A MAYERFFY HORDÓ
.1810-ben hatalmas tűzvész pusztította el a települést, mely után későbarokk (copf) majd klasszicista stílusban indult meg az újjáépítés. A budai osztrák építési hatóság (Baucomissio) irányításával rendezett település fejlődött. A XIX. századi térképek tömbkiosztása, úthálózata már a mai állapotot mutatja. Ezen a területen alapította az 1847-ben elhunyt József nádor azon Várkertészetet, melynek üvegházai a II. világháborúig üzemeltek, és az ostrom során semmisültek meg.
Ebből a korszakból több műemlék is megmaradt. Erre az időre tehető tárgyi pincénk kiépítése is. A pincék a csaknem teljesen megsemmisült Tabánnak utolsó hírmondói, és egyben fontos gazdaságtörténeti emlékek is.
A déli pinceágban található az a Mayerffy Károlyról elnevezett márványhordó, melynek köszönhetően a pince és tartozékai műemléki védettséget élveznek - és amelyről a pincerendszer nevét kapta.
"A hordó építésekor 1826-ban éppen negyvenéves volt a gazda. (...) 1827-ben Mayerffy könyvecskét nyomtatott, hogy megindokolja, miért is szakított a hagyományos borászati meggondolásokkal. A címe: "Előterjesztése azon hasznoknak, melyeket a Márvány-hordók a Fa-Hordókhoz képest ajánlanak."
Az újfajta bortartó edény megalkotója már munkája előszavában is céloz rá, hogy megoldása forradalmasíthatja a szőlő levének eltarthatóságát, s így e találmány vetekszik a külföld legjobbjainak ötletével (...) Hosszas kísérletezés után vágott bele a nagy vállalkozásba. Kisméretű márványhordót faragtatott, hogy először abban próbálja ki a bort eltarthatóságát. Azt tapasztalta, hogy a az értékes nedű gyorsabban érik kőfalak között. Azt is kipróbálta - igen kedvező eredménnyel - mennyire képes megvédeni a vastag kőfal a bort hőmérséklet ingadozásának kellemetlen hatásától. S amikor minden módon meggyőződött ötlete kivihetőségéről, papírra vetette a nagy bortartály rajzát, s kikocsizott Süttőre, Áprily Márton kőfaragómesterhez. Ez valamikor 1825 késő őszén történt. Tavasszal pedig már meg is érkeztek a faragott kövek Budára.
A fél hengert formázó tartály alaplapja - mely kőzúzalékkal egyenletesre döngölt földön nyugszik - négy egymáshoz illesztett részből áll. Teljes területe négyszer két és fél méter. Magassága két méter nyolcvan centiméter. Kerületén tizennégy kődonga simul egymáshoz. 'Ezeket a hozzá értő kőfaragó illendően egymáshoz metszi, s a minden kőfoglalásoknál használni szokott ragasztó (Steinkütt) erősen együvé tartja.'
Akónként 1 forint 48 krajcárba került ezüstben szemben a fahordók akónkénti két forint harminchat krajcáros árával. (...)
Mayerffy Károly a jelek szerint egy ennél nagyobb alkalmatosság elkészítésének gondolatával is foglalkozott. Könyvében többször utalt arra, hogy e háromszázas után egy háromezer akós (tehát majd 160 ezer liter űrtartalmú) hordót is szándékozik építeni (...) Az is figyelemre méltó, hogy a könyvecskét kisérő rajzok közül az egyik egy ilyen háromezer akós hordót ábrázol, amelyen az 1827-es évszám szerepel.
Aligha került volna ez az évszám a rajzra, ha nem foglalkozik komolyan az ötlettel Mayerffy. Bora volt hozzá elég - lévén egyike a kor legnagyobb szőlőbirtokosainak - pénze is minden bizonnyal.
Ha valóban megépült, ott szunnyad most is a hegy gyomrában.
Ami pedig a tizenöt-ezer literes kisöccsét illeti, nincs nyoma, hogy Mayerffy Károly halála után valaki is használta volna..." (Buza Péter: Pest-budai történetek, Budapest, 1982)
A márványhordó 1994-ben A 300 akós hordó felirata
DURABILIUS OPUD
NOBILIS CAROLUS MAYERFY
INVENIT POSTERORUM COMODO
OPERAS AGENTE MART-APRIL
1826
Magyarul: 1826 március - áprilisában fejezték be a vassal megerősített tölgynél tartósabb művet, melyet nemes Mayerffy Károly az utódok javára talált fel.
A régi ház utolsó tulajdonosa - Kabon József - sem használta ezt a pincét. Pedig őt is borral kereskedő emberként tartották számom, szőlője a mai kelenföldi pályaudvar tőszomszédságban állt. Itt, az Attila út 21-es számú házban működött városszerte ismert Burgzsandárhoz cégérezett fogadója. Mégsem használta a pincét, de tudott róla - ha nem is volt túl kellemes számára ez a tudat. A várbeliek panaszai nyomán ugyanis nem örömét, hanem a gondját kellett vállalnia: a hegy alá nyúló járatok fölött itt is, ott is beszakadt a föld. Szigorú utasításra hordatta tele törmelékkel a pincét, a régi ház törmelékével, amit amúgyis lebontott, hogy helyén felépítse a ma is álló emeletes bérházat, amelyben maga is lakott. (...) Ki hinné, hogy éppen e leleményes úriember lelkén szárad, hogy a város elfeledte a több tonnás boros edényt? Márpedig ez történt. Ott szunnyadt aztán hosszú évtizedeken át a Várhegy alatt, mígnem a véletlen a kezünkre játszott, s újra megleltük a múlt századi budai látványosságok egyik legismertebbikét, melyet annak idején - naplójában nyoma van - Széchenyi is felkeresett. (...)
Köszönöm!
VálaszTörlés