1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2016. április 27., szerda

TABÁN ANNO MOZI


Új sorozat indul TABÁN ANNO FILMTÁR-ban

Régi magyar hangosfilmek a kezdetektől:


01
     


PIRI MINDENT TUD
MAGYAR FILMVÍGJÁTÉK 1932 67 PERC




Az állástalan színész felesége, Piri elindul, hogy női varázsát latba vetve kérjen fizetési haladékot a háziúrtól. A háziúr anyósa összetéveszti a lakbérfizetési halasztásért folyamodó Pirit a férj megfigyelésével megbízott detektívnővel. Piri meg akarja szolgálni az anyóstól előlegként felvett pénzösszeget és a férj nyomába szegődik. A férj egyelőre ártatlan, de ha Piri nagyon akarja...A filmet 1932. április 21-én mutatták be.A háború után évekig elveszettnek hitték, de nemrég előkerült egy nitro kópia Amerikából.

                    Dajka Margit és Páger Antal
Stáblista:rendező: Székely István
forgatókönyvíró: László Aladár
zeneszerző: Angyal László
operatőr: Eiben István
vágó: György István
Szereplő(k):

Piri, Bognár felesége Dajka MargitBognár Béla Kabos GyulaFodor L. Árpád Páger AntalSzépvölgyi Rátkai Mártondetektív Makláry Zoltán





2016. április 24., vasárnap

A VÖRÖS POSTAKOCSI--VALÓDI TÖRTÉNETE




„A kisasszony" 

Egy felejthetetlen korszak hölgye 

Irta: KRÚDY GYULA 


— Megálljunk csak! — mondá  Szemere Miklós, amikor szíves vacsoráról jöttünk a Kerepesi-út egyik barátságos házából. — A szobalánynak és a szakácsnénak a szokásos borravalókat titokban kell átadni, mert az öregasszonyság ördöngősen takarékos és a cselédektől elszedi a vendégek borravalóit. 
— Talán csak nem? 
— De bizony már megsúgták ezt nekem a régi cselédek. Az öreg Meisslingerné összegyűjti a cselédek borravalóit és egy összegben adja oda nekik karácsonykor. Nem engedi házánál a pazarlást . . . 
Mit volt mit tenni? Bizalmas együttlétet kellett keresni az előszobában a pisze szobalánnyal, majd később a termetes szakácsnéval, hogy Szemere ur ajándékait, — egy-egy Viktória-aranyat, — suttyomban a kezükbe csúsztathassak. Azonban igy sem tudom teljes bizonyossággal, hogy Meisslingerné vércse-tekintete nem vett-e mégis észre valamit a leányok körül kifejtett bizalmaskodásnál? S ki volt ez az öreg Meisslingerné, aki ilyen körültekintéssel kormányozta házatáját? 
Bizony nem a legelőkelőbb volt a családi pedigréje (pedig későbben még a versenylovak pedigréjét is számontartotta), abban az időben, amelyre későbben már senki se emlékezett szívesen, házgondnokné volt egy Gyöngytyuk-utcai házban, közel a kerepesi-uti Sziniakadémiához. A Gyöngytyuk-utcában (ma Gyulai Pál-utcának hivják) a Nemzeti Szinház művészei is szerettek kvártélyt váltani: éppen a Múzsa-templom közelsége miatt és itt nagyokat krákogtak reggelenkint. A házgondnokné nagy érdeklődéssel figyelt a művész urak krákogására, szívesen segédkezett nekik a puceráj-dolgok elintézésénél, sőt ha valamely művész ur más elfoglaltság hiányában délig nyújtózkodott: Meisslingerné szívesen vállalkozott arra, hogy a közeli kifőzésből ebédet hoz. Vájjon mi volt az oka annak, hogy az egyébként gorombaságra hajlamos asszonyság ily nagy tiszteletben részesiti a Nemzeti Szinház tagjait? Utóvégre nem volt mindegyik Gyenes László, aki talán egész Pesten a legtiszteletreméltóbb férfiú volt?! 

A Gyöngytyuk-utcai házgondnoknénak színészi rajongása mögött az rejtőzött, hogy Meisslingernénak volt egy kisasszony-leánya, aki ebben az időben a Sziniakadémiát látogatta. Meisslinger Adél néven irták be nevét az iskolai értesítőbe, néha egy nagypipáju, házmesterforma ember jött el hazakisérése végett a Józsefvárosból az akadémia kapujáig, máskor egy fiatal követségi titkár, aki Rómából vagy Szentpétervárról jövet, átutazóban volt Pesten.
(L. „A vörös postakocsi" idevonatkozó fejezeteit.) 




Ki tudná manapság megmondani, hogy melyik kísérőnek örvendezett inkább Adél kisasszony? Atyjának-e, aki a régi Nemzeti Szinházzai szemközt lévő, ma is fennálló Miákits-féle vendéglőben az asztaltársaság elnöke volt olyankor, ha a Nemzeti Szinház portása (a mindenkori elnök) elment Rákospalotára kecskéi meglátogatására, amelyeket voltaképpen ez a derék portás kezdett először tenyészteni Pest környékén? Vagy pedig annak: a követségi diplomatának, ! akinek télen-nyáron felgyűrt gallérú kabátjából idegen országok idegen parfőmje áradt? A kisasszony kísérői mindenesetre ugy osztották be a dolgukat, hogy egymással soha se találkozzanak. Meisslinger bácsi elnökölni ment a Miákits-ba, ha Szemere Miklós éppen átutazóban volt Pesten . . . 
*
A tizenkilencedik százail romantikus világában történtek csak ilyen regények, a mai kor ezt már aligha érti meg. A szentpétervári attasé, a római követségi titkár (szóval Sz. M. ur császári és királyi kamarás), mind több alkalmat talált arra, hogy Pestet meglátogassa, amikor is rózsaszínű levél előzte meg érkezését. Beleszeretett a sziniakadémiai növendékbe . . . 
Az állomáson a mind sűrűbben érkező úriembert rendszerint Erdélyi Gyula nevű iró várta, aki olyan felleghajtó köpönyeget hordott, mint a színpadon az összeesküvők. A bő köpenyegből csak bibircsókos veres orra világított . . . Erdélyi Gyula volt megbízva azzal, hogy a „kisasszonyt" távolról megfigyelje, amikor Szemere ur külföldön tartózkodott: 
— Nos, hogyan viselte magát a kisasszony? — volt az első kérdése a kamarásnak, amikor az expresszvonat barna kocsijából Pest területére lépett. — Nem láttam mással, csak atyjávall — válaszolt Erdélyi Gyula, a megbízott. 
Azonban ne higyjük, hogy csak Erdélyi Gyula volt megbízva a kisasszony távoli csőszködésével. 
(Egy ilyen pókhálós-szemü, kocsmajáró és regényeket irkáló öreg iró könnyen tévedhet.)
A kisasszonyra vigyázott még Pest egyik legélesebb .szemű regényirónője, bizonyos Pilisi Róza is, aki ugyancsak sétát tett néha a színiakadémia környékén, amikor a tanításnak vége volt. 
Ámde a gyanakvó és egész életében kétségekkel gyötrődő Sz. M. még e kettős felügyelettel sem volt megelégedve. Megbízást adott atyafiának, Szombatfalvy Albertnek, aki akkoriban a pesti detektiv-testület kapitánya volt, hogy távollétében észrevétlenül figyeltesse a kisasszonyt. 
De soha sem jött panasz egyetlen megfigyelőtől sem a kisasszony erkölcsi életére nézve. 
Vájjon tudta-e a most elhunyt szegény Meszlényi Adrienne, hogy mily éles szemek figyelték könnyed zergc-lépteit, amikor a Gyöngytyuk-utcai földszintes udvari lakásból, amelyben a házgondnokság székelt: a Színiakadémia felé sietett a Kerepesi-uton? A tülökhangu lóvasutról, álmosan döcögő bérkocsi függönyei mögül, a Miákits-vendéglő gyaluforgácsa alól figyelték őt szemek . . . Mig végül maga Szemere Miklós ur is beállott a megfigyelők közé és hogy megfigyeléseit könynyebben végezhesse: otthagyta a követségi szolgálatot és végleg Pesten telepedett meg, az Arany Sashoz címzett fogadóban. 
*
Szemere Miklós, ez az ördöngösen gyanakvó úriember egészen élete végéig (1919-ben halt meg, szívszélhűdés következtében a freudenaui lóverseny pályán) nem hagyta abba „a kisasszony" megfigyeltetését, 
]de viszont igen hálás volt ahhoz a drágalátos hölgyhöz, aki női erényeit egyedül az ő részére megőrizte. Gavallérosan gondoskodott a Gyöngytyuk-utcai családról, Meisslinger bácsinak többé nem volt dolga a házgondnoksággal, egész nap elnökölhetett a Miákitsnál, Meisslinger néninek sem kellett többé a házban lakó művész urak krákogására figyelni, a kisasszony pedig elvégezvén a Sziniakadémiát, rövidesen a Nemzeti Színház tagja lett. Beszélnek mindenféle legendákat, hogy milyen nehezen ment a Meisslinger-kisasszony  szerződtetése. Hiszen igaz, ami igaz, hogy a Nemzeti Színházi tagsúg akkor se volt kismiska. Örökös dicsőséget és kenyeret jelentett az mindazoknak, akiknek neve a szinicédulán megjelent. De én ugy emlékszem (pedig elég időt töltöttem Szemere Miklós társaságában), hogy Adél kisasszony szerződtetéséhez nem kellett Ferenc Józsefet is megmozgatni, mint ahogy mostanában irják, amikor az elmúlt korokból szeretnek legendákat csinálni. Paulay Ede volt a szinház igazgatója és ez az okos ember hamarosan belátta, hogy olyan szép nőkre, mint a Meisslinger kisasszony, szükség van a Nemzeti Színházban is. 




Mert szép volt a kisasszony! Ama korszakbeli női szépség megtestesítője. Párizsiasan szőke haja csaknem térdig érő, arca festék nélkül is édes báj, mint egy olyan arckép, amelyet a férfiak életük végéig nefelejcs-koszorúban őriznek. Finomabb arc-szint aligha lehetett látni az ő korában. De kékebb szemeket sem, amelyekről szegény Erdélyi Gyula, a költő és Sz. M. titkára annyiszor megírta, hogy a búzavirághoz hasonlítanak. Ajkán mosoly, amely bűvölt, hódított, elragadott. Egy egész romantikus korszaknak a szépsége egyesült ezen a kisasszonyon, ő volt az a szép nő, amilyen szeretett volna lenni a legtöbb előkelő hölgy. (Blaháné barnasága az érzelmes középosztályt hóditgatta.) 
Csakhamar színpadi nevet is kitalált részére Szemere ur, néhány korabeli íróval megtanácskozván a dolgot: Meszlényi Adrienne lett  a Gyöngytyuk-utfai kisasszonyból. A színpad varázslatából többé alig lehetett felismerni őt. Társalgási szende: volt a szerepkör neve, amelyet betöltött, de nagy szerepekhez nem igen jutott, mert nem volt elég memóriája a tanuláshoz. 
*
„A kisasszony!" 




Be sok dolgunk volt vele! 
Szemere Miklós átköltözött az Újvilág utcai Arany Sas-ból a Rákóczi-utra, a Griff-ből átvedlett Pannóniába. A kisasszonyék pedig szemben a fogadóval, a Rákóczi-ut másik oldalán béreltek lakást, hogy közelebb legyenek egymáshoz. Szemere ur kocsisa, aki naphosszat a Pannónia előtt ácsorgott: vitte az üzeneteket a kisasszonyékhoz, valamint az ajándékokat is, amelyekről egyetlen nap sem feledkezett meg a főúr. Ha egyebet nem: hát valami ritka gyümölcsöt vagy ritka bort küldött a kisasszonynak, de nagyon gyakori küldemény volt a perzsaszőnyeg, az ezüstholmi, a porcellán, az olajfestmény, a szép és ritka holmi, amellyel az élelmes kereskedők már akkor is a lakásukon keresték fel a pénzes nagyurakat. Szemere úr megvette a holmikat és nyomban elküldte azokat a „kisasszony"-nak. Viszont, ha a „kisasszonyék"-nál valamely sikerültebb ebéd vagy vacsora volt készülőben,Szemere úrért mindig átjött a szobalány a kellemetes meghívással. A főúr ilyenkor nem az utazóládáján, ételtálcáról ebédelt, ami egyébként rendes szokása volt. 

Az a világ, amelyben a kisasszony rózsaszinüsége volt a domináló szín: elmuladozott. Szemere ur mind lassúbb tempóban vonogatta lábait és mindig nagyobb meggondolás után ballagott fel a meredek lóversenytéri tribünre vagy a Rákóczi-uti barátságos ház harmadik emeletére. De a regényes szerelem elcsendesülésével is megmaradott az a lovagi tisztelet, amellyel Szemere ur a „kisasszonyt" körülvette azért, amiért az neki áldozta az életét. Nem beszélhetünk e romantikus regényről más hangon, mint azokról az emlékezetes szerelmekről, amelyek költőket is megihlettek, hogy egész nemzedékeknek példaadással és mulattatással szolgáljanak müveikkel, amelyek az ilyen szerelmi históriákat tárgyalják ... én egész életemben mindig hálával gondoltam Meszlényi kisasszonyra. Mert nem kis mértékben járult ő hozzá a maga életével annak a regénynek nem mindennapi sikeréhez, amelyet   A vörös postakocsi néven annyian olvastak Magyarországon.


                                                 Meszlényi Adrienne két szerepben

Forrás: Szinházi Élet  1926/38.szám

2016. április 22., péntek

JENEY ZOLTÁN: AZ ÖREG TABÁN -NÉGY AKVARELL








HOVÁ TÜNT EL KRÚDY?

A messenger-boyoktól a regényolvasó bakfisokig és vissza mindenki, tudja, -hogy Krudy  Gyula évek hosszú sora óta a Margitsziget egyik legrajongóbb lakója, együtt él feleségével, gyerekeivel az egykori árpádházi királylány tündéri szigetén, a romok, a hervadt levelek, főváros közepén viruló romantika között, de a hídról kiszökkenő merész kis iv segítségével, itt terem közöttünk, a villanyfényes, cigarettafüstös, kártyás világban, amikor akarja. 
Eddig legalább így élt Krúdy. A szigeten lakott, dolgozott, de szórakozni, vacsorázni bejárt a városba. Egy idő óta azonban Krúdy Gyula hűtlenné lett a pesti éjszakához. Nem jár be többé esténként a városba, nem záratta magát-rozoga konflisokban, nem mutatkozik, -Eltűnt. Vajjon hová lett? 

Hosszas nyomozás után sikerült csak meg-állapítani, mit csinál mostanában esténként Krúdy Gyula, hová jár, miért nem jön be a városba A nagy romantikus esténként beül a sziget partján egy csónakba. Isten tudja, hol szerezte azt a rozoga szerszámot ! Beül a csónakba, mint Szindbád, a hajós, akinek élete és szerelmei olyan hű krónikásra találtak benne és egymaga átevez csendben, biztosan a túlsó partra. Nem is a pestire, hanem a budaira. Az utolsó evezőcsapásra a ladik felszalad a kavicsos, homokos partra, szépen, simán meg feneklik, Krúdy belefekteti az evezőket, hogy el ne unja magát a csónak, amig- ő odajár, azután felballag a parton nyugodt, lomha járással, mintha maga volna az egyik Zathureczky és beül " egy kis óbudai csapszékbe, ahol csendesen iddogál matrózok, meg sváb legények társaságában, Savanykás bort mérnek az óbudai korcsmában, villanylámpa sem ég az asztal fölött," mégis jól érzi magát ott Krúdy. ' 
Mikor aztán üres lesz nz üveg, elbúcsúzik szépen, a matrózoktól, a sváboktól meg a korcsmárostól, leballag a Dunapartra, beül az elhagyott csónakba, nagy rúgással belöki magét a csendes vizbe, melyen ezüstösen csillog a decemberi holdsugár. 
Ez most Krúdy Gyula mindennapos esti kirándulása. Ezért nem látható mostanában Budapesten. Vannak, akik különcségnek tartják a viselkedését, de a beavatottak csak a vállukat vonják és titkolódzva súgják alighanem uj regény lesz belőle. 

Forrás:Szinházi Élet 1919

2016. április 21., csütörtök

TURMAYER SÁNDOR: A RÉGI TABÁN


A BUDAI MOLNÁR

A budai molnár
Elbeszélés Irta FALK RICHÁRD


A régi jó időkben ott állott a híres, budai sárga malom a Tabán szélén. Családi hagyományok szerint Mátyás király idejében építette a familia egyik ősapja, Schepp Flórián. Céhbeli molnárlegény korában szerezte a tapasztalatot, hogy a Gellérthegynek éppen abba az oldalába érkeznek meg az erős bakonyi szelek. Úgy gondolta, hogy azok ingyen elforgatnák egy jóravaló szélmalom árbócos vitorláit. Tíz ezüst tallérért megvásárolta a helyet. Köveket adott ingyen a Gellérthegy eleget, vályogot kevertek hozzá jóígéretek fejében a pesti cigányok és egyszeriben ott díszelgett a sárgaszínre meszelt malom. A gyorsjárásu lapátok büszkén kattogtatták a kőkerék forgóját, mintha tudták volna, hogy Schepp Flórián a király búzáját is őrli. Mert valóban abból a tabáni fehér lisztből sütötték az udvari emberek számára az omlós fehér kenyeret. 
Dicsőséges, majd vészteljes idők váltakozása múlott el a malom fölött. Történelmi korszakok vihara hol a tető zsindelyeit hordta el magával, hol az oldalköveket lazította meg. A Scheppek, emberemlékezet óta molnármesterek, kijavították a malmot. Újra pingálgatták a sárga színét és a bejáró fölött a molnár-címert. Úgy hagyományozták apáról fiúra, mintha abban a minutumban került volna ki a mesteremberek kezei alól. Ezzel is bizonyítani akarták a hitbizományszerü örökségnek mindenek fölött való becsét. Mire a budai malom Schepp Krisztiánhoz érkezett, a vasasládában megszaporodott a pénz, megnövekedett az őrsi-útmenti birtok és a malom mellől fakerítéses, emeletes lakóház köszöntötte az országút jövevényét. Az ajtó fölött lévő címer azonos lévén a malomra festett rajzolattal, bizonyos gőggel figyelmeztette a járatlanokat, hogy a malom és a ház együvé tartoznak. 



Hajómalom a Dunán..... 


Schepp Krisztián idejében élte a malom aranykorát. Alig győzte a munkát. Naphosszat ődöngtek a szekerek gabonával megrakodva a fából ácsolt állás körül. Bánatára és irigységére a többi budai és pesti szélmalmoknak, igaz keserűségére a felső budai Dunasor végén meghúzódó vízimalomnak, amelynek forgós kerekét csak immel-ámmal hajtotta az öreg Duna. A Scheppék tárháza minden időben színültig telve volt a leszedett hányadokkal s ezt a vetélkedő molnárok a Scheppek őrlési titkának tulajdonitották. Hiába szimatolgatták, nem tudták se kitalálni, se kikémlelni: mért lesz még a kukorica lisztje is olyan habosan. fehér, mint a budai hegyek hófövege, 
A csattanós piros, kerek holdvilágképü Krisztián mester a markába nevetett és gyűjtötte a vagyont tovább. Kora reggeltől késő estig ágált a malomban. Hol ebből, hol amabból a sötét malomzúgból villogott elő jól kihízott alakján feszülő, vakítóan fehér vászonruhája. Bíztatta, hajtotta a legényeit. Vasárnap aztán csinosan kiöltözve, hogy lerítt róla a módos ember, a vártemplomba kísérgette egyetlen gyerekét, a szépséges Liza kisasszonyt, aki ildomos volt és szerény. Az ellenséges hangulatuak sem találtak egyéb megszólni valót rajta, mint hogy minek járnak föl a Várba imádkozni, az urak templomába, amikor a Duna partján, mindjárt a Pap-utcában, ott a rác polgárok katolikus temploma. Bennük van a sváb gőg, az úrhatnámság, vetették a szemükre. Pedig ebben az egyben igazán nem a hasonló polgároktól való elkülönböződés irányította Scheppéket, mert amióta az udvari molnárok tisztségét viselték, ott volt a helyük a várbeli templomnak, az udvari céhesek számára fenntartott, utolsó három sorának egyikében. Templomozás után Schepp Krisztián megebédelt és elszendergett az öblös karosszékben. A kisasszony évszakok adta szokások szerint elcicázott barátnőivel a malom kertjében vagy a rokonnénékkel, húgokkal elsétálgatott valamerre. Schepp apó, hogy özvegységét jobban felejthesse, leballagott a Fehérvári-útra, a nagy korcsmába. Nem annyira italozás, mint újdonságok meghallgatása végett. Abban az időben ritka volt a hazai újság, csak urak járatták. A lapok sok olyan hírről nem tudtak, amiket a száz irányból egybesereglett korcsmai vendégektől lehetett hallani a „Dunai Halász" cégéres korcsmában. Ezúttal Gruber Fábián, pozsonyi fuvaros vitte a szót. Schepp Krisztián úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. 'Eltekintett a korcsma ablakán, ki a hegyre, mely mögül előkandikált a sárga malom. A kövér ember alig tudta fékezni a benne kavargó haragot és csak szuszogott rendületlenül. Ökölbe szorított kezeit nadrágja zsebeibe mélyesztette, ne lássák az asztaltársak, milyen görcsösen rángatózik. 
— Bíz úgy, — ismételgette Gruber az új hírt, kurtaszáru pipájából füstszalagokat eregetve. — Valami ánglius találta ki. Olyan gőzzel, mint amilyennel a vonatot hajtják, azzal kergetik a malomköveket. Úgy is hívják: gőzmalom. 
Schepp megsimogatta beretvált ábrázatát és gúnyosan fölkacagott. 
— Bolondság! Hogy ne kelljen a malomhoz legény, aki a garatra öntse a búzát? Ne kelljen vitorla a malomhoz és géppel őröljenek? Kendtek elhiszik az ilyen meséket!? Mert nem értenek hozzá. Elhajtja a gőz a vasutat, mert az mozog. De a malom egyállóhelyben van! Nem kell mindent elhinni a messziről jött embereknek. 
És széles taglejtéssel legyintett egyet, mintha ezzel akarná feledésbe és hitetlenségbe temetni a legendás hírt. A fuvaros antóljobban erősködött. 





— Nem szoktam hazudni! Bécsben már láttam is a malomházat. Olyan, mint egy palota és ki van rá írva: Gőzmalom. Igaz-e, Poldi? Te is ott voltál, bizonyíthatod. 
A megszólított, Bécsből hazakerült iparoslegény, 
Gruber Fábiánnak adott igazat. Örvendett is, hogy egyet csíphet a büszke budai molnáron. 
— Bizony láttam! De láttam egyebet is: hogy állottak forgató szélben a régi malmok vitorlái. És közelebb hajolva Schepphez, szinte a fülébe kiáltotta: mert nem volt mit őrölni! Bolond ám a nép, minden újra odatelepszik, mint a cukorra a legyek. Gyorsabban is őröl a gőzös malom. Nem kell naphosszat ácsorogni a szekereseknek, mint a szélmalmok előtt. 
Schepp egyet rántott a vállán, megtömködte a pipáját. 
—• Bánja az ördög, mit csinálnak Bécsben, — vetette oda hetykén. — Az én gőzömet az Űristen fújtatja. A sárga malomnak van is, lesz is mit őrölnie. 
— Az a kérdés: meddig? — kajánkodott 
Gruber. 
— Úgy hallom, jönnek Pestre a németek. Itt is csinálnak gőzös malmot.
— Akkor tönkremegyünk valamennyien! —- sóhajtotta közbe Kocsiss Pál, a vízimolnár. 
Az újabb híradás majd leszédítette Scheppet ültéből. Kimeredt szemekkel nézte Grubert. Kiejtette szájából a pipaszár szopókáját. Teste meg-megvonaglott. A vér a szíve tájáról mind a fejébe szállt. Alsó ajkát bambán biggyesztette előre. 
Röstelte, 
hogy észreveszik rajta a hatást, de nem tudta magát türtőztetni. A büszke ember megtört. Elnyomott sóhajtással az öklére támasztotta a fejét és az asztalra könyökölve hallgatott. Nem mert kitekinteni a sárga malom felé, amelynek kattogása eddig szíve-lelke számára a legszebbik nóta volt. Különös zsongás szállta meg a fejét, a fülét. Mintha a megszokott zúgás-búgás mindjobban halkult volna, szakadozottabb lenne. ' Maga előtt látta a munkátlan legényeket, a napról-napra megkopó malmot, amelyről lekívánkozik a sárga vakolat, szakadt kötelii vitorlákat, az elhagyott malomkörnyéket. 
Kiegyenesedett, megrántotta eziistpitykés mellényét s fölállott a fejét rázogatva. Úgy nézett végig az embereken, hogy a szeme állásából kellett kiolvasni a feleletet: akkor is maradok, ami voltam! A fejébe csapta kerek posztókalapját és köszöntésképpen odaszólott: 
— Ha elveszik tőlünk az őrölni valót, lehányatom a malmot. Elmegyek szántani-vetni. A ládafiában is van még mihez nyúlni. Adj' Isten! 
Legénykedve ment ki a korcsmából, de aki a függönyös ablakon utána nézett, észrevehette, hogyan omlik össze Schepp Krisztián alakja a beköszöntő délutáni szürkületben. Az utolsó szavak nem a szívéből jöttek. Rejtegető színfalakul állította oda, a mögöttük végbemenő kis tragédiának. A molnármesterség, az ősök ősének foglalkozása: a családi hagyományokat egybefüző lánc oda volt kovácsolva a lelkéhez s most úgy megzörrentették ezt a láncot, hogy belebódult. Megállítják a malmát, gőz sivításával akarják elnémítani az ő évszázadok óta munkálkodó malmának örökös búgását. Egyszer mindennek végének kell lenni, töprengett Schepp. És így kellett ennek jönnie, minthogy éppen benne szakad magva a molnár Scheppeknek. A lánya férjhezmegy majd valami becsületes emberhez. Inkább álljon meg a malom és porladjon széjjel, semmint idegen kézre kerüljön. Átkozódva, szit^ kozódva feküdt le. 
Azontúl nyugtalan éjszakái voltak. A továbbra is pompás forgalmúnak maradt malom sem tudta visszaadni régi, belső békéjét. Testtartása megrokkant, vörös kövérség helyett sápadt petyhiidtség ült az arcára. Kevesebbet dolgozott, mindent az első legényére bízott. Ö maga kint üldögélt a padon és réveteg tekintettel merengett el Óbuda irányában, ahol egy hangyaboly dolgozott: ásták a Duna partján a földet, csinálták a gőzös malom fundamentumát. Grubernek hát igaza volt, de Poldinak is. 
Ahogy kinövekedett a földből a kaszárnyára hasonló új malom, akként fogyatkozott meg testben, lélekben Schepp Krisztián. A lánya aggódását leráztamagáról. A doktort elkergette, nem törődött senkivel és semmivel sem. Észre sem vette. Hogy időnkint egy fiatalember jár a házhoz. Látogatásai alkalmával mindig jelen volt Schepp nővére, a gyermektelen özvegyasszony, aki Liza körül anyáskodó szerepet töltött be. Schepp már hónapok óta nem nyitott be saját házának v-endégszobájába, a zavart pillantású, nyugtalan ember igen elcsodálkozott, amikor a kiöltözött Polgárné és Liza társaságában egy idegen fiatalembert talált. Gépiesen nyújtotta a kezét és érzéketlenül hallgatta meg a bemutatkozást és Polgárné mentegetőzését: 
— 
Trautmann Alfréd úr . . . mérnök ... a szerb hajóséknál ismerkedtünk meg . . . 
— Már sokszor szerettem volna Schepp úrral beszélni. Sajnos, elfoglaltsága és .. . — a mérnökben bennakadt a szó. — Liza integetett neki, nehogy az öreg molnárnak eszébe juttassa gyengélkedését. 
Schepp a vén emberek csámcsogásával leült a fakult posztós fotelbe. Fáradt szempillái alól méregette, becsiilgette az új ismerőst. 
— Mérnök? Milyen mérnök? 
— Malommérnök. Az új malom berendezését én állítottam össze, — felelte 
Trautmann. 
Schepp magánkívül kezdte rázogatni a fejét. Rávicsörította a fogait s az ő jellegzetesen svábos dialektusával haragosan rászólt: 
— Akkor maga az a gyilkos, aki az én öreg malmomat el akarja emészteni!? 
Több volt benne a szemrehányás az erőnél. Idegesen fölállott és faképnél hagyta a társaságot. Kiballagott a malmához. Siratta, mint a gyógyíthatatlan beteget a hozzátartozója. Még csak egyszer tudott a régi időkre emlékeztető dühre gerjedni. Özvegy Polgárné tudtára adta, hogy a mérnök szereti a lányát és feleségül kéri. Schepp Krisztián tobzódott, üvöltött, sírt. A Lizát megveri az Isten, hogy apja legnagyobb ellenségét szereti és ehhez kívánkozik feleségül. Lekapta fejéről a bojtos végii horgolt molnársapkát és kimondta a kemény szót: 
— Soha! 
A molnár azonban megfeledkezett róla, hogy özvegy Polgárnéban is Schepp-vér csörgedez. Az aszszony csípőre tette a kezeit és azon az édes hangon, amely elől az ura, Polgár István a másvilágra menekült, nekifogott a molnár meggyúrásához: 
— Ha bolond vagy, írd ki a malmodra, hogy itt.
a bolondok háza. De nincs jogod a lányod boldogságát és jövőjét a te nyakas, háborodott fejed miatt tönkretenni. Lizának van anyai jussa, add ki neki. Aztán áldd meg ezt a frigyet, mely Isten-embernek kedves. 
Schepp Krisztián megúnta a folytonos piszkálódást. Odarohant a vasas ládához, felnyitotta és két zacskó pénzt dobott a huga lába elé: 
— Itt a juss! Áldást ne várjon tőlem az, aki ellenségem mellé szegedik, maga is ellenségem lett! Vidd innen Lizát, mert attól félek, hogy két malomkő közé teszem és . . . 
Az özvegy felsikoltott és magához kapta a pénzes zacskót. Szaladt kifelé. Többet a tájékára se nézett a malomnak és vitte magával Lizát a házához. Nála tartották meg a lakodalmat is. Hiába akarta Liza, most már Trautmanné, megközelíteni az apját, az öreg holmi malomkövekről izentetett neki. 
Mind csöndesebb magány vette körül Schepp Krisztiánt. Ődöngött az üres, lélektelen házban, ahová olyan búcsúzólag hatott el a malom kopácsolása. Aztán jött egy idő, amikor elhalkult ez is, végre megszűnt teljesen. A gőzrejáró malom — alig néhány száz lépésre tőle — felépült. Ezer ablaka, mint megannyi megtömhetetlen, búzát kívánó száj nyeldeste az őrlenivalót. A szekerek lassan-lassan elkerülték a Scheppék táját ... és egy napon megállt a sárga malom örökre. 
A budai molnár naphosszat szaladgált a Duna partján, mintha korbáccsal űzték volna. Meg-megállt és öklével fenyegette meg a zakatoló, búgó gőzmalmot. Szörnyű átkok teljesedését kívánta az égtől s beszélt, folyton beszélt értelmetlenül. A vihar szele meglobogtatta ritkás ősz üstökét. A csatakos hidegben szinte ráfagyott a molnáringe. De mindezzel nem törődött. Ott állt a malomhál, belekapaszkodott a villámhárítóba, mintha Sámson módjára egy rántással romhalmazzá tudná dönteni az óriási épületet. Bömbölt a vihar, a Dunáról metsző szél szántott át a partra s a hideg időt langyosság váltotta föl. Megeredt a zápor, a villámok cikkáztak. Egyik éppen a malomba ütött, mintha a Teremtő a budai molnár segítségére sietne. De a villámhárító szuronya felfogta a mennykövet és ereje lefutott a hárító drótján a földbe. Schepp megrázkódott, elbocsátotta a drótot és élettelenül hullott a földre. 
A malom ölte meg. Mondták a jó budaiak.

Új Idők 1911 aug 20


KILÁTÁS A GELLÉRTHEGYRŐL ANNO 1840



forrás:Fogel L/flickr

2016. április 19., kedd

EDVI ILLÉS ALADÁR:TABÁNI RÉSZLET



Edvi Illés Aladár (Pest, 1870. május 25. – Budapest, 1958. június 1.) festő, grafikus, főiskolai tanár, Munkácsy-díjas (1952), érdemes művész (1958).

Pályafutása
1888 és 1893 között a budapesti mintarajziskolában kezdte tanulmányait Greguss Jánosnál és Székely Bertalannál, majd 1893–tól 1895-ig a párizsi Julian Akadémián tanult, ezt követően pedig Londonban tanulmányozta az angol vízfestészetet. 1903-tól 1935-ig oktatott a Képzőművészeti Főiskolán. Képeivel 1891-től rendszeresen szerepelt a Műcsarnokban. 1916-ban a kis állami aranyérmet nyert a Műcsarnokban, majd 1925-ben pedig Delelő ökrök című festményével elnyerte a Pállik-díjat. Belföldi és külföldi sikereit elsősorban gondosan kidolgozott akvarelljeinek köszönhette, művei közül többen is felfedezhetők angliai, olaszországi, törökországi, erdélyi és hollandiai utazási élményeinak hatása. Dolgozott a nagybányai, a kecskeméti, a szentendrei és a budapesti művésztelepeken is. Malonyay Dezső A magyar nép művészete című munkájának I. kötetét (1903–04), valamint Mikes Kelemen leveleinek díszkiadását (1905–6) is az ő illusztrációi díszítik. A Magyar Nemzeti Galériában láthatóak a következő képei: Őszutó; Vihar előtt, Tehén az istállóban, Igás lovak, Pihenő. Munkái többnyire posztimpresszionista jellegű tájképek és csendéletek.


                                                       


Forrás: Wikipédia

A GYOMOR ÖRÖMEI, KRÚDY ÍZE I- KÖNYVAJÁNLÓ

Krúdy ízei - Előhang egy kis pörkölthöz
Életművészek és ételművészet


Ül Munkács várának tömlöcében jó Koháry István (1649–1731), akit Thököly záratott be, hiszen a törökverő Koháry országbíró egyszersmind labanc vezér is. Ül csak, gondolkodik. A gondolat egyre több, az étel egyre kevesebb. És mivel író-költő is ez a nemesember, megírja a börtönben egyik jelentős művét. Címe: Embernek ételében mértékletesnek kell lennie. Nagy lakomákról álmodik benne, hol versben írja, hol elszalad a toll, és már legyőzi a jambust az éhség, a próza marad, az ételek sokasága, amiket elképzel jó Koháry István ott, ahol ezen élvezetekből csak kimaradni lehet. És miután álmában jól belakott, még le is inti magát mértéktelenségéért: „Nemcsak húsfélére, hanem kecsegére s halra is van gondom, / Jó étket főzhetni, halbul készíthetni, hiszem, régen mondom, Nem mindennek gyomra vágyódik az húsra, magam is jól tudom.” Lebeszéli magát a húsról. Nem is nagyon tehet mást, hiszen labancnak csak üres leves jár. Az étkezésről szóló műve könyvritkaság, de megjelent reprintben is – a lényeg: kevesen tudják, hogy ezen élvezetekről akkor írt ennyire érzékletesen a szerző, amikor nem juthatott hozzájuk.

Vannak korok, amikor az étkezés, annak költői megéneklése a létezés himnusza, dicsérete. Mint Mátyás idejében, amikor a költők a lakomákhoz ráadásként adták a dalt az étkekről. Aztán jön olyan kor, olyan szerző, akinél a létezés legalsó foka az étkezésről való írás. Nagyot ugrunk a magyar reneszánsztól: egészen Faludyig, aki „Pokolbéli víg napjaim” című könyvében párizsi nélkülözéseiről szól, amikor is annyira megszokták feleségével az üres kukoricakását, hogy ha mégis vacsorára hívta valamelyik ritka jóakarójuk Párizsban, nem tudták már megemészteni a finom ételt. És itt már jelentéssel bír az éhezés: bizony a párizsi magyarok nem látták túl szívesen a hozzájuk kitántorgott honfitársakat, hagyták éhezni őket, és ha néhanapján megkönyörültek rajtuk, már tudták: ez a könyörület álságos, megalázó.

A reformkor aztán újra felfedezte az ízlelőbimbók és az irodalom közti kapcsolatokat. Fel-felbukkannak versekben, prózákban az evés-ivás gyönyörűségéről szóló részek. Előbb az ivás. Egy jobb lantos költő már nem is tud megszólalni bor nélkül. A „nemzetietlen korok” után aztán jönnek a nemzeti korok, amikor a ragaszkodás egy-egy ételfajtához egyben a nemzeti függetlenség melletti kiállás jele is. Avagy véletlen-e, hogy Petőfi és Arany kedvenc étele egyaránt a paprikás csirke, jól nyakon öntve tejfellel, és megpúpozva még túrós csuszával is! De ezek is miféle álmok csak olykor!

Ha Arany és Petőfi levelezését elolvassuk (nem a szerkesztett, hanem az eredeti kiadást, amely tévedésből jelent meg 1955-ben Magyarországon), azt kell látnunk, ebből a mennyei eledelből bizony nagyon ritkán jutott ki nekik. Hol Petőfiék nyomorogtak Aranynál Nagyszalontán, hol mindketten, családostul Kölcseynél Debrecenben. Milyen felkavaró, ahogy Arany ír a távol harcoló Petőfinek Szendrey Júlia állapotáról, mennyire sajnálja, hogy nem tud neki rendes étkezést biztosítani, és a szép asszonyka csak fogy egyre, nélkülözik ő is, gyermeke is, de mosolyog. Várja az urát. Talán akkor is sokat beszéltek a paprikás csirkéről, és talán jól is laktak ezen beszélgetésekkel. Később, mikor Arany lelkében is eltemette legendás barátját, már egyre többször rakott asztalára ebből a mennyei ételből – nem egyszerű étkezés volt ez, hanem barátjának mindennapi feltámasztása. Legalább a közös álmok által.

Mennyire hatott a reformkorban, a szabadságharc környékén a politikai gondolkodás, a politikai különbözőség az ízlésre az ételek tárgyában? Milyen érdekes, hogy Széchenyi István kedvenc étele a „hideg nyalat”, vagyis a gyümölcsfagylalt, amit szépen tisztára mosott kagylóhéjban szolgáltak föl. Úri neveltetése, választékossága csillan ki ebből a tényből. És mellette Kossuth: imádója a citromos kolbásznak, amire talán Széchényi elhúzta volna a száját. Citromos kolbászt készíttetett magának még a szabadságharc utolsó perceiben is, például Mezőhegyesen, útban Arad felé, ahol az utolsó „Országgyűlés” már csak pár tagból állott. Vagy ott van a Kossuth-kifli, amit róla neveztek el Pozsonyban, és a mai napig ismerjük, vehetjük. Különcködés és népszerűségre vágyás különös elegye jelenik meg ezen ételek kettősségében.

A haza bölcse, Deák Ferenc minden bizonnyal édesszájú volt, ha a róla elnevezett Deák-tortára és a Deák-módra készült sütemény-változatokra gondolunk. Ezen kívül nagyon szerette a sült csirkét paradicsommal, mely hajdan a Vörösmarty tér sarkán található Angol királynő szálló specialitásai közé tartozott. És amely, mint tudjuk Napoleon kedvence is volt. A legenda szerint egyszer Napoleon szakácsa úgy megörült a császár hirtelen betoppanásának a konyhára, hogy elejtette a sült csirkét, és arra ráömlött a paradicsomszósz. A császár megkóstolta, ízlett neki ez a kettős. Deáknak is ízlett. Hogyne ízlett volna, ha már a császár is…

Jókai Mórnak kedvence a tiroli máj volt és több más, szívesen fogyasztott étele közül talán a legismertebb a nagy szemű babból és füstölt malackörömből készült bableves, amit az író saját írásaiban „görögolvasó arany- vagy angyalbakkancs” kifejezéssel illetett. Mint mondta, olyan nagyszemű bab kell hozzá, mint a görög szerzetesek rózsafüzérje, és az omlós füstölt malacköröm színre arany, formára meg, mint az angyalok lábbelije. Jókai felesége, Laborfalvy Róza, a gyönyörű, ünnepelt színésznő sokat időzött a tűzhely mellett; aszalt szilvás orjalevese, sertésbordája nagy népszerűségnek örvendett vendégei körében. A pazar lakomák végén kedvelt csemege volt a Jókai-háznál a jégbe hűtött dinnye rummal és tejszínhabbal. Tobzódás az étkekben – tobzódás a témákban. Világos párhuzamok.

1892-ben Mikszáth Kálmán leült kedvenc asztalához, és megkóstolta a palóclevest, amelyet kifejezetten az ő utasításai alapján, kizárólag neki készített el Gundel János, a Bajorországból 1857-ben ideszármazott vendéglős. Ürühús és uborka. Elengedhetetlen kellékei ennek az ételnek a mai napig is. És a csipetke, mely nem maradhat el belőle. Mikszáth ragaszkodott az „ürühöz”, és akkor valószínűleg azt is kapta. Hogy ma mennyire vigyáznak arra, hogy a palócleves ivartalanított kosból készüljön… nem tudni. Mindenesetre Mikszáth palóc-volta, palócsága megtestesült ebben az ételkölteményben. És ha azt rendelte, biztosan megsimogatta lelkét gyermek- és ifjúkora. Pedig mi az egész? Víz, hús, hozzávalók. És mégis több, mégis más jelentéssel bír.

Móricz Zsigmond a Tragédia című elbeszélésével művészetté emelte a túlzásba vitt étkezést, a paraszt lázadását, amely tragédiába torkolt. Móricz szívesen és sokat írt az étkekről, az étkezésről. Őt talán csak Victor Hugo múlta felül a világirodalomban, de ő mindenről nagyon sokat, bőségesen tudott írni. Móricz tolla alatt azonban jelentést kap az étel:
„Hozták a levest.

János nem sokallt, nem kevesellt semmit. Jó mély cseréptányért kapott, amit a szakácsné színig öntött neki. Ujjnyi vastag volt a tetején az a sárga zsír, amely már nem is szakadt karikákra hanem egybe folyt.
Kis János fogta fakanalát s nyugodtan, komolyan kezdett munkához. A bele reszketett s alig bírt uralkodni a mohóságán.

A tizedik kanálnál rettenetes megdöbbenés érte.
Úgy érezte jól van lakva.
Sápadtság futotta el az arcát. Megérezte hogy roppant feladatot vállalt magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél suhant át agyán a gondolat, hogy nem fogja megbírni amit vállalat.
Összerántotta vastag szemöldökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrődtek, széles vasállkapcája összekattant s nekiült újra a csatának.
Gépiesen, ahogy a kaszát eregeti ívben jobbról-balra, most a kanalat emelte taktusra a szájához, míg csak a tányér ki nem ürült.

Akkor szédülést érzett és utálatos csömört. Az étel túl zsíros volt, kiványadt, gyönge, zsírtalan löttyökhöz szokott gyomrának.

Túrós csusza következett. Ízes, tejfölös, töpörtős, kövér. Jól telerakták a tányérát.
És Kis János kivette a sárga csontnyelű törött villát s ugyan olyan nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel izét. Nyomást érzett odabent és szeretett volna levegőre menni. Vagy legalább káromkodni egy nagyot, keserveset. És végtelen fájdalommal, irigységgel nézett körül a népen. Mindenki vidám volt, nevetett, habzsolt. És ő már tudta, hogy vége. Ma már evett annyit, mint egész életében egy ülésre szokott. De össze csikorgatta fogát s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez lencse volt orjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a szokásos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami közelebb esett. Ez ebből evett, az abból. Kis János mindenből.
Így ment ez két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül.

Akkor jött a töltött káposzta.
– Ötvenet! – mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállt.
Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni – egyrémülten állt föl. A szeme kidagadt, szinte kiugrott vastag szemöldökei alól, a nyakán az erek kötél vastagra dagadtak.
Utolsó józan eszével kirohant a házból.
Az eperfához ért, mikor megszabadult a bajtól. A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába.
Szemébe könnyek gyűltek s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni.
Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában:
– Dögölj meg, kutya.
Újra lenyelte a húst.
És most is képtelen volt rá. Megakadt az a torkán, s többet nem ment se le, se föl.
Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott.
Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csöndesedett.
Senki se vette észre hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
Reggel felé egy részeg fölbukott benne.
A körorvos másnap fölboncolta s meg volt győződve felőle, hogy pontosabban és biztosabban megállapította e tragikus hős halálának okát, mint valaha drámaíró tette.”
(Részlet a „Tragédiá”-ból)

Az író Molnár Ferenc rajongott a rétesekért. Fennmaradt, hogy a London Szálló vezetője (Molnárnak ez volt a törzshelye) annak idején vidékről rétessütő asszonyokat hozatott fel, és az író monogramjának megfelelő formájúra süttette a tésztát. Az író felesége, Fedák Sári színésznő egyaránt szeretett finom desszerteket enni és sütni – nevét dicséri a Fedák-lepény és a Fedák-torta.

Érdekes, hogy tortája receptjének közlését több szakácskönyv szerkesztőjének is engedélyezte, viszont a korabeli források szerint lepényét csak Móráné tudta igazán az ízlése szerint elkészíteni, ezért egyedül az ő szakácskönyvébe kerülhetett be ennek a süteménynek a receptje. Móra Ferenc felesége, Walleshausen Ilona sokak által elismert háziasszony volt, aki nagy örömét lelte a vendéglátásban. Előfordult, hogy nagyobb ünnepen harmincnál is több étele került egyszerre az asztalra. Szakácskönyvével – amelyben jóízű és könnyen elkészíthető ételeinek leírásait osztotta meg az olvasóival – óriási sikert aratott.

És József Attila! Őt ritkán hívták meg Walleshausen Ilona lakomáira a Móra-házba. Párizsból könyörög levélben nővérének: valamilyen úton-módon küldjön ki neki bablevest csipetkével és kolbászreszelékkel. (Ő már nem vágyott többre, csak a kolbász „reszelékére”, az „öt forintért kuglert venni” kudarca után a kolbászreszelék is megfelel, egész kolbászról már nem is álmodik.)
1938 nyarán, a lillafüredi Palota Szállóban egy már akkor világhírű magyar, Szentgyörgyi Albert bekéretőzik a konyhára, és elkészíttet magának a kedvencéből egy adagot. Paprikás csirke ez is, de már másképp! Zöldpaprikát kell hozzá pirítani jó alaposan parázson (csak parázson!), a hagyma után abba a csirke, abba a többi hozzávaló. A tudós kísérletezik a jól bevált étellel. A szállóban a mai napig kapható ez a különlegesség, melyet később róla neveztek el.

Hamvas Béla természetszerűleg a filozófus oldaláról közelíti meg a problémát. Szerinte az egyetlen érvényes étel, ami a szellemet a „palackban” tartja, az a minden túlzástól mentes rántott leves. Zsír, liszt és só. Ez a három összetevő, ezen összetevők elegyítése bőven elég az életben maradáshoz. Valószínűleg az ókori „hordós filozófus” is mélyen egyetértene ezekkel a gondolatokkal. Bár olykor Hamvasból is kitüremkedik a huszadik század, egyszer csak így „sóhajt fel” : Ha nő lettem volna, szenvedélyesen szerettem volna tálalni. Meg vagyok győződve róla, hogy szendvicseim híresek lettek volna, mert a citrom, a lazac, a szardínia, a sonka, a tojás, a petrezselyem színharmóniáit és formáit messze földön senki oly becsvággyal nem válogatta volna össze és nem tudta volna olyan leleményesen kombinálni. Egy teadélutánra készített tálam szebb lett volna, mintha Ruysdael festette volna. Kamrámban a befőttes üvegek, a cukor, a dara és a tarhonya úgy állott volna, mint a katona, vagy a balett-táncosnő, zárt rendben.


Krúdy Gyula pedig… de ez már nem az előszó dolga, szóljon erről maga a könyv.
A tizenhatodik században, nem messze attól a helytől, ahol fogságában nagyokat sóhajtozott nemes étkek után a labancok vezére, Koháry István – megszületik az első magyar nyelvű szakácskönyv.

Szerzője ismeretlen, de szomorú bevezető sorai fennmaradtak:
„A szakács műve múlandó: minél jobb, annál hamarabb elpusztítják. De ő maga is titkos hős, jobbára ismeretlen; a konyha egyszerre szabadságának és száműzetésének helye.”

Vigasztaljuk meg ezt az ismeretlen étel-művészt. Az irodalomban, festészetben, és általában a művészetekben bizony nagy rangja van a konyhaművészetnek! Az étel – energia. A jó étel – jó energia.

A nagyon jó étel pedig már művészet.
Jó étvágyat hozzá!

FORRÁS:http://nemzetikonyvtar.hu/krudy-izei-elohang-egy-kis-porkoltho

2016. április 12., kedd

FŰRÉSZMALOM A DÖBRENTEI UTCÁBAN




Döbrentei utca 9 (2002-12 között a Tabán Múzeum )



No, nem most, mintegy kettőszázötven évvel ezelőtt!
Igen érdekes tervsorozat maradt fenn Buda szabad királyi város Építő és Szépítő Bizottmánya jóvoltából a Fővárosi Levéltárban HU BFL - XV.17.a.302 - 140 számú levéltári jelzet alatt abból az időből, amikor az utca névadója meg sem született, amikor a szomszédságban az 1739-es nagy pestisjárvány után megszaporodó adományokból éppen felépült az Alexandriai Szent Katalinról elnevezett katolikus templom, melyhez egy ferences kolostor simult, (templom harangtorony nélkül, mert azt több mint 100 év után fejezték csak be ) A mai Apród utcai fertályon viszont régóta működött az ARANY PERETZ fogadó, a nagyhatalmú budai polgárcsalád, a Krammerlaufok kezelésében. Ekkortájt a Tabán későbbi híressége -a magyar Horác ,Virág Benedek atya- is épp csak megszületett. A hely története ( ma Döbrentei utca 9 -Apród utca 10) mintegy az egész Tabán históriájanak sűrítménye

"hosszan sűrüsödött, tömörödött gránitdarabka, minden szemcséje egy-egy pillanat a Tabán történetéből"(Saly Noémi.A Virág Benedek ház)

Ilyen színes és érdekes pillanatot örökít századokon át az a kilenc tervvázlat az 1700-as évek közepéről, amely a Bizottmánynál engedélyért esedezik egy fűrészüzem felállítása céljából

A XVIII. század közepén bizonyára nagy igény volt az építkezésekhez egy fafeldolgozó fűrészüzemre, amelynél a víz erejét kívánták hasznosítani. Érdemes a mai kor technikai vívmányainak tudatában a kor megoldásait szemlélgetni, böngészni a tervrajzok megpillantásakor.

Forrás: Fővárosi Levéltár
            Saly Noémi:A Virág Benedek ház










































































SZENTMIKLÓSSY M.SÁNDOR: HOLDVILÁG UTCA


2016. április 10., vasárnap

ARANYSZARVAS DIÓHÉJBAN





Erről a névről a legtöbb budapestinek eszébe jut a Szarvas tér 1 szám  alatti jó  háromszáz éves épület a SZARVAS ház . Buda felszabdítása (1686) után  Szarvas kocsma néven működik  ezen a helyen egy vendégmarasztaló .


Dombormű a ház kapuja felett

De nézzük mit írnak a ház történetéről:

"Az óriási rácvárosi tűzvész utáni évben, 1811-ben Sághy Ferenc, az Egyetemi Nyomda gondnoka megvesz és összeépíttet három házat. Az egyikben ősidők óta vendéglátóhely volt: Georg Heisler cégérjogát 1695-ben, a tér nevét adó Szarvas kocsmát 1705-ben említi a krónika. Modern szelek fújnak: Sághy a sarkon kávéházat alakíttat ki, 

A ház alaprajza a Sághy -féle egyesítés után

amely aztán jó negyven évre nemzetközi irodalmártanya lesz. A tabáni szerb értelmiségiek – élükön Vitkovics Mihály fivére, Jovan, a tabáni pópa – a magyar nyelvújítással párhuzamosan itt dolgozzák ki a modern szerb ábécét és nyelvtant. Kétszer is időzik körükben a fürdőkben gyógyulást kereső filológus Vuk Karadžić, akinek a hatására Goethe elkezdett szerbül tanulni. Az emeleten lakik Jakov Ignjatović budai főjegyző, “a szerbek Jókaija”. Szalonjában – s a kávéházban is – éppúgy megfordul az irodalom minden jelese, mint a szemközt lakó pálos atya, Virág Benedek almaillatú szobácskájában. Soroljuk? A leghíresebb magyarok: Batsányi, Kölcsey, Kazinczy, Berzsenyi, Bajza, Vörösmarty, Toldy Ferenc, Döbrentei Gábor; a horvát költő, Matija Petar Katančić; a szlovák Ján Chalupka meg a román irodalom és történetírás két nagysága: Samuel Micu-Klein, az első latin-román-magyar-német nagyszótár szerkesztője és Petru Maior.
Az 1838-as nagy árvíz idején a Szarvas sokaknak nyújt menedéket – Christen kávést a “bátor és önfeláldozó magatartásukkal kitűnt polgárok” névsorában találjuk. A tabáni szerbek létszáma fogy, cserébe gyarapszik a németeké. 1840-ben itt dominóznak, s “fejvakarva borzadoznak ama rettentő csapás ellenében, miszerint a magyar szó Buda városában is széltében lábacskára kapogatni kezdeget.” Mire a forradalom kitör, magyar fészek már ez. 1849 januárjában állítólag itt fogják el a forradalmár pap-költőt, Czuczor Gergelyt, akit Riadó című verse miatt hatévi várfogságra ítélnek. A várostrom idején Aulich tábornok hadiszállása és elsősegélyhelye telepszik a házba s a kávéház termeibe.
Ezután már csak annyi izgalom adódik, hogy Martinovics Elek kávés 1862-ben színes üvegű verandát építtet 



Matrinovics Alex  toldaléképületének  terve


üzletéhez, amely sok gazdaváltással, de egészen az első világháború végéig szolgálja a tabániakat. 
A két háború között a helyiségekben már patika ragyog."   olvasható az írás az ARANYSZARVAS étterem honlapján, melyet a közelben lakó Saly Noémi múzeológus és helytörténész  felkérésre írt  részükre s amelyet az Urb Face is átvett  http://urbface.com/budapest/az-arany-szarvas-haz 


 Nézzük mindezt időrendi sorrendben:

1695        Georg Heisler  kocsmája
1705       Szarvas kocsma
1811       Sághy Ferenc 3 háza egybe épít,létrehozza a mai                              alaprajzú épületet, melyben kávéházat alakít ki
1838       Christen kávéháza menedék a nagy árvíznél
1862       Martinovics Alex (Elek) tervet nyújt be  a Szarvas tér 1 –                ből kávéházi toldaléképület létesítésére
1873       Martinovics Alex kávéház tulajdonos és itt is lakik
1880      Schissl György  Cafetier Szarvas tér 1 (Szarvas tér                           632)
1885-86 Schissl György továbbra is kávés
1888       Schissl György továbbra is kávés 
1890      Filll Mihály  kávés
1891      Pertl István veszi át a kávéházat




Pertl István kávéháza a legnagyobb felfordulás alatt. Éppen lesüllyesztik a Szarvas  teret 1894-ben. A Martinovics féle toldalék helyett fix előtetőt kreáltak   

1894 Pertl  folytatja
1896-97 Pertl folytatja
1899      Szarvas téri kávéház név nélkül
1901-02 Pertl István egy évre újra átveszi az irányítást
190203   új tulaj Czernagoratz Szilárd vezeti a kávéházat
1903-04             ----------- „ -----------------
1904-05             -----------„ ----------------
1905-06             -----------„ ----------------
1906-07              -----------„ ----------------
1907-08              -----------„ ----------------
1909        Czernagorátz Szilárd halálával új tulaj lesz egy évre
                Cserépy István  személyében
1910        Egy évre  újra özv Czernagorácz Szilárdné veszi át a kávéház                  vezetését
1911         -ben, hogy megtartsa pozícióját társat vesz mega mellé:                  „ özv.Czernagorátz Istvánné és Tsa"
1916         Két új kávés költözik a házba akik hamarosan 
                Jiráskó Vilmos  és Kestler Lipót együttes czége
                 néven  egymásra találnak



A tér kialakított új szintje  a kialakított mellvéddel és lépcsőfeljáróval. A díszes toldaléképület vagy a fix előtető helyett három napernyővel oldották meg a terasz  lefedését.

1922-23    és együttesen vezetik is a boltot-
1928        az utolsó bejegyzés a kávéházról a Budapesti Czím -és  Lakjegyzékben           Jiráskó Vilmos  és Kestler Lipót kávésok együttes czége


Jiráskó és Kestler  kávéháza  oldalán táblával: 
SZARVAS KÁVÉHÁZ




1929 -től mint gyógyszertár működik.Sem toldalék, sem osztott napernyő nincs, funkcióját vesztette.




viszont a Szarvas ház  végére  felkerült a patika és   gyógyszertár felirat az 1930-as években

1973 -tól mint exkluzív vadvendéglő támad fel a Szarvas ház            vendéglátása

Udvar,szemben a főkapu ,amely felett az aranyszarvas díszeleg. A kapu manapság is zárva van, csak a lakók vagy a vendéglő protekciójával lehet bejutni az udvarra belülről is megszemlélni az ódon épületet 


A Szarvas ház a mostani századfordulón


Az étterem a Szarvas térre nyíló ablakokkal



 Feljáró az eredeti szintre baloldalt
 és az étterem bejáratnál..

Ottjártamkor éppen zárva . Vajon miért?


Forrás:  Saly Noémi
              Tabán Helytörténeti Gyüjtemény 


















2016. április 8., péntek

REMÉNYKEDŐ GONDOLATOK A TAVASZBAN












2010 hat éve volt. Amikor ezt a zsengém írtam, se voltam már fiatal, de ma valahogy sokkal türelmetlenebb vagyok az idővel,  jó lenne még ezt is meg azt is megérni. Ezért tettem egy tavaszi sétát emlékeim Tabánjában.

2012  óta immár eljött a negyedik tavasz és a kerítésen továbbra is hiányzik a tábla :TABÁN MÚZEUM. 

Azért valakik lehetnek az épületben, akik nem gyalog érkeztek.


 De nem is a plébániához tartozók, mert ők evvel a kocsival közlekednek

 A Virág Benedek emlékét allegórizáló nőalak reménykedve néz a távolba, mintha onnan várna segíséget..

 Pedig itt a tavasz, zöldül a fű, pattannak a rügyek , megújul az élet....


 Az udvarba csak egy pad tetejéről lehet belesni, oda, ahol egykor komoly kiállítások és vidám koccintások közepette gyűlt össze helytörténész és Tabán kedvelő laikus


 Most felirat igazít útba a kapun, hogy a templom felújítása alatt itt helyezték el ideiglenesen a  plébániát....


 Másik kitűzött papírlap tájékoztat, hogyan lehetne megközelíteni gyalog és autóval a plébániát.


 Tavaly nyáron az Arany Szarvas teraszán elhangzott, hogy a Döbrentei utcai oldal emeleti helyiségeiben  a Társaság  4 év után újra otthonra lelhetne és a kapura újra felkerülne a TABÁN MÚZEUM felirat is. Jó lenne.....

   Ha nem lesz hamarosan megoldás , ennek a társaságnak is harangoznak... mint egykor a szerb templomnak


 ....amelynek csak 67 év múlva sikerült emléket állítani.


 De hát ez már egy ilyen ország, ahol pökhendi hivatalnokok  megakadályozhatják, hogy egy garmada pénzből  felújított ötcsillagos hotel és fürdőkomplexum elkészülte után hat évvel megnyisson végre, miközben  a mindekori gőgös hatalom giccses jelképe, - a Hegedüs ház- átvészelve a Tabán bontását, Budapest ostromának hatalmas  pusztításait, kihívóan ma is ott terpeszkedik a hegyoldalban mindenek felett.


De hát örüljünk a tavasznak és reménykedjünk, lesz meg nyár is!



Délelőtt van, ilyenkor még zárva minden...

Az ARANY SZARVAS-nál is becsukva ajtó és spaletta, de van remény....



Hamarosan kinyit  a SZARVAS ház oldalában a COLUMBO tócsnizó különleges ételeivel és valódi prágai csapolt sörével.....

Egészségünkre!

          Kaszás Ferenc
a  Tabán Társaság tagja