1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2016. július 23., szombat

A BUDAI BOR DÍCSÉRETE....



(budai regeszták 1699- 1703)

A jegyzőkönyvekből egyértelműen kiderül, hogy a budaiak ezer szállal kötődtek a szőlőműveléshez és a borhoz, a háztulajdonosok többségének volt a határban szőlője, s majd egész városrészek (pl. Tabán, Újlak) lakossága élt ebből a művelési ágból napszámosként, kapásként, vincellérként, kocsmárosként vagy kereskedőként.




Budán a szőlőparcellák vásárlása bizonyult a legkedvezőbb befektetési


lehetőségnek, mivel ezeket mindig gyorsabban el lehetett adni a házaknál és más ingatlanoknál, s a legmélyebb válság, a Rákóczi-szabadságharc idején sem veszítettek értékükből. A legértékesebb szőlőknek egyébként a Sas-hegyen s a Gellért-hegyen található ültetvényeket tekintették, az innen származó boroka szabadságharc előtt távoli földre, Angliába, Hollandiába is eljutottak.50

A két legjobbnak ítélt termőterületen kívül termett szőlőkből préselt borok is nevet szereztek maguknak Alsó-Ausztriában és Bécs városában.
A magisztrátus feltételezte, hogy boraik hírneve az előnyök mellett kárukra is vált. A pestiek, a Buda környéki falvak lakói, vagy a szentendreiek ugyanis boraikat a magasabb ár reményében budaiként árulták, s ebből a hatóságok állítólag azt a téves következtetést
vonták le, hogy a budai városlakók szőlői évente több tízezer akónyi
szőlőt teremnek, s 1702-ben erre a tévedésre vezették vissza a szokatlanul magas összegű hegyvám kiszabását.

1702 a szőlőtermelőkre nézve amúgy is kedvezőtlenül alakult, mivel a szüret előtt állítólag egy zápor hatalmas károkat okozott a nyár elején még szokatlanul bőségesnek ígérkező termésben. A várbéli és a vízivárosi polgárok a szőlőtermesztést sújtó adóterhek mérséklését kérték, s azzal
fenyegetőztek, hogy a világ csúfságára koldusbotra jutván felkerekednek asszonyaikkal és gyermekeikkel és az országutakon fognak kéregetni.

A városi tanács a Budai Kamarai Adminisztrációhoz fordult segítségért, hangsúlyozták, hogy nem minden „budai” bor budai szőlőből való, illetve a város határában mind magánszemélyek, mind az egyházi birtokosok hatalmas szőlőket müveltetnek

.Beadványukban szorgalmazták, hogy a hatóságok csak azt a budai bort fogadják el eredeti budainak, amit a város pecsétjével ellátott hordókban szállítanak és értékesítenek.


51





De visszatérve a budai határ szőlőskertjeire, a két fentebb említett szőlőhegy után a rangsorban a Székesfehérvári-hegyen elhelyezkedő parcellák következtek, melyek ára a 17. század legvégén mintegy 20 százalékkal haladta meg a Pál-völgyben található ültetvényekét, így fertályonként 120 forintba kerültek, míg utóbbiak 100 forintba. Az átlagos szőlőkért azonban fertályonként 40-50 forintnál nem számítottak fel többet.
Az időjárási feltételek függvényében a gyengébb minőségű budai szőlők fertályonként átlagosan 4-6 akó bort, a közepes ültetvények 10 akó körüli mennyiséget, míg a legjobb parcellák akár 20 akót meghaladó termést is adtak.52 A kékszőlő kultúráját a hódoltság ideje alatt sem veszítettek értékükből. A legértékesebb szőlőknek egyébként a Sas-hegyen és a Gellért hegyen található ültetvényeket tekintették, az innen származó borok a szabadságharc előtt távoli földre, Angliába, Hollandiába is eljutottak. 50 A két legjobbnak ítélt termőterületen kívül termett szőlőkből préselt borok is nevet szereztek maguknak Alsó-Ausztriában és Bécs városában. A magisztrátus feltételezte, hogy boraik hírneve az előnyök mellett kárukra is vált.

A pestiek, a Buda környéki falvak lakói, vagy a szentendreiek ugyanis boraikat a magasabb ár reményében budaiként árulták, s ebből a hatóságok állítólag azt a téves következtetést vonták le, hogy a budai városlakók szőlői évente több tízezer akónyi szőlőt teremnek, s 1702-ben erre a tévedésre vezették vissza a szokatlanul magas összegű hegyvám kiszabását. 1702 a szőlőtermelőkre nézve amúgy is kedvezőtlenül alakult, mivel a szüret előtt állítólag egy zápor hatalmas károkat okozott a nyár elején még szokatlanul bőségesnek ígérkező termésben. A várbéli és a vízivárosi polgárok a szőlőtermesztést sújtó adóterhek mérséklését kérték, s azzal
fenyegetőztek, hogy a világ csúfságára koldusbotra jutván felkerekednek asszonyaikkal és gyermekeikkel és az országutakon fognak kéregetni. A városi tanács a Budai Kamarai Adminisztrációhoz fordult segítségért, hangsúlyozták, hogy nem minden „budai” bor budai szőlőből való, illetve a város határában mind magánszemélyek, mind az egyházi birtokosok hatalmas szőlőket müveltetnek.



A kékszőlő kultúráját a hódoltság ideje alatt a Balkánról bevándorolt rácok kezdték el terjeszteni, a török kiűzése után egyértelműen ez a típus vette át a domináns szerepet. Evlia Cselebi 1663-ban a budai bort még sárga, topázszínü, s kristályhoz hasonló italként írta le, vörösborról nem tett említést.53
Társadalmi, vagyoni hovatartozástól függetlenül a szőlőkből származó bevétel nem elhanyagolható kiegészítést jelentett a családi kassza számára.
A polgárok bormérési jogát 1701-ben szabályozta a tanács: meghatározott sorrendben mindenki tizennégy napig egyszerre két házban árulhatta a határban termelt borát. Az italmérést csak a polgárdíj hátralékkal nem rendelkező személyeknek engedélyezték, az eladott mennyiségről pedig utcánként részletes kimutatást kellett vezetniük.54

Budán a bor fizetési eszközként is szolgált, főleg a válságosabb években: gyakran borban kaptak fizetést a város alkalmazottai, borral ajándékozták meg a városnak támogatást ígérő állami hivatalnokokat, sőt, időről időre felvetették a hadiadó borban való fizetését is a katonai hatóságok felé.


Mivel a tanács sokat foglalkozott a szőlőművelés költségeivel, illetve az éppen a vizsgált időszakban először kivetett hegyvám és a tized okozta többletkiadás kérdésével, érdemes ezekre részletesebben kitérni. Korábbi forrás egyelőre nincs, így kénytelenek vagyunk beérni az 1706-ban keletkezett dokumentumokkal, melyekben egyébként kitérnek a korábbi viszonyokra is, s megállapításaik
egybecsengenek a tanácsülési jegyzőkönyvek utalásaival.

Ez a szőlőműveléssel kapcsolatos első, komoly büntetéseket kilátásba helyező szabályozás a pénzhiányos idők kényszer körülményeinek hatására született. Korábban a gazdák tetszésük szerint ígérhettek a fizetség mellett szállást, ételt és italt a munkásoknak,a fizetség az egyes gazdáknál nagy különbségeket mutatott. A tanács által kiadott korábbi árszabások inkább ajánlásnak minősültek, a kiadott bérektől eltérők nem számíthattak komoly ellenőrzésre, bírságra.
Az 1706-ban kiadott hatósági árszabás a szokásokat követve a vincellérek munkadíját a szőlőskertek várostól valótávolsága alapján határozta meg. A távolabbi szőlőkbe - Székesfehérvári-hegy,Mátyás-hegy, Pál-völgy - kijárók évente és fertályonként 16 forintot, a közelebb— Gellért-hegy, Orbán-hegy, Sváb-hegy, Zsidó-hegy, József-hegy - dolgozó vincellérekpedig 14 forintot kaptak.
Aki idénymunkára fogadott fel vincelléreket,Szent György napjától Szent Mihály napjáig naponta 21 krajcár munkabért fizetett,Szent Mihály és Szent György között 18 krajcárt.55 A budai hegyekben a fiatal venyigéket trágyával dúsított gödrökbe ültették el, de a tőkéket később isrendszeresen trágyázták. Mint láttuk, a napszámosok bérét általában napidíjban határozták meg, kivételt a tőkék trágyázása jelentett, mivel ezért a munkáért tövenként járt a bér: régi szőlőkben 2 dénárt, új telepítésű ültetvényeken 1 krajcárt számítottak fel minden tő után. A szőlőművesek számára a tavasz kezdetét a tőkék metszése jelentette. A termés beéréséig legalább háromszor kapálták az
ültetvényeket, ha szükséges volt, még további, kisebb kapálásokat iktattak be.

A szőlőtőkéket egyenként karózták és kötözték, a nem termő kacsokat eltávolították.


Az említett 1706-os rendelet részletesen szabályozta az egyes munkafolyamatok díjazását, szigorúan megtiltotta a béren kívüli juttatásokat.56

A szőlő műveltetésének költségeit azonban a tulajdonosok szemszögéből is érdemes megvizsgálni. A budai magisztrátus Udvari Kamarához írt (1702) folyamodványában pontos kimutatást készített a szőlőtermesztés költségeiről, mely szerint 1 fertály szőlőt nem lehetett 40 forintnál kevesebb ráfordítással tisztességesen megműveltetni. Ez azt jelentette, hogy egyetlen akó budai bor előállítási költsége legalább 3 forintba került, ehhez jött még 30 krajcár csőszpénz,
1 garas hegyvám, 2 garas porció, valamint 2 garas a szüreti cédula kiváltásáért.
A felsorolt járulékokon felül az egyháznak tizeddel tartoztak, ha maguk
mérték ki a bort, akkor akónként további 30 krajcár fogyasztási adót fizettettek velük.

A tanács beszámolója alapján 1702-ben egy nyár végi zápor következtében kevés és rossz minőségű termést szüreteltek, ezért a bort általában akónként 2 forintért, szerencsésebb esetben pedig önköltségi áron tudták értékesíteni. A folyamodvány adatai rávilágítanak,milyen fontos a forráskritika alkalmazása, s
lehetőség szerint kontrollforrások bevonása, a városi tanács kimutatása ugyanis egyértelműen az adó és jámlékterhek mérséklése érdekében készült. A konkrét példák - végrendeletek, hagyatékok, gyámi számadások, asszonyok tartásdíjának  ügye - alapján a termelési költségek eltúlzottnak, a valós érték kétszeresének látszanak, ahogyan az a kijelentés is, hogy a szőlők negyedét a tulajdonosok nem képesek gondozni, ezért felverte a gaz. Felvetődik a gyanú, hogy nem is lehetett olyan kevés és rossz minőségű az 1702-ben előállított bor, hiszen éppen ebből az évjáratból osztogattak igen bőkezűen Bécsben és Pozsonyban a szabad királyi privilégium ügyében munkálkodó városatyák. Sőt, 1703 februárjában ebből az évjáratból adtak át 400 akónyi vörösbort egy bizonyos Johann Wilhelm
Deschenmacher kereskedőnek, aki a város megbízásából Londonba szállította az árut. 1702 nyarán a városatyák még rekordmennyiségű szőlőtermésre készültek:a megnövekedett keresletet kihasználni igyekvő helyi kádárcéh tagjait a hordók és a szürethez szükséges eszközök árának limitálásával tartották vissza az áremeléstől,s levélben küldtek felhívást a komáromi, győri és trencséni céhekhez, akiknek az éves vásárokon kívül kivételesen a hetipiacokon is engedélyezték a szükséges termékek árusítását. Ezek után nehezen hihető, hogy a zápor olyan végzetes puszítást végzett volna. Az Udvari Kamarához küldött adatok egyedül az egy akó borra kirótt adók és járulékterhek tekintetében mondhatók megbízhatónak,mivel a bor eladási ára sem felelt meg a valóságnak. Az Ungemé tartásdíjának fedezése érdekében gondozott szőlő műveltetési költségei a fertályonkénti munkabér tekintetében a városi szőlőkéhez hasonló összegekről tanúskodnak.


Az asszony 3 fertály 6 nyolcad nagyságú szőlője a Székesfehérvári-hegyen három év alatt 100 akó bort termett (a bor árát 3 Ft 45 krajcárnak számították). A műveltetés költségeit a három évet tekintve átlagosan évi 67 forint 30 krajcárban állapították meg. A példák alapján egy fertály budai szőlő éves műveltetési költségeit
a 18. század elején 20 forint körüli összegre becsülhetjük.57 Nagy Lajos a szőlő megmunkálásának költségeit a várható bevételek harmadára tette.


A műveltetés költségein kívül érdemes kitérni a gazdákat terhelő, már említett egyéb költségekre, kötöttségekre: a szüretet kizárólag az előírt időpontban,általában október második-harmadik hetében, legkorábban szeptember közepén kezdhették meg, amennyiben kifizették a szüreti cédulát vagy más néven a szüreti adót, a hegyvámot (fertályonként 30 krajcár), valamint a csőszpénzt (fertályonként24 krajcár). A szüret menetét a tanács 1705-ben a következő módon szabályozta: a munka november 9-én a fiatal telepítésű szőlőkben a Gellért-hegyen, a Csúcs-hegyen, a Sváb-hegyen, a Márton-hegyen, a Mező-hegyen és avölgyben, továbbá az Orbán-hegyen vette kezdetét. Ezután november 14-től a
Székesfehérvári-hegyen, november 18-tól a Kis-Mátyás-hegyen, a József- és a Zsidó-hegyen szedték le a termést, majd november 20-tól a Pál-völgyben és ahozzá tartozó hegyeken fejezték be a munkát. A szüretelő napszámosok járandóságát a tanács az évenként kiadott, úgynevezett szüreti hirdetményben szabályozta,
így kívánták elejét venni a munkabérek aránytalan emelkedésének.58


JEGYZETEK
48 Lásd bővebben GÉRA 2011.
49 BFL IV.1002.b. 1702. február 13., március 2., március 27.; LásdaJk. 1371. sz.
50 NAGY L. 1975. 78.
51 BFL IV.1002.b. Tiltakozás 1702. szeptember 15., szeptember 7.
52 BFL IV.1009.g. Fase. II.; IV.1002.ff. l.d. 1708. szeptember 23.; Nagy Lajos a fertályonkénti
termésátlagot a városi szőlők (1697, 1698, 1704, 1705, 1707) termésátlagai alapján 25 akó
körüli mennyiségben állapította meg. Számítását túlzottan optimistának ítélem, mivel az általam
vizsgált források más eredményre vezettek. Azt is meg kell jegyezni, hogy Nagy Lajos
valamiféle szerencse folytán a jó termésükről híres évekből indult ki, talán mert ezek terméséről
készült részletesebb kimutatás. Az időjárási viszonyok 1708-tól a következő évtized
végéig többnyire kifejezetten mostohának nevezhetők (lásd GÉRA 2014. 339-347.). NAGY
L. 1975. 79.; VANOSS1 1733. 39.; RÉTHLY 1970. 62., 72-76.
53 Buda visszafoglalásának emlékezete 43.
54 NAGY L. 1975. 79.; A magisztrátus becslése szerint a polgárok a rendelkezésükre álló tizennégy
nap alatt körülbelül tíz akó bort tudtak kimérni. 1702-ből két név szerinti lista maradt
meg a bormérésre jogosultakról: Vízivárosban az egyik listán hét, a másikon nyolc fő, a
Horvátvárosban négy és három fő, Újlakon az egyik listán négy fő szerepel. BFL IV.1002.b.
1702. február 20. Jelentés a Budai Kamarai Adminisztrációnak.; IV.1002.j. Decretum a vámosnak
1702. március 13.
55 BFL IV.1009.g. 31. d. Szőlőmunkások árszabása (1706).
56 BFL IV.1009.g. 31. d. Szőlőmunkák árszabása (1706), Kórházépítkezés számadása (1706).
57 BFL IV.1002.b. Buda városa az Udvari Kamarához 1702. december 9.; IV. 1009.g. Fase. XV.
Nr. 7., IV.1002. j. Buda városának felhívása Komárom, Győr és Trencsén tanácsaihoz 1702.
VII. 10.; Lásd a Jk. 1487. sz. regesztát.;BFL IV.1002J. 1703. február 3. A tanács igazolása a
Londonba szállító kereskedőnek a bor átadásáról.
58 GÉRA 2009. Jk. 449. sz.; BFL IV.1002.j. 13. d. 1716. október 19., 16. d. 1720. szeptember9.;

IV.1007.d. Kórházi számadások 1720, 1722.

2016. július 21., csütörtök

A GELLÉRTHEGYI KÁLVÁRIA

PETŐ MÁRIA: A GELLÉRTHEGYI KÁLVÁRIA (rövidítve)


         A kálvária egyik stációja hívőkkel


 Talán nincs fővárosunk történetének még egy olyan helyszíne, mint a Gellérthegy, ahol a világi és a vallásos létesítmények egymást követően vagy sokszor egy időben olyan jól megfértek volna, mint ezen a területen. A Duna vízszintjétől 140 méteres magasságban kiemelkedő sziklabérc gazdag múltjából látható Bizonyíthatóan a legkorábbi építmény a török erőd volt a hegy tetején, melyről Evlia Cselebi leírása6 és számos ábrázolás maradt ránk. Az 1686-os visszafoglalási harcok után a török erődöt nem bontották le, pusztuló maradványai fennálltak még a 18. század folyamán is. A Budát ábrázoló nagy számú 18. századi metszeten a romos török erőd és a Tabánból felvezető út mögött háromalakos Golgota szoborcsoport látható . Horler Miklós  1715-re keltezi felállítását, miszerint a budai jezsuiták kezdeményezésére egy budai polgár egyszerűbb kálváriát emelt, amely fából készült feszületből és két kőszoborból állott. A 18. század végére pusztulásnak indult kálvária helyébe új szoborcsoport állítása érdekében 1795-ben Füll (Fühl) Mihály, tabáni lakos a budai tanács beleegyezésével gyűjtést indított. A megvalósítás azonban sokáig húzódhatott, mert az 1822. évi kánoni vizsgálat azt „recentius a cive Michaele Fühl extructa"-ként említi. 

A hazánkba látogató, tudós francia utazó François Sulpice Beudant 1818. május 23-i keltezéssel a következő leírást hagyta ránk: „Ha leereszkedünk a Blocksbergből (ti. Gellérthegy) a nyugati lejtőn keresztül, akkor először szemünkbe ötlik egy kis kápolna.. ." Tehát 1818-ban már állnia kellett a kálváriának. 

A cím alatti stációról egy másik ....

                    és harmadik nézet
(Támpont a stáció melleti  ferde törzsü fa)


A stációk a mai Sánc utca (korábban Stationen Gasse vagy Calvarien Gasse), illetve Szirtes utca vonalában helyezkedtek el , egy 1836-ból származó térképen néhány fülke helye látható . Horler Miklós szerint9 1873 folyamán a stációkat festett képekkel díszítették, ezek egy részét Sauer C. festő készítette. A helyreállítást tabáni polgárok költségén végezték. A stációk egy részét az 1920-as években lebontották, három fülke az 1930-as években még állott .A Kálvária szoborcsoportja - 3,5 m magas kőfeszületen függő Krisztus-szobor, lábánál térdeplő Magdolna, két oldalán pedig Mária, illetve János tanítvány kőszobra - egy barokk vonalú kis kápolnában helyezkedett el, a Citadella nagy erődje közelében, a hegy északkeleti oldalán. Az épületről több ábrázolás maradt fenn, ezek közül említésre méltó Garzó Berthold akvatintája10 Novinszky Jenő festmé­nye és számos fotó, köztük néhány amatőr felvétel a Tabáni Múzeum gyűjteményében fellelhető. A Gellérthegy területének rendezése kapcsán az 1920-as évek végén veszélybe került a kálvária kápolnájának épülete. Dr. Vidéky Emil műegyetemi tanár az építmény védelme érdekében többször felemelte szavát. Véleménye szerint a gellérthegyi hátsó fennsíkot is védeni kell és a kálvária kápolnát nem szabad bántani.


 




Gellérthegyi stációk fényképei (Zemplén múzeum)

 1940-ben még állott a kápolna, a Hungária Magazin 1940. októberi számában a következő leírás látott napvilágot az építmény fényképe kíséreté­ ben: „A XVIII. század közepén épült gellérthegyi kálvária, amelynek ember nagyságú főalakjait és színes, festett faszobrait a hívők százezrei csodálták meg. Az idő vasfoga apránként tönkretette a stációkat és a szobrok jórésze szétszóródott a Fővá­rosi Múzeumba és más helyekre. Ma már csak két stáció áll a hegyen a Golgotán kívül." A lerombolódott, elhanyagolt kálvária már nem tölthette be eredeti funkcióját, ezért a nagypénteki körmenet számára új helyet kellett keresni. A Képes Pesti Hírlap 1936. február 28-án megjelent számá­ ban egy fényképpel illusztrált híradás jelent meg az új kálvária beszenteléséről a Gellérthegy aljában, a pálos kolostorhoz vezető úton, a Gellért rakpart vaskerítése és a hegyalji sziklák közti keskeny úton. A II. világháború idején a hegyet ért súlyos bombatámadások következtében a hegytetőn álló kálvá­ ria kápolnája is elpusztult, véglegesen az 1950-es évek elején tűntették el a romjait. Az utolsó még álló és ép stáció fülkét a Szirtes út és a Számadó utca sarkán a helyi lakosok visszaemlékezése szerint az 1951. május elsejére virradó éjszaka bontották le. Az 1950-60-as években hatalmas tereprendezést hajtottak végre a hegyen, az itteni sziklarobbantá­sokról fennmaradt fotó tanúsága szerint a terület képe annyira megváltozott, hogy a kálvária kápolnájának pontos helyét már az idős, gellérthegyi lakosok sem képesek megmutatni  Tarjányi Ferenc hosszú időn át a Gellérhegy főkertésze volt. Elmondása szerint a kápolna egyes darabjai még sokáig hevertek szétszórva a déli lejtő oldalában, de mára a területrendezés - valószínű­ leg a Jubileumi Park kialakítása idején, 1964-ben - ezeket is eltűntette. Azóta csak az irodalom és a halványuló emlékezet őrzi a gellérthegyi kálvária egykori fennállását.


Gellérthegyi körmenet az Orom utcában

(BUDAPEST RÉGISÉGEI XXXVII. 2003. )

2016. július 20., szerda

KRÚDY-MONDÁS

Köztudomású,  hogy Krúdy Gyula  mennyire  szerette a kiskocsmákat, Buda, Óbuda levendulaillatú vendéglőit. Szerette  a  jó   bort, de  még  jobban  a  kocsmák ételkülönlegességeit. írásaiban sok szó esik az ételekről, az ételek elkészítésének módjáról, az ízekről,  fűszerekről. Báró nem szeretett főzni, nagyon értett az ételekhez, a  régi  konyhák  specialitásaihoz.  Csöndben  elüldögélt egy pohár bor mellett,  s  álmodozva  merült el régvolt idők  szépségeiben.  Ha  megéhezett,  jóízűen  evett, dicsérve  ételt és  szakácsnőt.  A  vendéglősök megtisztelve érezték magukat, ha Krúdy benyitott hozzájuk, ha ízlett neki az aranyszínű kispörkölt.
Gyakram  megesett,  hogy baráti  társaság  ülte  körút asztalát,  s  adomázva,  nevetgélve  múlatták  az  időt. Krúdy  volt  mindig  a  leghallgatagabb  a  társaságban, ritkán  lehetett  szóra  bírni,  ám  ha  megszólalt,  mindig mondott valami emlékezeteset.
Egy ízben arról beszélgettek, kinek ki a kedvenc írója, s milyen könyvet szeret. Mikor már mindenki nyilatkozott, Krúdyt is megkérdezték,  mit olvas a  legszívesebben.
Ó huncutkásan  félrehajtotta  a  fejét és  azt mondta:

— Mit is? Hát az étlapot. -


A Hét 1992/2 (37. évolyam, 27-52.
szám)1992-07-03 / 27. szám













Krúdynak igaza volt!


Kivonat Krúdy kedvenc vendéglője (Kéhli) mostani étlapjából- 

2016. július 18., hétfő

IDEI CSIRKE EGY PENGŐ HETVENÉRT


    Békésen megfér egymás mellett  az 1934-ben a Tabán bontása miatt űj helyre költöző KAKUK vendéglő és Horváth József  vágottbaromfi üzlete . Csupán az előbbi a csirkék helyett a betérő vendéget vágja meg!

2016. július 17., vasárnap

MÉLY PINCE A SZARVAS TÉR FELŐL ANNO 1900


Erdélyi Mór felvétele 1900 körül. A bejárata a híres kocsmának ekkortájt még az udvari kapun át vezetett, egyenesen a nyolcvan lépcső mély pincében megbúvó ivóhelyiségbe. A sarki reklámtábla melletti bejáratot  csak 1918-ban a román frontról visszatérő Krausz Lipót, az utolsó bérlő vágta az ablakba, hogy a borral töltekezett vendégnek hazafelé ne kelljen lépcsőt mászni. Praktikus szempont!

Az új kocsmaajtó 1918 után.....

2016. július 14., csütörtök

MÁRAI SÁNDOR:KRÚDY GYULA



Krúdy Gyula 1906 körül első fiával


Krúdy ház Óbudán..ma múzeum

Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjjeli órákban. A tulajdonos színésznek készült, s néha személyesen is fellépett kávéházának zenekari emelvényén, az éjszakának ez útszéli, parányi színpadán, és saját szerzeményű dalait énekelte. Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat. Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit, és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni sör vagy bor mellett s hallgatni. De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öreg író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.



Emléktábla a ház falán

Mikor regényt írtam a varázskörről, mely személye és műve titkát magába zárja, sűrűn eljártam Óbudára, fölkerestem élete utolsó éveinek színhelyét. Óbudának ma sincsen közvetlen köze Budapesthez. Külön erkölcse van, légköre, életformái. Az emberek itt még valódi, évszázados, gondosan pincézett és fedett, gyakran tatarozott, sárgára mázolt földszintes házakban laknak, mindenkinek van pincéje, ahol káposztát gyalul és bort fejt, s az őslakosok fütyülnek mindenfajta romantikára. Csak a Tabánból, Vizivárosból kikopott lumpok keresik még itt is a romantikát, s az álírók, akik azt hiszik, hogy a világ alkalmazkodik érzelgős hangulataikhoz. Az óbudai ember terebélyesen él, s tudja helyét az életben. Ez a költő úgy menekült e vaskos valóságba, mint a világtól megriadt gyermek a szülői ház bizalmasságába. Éjjel, ha megtért a városból, a kártyások, a bormérések, a szerkesztőségek világából, betért az óbudai kávéházba, megivott néhány üveg sört, elnézte a biliárdozó zsokékat vagy a bajvívó dögönyözőket, aztán hazament a földszintes Templom utcai házba. Itt élt, oly egyedül, mint a szentek és a költők. Fia egyszer ezt mondta ez egyedüllétről.

Varga Imre Krúdy szobra Siófokon . Hazatérés

- A papa oly magányos volt a végén, mint Beethoven.
Ebben a magányban, mely sűrű volt, és szenvedély, vágy nem tudta már megzavarni, mindent tudott a világról, mint a nemes fenevadak a barlangban. Mindent tudott a magyarok szokásairól, Árpádtól napjainkig. Tudta, ki az új díva a városban, melyik költő hazudik műveiben és a kávéházban, ki az új gazdag ember, s miféle haszontalanságra és hiúságra költötte el vagyonát és világi hitelét a tegnap valamelyik ködlovagja. Mindent tudott, egy frakkja volt, két sötét ruhája, tizenöt inge, néhány Jókai-regénye. Az irodalomról is tudott mindent, de erről nem szeretett beszélni. Az ember, ha szemérmes és nemes anyagból való, nem szívesen beszél arról, ami igazán fontos számára.
A nagyközönség tudatában úgy élt, mint a hangulatok mélyhegedűse, különc író, kinek nincsen köze semmiféle divathoz. Életében nem volt soha különösebben népszerű. Csak az írók szektája becsülte, s az a néhány olvasó, aki annyira ért a betűhöz, mint az írók közül is kevesen. Ez a szekta áhítattal olvasott mindent sort, mely a magányos író műhelyéből napvilágra került. Lila tintával írt, sűrűn rótt, apró betűkkel. Kézírása szabályos volt, semmi sem árulta el a külzeten a műgondot és viaskodást, mellyel e sorok készültek. Halála után rövid időn át a mély csönd ködfüggönye fedte el nevét és művét. E csöndön át, kezdetben bátortalanul, később mind tisztább, erősebb szólammal hallatszott át művének zenéje. Mert ez az irály teljesen zenei, szólamok vonulnak át a lazán összefűzött történeteken. E szólamok makacs és öntudatos ismétlődéssel hangzanak fel művében. Megdöbbentően tudatos író volt. Tudta, hogy az irodalom mindenekfölött égi üzenet. A valóságot feldolgozzák és hűségesen kifejezik a statisztikusok is. S éppen ez az író, aki talán minden kortársnál többet, kegyetlenebbet és megbízhatóbbat tudott az emberi élet valóságáról, a téveszmékről, melyek gyilkos kórnál is hatékonyabban pusztítják az emberek életét, a szerelemről és fönségről, az ételekről és a pénzről, a magyar tájakról és a magyar lakóházak titkos szokásairól, a magyarok, svábok, ruszinok, szlovákok, rácok életformáiról, éppen ez az író tudta azt is, hogy a valóság csak akkor teljes, ha megkeressük a zenei tartalmat az élet tömpe és vaskos tüneményei mögött. Mondataiban úgy sugárzik ez a néma zene, mint a villanyosság a világűrben. Akárhol nyitjuk fel könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük ezt a titkos áramot. Most a szerelem villanyütése ad szikrát, most a magyar ősz esőzése kezd szólani, mint egy alvilági zenekar, most a tél kurjongat. Alakjai, ezek a nagyon is testies, a test minden szomorú, nyomorú és fönséges titkát egy öreg műtősnő bizalmasságával és közönyével feltáró és ismerő alakok, szívükben mélyen őriznek egy titkot, melyet az író sem tud szavakkal elmondani. Ilyenkor hangzik fel művében az a néma zene, mely írásainak legmélyebb értelme. Hősei néha zöldpaprikát esznek, fokhagymás májaskolbászt, s egy tenyeres-talpas külvárosi vendéglősnének teszik a szépet, de az élet minden útszéli változatában is zeng és sugárzik körülöttük Krúdy világának légköre, ez a szférikus légkör. A magyar életnek és a magyar tájnak külön világűrt adott, mintegy feloldotta a magyar glóbuszt a tehetetlenség és a nehézkedés törvényének vonzása alól.
Nyissuk fel valamelyik könyvét, s engedjük, hogy átjárja eszméletünket ez a szünet nélkül áradó, az eszmélet és emlékezés titkos műhelyéből elapadás nélkül sugárzó szólam. Hősei legtöbbször oly révedező, messzire tekintő arckifejezéssel lépnek elénk, mintha máshová figyelnének. Lagziról beszélnek, ételekről, ünnepekről, a hétköznapok feladatairól, de tekintetük olyan, mintha szívükben eljegyezték volna magukat egy emlékkel, melynek varázsától nem tudnak többé szabadulni. Krúdy minden regényhőse titkot őriz szívében. Nem ismerek írót, aki olyan csalhatatlan biztonsággal érzékelte volna a valóságot, mint ő, s ugyanakkor olyan öntudatosan megtagadta volna a valóság törvényeinek érvényét az élet mélyebb térfogata, az emlék, a vágy és a képzelet birodalma fölött. Hősei állandóan úton vannak két életcél, két város, néha csak két vendéglő vagy fogadó között. Ez a kóborlási hajlam életük és regényességük egyetlen, igaz tartalma. Két világ között vonulnak, s szívesen bámulják rokonhajlamú égi társaik, a vadludak vándorútját az őszi égen. Két emlék között vándorolnak, postakocsin, gyalog vagy az álmok ködfogatán. Borízű hangon kérnek az út menti fogadóban vörös bort és fejsajtot a csaplárosnétól, de zsebükben és szívükben elérhetetlen úticélok titkos menetrendjét őrizgetik. Dörmögve bandukolnak az élet és a halál két partja között, oly magányosan, oly messzire néző pillantással, ahogy csak a jellemes emberek tudnak egy emlék után nézni.

           Krúdy szobra Óbudán

A valóságot kevesen rögzítették úgy, mint ő, de senki nem oldotta fel olyan tudatosan mélyebb, zenei értelemben, mint ez a költő, kinek látomásai a magyar sors, a magyar élet és létezés legnemesebb tájait és alakjait mutatták meg. Most megszólal, és csend lesz szava nyomán. Az élet zsivaja elhal. Valahol magyarul beszélnek, egy nő halkan mond valamit, egy utcát látunk, a tücskök zenéjét halljuk. Egy férfi felel, s megkezdődött a varázslat. Üljünk csendesen, figyeljünk.
Krúdy posztumusz, újonnan kiadott könyvét olvasom, Szindbád megtérését. Hasalva olvasom, csillogó szemmel, mint kamaszkoromban Jókait.
A halottak mostanában sokat és jól írnak. Divatos szerzőnk Kosztolányi. De Tolsztojt is kapkodják. Krúdynak még nincs itt az ideje. Inkább csak az ínyencek olvassák. Az olvasók nagy többsége még nem fedezte fel ezt a kincsesbányát, nem ismeri e nagy-nagy művészt, ezt a csodálatos bőségű, gazdagságú és nemességű magyar írót, akihez fogható a világirodalomban is kevés akad csak. Vannak nagyobb lélegzetű írók, hősiesebbek - bár egyre inkább hiszem, hogy az irodalmi hősiesség nem a mondanivaló heroizmusán, hanem a megmunkálás minőségén múlik -, vannak műveltebbek. De gazdagabb egy sincsen.
Olvasom Szindbád kalandjait, percenként fölnevetek és elérzékenyülök. Itt az ideje, hogy Krúdyt kiemelje egy avatott kéz abból az anekdotikus mondakörből, melyet személye köré vontak kortársai, az írók, nők, zsokék, pincérek, mondavilágának lézengő árnyalakjai. Már-már úgy emlegetik, mint egyfajta író-bohémet, kinek személye körül a mulatságos történetkék tucatjával villódzanak, s ezek a történetek talán mulatságosabbak és érdekesebbek, mint műve. A valóságban Krúdy legkomolyabb íróink egyike. Minden egyes sora ugyanabból az anyagból készült - nagy szó ez, mert rengeteget írt, talán száz kötetet is -, s ez az anyag a színtiszta, időtlen irodalom. Nem, bizonyosan nem "cselekményes" író: Krúdy műveiben a cselekmény az író lelkének áradása. Nincs egy fáradt sora, balkezes hasonlata. A holdról ír vagy egy kéményről, egy bolond nőről vagy a tárgyakról, melyek az emberélet útján kallódnak, a babonákról, az emberek rögeszméiről, a férfiak és nők öncsalásáról és hazugságairól: mindig az igazat mondja, oly kísérteties tudással, tárgyismerettel, mintha valamilyen képtelen lexikon címszavait magyarázná. Amit megérint, varázsosan tündökölni kezd. Az út szélén egy eldobott, kitaposott sarut lát: s mintha az emberi élet végső jelképét észlelné és magyarázná. Egy nő kacsát süt kedvesének: az élet egyszerűségéről és bonyolultságáról nem lehet többet mondani. Olyan írói anyaggal rendelkezett, mint a legnagyobbak. Értesültsége, a világ és az emberek dolgairól szerzett ismereteinek bősége elképesztő. Varázsló élt közöttünk, benézett a kéményeken át, dörmögve ténfergett a holdfényben, s mindent tudott rólunk, élőkről és holtakról, mindent. Élvezzétek és csodáljátok.
Arra gondolok, olvasás közben, milyen boldog lehet egy nemzet, melynek ilyen nagy írója van! Kisebb nemzetek jogos elégültséggel bizonyíthatnák az élethez való jogukat ilyen rangú és jelentőségű író jogcímén. A magyar irodalom egymagában jogcím a világ népei között a magyarság létezéséhez. Krúdy műve úgy emelkedik az időben, mint egy időtlen, titokzatos anyagból faragott szobor. Egy napon megértik, hogy a legnagyobb volt, a legnagyobb írók és a legjobb magyarok egyike.
Drága Szindbád!... Mesélj! Még! Hogyan is mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek első férjét felkötötték? De hiszen ezt magam is pontosan így gondoltam; csak nem tudtam ilyen jól megmondani.
(Ihlet és nemzedék. Bp., 1992. 77-83. old.)



Sírja a kerepesi temetőben Borsos Miklós alkotása

2016. július 12., kedd

HARGITAI BEÁTA KÉPEI A TABÁNRÓL

Olvasónk küldte......






A Tabánt le lehetett bontani, de romantikája ma is él.....

(Hargitai Beáta további képei a Tabán Anno Galériában)

2016. július 5., kedd

KIK AZOK A BARNALÁBUAK?


Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve,
Alattok bor házak sorba felépítve,
Egyik a másnál tzifrábban szépítve,
Prés, sajtók; és kádak szürethez készítve".
(Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása)


A római kortól a XX. század elejéig Buda és a Budai-hegyvidék életében jelentős szerepet játszott a szőlőművelés és a borkészítés. A letelepedett római légiók, valamint a velük és utánuk érkezett római polgárok szívesen foglalkoztak a szőlő termesztésével. A római limes, a birodalom megerősített határvonala, majdnem pontosan megfelel a szőlő határának, úgy is fogalmazhatunk: a légionárius addig ment, míg a szőlő kísérte. A magyarországi művelés két gyökérből táplálkozik: a dunántúli római eredetű, míg a Mátra vidéki- hegyaljai a kaukázusival mutat rokon vonásokat. A magyar nyelv bolgár-török eredetű szőlő, seprő, szűr és bor szavai is innen erednek.
Szőlőt tehát már a rómaiak is neveltek Pannóniában, de nagyobb szőlőtelepítés és -művelés csak a XII. században kezdődött. "A budai és Buda környéki szőlőművesek nemcsak sokan voltak, de társadalmi súlyuk is volt. Így 1457 tragikus budai tavaszán Hunyadi Lászlót azért a vár udvarán (és nem Buda piacán) végezték ki, mert a magyar szőlőmunkások lázadásától tartottak" - írja Zolnay László. A budai szőlőművelés a török időkben érte el fénykorát. Evlia Cselebi 1660-1664-es magyarországi utazásaiból idézve: "A budai vámfelügyelő elbeszélése szerint Gül-baba dombjától, a Közép-hegyektől és Muhabad dombjaitól egész a Gürz-Eliász hegyig és Kile ovaszi dombjaiig menve, onnan pedig egész Ó-Budáig széltében és hosszában három órányi helyen 7000 szőllőkert van." (Muhabad dombjaiként a mai Szabadság-hegyet, Kile ovasziként Kelenföldet írja le az egykori utazó, Gürz-Eliász hegye pedig a Gellért-hegy). A felszabadító háborúk és ostromok tönkretették a város szőlőkultúráját, amelyet aztán a szerb és a német lakosság telepítései élesztenek újjá. Az idő múlásával az egyre-másra szaporodó présházak a szüreti mulatságok kedvelt színhelyei lesznek, különösen a XVIII. században. Gvadányi József versrészlete is ezeket az időket idézi. A XIX. század elején már egyre gyakoribbá válik, hogy nem a szőlőben, hanem nagyobb vendéglőkben tartják a szüreti mulatságokat. Juhhúsos kását, báránytokányt, káposztás bélest és más szüreti ételeket kaptak a vendégek. az átmenő forgalom miatt sokan megfordultak a Tabánban, ezért nyílt számos kocsma, no meg azért is,hogy el tudják adni a nagy mennyiségben érlelt hegy levét.



Főként bort mértek a budai kocsmákban,amíg a filoxéra ki nem pusztította a szőlőket (1870-es évek végén).Addig Buda legnagyobb bevételi forrása a bor volt; a mai Nap-hegyen, Sas-hegyen, a Gellért-hegy lankáin szőlőtőkék ezrei sorjáztak.Bármely budai polgárnak lehetett szőlője, aki polgárjoggal bírt, ezzel együtt borkimérési joga is volt.Krisztinaváros lakosságát kezdetben szűk polgári réteg és nagy létszámú mezőgazdasági bérmunkából élő svábság adta. Az utóbbiak voltak a szőlőműves kapások, akiket „barnalábúak” -nak neveztek. Tabán és Óbuda lakossága ugyanígy oszlott meg. Onnan lehetett tudni, hogy egy adott napon melyik háznál lehet hozzájutni jóféle nedűhöz, hogy reggel kiakasztottak az utcára nyíló ajtó fölé egy köteg gyaluforgácsot, vagy fenyőgallyat. A budai vár környéki házak gyö-nyörű, gótikus ülőfülkéi is erre utalnak; igazi funkciójuk máig találgatásra ad okot. Ésszerűnek tűnik sokak feltételezése, amely szerint ezek az ülőfülkék a valamiféle kerthelyiségek elődei: a bort kimérő gazda nem akarta beengedni a kuncsaftot a házába, ezért épített neki ülőfülkét odakinn…



Ahány kocsma, annyiféle. Bárki nyithatott ivót, aki szerzett magának „kocsmálási” jogot. Az italmé-rők működését is szigorúan szabá-lyozták, például adott volt az időhatár (egész Európában), hogy hány órától lehet alkoholt mérni, és meddig. Rendszerint a „reggeli mise végétől napnyugtáig”, de némely kocsmában csak délelőtt hörpinthettek, megint másutt vasárnap egyáltalán nem kortyolhattak jóféle söröket, pálinkákat, borokat. Valamennyi családi vállalkozásként üzemelt. A tulaj tehetősségén is múlt, hogy mennyire bővítette üzletét. Nem is egyben kínáltak ételt, másutt meleg konyhával csalogatták a vendéget. A tabáni kiskocs--mákként emlegetett ivók sem voltak egyformák. Nagy hírnek örvendett a Mélypince, amelynek kocsmája a földszinten fogadta a vendéget, csakis a bort tartották a pincében ahová nyolcvan lépcsőn, lehetett lejutni! Ott volt a bejárata, ahol most leereszkednek az autók az Erzsébet hídról az Attila út irányába… Fenn, a hegyen több kisebb ivó volt, amelyekben jobbnál jobb ételeket készítettek. Mindegyiknek volt specialitása: a Libás Hubernél senki nem kért pörköltet. Romléner néni sült libájának sem volt párja, ráadásul az ő kocsmájának udvarában a gyümölcsfák gazdagon termettek , és érés idején a vendégnek joga, sőt kedves kötelessége volt néhány szem gyümölcs leszedése és elfogyasztása.



Január 22. Szent Vince napja
ˇ Ha megenyhül, napos az idő, jó lesz a bortermés

ˇ Vince vessző: az e napon metszett vesszőt vízbe állították és a kihajtásából a következő év termésére következtettek.
ˇ "Szépen fénylik Vince, megtelik borral a pince"







Emlékhelyet avattak a Gellérthegyen 2008 november 8-án, ünnepélyesen felavatták a Budapest XI. kerület Újbuda Önkormányzata és az Újbuda Német Kisebbségi Önkormányzat által állíttatott Szent Vince emlékművet, Czinder Antal szobrászművész alkotását. Az ötlet gazdája, Dr. Csapody Miklós, a Gellérthegy parlamenti képviselője volt. Mint ünnepi beszédében elmondta, a Gellért hegy lejtőin évszázadokon át virágzó szőlőtermelés folyt, a bort aranyárban mérték az itt letelepült és dolgozó sváb, magyar és szerb szőlősgazdák. A virágzó kultúrának a filoxéria járvány vetett véget. A Gellért hegyi szőlősgazdáknak állít emléket a most felavatott Szent Vince emlékmű a Kemes és Kelenhegyi út sarkán

Forrás: TABÁN-ANNO 2009

2016. július 4., hétfő

MI VAN A GELLÉRTHEGY ALATT?-UTAZÁS A HEGYBEN


 gellerthegyonline.network.hu

A Gellért fürdõ elõcsarnokában a legkülönbözõbb nyelvek keverednek nagyvilági zsongással, a turistacsoportok hosszú sorokban várakoznak a bejáratnál. Az aranyozott lámpák, vöröses márványfal mellett kisebb ajtón jutunk a lifthez, amely a fürdõ alagsorába visz. Szûk, téglaboltozatú alagúton haladunk lefelé. 



Fejünket enyhén oldalra billentve megállapítjuk, hogy nyolcvanöt éve, amikor a fürdõ épült, sokkal alacsonyabbak lehettek az embeAz orrunkig sem látunk, a forró pára olyan erõvel csap az arcunkba, mintha gõzfürdõben lennénk. Tulajdonképpen ott is vagyunk. Teszünk még néhány lépést lefelé, egészen a Gellért tér és – a dübörgésbõl ítélve – a villamossínek alá. Itt kiöblösödik a tér, visszhangossá válik a beszéd. A terem közepén hatalmas gránitoszlop – ez tartja a teret. 
A fürdõ egykori forrásánál vagyunk, 15 méterrel a föld alatt. A sûrû gõzben inkább csak halljuk, mint látjuk a minket körülvevõ, csobogó vizet. 
Száz éve még kisebb tavacska bugyogott ott, ahol állunk, de akkor ez a tó még nem volt a föld alatt, a Gellért teret ugyanis a rakpartok építésekor töltötték fel. Õseink még a forrás finom iszapjában áztatták és lábukat, amit kellemesen csiklandozhatott a nyolc-tíz lyukon felbugyogó 43 Celsius-fokos gyógyvíz. 
Ma már nem szabad fürdeni ebben a vízben, az ugyanis a Duna magas vízállásakor keveredik a folyó vizével. 
A Duna vizétõl független, tiszta forrásokat kellett tehát találni. A hetvenes években kezdték fúrni az 1200 méter hosszú alagutat, amely - a Rudas érintésével - a Gellért és a Rác fürdõt köti össze a Gellért-hegy alatt, és amelyben most vízben tocsogó, bizonytalan lépteinkkel elindulunk. A járat létrejöttének - az új források felkutatása mellett - több oka is volt. Itt húzódik a távfûtés Kelenföldi erõmûbõl érkezõ gerincvezetéke, amely a meleget szállítja ma is a Várba. 




A város vezetõi ebben az alagútban szándékoztak kialakítani Budapest egyik atombiztos bunkerét. A 3000 ember befogadására alkalmas létesítményt végül nem rendezték be katasztrófavédelmi célokra. Az alagút - melynek építésében rabok is részt vettek - 1976-ban készült el. 

Balra találjuk a mûködõ kutakat, amelyek nem annyira látványosak, mint a Gellért tér alatti forrás, de vizük nem keveredik a Dunáéval, a hatalmas búvárszivattyúk pedig óránként 50-60 köbméter vizet pumpálnak a fürdõbe. 

A Rudas és a Rác fürdõt szintén ezek a kutak táplálják. Jobbra tíz-tizenöt méter hosszú szellõzõnyílások vezetnek kifelé a rakpartra. Nagy részüket - a melegedni bejáró és a forrásokat gyakran beszennyezõ kóbormacskák és a hajléktalanok miatt - befalazták, az egyiken azonban, egy rozsdás propeller lapátjai között kikukkantunk a Dunára. 

Hamarosan megérkezünk a Szent Iván-barlanghoz és a híres Karfiolteremhez, amelyet a hatvanas években fedeztek fel. Ekkoriban a mai sziklakápolnában mûködött a Vituki (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet) forrásmegfigyelõ központja. 




A kutatóintézet szakemberei a próbafúrások során bukkantak - Kesler Hubert hidrobiológus vezetésével - az említett barlangra, amelynek névadója, Iván, középkori remeteként élt az üregben, és nagy gyógyító hírében állt. Feltételezések szerint már õ is a források vizével kezelte betegeit. 

Rozsdás vaslétrákon, alulról közelítjük meg a szent ember egykori otthonát, és megcsodáljuk a karfiol alakú cseppköveirõl elnevezett termet. Most, októberben is nagyon meleg van itt. Nem csoda, hogy több terv is született az alagút egyéb hasznosítására. 










 Szablyár Péter barlangkutatótól megtudjuk, hogy egy kivitelezõ a már említett szellõzõnyílások segítségével "kinyitotta" volna a hegyet a rakpartra, az alagutat délszaki növényekkel népesítette volna be (a melegrõl és páratartalomról a termálvíz gondoskodott volna), a Citadellához pedig innen vezettek volna liftet. A terv nem valósult meg, pedig a felvonó alagútrendszereket köthetett volna össze. A szintén több mint egy kilométer hosszú, a Fõvárosi Vízmûvek kezelésében álló másik járat (amelyrõl korábban már beszámoltunk), majd' 60 méterrel feljebb húzódik a hegy gyomrában. 

Külön érdekesség emellett, hogy az alagút megépítésének ötlete az elõzõ századfordulóra tehetõ, amikor is a Közmunkatanács tervei szerint itt a Gellért-hegy alatt haladt volna a rakparti villamos. A járatban ugyan most is vezet egy sínpár, de ez legfeljebb a kitermelés során használt csillék szállítására alkalmas. 

Amikor a falakat bontották, és az alagutat a Gellért Szálló pincerendszeréhez kapcsolták, a történelem dermesztõ lenyomataival találkoztak a munkások, mérnökök: a feltárások során számtalan csontváz bukkant elõ.


 gellerthegyonline.network.hu



2016. július 1., péntek

TABÁNI RAKPART 1865 KÖRÜL



A rakpart még nincs kiépítve, a Gellérthegy tömbje fátlan, kopár.Balra felrémlik a Rudas fürdő, jobb szélen a házak mögött a katolikus és ortodox templom tornyai, az előbbi még sátortető sapkával a tetején.... Ne felejtsük el-1865-öt írunk. Előtérben a forgalmas  kikötő áruval rakott hajókkal...