki Mágnás Elza ügyében kivételes tudásról, talpraesettségről és ösztönről tett tanúbizonyságot.
Számomra Mágnás Elza ügyének egyetlen hiteles olvasata van, és az Tarján Vilié, mert ő ott volt, és ha valakinek nem állt sem szándékában, sem érdekében (és lehetőségében sem) elferdíteni a valóságot, hát ő volt az. Minden sztorija, minden egyes leírt szava mögött ott sorakoztak az újságcikkek, ha tehát tódít, hamarabb lebukik, mint a pártja által magára hagyott, velejéig korrupt gyerekmolesztáló politikus. Tarján Vili megmutatta, mire képes egy jó újságíró, ha használja az eszét. Mert amint azt kétszer is megírta (egyszer a Riporteri titkaimat nem viszem a sírba – Tarján vagyok Az Est-től c. könyvében, másszor pedig a (t.v.)-től a Tarjánig c. kötetében), semmi különöset nem hajtott végre, mint hogy használta az eszét és a kapcsolatait, ami gyakran éppen elég egy sikeres nyomozáshoz. Főleg olyan ügyben, amelynek megoldása egy modern kori olvasónak teljesen egyértelmű: a fiatal, harminc körüli nagyvilági nőt nem megrögzött bűnözők, nem alkalmi erőszaktevők, nem besurranó tolvajok és nem kültelki suhancok ölték meg, hanem egyszerű, primitív és ostoba emberek, akik ráadásul ismerték is az áldozatot, hiszen mindannyian tudjuk: a gyilkosságok 90%-ában az áldozat mindig ismeri a tettest.
Tarjánt 1914. január 10-én reggel kilenckor hívta fel Nagy Károly detektívfőnök (!) azzal a hírrel, hogy holttestet találtak a Margit-rakparton. Tarján azonnal kocsiba vágta magát, jelesül Miklós Andor Mercedesébe, elhajtott a Zrínyi utcába a kapitányságra, ahol beült mellé a detektívfőnök, és percek múlva már a rakparton voltak, amely hemzsegett a rendőröktől. Tarján odament a kosárhoz, és megtapogatta a holttest bőrét. (Emitt rögtön felszisszentem, de ez még csak a kezdet volt. Hagyján, hogy bárki hozzányúlhatott, de pont egy újságíró? – tiltakozik bennem a modern olvasó, aki a kelleténél jóval több police proceduralt olvasott.) Finom, ápolt bőre volt a nőnek, Tarján pedig biztos volt abban, hogy ismeri is, de a fojtogatás okozta elváltozások miatt nem ismerte fel az áldozatot. A rendőrök ekkor szétkergették a bámészkodókat, noha Tarján vehemensen ellene volt ennek, lássuk be, alappal. Kétlem, hogy a Margit-rakparton reggel kilenckor bámészkodó tömeget akár egyben, akár darabjaiban annyira megrázta volna a látvány. Elvégre pestiek voltak mind, sok mindent láttak már. A rendőrök nem hallgattak Tarjánra, holott később kiderült, lettek volna többen is, akik eltorzult arca ellenére felismerték volna Elzát. Nagy Károly még egy nehezen érthető ostobaságot elkövetett: utasította az embereit, hogy azonnal menjenek és keressék fel az összes „szerelmi találkahelyet” (ti. kuplerájt), és vizsgálják meg, nem hiányzik-e valaki. Tarján ekkor megint ellenkezett mondván: „ez a nő nem utcai nő, ez nem nyilvántartott nő, ennek annyira finom és ápolt a teste (pedikűrözött lábak), hogy ez nagy kényelemhez szokott asszony és ne a rendőrség által ellenőrzött helyeken keressék, hanem a Zserbóban és más előkelő helyeken”. Nagy Károly azonban nem hallgatott Tarjánra, aki ekkor megkérte az egyik rendőrt, hogy vegyék ki a holttestet a kosárból (!). Ismét Tarjánt idézem: „Széjjel húztam a lábát, amely így ’V’ formát mutatott. Jó volt a monoklim! Megvizsgáltam a hónaalját, a kebel alatti részt és a lábszár legfelső végét, ahol a szeméremrész van. Az emberi sonka két oldala olyan fehér és ápolt volt, mint a kar.” Ekkor Tarján felállt és a következőt közölte az egybegyűltekkel: „Ez nem utcai lány, ez vagy előkelő életet folytató kokott, metresz, vagy elvált úriasszony, aki sokat utazik és minden valószínűség szerint a cselédsége ölte meg.”
Senkinek nem árulok el titkot azzal, hogy Tarjánnak teljes egészében igaza volt, és ebbe még az is belefér, ha ezt a megállapítást utólag toldotta hozzá a beszámolóhoz. Szintúgy ő vonta le a következtetést arról, hogy legalább ketten végeztek a nővel, hiszen a kosarat egyetlen ember képtelen lett volna a rakpartra vonszolni, ugyanezen okokból valahol a közelben kellett történnie a gyilkosságnak is. Újabb fontos megállapítást tett, amelyet minden magára valami adó rendőrnek már régen meg kellett volna tennie, ami szintén remekül illusztrálja, mi a következménye annak, ha a rendőr nem tartja nyitva a szemét, vagy fogalma sincs arról az életről és annak szereplőiről, amelyikben a munkáját végzi: „Még hivatkoztam arra is, hogy a felső lábszár végén semmi folt nincsen, márpedig az utcai lányoknál ez a testrész télen, a sietős MUNKA miatt kicserepedezik és vörös lesz, nyáron pedig az izzadság miatt barna folt támad rajta.” Ha egy sikkasztásokkal és csalásokkal foglalkozó detektívcsoport tagjainak nincs fogalma arról, hogyan dolgozik és él egy strichelő lány, az talán érthető. De hogy a gyilkossági csoport nyomozói sem tudták vagy akarták ezt a következtetést levonni, kifejezetten rossz fényt vet a testületre. Tarjánt nem érdekelte a rendőrség közönye, még aznap megírta következtetéseit Az Estben. (Ami miatt, ezt feltétlenül szükséges megjegyeznem, sem a detektívfőnök, sem a nyomozók nem sértődtek meg, nem szakították meg a kapcsolatot Tarjánnal, mert tudták, hogy közös az érdekük.) Másnap, vasárnap este Tarján a boncteremben állt a holttest fölött, és megpróbálta azonosítani. Ekkor megjelent egy detektív egy kalapos nővel, akit a rendőrök kerítettek elő, miután a holttest személyleírásával átfésülték a környéken az összes lakóházat. Végül háromra szűkítették a lehetséges neveket, ezek egyike volt Turcsányi Emília, akinek cselédje az a Kóbori Rózsi volt, aki úrnője holtteste fölött állva kötötte az ebet a karóhoz: Mágnás Elza két férfi kíséretében péntek este automobilba ült és Kiscellbe ment. Tarján az ominózus szemölcsről nem ír, ami nem csoda, mert a hevesen tagadó Kóbori Rózsi meghallgatása után hazament, lévén 48 órája talpon volt már, és pihenni akart. Másnap hajnalban azonban első útja a boncterembe vezetett, ahol egy rendőrtanácsos megkérdezte tőle, nem lehetséges-e, hogy ez a nő a Mágnás Elza? Tarján a homlokára csapott. Igen, ő volt az, nem véletlenül találta ismerősnek az arcát, ám elsőre azért nem ismerte fel, „mert a fojtogatástól Mágnás Elza finom mélyedéses arca egészen felpüffedt, de két nap múlva a bőrpárnák visszalohadtak a régi medrükbe.” 

Tarján megkérdezte a tanácsost, mi Mágnás Elza igazi neve. „Turcsányi Emília”, hangzott a válasz. „Szent Isten! Uraim, megvan a tettes, Kóbori Rózsinak hívják, itt volt tegnap este Vízy detektív társaságában, tessék azonnal elhozatni!”, kiáltotta Tarján. Így is tettek. Rózsit behozták, vallomást tett, de Tarján tanúvallomását már nem tudták felvenni, mert neki a lap fontosabb volt, rohant a redakcióba a cikkével. A tudósítás ezzel a címmel jelent meg: „Az Est munkatársa felismerte a hullát!”
Innét már minden ment a maga útján. Mágnás Elza kilétét az összetört Schmidt Miksa is igazolta. A cseléd azonban továbbra is makacsul kötötte magát ahhoz, hogy úrnője két férfival Kiscellbe távozott, noha nyilvánvaló fabrikáció volt részéről Elza két látogatója. Ekkor kapták el Nick Gusztávot, az egyik elkövetőt, méghozzá Nemes Sándor és Tarján Vilmos közösen. „És csakugyan, este nyolc órakor a Hársfa-uccai Rauchmaul-korcsmában megtaláltuk Nick Gusztávot. Nemes Sándor fogta el.”, írja Tarján. (Az szerencsére nem különösebben meglepő, hogy Nemes és Dencső detektívek legalább abban egyetértenek, hogy a VII. kerületben kapták el Nicket, cserébe Dencső meg sem említi Tarjánt, és slusszpoénként A 60 éves magyar rendőrség c. könyvben már a Zala kávéház a helyszín.) A nyomorult péksegédet még a helyszínen megmotozták, és az alsógatyájából előkerültek Elza ékszerei. Ekkor a péksegédet szembesítették a cseléddel, aki azonnal megtört, és mindketten beismerték tettüket. Nemes Sándor beszámolója szerint Kóbori Rózsi elmondta, hogy azért ölték meg „Turcsányi Elzát, mert az éppen olyan cselédsorból származott, mint ő, csak Schmidt Miksa felkarolta. Elfelejtette, hogy cseléd volt és vele mindig olyan fölényesen viselkedett, hogy már ezt nem tudta tovább tűrni.”
Tarján a beszámoló végén (jogos) dicsekvéstől sem mentesen felsorolja, minek köszönhető a nyomozásban játszott sikere. „A jó riporternek ismernie kell a város minden számottevő emberét és asszonyát. Azt állították rólam, hogy én ismerem a legtöbb embert Budapesten és csakugyan… Minden rendőrtisztviselőt személyesen ismertem, a bírákat, ügyvédeket, ügyészeket, miniszteriális embereket, a város tisztviselőit, bankigazgatókat, a parlament és a főrendiház tagjait, a kávésokat, vendéglősöket és pincéreket, a szállodai portásokat, a gyárosokat, a nagykereskedőket és a sok kiskereskedőt, a cigányzenészeket, a szalónzenészeket, a mulatók törzsvendégeit, a fiákkereseket, a soffőröket. Sok közrendőrt személyesen ismertem olyannyira, hogy szalutáltak nekem. A színészeket és színésznőket személyesen ismertem. Számontartottam, kik az igazi színésznők. Ismertem az artistákat, a jelentősebb kokottokat és metresszeket, a hordárokat, a boyokat, a közjegyzőket, a mentő- és kórházi orvosokat, a tűzoltókat, az arisztokratákat, istálló-tulajdonosokat, általában a sportembereket, a zsokékat és trénereket, az ipartestületek elnökeit és jegyzőit, a vasúti hordárokat és számos vasúti- és villamoskalauzt, a postásokat, házmestereket, csendőrtiszteket és a telefonközpont kezelőnőit.”
Éles eszének és nyelvének köszönhető, hogy Tarján neve már akkor is fogalom volt, amikor a szerencsétlen Kun Béla-féle cikke miatt fel kellett hagynia az újságírással, de szerencsére voltak mások, akik átvették a helyét, akik a Tarján által kitaposott útra léptek, és kialakítottak egy sajátos, ám összességében nagyon is jól működő szimbiózist a rendőrség és a bűnügyi zsurnaliszták között. Ahány rendőr, annyiféle ember, és ahány zsurnaliszta, annyiféle ego, azt azonban képesek voltak mindannyian felismerni, hogy az érdekük közös: elkapni a bűnözőket, visszaszorítani a bűnözést.

Budapest története tele volt rejtélyes, brutális és megoldatlan gyilkosságokkal, amelyeknek pitavalját (benne a Lederer-üggyel, a Leirer Amália-féle gyilkossággal, Vörös Zsuzsi szomorú halálesetével, Endesz Árpád bravúros betöréseivel, hogy csak párat említsek), egyszer talán összeállítja valaki. Mágnás Elza gyilkosait vérszomjas, elvetemült és kegyetlen bűnözőknek állította be a sajtó és a közvélekedés, bár a bűncselekmény maga nem volt sem vérszomjas, sem elvetemült. Két nyomorult ember megölt egy harmadikat irigységből. A történet örök, ám Magyarországon a második világháború végéig sajnálatos módon sok ilyen bűneset kijutott nekünk, amikor a nyilvánvaló és ordító társadalmi különbségekből fakadó vélt vagy valós sérelmek gyilkossághoz vezettek. Kóbori Rózsi és Nick Gusztáv története semmiben sem különbözik a többi esettől. Még azt sem lehet mondani, hogy a modern nagyváros sajátos bűncselekménye lett volna, vagy valamiképpen emblematikusabb lett volna a többinél, akár akkor, akár ma. Történetük városi legendává vált, a sajtó végig hivatkozási pontként használta, és rendszeresen beszámoltak a két elkövető sorsáról. Kóbori Rózsi a börtönben halt meg a húszas évek közepén, Nick Gusztáv azonban a kommün alatt valahogy kiszabadult, majd megint elkapták, és miután letöltötte büntetését, újra szabad ember lett. A remek Éjféli Riport, a rendőri riporterek lapja, amelyet minden évben a báli szezonra adtak ki, 1939-ben ekként ír a péksegédről: „Nick Gusztáv, Mágnás Elza gyilkosa nagyon szomorú és fáradt ember. A börtönben kitanulta a pékséget, de az üzletben, ahol alkalmazták, megtudták múltját és elbocsájtották. Pedig Nick Gusztáv nagyon szorgalmasan dolgozott, semmi panasz nem volt reá, dolgos munkásember akart lenni, de visszajött kisérteni a múlt. Most a Teleki téren fánkot és kalácsot árul ez a szomorú és fáradt ember, aki szerelmének igézete alatt meggyilkolta Mágnás Elzát.” Két évvel később már azt írták róla, hogy fehér pincsiket tenyésztett.
Mágnás Elza neve mindenképpen fennmaradt, ahogy Schmidt Miksa rajongó imádatának emléke is, a metresz gyilkosait idővel elfeledték, de a legkevesebben talán arra a zsurnalisztára emlékeznek, aki az egész ügyről első kézből tudósított, aki megvizsgálta a holttestet, aki szinte az első pillanatban borítékolta a tettes kilétét, és aki egy hét múlva már egy újabb szenzáción dolgozott éjszakákat töltve a redakcióban, kocsmákban, füstös kávémérésekben, a telefon mellett – mert neki az volt a dolga.

Forrás:(Kondor Vilmos Jobb kar vagy bal láb avagy egy zsurnaliszta majdnem igaz története a Mágnás Elza ügy kapcsán-részlet-)


Korabeli hirdetés (a mágnás név csak véletlen egybeesés)


Folyt.köv.

2015. június 13., szombat

DISZNÓÖLÉS A MARGITSZIGETEN




Írta LESTYÁN SÁNDOR

Krúdy Gyula emlékének

Három király napja után, amikor vidéken egyremásra ölik le a disznót és a Jászságból, meg Csongrádból felrándult, bárány bőrrel bélelt, zsinóros harang-bundában gömbölyödő ismerőseim egyre gyakrabban mesélnek a disznótorokról (sőt H. R. barátom még kóstolót is küldött, a régi világ divatja szerint!), eleven képekben kísért az emlék: egy disznóölés története a Margitszigeten. Azt hiszem, az utolsó disznóölés volt azon a tájon, sőt azt megelőzően se igen láttak Szent Margit király kisasszony kolostorának romjai és Arany János tölgyei ilyesfajta vérengzést, amióta Palatinus Jóskáék elköltöztek a sárgult metszet-laphoz hasonló főhercegi lakból.
Van ennek a szigeti disznóölésnek egy másik oldala is, ami emlékezésre és nyomdafestékre érdemesíti: Krúdy Gyula disznóját öltük le a kilencszázhuszas évek elején a szigeten! Csak éppen azt nem tudom, hogy jutott Gyula bácsi a disznóhoz, holott az egyenesen irodalomtörténeti adat volna, mert ha ő eleven disznóhoz juthatott, akkor valami rendkívülit kellett alkotnia! (Az a kérdés, hogy az irodalom területén-e, vagy az Otthon Körben kártyaasztalnál, miután többnyire páros művészetből – írásból és az ördög bibliájából – teremtette elő a pénzt, ha a föld alól is elő kellett teremtenie.)



Gyula bácsi akkoriban a régi főhercegi kastély emeletén lakott, mint egy várúr, a múlt dicsőségéről regélő romok között. Mert – mi tagadás – a kastély abban az időben nem volt jó állapotban: az ablakon besüvített a szél, mely Óbuda felöl kelt át a jeges Dunán, a vakolat málladozott és a tetőt állandóan toldozni-foltozni kellelt, hogy be ne csurogjon a víz, meg az olvadó hólé a padlásra, ahol megáztak volna az egerek, melyek ócska könyvek és folyóiratok rágcsálásával foglalkoztak. Ma sem értem, hogy tudtak úgy elszaporodni, miután Gyula bácsiék kamrájára hiába is jártak volna, ott legfeljebb a kopott szőrű kandúr várta őket, maga is zörgő oldalbordával, örökösen prédára lesve. A szobában, ahol Gyula bácsi dolgozott, állandó, kellemes muzsika szólt a magasból, a padlás felöl: az egerek futkosásának, kapirgálásának szelíd, falusi muzsikája. Éppen csak a hangszerelés volt tökéletlen, nem volt dió a padláson, mellyel az egérhad gurigázhatott volna, ami az ilyesfajta zenei művet oly vonzóvá emeli, gyermekkori mesehangulatba ringatva a hallgatóságot.
A kastély feljárója sötét volt, egy szál dróton himbálódzó ócska villanykörte világította meg a kőlépcsőket, melyeket még József nádor ezüstsarkantyús csizmája és Alexandra Pavlovna nádorné, az orosz császárleány pici cipellője kezdett kikoptatni, több mint egy évszázaddal azelőtt! Bizony, nem ilyen állapotban volt a kastély a nádor életében, amikor a bécsi kongresszus lerándult Budára és három uralkodó szüretelt a szigeten. Bihari muzsikájára táncoltak a koronás fők a szüretelő leányokkal, akik nem voltak mások, mint a jó budai polgárok népi ruhába öltöztetett bájos leányai. (I. Sándor cár őfelségének, a hagyomány szerint, romantikus szerelmi kalandja is akadt ezen a szigeti szüreten, de hát ez most nem ide tartozik.) Azóta polgári lett az egész sziget és polgári lakóhely lett a főhercegi kastély is, bár Gyula bácsi személyében fejedelmi lakó élt a falak között. Ami a régi kastélyból omladozó formájában is megmaradt: az ég volt, mely föléje borult, a szigeti fák, melyek körülölelték, a Duna, mely ezüstösen csillogott nyári éjszakákon a holdfényben és a rózsaillat, mely a kertészet felől szállt el hozzá bódítón, néhai Tusi Károly főhercegi, udvari kertész művészetének emlékét idézve.
*

Itt élt, Krúdy Gyula, a sziget szerelmese, aki úgy mesélt nekem a sziget régi lakóiról: Arany Jánosról és Salamon Ödönről (a „fejedelem”-ről), egykori regatta ünnepélyekről és táncvigalmakról, mint én most őróla és a disznóölésről, melynek a kövér koca csak jelképes hőse, főhőse maga az író!
Egy kedves kis újságot is szerkesztett Gyula bácsi abban az időben a szigeten. ,,Szigeti séták” volt a címe. Egyszemélyben volt a lap főszerkesztője, kiadója és hirdetési ügynöke (ez utóbbira különös súlyt helyezett!). Négyen voltunk a munkatársak: boldogult Hunyady Sándor, aki akkoriban pihenő újságíró volt és színdarabírásról álmodozott, Kárpáti Aurél, aki mellettem lakott a „Kis-szállodá”-ban és Szép Ernő, aki az igazgatósági épület egyik földszintes lakásában rezideált és órákig elbeszélgetett a sárgarigókkal, mikor azok az ablakára szálltak. Én voltam a legfiatalabb a szerkesztőségben, Krúdy Gyula tehát a „reportás”-t bízta rám, ami tudvalévően frissességet, fürgeséget és ifjúi odaadást követel. Első riportomban Gyuri bácsit szólaltattam meg (teljes nevén Helyes György), aki a Kis-szálloda (írók és költők szállodája) postása volt. Gyuri bácsi mint inasgyerek kezdte pályafutását a Kis-szállodában, Arany tekintetes úr cipőit pucolta és Arany Jánosné tekintetes asszony elé ment a hajóállomáshoz, hogy átvegye tőle az ennivalóval megtömött szatyrot, melyben Toldi írójának „hazai” tápláléka volt, mellyel a szigeti felső vendéglő főztjét pótolgatta. Gyula bácsi azt mondta, hogy a „Szigeti séták” munkatársait illő tiszleletdíjban fogja részesíteni s állandóan K. S. bankártól várt egy nagyobb összeget, melyből a nyomdaszámla is futná (mert a lapot természetesen hitelbe nyomták!), ám ez az összeg soha nem akart megérkezni. A bankár külföldi úton volt s mire hazaérkezett, a „Szigeti séták” kénytelen volt beszüntetni megjelenését. Gyula bácsi lótott futott pénz után, hogy a lapot feltámaszthassa s azon a reggelen, mikor bekopogtatott hozzám, azt hittem, a „Szigeti séták” ügyében hoz örvendetes híreket. (Az elmaradt honoráriumra nem gondoltam sem én, sem a munkatársak, szégyen, gyalázat is lett volna arra gondolni!)





Ám Gyula bácsi nem a lapról beszélt, ahogy korareggel ott állott az ágyam mellett, botratámaszkodva: kissé félrefordított fejjel, ami a szokása volt, hanem közölte velem, hogy beválasztott a küldöttségbe, mely a dunai rendőrkerület kapitányához készül. Egyáltalán tudatta, hogy a küldöttség kettőnkből áll s ebben a felemelő tudatban nyomban kiugrottam az ágyból. Mialatt öltözködtem, Gyula bácsi elmondta, hogy „valami ostoba rendelet” miatt a szigeten nem szabad tüzet rakni. Márpedig erre okvetlenül szükség van, miután nála holnap reggel disznóölés lesz és a leszúrt kocát meg kell perzselni. (Hogy el ne felejtsem, kissé fogvacogva kapkodtam magamra a ruhát, mert a szigeti szobákban ugyan nem volt tilos tüzet rakni, de kis vaskályhám, ott a II. emelet 45.-ben, csak ritka, ünnepélyesebb alkalmakkor lakhatott jól fával: vitán felül áll, hogy anyagi körülmények miatt.)
Mikor elkészültem, megindultunk Gyula bácsival a hóban, szűzfehér hóban, a menyasszonyi fehérbe öltözött szigeti fák között, ugrándozó rigók és fagyoskodón károgó feketevarjak között a lóvasúthoz. Pistának hívták a lovat, sőt Pistának hívták a kocsist is, mely a ma már gyerekjátéknak tűnő kis alkalmatosságot a Felső-szigetről az alsószigeti megállóig vezérelte. De az ablakokra szebbnél szebb jégvirágokat rajzolt a tél és én a jégvirágok csokrába egy szívet karcoltam, meg egy „F” betűt, kacskaringósan. Hol van már az a tél, a jégvirágos lóvasúti ablak az én „F” betűmmel s a szívemmel, mely akkoriban egy huszesztendős ifjú szívének dobbanásából került az ablakra! És hol van Gyula bácsi, szép szigeti éveim Krúdy Gyulája! Már Geguss Dániel sincs, aki akkor a dunai rendőrkerület kapitánya volt, írók, újságírók és kutyák barátja, maga is lelkes tollforgató! Hozzá állított be „a küldöttség”, neki terjesztette elő Gyula bácsi a kérést és a kapitány úr hamiskásan hunyorgatott a szemüvege mögül: „Értem, értem... Komoly dolog... A disznóölés nagyon komoly dolog!” – mondta s látszott, hogy egész lelkével magáévá tette ügyünket. Megígértette Gyula bácsival, hogy a tűzre vigyázni fogunk, aztán „kivételesen” megadta az engedélyt. Egy cédulát is kaptunk, aláírással és körpecséttel, azt Bosuyákovits fogalmazó úrnak kellett leadni, aki a margitszigeti rendőrkülönítmény parancsnoka volt. Én aztán el is búcsúztam Gyula bácsitól, mert éppen ideje volt, hogy a szerkesztőségbe menjek, de ő még a lelkemre kötötte, hogy reggel nyolcra pontosan a kastélyban legyek, akkorra van odarendelve Óbudáról a böllér. Felugrottam a villamosra, mely a szerkesztőség felé vitt, ő még állt egy darabig a Vámház-körúton, a szikrázó téli napsütésben és integetett utánam a botjával. Aztán láttam. hogy megindul a csarnok felé, mert a csarnok mögött ismert egy kis kocsmát, ahol igazi, kisüstön főzött szilvóriumot mérnek.
*


Ma is restellem, de elkéstem azt a felemelő pillanatot, amikor a böllérkés a disznóba vágott. Mire a kastély elé érkeztem, már lobogott az ellapátolt és elegyengetett havas mezőn a tűz és a kocát éppen a lángok közé emelték. Lehetett vagy másfél mázsányi, hárman-négyen is bajlódtak vele. Már perzselődni kezdett a szőre, már megcsapta az arcomat az a jellegzetes illat és Gyula bácsi kissé neheztelve fordult felém: „Nem kapsz a farkából, mert elaludtál!” Ebben a pillanatban éktelen sivítás tört fel a lángok közül, szinte kísértetiesen hangzott, mintha a leszúrt disznó szelleme incselkedne velünk, de nem szellem volt, hanem maga a disznó! 
Rosszul irányozhatta a böllér a kését, a szúrás nem ölte meg a kocát, csak elkábította. A perzselő tűzben, hogy-hogynem magához tért, s a feltámadt életösztön olyan erőt adod neki, hogy – kiugrott a lángokból és uccu. vad vágtába kezded a kertészeT irányában! Visított, sivalkodott éktelenül!... A szőre égett, olyannak tűnt, mint egy eleven fáklya, amint rohant a havon, tüzes uszályával és a füstfelleggel, ami ezt a szikrázó, izzó uszályt hamuszürkén, hosszú, lebegő fátyolként bészegte!
A poraiból, illetve tűzből feltámadt disznó rohant a szigeten és mi utána! Elől Gyula bácsi és a böllér, én a nyomukban, mögöttem pedig a népség-katonaság és a Krúdy-gyerekek: Ilonka, Mária és a kis Gyula! (A legkisebb, akkor még csak járni tanult.) Rohant az égő, lángoló disznó s mi nem tudtuk beérni. Elvágtatott a kertészet mellett, a kis kápolnánál, a romok között, hóbuckákon, gödrökön, ahogy mondani és írni szokás: árkon bokron keresztül! Alólunk csak a paripa hiányzott és kezünkből a hosszúnyelű lándzsa, hogy indiai vaddisznóvadászatnak tűnjön a kép, a hóban, a télben, zúzmarás fák és égi vattával teletömött cserjék közölt. „Hohó!” – ordította az óbudai böllér. „Hohó! Fogják meg!” Gyula bácsi a nyelvével csettentgetett, teljesen céltalanul: „Koca! Koca ne!” A Krúdy-gyerekek nyilván azt hitték, hogy mind ez csak látványosság és az ő szórakoztatásukra történik. Nevettek, viháncoltak, hasra estek a hóban, aztán feltápászkodtak és rózsás arccal, harsogva, nevetve loholtak a felnőttek után. Az óbudai böllér (az első világháború katonája volt) pontos haditervet dolgozott ki: be kell keríteni a „vadat!” Úgy rendelkezett velünk, mint egy hadvezér. Be is kerítettük a disznót a Nagyszálloda előtti tágas hómezőn, de kitört és egyenesen a Nagyszálloda felé vágtatott! Még mindig lángolt, még egyre égett s a hangja egyre rémesebb lett. Úgy visított, mintha nem perzselődne, hanem elevenen nyúznák!
A Nagyszálloda személyzete, portás, liftes, szobaleány, pincér mind csatlakozott a hajtóvadászathoz. Sőt a lóvasúti kocsis, a fürdő pénztároskisasszonya, meg a himlőhelyes arcú „Kroncsi néni”, a szigeti kistrafik bérlője is. A szálloda vendégei az ablakokból nézték a nem mindennapi látványosságot és a szigeti patikus azt ordítozta, hogy hívni kell a tűzoltókat!
Gyula bácsi éktelen haragra gerjedt: „Nem oltani kell a kocát, hanem meg kell fogni!” A bölcs patikus erre a rendőrséget indítványozta. Szerencsére nem került sor sem erre, sem arra, mert a koca egyszerre csak végsőt ordított, aztán összerogyott. „Kampec!” – mondta az óbudai böllér, aki elsőnek merészkedett hozzá a késével és megadta a végérvényesen kimúlt állatnak a kegyelemdöfést.
...Lóvasúti kocsi vitte vissza Krúdy Gyula kocáját a kastélyhoz. Perzselni már alig-alig kellett, aztán annak rendje és módja szerint, nyírségi recept és óbudai kivitelezés alapján megtörtént a feldolgozása.
A disznótoron már mindannyian jót nevettünk a történeten. Nem is volt semmi hiba a hurka kolbász, frissen sütött vér és pirosló pecsenye körül. Gyula bácsi a töltött káposztával is meg volt elégedve, de mire ott tartottunk, elfogyott a bor! Ilonka, a nagyobbik Krúdy-leány, leszaladt az éjszakában a Dunához s tölcsért formálva a tenyeréből, kiabálni kezdett Óbudára, Darabcsiknak, a sánta csónakosnak, hogy jöjjön át. Darabcsik átevezett a zajló jégtáblák között a szigetre, Ilonka beült a rozoga ladikba a két üres demizsonnal és mire a turóscsuszához értünk, már meg is jött a borral.
– Kifizetted? - kérdezte Gyula bácsi Ilonkától, akinek térdig ért a szoknyája, magasszárú fűzőscipőt, cérnaharisnyát viselt és a két hosszú copfba volt fonva.
A kisleány szeme úgy ragyogott, mint a kárbunkulus-kő:
– Ki! – mondta büszkén és még hozzáfűzte nevetve: – Felírták a többi mellé...

(Ujság, 1944/ . /január 23./ 7. p.)

                                       

MÁRAI SÁNDOR:BUDÁN LAKNI VILÁGNÉZET

               Azt , ami lényének legkellemesebb kerete. Például nem szeretem a Halászbástyát, a Bazilikát és még sok minden mást,amivel energikusan igyekeztek elrontani ezt a várost.Valami élethalálharc ez a város természetes szépsége és a Halászbástya ambíciók között.Nem bírnak vele,akármit csinálnak, ez a város a budai dombokkal, a Dunával már szép marad.Például szeretem a Vizivárost.De éppígy mondhatnám, hog szeretem a Mély Pincét Tabánban. Ez Krausz Poldi pincéje a régi Szarvas tértől balra egy keskeny utca szögletén.Poldi a kocsmáros ,de ha unatkozik, már este tienegykor becsuk.Sok régi lump jár ide, de újak is, közönséges kocsma, van benne családi asztal ,kanári, nyomatok Kosuth Lajosról. Poldi szerint K.Gy úr gyakran jár reggelenként ebbe a kocsmába felkelni.A pince mély, építkezés a török időkből, üzlet vagy műhely lehetett valamikor.Poldi mániákusan őrzi a borait, van egy régi évjáratú jászberényije, amiből csak ünnepélyes alkalmakkor  hoz fel híveinek egy fél litert.Kapni még nála badacsonyit,szekszárdit, szárazkolbászt és zöldpoaprikát. 

2015. június 10., szerda

WIGWAM A CLARK ÁDÁM TÉRRE.......




A „0” kilométerkő szobor a Budapestről induló főutak kilométer-számozásának kezdőpontját szimbolizálja. A Clark Ádám téren 1975-ben avatták fel Borsos Miklós alkotását, a 80 cm-es talapzaton álló, három méter magas mészkőszobrot. A szobor szabályos tipográfiai 0 karaktert formáz meg, és mindössze két betű van rajta: „KM”. Innen számítják a magyarországi egyszámjegyű főútvonalak kilométereit (a Székesfehérvárrólinduló 8-as főút kivételével), de a 10-es, a 11-es és a 31-es főutak kilométereit is innen számolják.

Története

Az úthálózat jelképes kiindulópontja eredetileg a királyi palota küszöbénél volt, ahonnan a Lánchídépítésekor helyezték át mai helyére. Az eredeti szobor nem maradt fenn.

A 20. század elején Festetics Pál vetette fel a közlekedési hálózat kiindulópontjának megjelenítését, amelyet a Hungária Automobil Club karolt fel és valósított meg.

1932-től a Kereskedelmi Minisztérium épülete melletti járdán állt Körmendi Frim Jenő Madonnát (Patrona Hungariae) ábrázoló márványszobra, amelynek talapzatán három alak (egy gyalogos, egy kocsis és egy autóvezető) domborműve jelent meg. A második világháború alatt megsérült szobrot lebontották.




A mai „0” kilométerkő helyén 1953-ban állították fel Molnár László egy munkást és egy autókereket ábrázoló szobrát. Ezt 1974-ben áthelyezték a XVII. kerületbe, a  rákoshegyi vasútállomáshoz.
A mai szobrot 1975. április 4-én állították fel a Clark Ádám téren, a Budavári Sikló előtti parkban.


Origo.hu

Itt, a 0 km-s emlékmű helyén állítana Makovecz Imrének, az organikus építészet Kossuth-díjas képviselőjének emléket a 80 évs Melocco Miklós szobrász. A tervezett emlékmű részletei nem ismertek, de annyit elárult a művész, hogy Makovecz arca kétméteres lenne, mögötte pedig egy 14 méteres torony állna.
Mindez Budán, a budavári sikló aljában. Ott egy 14 méteres műalkotás méreteiben is grandiózus lenne, ami városképileg sem mellékes kérdés. A torony ugyanis egy tízemeletes panelház feléig érne, és akkora lenne, hogy be sem férne az Alagútba, mert annak bejárata alig magasabb 10 méternél.
A nullát a körforgalom központjába helyezné Melocco
Az emlékmű egy 14 méter magas torony lesz, mögötte magasodik öt jegenye, és lesz benne egy kétméteres Makovecz-arc, pajzs alakú fülkében - árulta el Melocco Miklós. A 80 éves művész a Heti Válasznak azt is elárulta, hogy a 2011-ben elhunyt építész emlékművét a sikló lábához tervezi, amihez át kell onnan helyezni a 0-s kilométerkövet.




Hogy a  stílusában oda nem illő az emlékmű, az egy dolog, Makovecz a térhez semmilyen formában nem kötődik, az emlékmű  odahelyezését - ahová Clark Ádám életnagyságú szobra például odaillene-csak a szobrász ötletelésének tartjuk. Viszont ötletei között nem szerepel,hogy a kerület lakosainak véleményét ,vagy a kerület vezetőinek hozzáállását kikérje. Neki elegendő volt,hogy a miniszterelnököt és a főpolgármestert megkérdezze és azok rábólintottak. Midkettő nagy tekintély művészeti berkekben!Arról nem is beszélve, hogy a demokrácia alapelveit illetően minő zavar lehet a művész úr fejében.

Nosza neki is állt a szobor  kivitelezésének, sőt, nem hogy senki véleményét nem kérte, de még titkolja is mű külső megjelenését. Illetve annyit azért elárult a Heti Válasz-nak, hogy egy 14 méteres monumentális torony lesz rajta Makovcz Imre  kétméteres arcával.




 Drága művész úr!

Csak nem azt akarja sugallni ,hogy Makovecz organikus építészetének művészi értéke a nullával egyenlő? Ez viccnek is rossz. De viccet félretéve, kérjük, fontolja meg elhatározását a helyszínt és a monumentalitást illetően,ha már egy pártfogója és mentora sem akadt,aki lebeszélje erről az eszement ötletről. Annyi jó hely van Budán és Pesten pl a külső kerületekben, amely szoborra vágyik, megfelelő méretben és formában.
Persze ,nagy a valószínűsége hogy az emlékmű végső megjelenése elüt majd a fenti fotó által körvonalazottaktól.De ez a lényegen nem változtat .A hely és a mű témája kizárja a tájba való harmónikus beilleszkedést.
Nem gondolja,hogy saját életművének betetőzéséül szánt emlékmű -ha falsul  sül el, nem csupán Makovecz emlékének árt ,de egyben saját nimbuszának lerombolását is jelentheti ?.Ha a kérdésben bizonytalan,  ne illetéktelenekhez forduljon tanácsért! Végső esetben kérje ki  szövődmények és mellékhatások tekintetében orvosának, gyógyszerészének véleményét!






2015. június 4., csütörtök

KELLÉR ANDOR: GYULA ÚR

Tizennyolc éves, a mesterség imádatától szüntelenül magas lázban didergő hírlapíró voltam, és azzal tüntetett ki a bekötött szemű szerencse, hogy az imádott Krúdy Gyulával kettesben búslakodhattam egy budai kiskocsma piros terítékes asztala mellett. Krúdy a kocsmában, az ital teremtette lebegő állapotban alkotott; ott soha nem írt, még csak nem is jegyzett; mélázó, csöndes poharazás közben születtek meghökkentő képei, látomásos leírásai, tájakat és embereket elővarázsoló, ritka érzékletességű hasonlatai. Mire hazatért és íróasztalához ült, már készen futottak ki keze alól az apró, gyöngybetűs, lila tintás sorok a papirosra. Ámde nem szeretett egyedül időzni az ivóban; kellett egy élőlény, aki a vajúdó teremtés pihenő perceiben szót vált vele, egy statiszta, aki mellette lélegzik. Ezért cipelt mindig valakit magával; többnyire Oszkár bácsit, a derék, hivatásos állatkerti mesemondót, akinek időnként az öreg, párás Rudas-fürdő langyos medencéjében megengedte, hogy meséljen neki; mondja el Hamupipőke vagy a Piroska és a farkas kevéssé bonyodalmas históriáját. A kocsmázó társ előtt egyetlen szót sem ejtett arról, ami foglalkoztatta; ismétlem, csak embertársra volt szüksége; akkor ez a statiszta én voltam. Így telt el két nap ott, már harmadnapja támaszkodtunk az asztalra; csütörtökön este vezetett el az ivóba Gyula úr (Gyula úrnak vagy Gyula bácsinak szólították őt ismerősei), és vasárnap délután még mindig fröccsöztünk, módjával, ritkán emelve fel a poharat, de a mozdulatban, ahogyan az ember a pohárért nyúlt, szertartásosság és áhítat keveredett. (Ezt a mozdulatot a fiatalember simulékony utánzási készségével ott lestem el tőle.) Már nagyon-nagyon feszült bennem az idegesség; képzelhetőén aggódó szüleimét a Tabánban nem nagyon kedvelt telefon hiányában nem tudtam értesíteni, a szerkesztőség sem tudott hollétemről. Jómagam alig-alig ejtettem egy-egy szót; ő meg csak bólogatott. Az idő megállt; csak az ismétlődő sötétségek szorongó számolása figyelmeztetett, hogy itt van már a Budán oly különösen álmosító vasárnap délután. Krúdy néha szundított egyet; percekig az asztalra dőlve horkolt, majd riadtan felébredt, látszólag tökéletesen kialudva. Hogyan lehetne innen elmenekülni? Nem is mertem indítványozni, hogy távozzunk, részben a mélységes tisztelet, részben – hadd mondjam meg őszintén – a gyáva félelem miatt. Hiszen jól tudtam, hogyan vert meg kötekedő huszártiszteket és snájdig rendőrkapitányokat ez a bivalyerejű, inas, izmos, óriások országából idetévedt férfi. Amikor újra bóbiskolni kezdett, s feje lehanyatlott, lábujjhegyen, óvakodó macskaléptekkel iszkoltam kifelé. Már az ajtó közelében lehettem, amikor legfeljebb húsz centiméterre a fejemtől egy borosüveg csattant szét a falon, ijesztő csörömpöléssel. Megrezzenve fordultam vissza. Krúdy szeméből barnás láng csapott fel. Mutatóujjával hívott:
– Vissza!
Szerényen elfoglaltam helyemet, és többé nem esett szó kisompolygási kísérletemről. S aztán estig csak hallgattunk.
Mindezt csak azért kellett elöljáróban el mondanom, hogy megjelenítő formában tanúskodjak: micsoda hajthatatlan, vitát se asszonytól, se férfitól nem tűrő, akaratát mindenkire ráerőszakoló, egyetlen vasdarabból kiöntött keménységű ember volt ő. Se család, se szerelem, se barátság nem fékezhette kedvtelésében, hajlamai követésében.
Minthogy voltaképpen kötöttségei sem voltak, magányosan sétálta végig földi útját.


                                                                     Az ifjú Krúdy


                                                    


                                                               Krúdy a Margitszigeten



                                                   




                                                                         


                                                            Krúdy Gyula Íróasztalánál

2

Manapság, amikor írói sugárzása még elevenebb, mint életében volt, elmondhatjuk, hogy senki sem tud semleges maradni iránta. Az olvasó vagy bűvkörébe kerül, megperzselődik lángjától, és imádója lesz, vagy közönyösen ásítozik, mondván: „Krúdy műveiben nem történik semmi, még csak világnézete sincs.” Persze, hideg aggyal kieszelt bonyodalom és váratlan fordulat hiányzik műveiből, de ad helyette a Krúdy-életmű valami egészen mást, körképet a huszadik század első évtizedeiből. Száz év múlva az olvasó értesül belőlük: hogyan élt, ivott, evett, rajongott és gyűlölt, és miképpen egyezkedett ki félmegoldásokkal itt az úgynevezett úri osztály és árnyékában a hozzá törleszkedő polgárság csak percekkel a régi rendet maga alá temető, dübörgő földindulás előtt. A regényes félmúltat idéző álmatag írások papírra vetője a legreálisabb kor- és arcképfestő és egyben ítélethirdető – bár úgy nevezett tanulságot soha nem vont le, mert csak kifejezte a valóságot, a többit egy kézlegyintéssel az olvasóra bízta. Az antikváriumok lelkes könyvimádó elárusítói igazolhatják, milyen sokan, százan és százan gyűjtik Krúdy műveit. Krúdy-kötet tíz percig sem pihenhet a polcon, rögtön vásárlóra talál. A szenvedélyes gyűjtők sietve megismerkednek egymással, és duplumaikat cserélgetik. Például: számon tartják, kinek van első kiadású Aranybányá-ja. Ezt a kétkötetes regényét 1901-ben írta, huszonhárom éves korában. Akkor ez a regény vajmi kicsiny példányszámban jelent meg. Az író tiszteletpéldányait egy boros éjszakán gavallérosan szétosztotta cimborái között,- S aztán évekig hasztalanul hirdette a lapokban, hogy keresi az Aranybányá-t, soha nem jutott hozzá, nem lapozhatta át ifjúkori, elfogyott munkáját. Alig lehet ma már fellelni az Üres a fészek, az Álmok hőse, A tegnapok ködlovagjai című könyveit, rendkívül ritkák az egykori Mozgókönyvtárban. megjelent kis írásai, hiszen a kis füzetek még inkább elkallódtak, mint a testes, gondosabban megóvott könyvek. Rajongói persze arról is tudnak, hogy az Asszonyságok díja 1920. évi kiadásának van egyetlenegy illusztrált példánya, a kliséket a könyv elkészülte után eltörték, és így ennek az unique-nek a gyűjtők szemében elképesztően nagy az értéke.
Örök titok, hogy ez az író, aki állandóan „forgalomban” volt, akiről a nap bármely órájában számosan meg tudták mondani, hogy éppen hol tartózkodhatik, mikor írt? Méghozzá több mint százhuszonöt kötetet. Nem is szólva az újságokban rejtőző, még kiadásra váró, temérdek írásáról. Soha nem jegyzett fel semmit, soha nem érdeklődött semmiről; mégis mindent tudott. Ideje, hogy arcképét letisztítsuk a rárakódott portól. A köztudat megőriz egy hangot, egy gesztust, egy magatartást, s végül félreértések tömegéből és az egyszerűsítésre való hajlamosságból kialakul egy emberi portré. Krúdyt is elérte a végzet: a zuhogó áradással ömlő emlékezések olajnyomattá fakították arcképét. Persze, nehéz róla írni. Aki a Krúdy-tartományba érkezik, az nehezen szabadul bűvöletéből, és a méltatók, az emlékezők írásai maguk is krúdyssá válnak. Mégis, milyen volt ez az író, aki talán legsűrítettebben élt kortársai közül, mintha minden ízt meg akart volna kóstolni, érezvén, hogy az élet kapuja milyen korán csukódik be mögötte.
3

Hogyan élt pajtásai között? Néhány kiskocsma, elsősorban a Mélypince, nemcsak álomszövéseinek színtere, hanem pihenője is volt. Az asztalnál úgy telepedett le, mint aki céljához érkezett. Néha csak két-három órára foglalta el az asztalfőt, máskor napokig ottragadt. A danászást utálta, a részegségtől fröcskölő beszédű embereket szemvillantással parancsolta ki. A hírre, hogy az ivóba érkezett, hívei köréje gyűltek. Erőt merítő, nyugalmat árasztó helyek voltak ezek a kiskocsmák. Szerette a borozó társaságot, ahol az italos testvériség egy-két liter után a barátság és megértés pirosságát festi a nyűtt arcokra; mily más itt a légkör hőfoka, mint ott, ahol a gúnyolódásra, ellentmondásra serkentő feketekávét isszák. Elrendelte, hogy asztalánál egydecis kispoharak legyenek; a felhevült ivók hadonásznak, és nem szenvedhette, ha a piros terítős abrosz italfoltoktól tarkállik.
A Krúdy-asztalnál esetek, úgynevezett storyk alig-alig hangzottak el. Inkább csak megemlítettek valamit. Aki éppen a városból érkezett, hírt hozott: lapalapításra készülődnek, valaki halmozást talált el a lóversenyen, esetleg fő-pincérváltozást jelentettek valamely vendéglőből. Mozgás támadt olyankor is, ha „iható” bor érkezett Kéhlyhez, Peyerlihez vagy esetleg egy pesti kocsmába.
Krúdy ritkán szólt. Irodalomról soha. Azt hiszem, írótársai munkáit egyáltalán nem olvasta. Olyasmire figyelt fel, hogy valaki sok pénzt nyert az Otthonban, az írók klubjában. Vagy rablás, rafináltan kieszelt sikkasztás történt, s azt is meghallgatta, ha párbajoztak valahol; ilyenkor még a részletek is láthatóan érdekelték.
Sohasem csodálkozott, viszont nem is unatkozott. Magaválasztotta cimboráit kedvelte; ha valaki napok óta hiányzott, elmaradt, kérdezett róla. Tűnődve ült; ám amikor végleg úgy látszott, hogy nem figyel a beszélőre, megszólalt, és kiderült, hogy egy pillanatig sem volt távol. Idők múltával mintha mindenki ismerte volna a másik gondolatát. Inkább csak bólogattak, és szemjátékból értették meg egymást. Jelbeszéddel érintkeztek, és sokat, kiadósan hallgattak. Így ült a lelkes, barokkos prózájú, szenvedélyes Várkonyi Titusszal, a pesti kövezeten kallódó, szíves, jóakaratú Kállay Pistával, a mérges, vörös orrú Herczeg szerkesztővel, Hargitay Istvánnal, az egyetlennel, akivel az életben írói módszeréről, témáiról beszélt. Az is csak egyszer történt: Nyíregyházán, amikor meglátogatta szülei sírját, és sétálgatva a halottak kertjében, megrendültségében kivételesen vallomásos pillanatai támadtak.
A Görög utca és Fehérsas utca sarkán szerénykedő kis ivóban horgonyzott le többnyire: ott pihent két szerkesztőségi látogatás vagy egyéb sürgős, bár következetesen elodázott teendő között. A kis vendéglő két szobácskájában bor, levendula és a kert akácainak illata keveredett, és a fehérre meszelt falak között néha órákig el tudta nézegetni a piros terítős asztal egy-egy italfoltját.

                                                     Krúdy Gyula kislányával, Zsuzsával

                                                                                       


                                                              Felesége, Zsuzsi, 1925-ben



                                                          Krúdy családjával otthonában


4

Szerb Antal írta róla, hogy pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket írt. Életformája a konflis, a vendéglő és a sok egyéb – nyelte az üzemanyagot. Gyakran volt pénze, de mindig csak rövid ideig. Amikor valaki elkeseredettségében megvallotta neki, hogy öngyilkos akar lenni, legyintett: „Nem érdemes. Halott embernek nincs dohánya.”
Egyszer Ungvárott járt, reggelfelé a füsttel pállott kávéházban kínos pénzzavara támadt. Néhány sort vetett egy levélpapírra, s átküldte az ott lakó Vidor Marcell amatőr poétának: „...Kérlek, küldj húsz koronát. Holnap délben megfizetem Őt!” Annyira hiányzott neki a pénz, hogy megszemélyesítette, nagy ő-vel.
A Vörös postakocsi megjelenéséig könyveit kis példányszámban nyomták, azok is alig fogytak. Nem lehettek kelendőek ezek a művek, mert ahogy akkoriban megállapította róla a nyájas olvasó: nincs bennük cselekmény. Ám az értők, az ínyencek már akkor is lelkesedtek a hullámos lejtésű magyar prózáért, a képzeletet megmozgató, érzékletes, pompás képekkel zsúfolt mesteri mondatokért. Már gyűltek, gyülekeztek a hívők, akikből ma oly sokat ismerünk. Mert a Krúdytól megmámorosodott olvasók száma igen nagy. Felmegy az ember egy orvoshoz, megméreti a rakoncátlankodó vérnyomását, s a könyvespolcon több mint száz Krúdyt talál. A beteg és az orvos tekintete egyetértőleg villan össze. És az orvos így szól: „Az lenne szép feladat, kiírni, könyvben megjelentetni Krúdy legszebb hasonlatait, képeit. Igaz-e?” Az írónak egy másik imádója azt kutatja, kik voltak Krúdy modelljei. Mert azt mindenki tudja, hogy Szindbád, Rezeda Kázmér és Nagybotos maga az író, valamint azt is, hogy Alvinczy az Szemere Miklós. De már az esperes körül fellángol a vita: az egyik azt hiszi, Mikes Lajos, a másik Gáspár Imrére esküszik, és így tovább. Abban tulajdonképpen mindenki megegyezik, hogy az egész Krúdy-életmű, a történelmi regények kivételével, önéletrajz. A legáhítatosabb imádója azonban az a deresedő hajú debreceni férfiú, aki huszonöt év óta minden adatot összegyűjt Krúdyról, és amikor meghallotta, hogy az író egyszer az életben elbeszélgetett egy szobaasszonnyal valamelyik Tolna megyei kisvárosban, odautazott és kifaggatta a megöregedett nénikét, vajon miről is csevegett akkor Szindbáddal, a hajóssal.
Vajon mik is Krúdy írásművészetének ékességei? Az olvasót megbabonázó nyelvi erő, képalkotási lángelméjűség, a bujkáló irónia, átszőve valamilyen szemérmes emberszeretettel, a félmúlt rejtelmes erejű felidézése, az élet kis tényeinek pompás valóságismerettel való kifejezése – mindez az ő, muzsikáló, különös, varázslatos hangján. Kosztolányi ezt írta róla: „Nincsenek végén csattanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek.” És ezt is ő jegyezte fel: „Krúdy ... egy folyton megújuló és folytatódó regényt írt. Az egyes könyvei csak részei énnek, és kis töredék minden írása, amely belétorkollik abba az egységes és egész álomvilágba, amelyből szükségszerűen, végzetesen, majdnem öntudatlanul szakadt ki. Nekünk történeteink vannak. Neki csak egy története van, de ez összekapcsolódik az élettel, az ő életével, az örök regénnyel, és ősi, kedves és meleg, mint az emlék, a múlt és az álom. Ennek a történetnek pedig nincs se kezdete, se vége.” Vagyis igaz az, amit olvasói annyiszor hangoztatnak: Krúdy írásait bárhol fel lehet ütni és abbahagyni, soha, nem marad hiányérzetünk, minden sora mögött az egész művet érezzük, mert az egész alkotása egy anyagból van gyúrva, és mindig változatos és örömöt szerző.
5

Jól keresett? Egy könyökvédővel dolgozó, öregségére gondoló kishivatalnok nyilván pontosan beosztotta volna Krúdy Gyula írói tiszteletdíját. Ámde a sajtó akkori nevezetességei, a bankelnökkel cinkosi mosolyt váltó közgazdasági szerkesztők, a telekkel spekuláló fővárosi rovatvezetők vagy az ügyes színpadi mesterek mellett neki csak kolduskenyér jutott. A kiadóhivatalok fontoskodó és nagyképű uraival állandóan hadilábon állt; de furcsa társaság is volt az ám! A főnök kegyeiben sütkérezve, a bőkezűen megállapított fix fizetés és egyéb járandóságok bástyái mögül, különös kettősséggel méregették az utalvánnyal, sőt borzasztó: előlegcédulával jelentkező írót. Egyrészt lenézték benne az élhetetlen mihasznát, másrészt olcsó kis okosságukat szerették volna kompenzálni a szellem emberével szemben. Krúdytól, mint mindenki, ők is féltek, ismerve rabiátus természetét, irtózatos testi erejét... Megtörtént, hogy amikor egyszer feltűnt az utcán szálfa alakja, Fejes igazgató fényes nappal elsötétítést rendelt el az Athenaeum Miksa utcai frontján, lezárták az ajtókat, és odabent visszafojtott lélegzettel szorongtak, amíg az író a kilincset rázta, majd elunva a hasztalan kísérletezést, eltávozott. Így esett, hogy elfáradva a cikkezésben, előleghajszában, szerkesztőségi várakozásban, mint országosan ismert nevű író, alkalmi könyvügynöknek csapott fel. Társult egy mozgékony férfiúval, elutazott pátriájába, a Nyírségbe, ott letelepedett egyik atyafia kúriájába, és könyvvásárlásra felszólító névjegyeket küldözött szét társával. Néhány hétig tartott a hasznos kirándulás, eladták a Zilahy-, Karinthy-, Csathó-, Móricz-és Surányi-sorozatokat, s amikor a kiadókkal elszámolt, kiderült, jobb üzlet volt eladni, mint írni a könyvet.
6

Hűvösen és pontosan ismerte világát, ezért menekült tőle. Időnként furcsán menekült. Például betessékelte Tábori Kornél szerkesztőt egy gumikerekűbe, és odaszólt a kocsisnak: „Balatonfüredre.” Nem volt ott semmi dolga, csak hallotta, hogy ízletesen, mócsingos húsból készítik a borjúpörköltet. Roppant fontosnak tartván a kis dolgokat, az étkezés ügyét sem tekintette jelentéktelenségnek. Bár általában marhahúst szeretett fogyasztani tormával, nagy ritkán kirándult egyéb ételek világába is. A füredi borjúpörköltön tűnődve, tíz napig kocogtak az úton, sűrűn megpihenve, poharazgatva a fogadókban.


Krúdy legkedvesebb tabáni kocsmája


Krúdy legkedvesebb tanyája: a tabáni Mély Pince

Az ital, a napi négy-öt liter, megette a máját, a szívét és a veséjét. Az első csöngetés 1929-ben berregett. Akkor válságos állapotba került, s felgyógyulása után mélázó mosollyal emlegette: „A kaszás már a küszöbön ólálkodott, de nem eresztettem be.” Egy ideig nem is ivott: otthon tett-vett, zavarta a házimunkát, dörmögve, helyét soha nem lelve. Egyszer aztán felhúzta szürke felöltőjét, és ellátogatott a régi kedves helyekre, ahol Madách szerint a kedvesedés perceiben „piros pofák közt hercegek leszünk”. Merengve nézegette a poharában gyöngyöző italt, és a hosszú önmegtartóztatás után végre kellemes perceket élt át. Az éji hírforrások láthatatlan csőpostáin végigfutott a hír: Gyula bácsi újra iszik. 1932 nyarán aztán már annyira rosszul érezte magát, hogy befeküdt Lévi Lajos kórházába. Léviben nagyon bízott. A tudós orvos megpróbált komolyan beszélni vele. „Meggyógyítlak. De ha úgy, mint szoktad, kiszököl a kórházból, soha ide vissza nem jöhetsz.” Két hét múlva üresen találták az ágyát. Éjjel tért vissza. Csöngetett. A portás kinyitotta a kémlelőt, és a főorvosi parancs értelmében nem nyitott ajtót. Gyula bácsi hatalmas ökleivel döngette a tölgyfa kaput, a betegek felébredtek, de a kapus a kulcsot nem fordította meg a zárban. Akkor Krúdy sarkon fordult, eltűnt az éjszakában, és csak napok múlva tért haza, az óbudai Templom utcai lakásba. Életében először történt, hogy nem hunyászkodtak meg előtte. Egy kicsit akkor halt meg

.
II. Otthon



Krúdy  a Templom utca 15 -ben,ott ahol  2013-ban kiállíts nyílt
:"Nekem soha nem volt otthonom" címmel

A Krúdy Gyuláról szóló emlékezésekben az író ott található a London Szálló éttermében, a kiskocsmák piros terítős abrosza mellett, a régi orfeum éjszakai zajlásában, az egykori szerkesztőségek ásításra ingerlő, hosszú, sötét folyosóin, barátságos leányok házában, ahol a belépéskor nem kell meghívót felmutatni, füstös kártyatermekben, nyűtt arcú, kivörösödött szemű játékosok között, továbbá jellegtelen szállodai szobában, ahol napfényes reggel készülődik a lefekvésre – mondom, mindenütt feltűnik szálfa alakja, csak a lakásban nem. Krúdy otthoni életéről alig akad feljegyzés; igaz, mindig úton volt, otthon nem is kereste őt senki, csak postás vagy végrehajtó.
Az Üres a fészek megjelenése idején (1897) a tizenkilenc éves novellista és hírlapíró a Gyöngytyúk utcában (ma Gyulai Pál utca) bérelt hónapos szobát egy szabómesternél; kikötötte, hogy a főbérlő mindennap köteles kivasalni a ruháját. Abban az időben többször változtatta hónapos szobáit, de mindig a kerületen belül. Budapesten is sokáig ragaszkodott az odahaza megkedvelt kisvárosi csendhez, a néptelen utcán zötykölődő társzekerek hangjához, a muskátlis ablakokhoz, a leánderes udvarokhoz, Nyíregyházát kereste a Józsefvárosban. Hamarosan törzsvendég lett a környék ivóiban, megszerezte a kocsmárosok és a vendégek megilletődött respektusát, nem írói tehetsége, hanem gyorsan ütő óriási tenyere révén.
Még jóval a nagykorúsága előtt beleszeretett Spiegler Bellába, aki Satanella néven írt novellákat. Végül is megkérte a nála hét évvel idősebb Bella kezét. A házasságkötés után felesége Király utca (ma Majakovszkij utca) 47. szám alatti lakásába költözött. Az Irodalom boudoirjában című kötetben olvassuk, hogy a gyermekifjú férj eltiltotta feleségét az írástól. És amikor az tilalma ellenére novellát írt egy hetilapba, Krúdy provokáltatta a szerkesztőt, és pisztolypárbajt vívott vele.
Hamarosan kiderült, hogy a; hajthatatlan, ellentmondást senkitől el nem tűrő, akaratát mindenkire ráerőszakoló férfi nem képes elviselni a családapai és férji szereppel járó kötelezettségeket. Valóban, Krúdy ! nem volt olyanfajta ember, aki estéit odahaza töltve olvasgat, majd tíz óra felé ajkán elnyomva az ásítást, nyugovóra tér. Időnként napokra eltűnt; eleinte ijedelmet okozva aggódó feleségének, később az asszony már türelmesen várt; tudta, hogy férje visszatér. Krúdy gyakran hetekre is elsáncolta magát különféle szállodák – a Royal, az Astoria, a Meteor – szobáiban, a nyugodt dolgozás ürügyével. Valójában szabadságvágyát követte. Haza csak látogatóba járt. Csatangoló kandúrtermészete lévén, csak a házhoz volt hű, párjához soha.
Válása után újra megnősült; második felesége is gömbölyű, tipegő léptű, apró lábú galamb volt, amilyen az első. És mind a kettő tanítónő. Váradi Zsuzsival imádott Margitszigetén lakott, a kastély szép, tágas három szobájában. (Egyébként a szigeten hosszabb ideig az igazgatósági épületben is volt szállása, valamint a régi Nagyszállóban és Kisszállóban is. A szigeti sétálók már egyik épülettel sem találkoznak. A régi szállodákat lebontották, a kastély és az igazgatósági épület a háborúban pusztult el.)
Szobája a sétányra nyílt, és ha otthon volt, a hajnali óráktól délig dolgozott. Az óriási méretű, átfűthetetlen szobában szokta meg, hogy télikabátban írjon, és később Óbudán is ragaszkodott ehhez a szokásához; csak forró nyári napokon vetette le bélelt, nehéz kabátját. Kettős ágyban aludt, erről a bútorról messziről felismerhető volt a szállodai származás. Téglalap alakú, lila csomagolópapirossal befödött asztalnál írt. Az asztalon ott volt egy kavics, azt régen Zsuzsika hozta ajándékba a papának. Egy bagolyos írókészlet is ott terpeszkedett, de ahhoz soha hozzá nem nyúlt. Volt külön tintatartója, mindig lila tintával. Ragaszkodott régi tollszárához, és csak hegyes tollal tudott írni. Amikor asztalhoz ült, hosszasan gondolkodott, és csak aztán látott munkához. Javítás nélkül, gyorsan írt. A munkát csak azért hagyta abba, hogy tornásztassa testét, és nagy erővel ropogtassa ujjait. Fizikailag fáradt el a munkában. Ha elgondoljuk, hogy ötvenöt éves koráig annyit írt, mint Jókain kívül senki e hazában, ezen nem is csodálkozhatunk. Könyvtára nem volt, de – az elterjedt közhittel szemben – elég sokat olvasott, főleg Dickenst, Thackeray-t, Jókait és Mikszáthot. Az újságokban megjelent cikkeit nem vitte haza, soha említést sem tett róluk. Cikkeit sem ő, sem a család nem vágta ki, nem tette el. Könyveit sem őrizte meg, még azzal sem törődött, hogy szűkebb környezete olvasta-e őket.
Sokat keresett, de az üzemanyag: a konflis, a kocsmák, egyáltalán: a házas- és magányos élet keverése nyelte a pénzt; Minden reggel tíz pengő kosztpénzt adott. Időnként pontosan leírta, mit vásároljon a felesége másnap. Akkoriban még ragaszkodott a két liter asztali borához; azt Czájlik üzletéből hozták. Az üvegeket íróasztala elé, az ablakba kellett állítani. Egészen híg rántottát reggelizett. Legkedvesebb eledele a maga készítette keverék volt: szardíniát, vajat, hagymát, kemény tojást kevert össze, és citromlével öntötte le. Marhahúst szeretett enni és káposztát, minden formában. Édességet soha életében nem evett, gyümölcsöt is csak nagyon ritkán, kivéve a hámozott diót. Vasárnaponként otthon ebédelt, vacsoraidőben mindig a városban volt.
Ahogy hazaérkezett, levetkőzött. Gondosan vigyázott ruhájára. Vendégek ritkán jártak náluk. Időnként egy-két szerkesztő és a kedvelt Szép Ernő, akinek tréfás meséit hunyorgó mosolygással hallgatta. Mindig egyedül járt el, asszony nélkül. Színházba egyetlenegyszer vitte el a feleségét, az Aranyóra bemutató előadására. De máshova nem jártak együtt. Nagy esemény volt, amikor Magyari Imre cigányprímás esküvőjén felesége társaságában jelent meg. Moziba talán soha életében nem ült be.
Egyszer fejgörcs kínozta, és mozdulatlanul feküdt a díványon. Kislánya, aki hallotta, hogy édesapja lóversenyen volt, hozzálépett, és aggódó hangon ezt kérdezte: „Leestél a lóról?” Ez volt az a ritka pillanat,' amikor Krúdy nevetett. Mert csak mosolyogni szokott.
1929-ben a Közmunka Tanács kitette a családot a kastélyból, és cserébe adta az óbudai Templom utca 15. számú házban levő lakást. A bejárat melletti szoba lett Krúdyé. Ebben az időben sokat kínlódott az ital hiánya miatt, dörmögött, tett-vett a lakásban, nem találta helyét. S aztán újra ivott, és újra eltűnt, gyakran napokra, éppúgy, mint egykor, szép ifjúságában. Egyszer egyik famulusával, R. P.-vel ült egy vendéglőben, és italozás közben elfogyott a pénze. Megparancsolta R. P.-nek, menjen el a lakására, másszon be a nyitott ablakon, a kaputól balra, persze megjelölve, hogy íróasztalának melyik fiókjában van az asszony elől elrejtett pénze. R. P. éppen behatolóban volt, amikor a rendőr elfogta, bekísérte az őrszobára, és Krúdynak kellett kiváltania az utasítását híven teljesítő fiatalembert.
Utolsó éveiben fonnyadozó kedvvel merengett el az idők változásain, fellépésének félelmetessége is csökkent, a hatalmas alakját körüllengő varázs is foszlóban volt. Ebben az időben már többször előfordult, hogy megvárakoztatták szerkesztőségekben.
1933. május. 11-én délután lefeküdt. Fáradt volt és beteg. Este kislánya bement hozzá, és megcsókolta a homlokát. „Köszönöm, kicsim!” – ennyit mondott. Reggel holtan találták. Álmában érte a halál.
Krúdy rengeteg zsebet varratott ruháira, s mindegyikben pénzt tartott; nyilván abban a csalfa reményben, hogy valamennyiből csak nem fogy ki egyszerre. Fizetéskor az egyik lábáról a másikra hintázó pincérnek öt-hat zsebből kotorta ki a számla összegét, de végül üres lehetett minden zsebe, hiszen ismert dolog, hogy . amikor meghalt, gyertyaláng világított éjjeliszekrényén, mert a villanyt tartozás miatt kikapcsolta a finom árnyalatok iránt érzéketlen Elektromos Művek.



                                  Krúdy Gyula temetése


Ravatala körül ott volt a két asszony, gyermekei, a rokonok, és tisztes távolságra, mélységes megrendültségben, pajtásai, mert barátai soha nem voltak, ivópartnerei, társai a betűvetésben: írók és újságírók, pincérek, lump éjjelezők, pillangók, óbudai kocsmázók és a pesti kávéházi okosok, tipszterek és zsokék, műveiben megörökített világa.

(Rakéta, 1976/7. /február 17./ 11-15. p.)