HALVÁNYULÓ TABÁNI ARCOK...LENDVAI ISTVÁN

wikipédia:

Lendvai István 1888. július 5.-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányai után Kalocsán az érseki tanítóintézetben szerzett tanítói oklevelet. Szegeden, majd Budapesten több lapnak is munkatársa volt. Versei az Életben és a Nyugatban jelentek meg. Az I. világháború után a "keresztény-nemzeti" irányzat képviselője és a Horthy-korszak egyik jellegzetes alakja volt. 1914-től az Új Nemzedék munkatársa, 1919-től a Központi Sajtóvállalat lapjaiba írt, 1923-ban Cegléden fajvédő programmal képviselővé választották. A 2. világháború idején elfordult korábbi elveitől, a Magyar Nemzet munkatársa lett, ide Nomád írói néven a német fasizmust bíráló cikkeket írt. 1944. július 18.-án a nyilasok elfogták és Tapolcára, Zalaegerszegre, végül Szombathelyre hurcolták. Itt a börtönben meghalt.

Botrány a kocsmában címmel korábban már elkövettem egy beírást Lendvai Istvánról.. 

Az 1920-as években közismert volt fajvédő nézeteiről .Emiatt Krúdyval is összeütközésbe került.

********

A DIVATOS TABÁN

Írta: Lendvai istván

Uj Budapest, 1921 (1. évfolyam, 1-50. szám)1921-07-06 / 26. szám

A  divatos  Tabán 

I. 

A  jó  öreg  Tabán  -—  a  speciális  Budának  ez a.  külön   specialitása  —  divatba   jött,   pedig arculata  már  egyre  kevésbbé  tabáni.  Újságírók kezdenek  humorkás  riportokat  írni  a  tabáni korcsmák  nyári   hangulatairól  és  figuráiról. Miklós  Jenő, ez a  finonilelkü. és  finomszavu  író, legutóbb  regényt  írt,  amelynek  legtöbb  alakja tabáni  és  legfőbb  cselekménye  a  Tabánban  játszódik  le.  A  pihenni  vagy  mulatni  vágyó  pestiek  pedig  gyalog,  villamoson,  kocsin  és  autón özönlenek át a Rácváros korcsmáiba, különösen a  meleg,  kánikulás  estéken,  amikor  Pest  nemcsak  lelkileg,  hanem   fizikailag  is  égő  pokol. Pedig  aki  a  régi  Tabánt  ismerte,  vagy  legalább  hallott  felőle  a  „Raitzenstadt“ véneitől, az   a  megmondhatója,   mennyire   nincs  már meg  a  romantikus,  a  nyárspolgárias, kedves Tabán — s  az  egész mai  érdeklődés  csak  annak a  bizonysága, hogy  milyen  szegény  lehet  a  romantikája  annak  a  Budapestnek, amelyet  a szépségeknek  és   eredetiségeknek   ez  a pótleka is vonzani tud, lévén még a mai  Tabán is százszor  derűsebb,  érdekesebb,  nyugodtabb mint  az  egyhangú,  lélekölő  és  lázas  Budapest 

Valóban,  a  Tabán  fogalma  és  léte  ma  már jóformán  csak  a  tabáni  korcsmákra  és  környékükre  szorítkozik.Az  ódon  házak,  amelyek  a maguk  komor  hangulatú  kapuival,  homályos kapualjaikkal,  muskátlis  ablakaikkal,  olaszos-svabos  hangulatával  nemcsak  a  festőket  és  a poétákat  vonzották,  sorra  tünedeznek  valami szerencsetlen  és  kegyetlen  városi  politika jóvoltából.  Akárhány  utca már úgy  fest a  tabáni éjszakában,  mint  egy  fogsor,  amelyből  az  idő jo  néhány  fogat kiráncigált s  a  Brugesre  emlékeztető  hangulatok  helyén akárhányszor  döbbentően  prózai  szemétdombok   terpeszkednek, amelyek  inkább  a.  köztisztasági  hivatalra  emlékeztetnek,sajna:  reménytelenül.

 Hiszen  hangulatnak  az  is  hangulat,  hogy  a  Kereszt téren, két  lépésre  az  ódon  kőkereszttől,  tyúkok,  kakasok  kapirgálnak  a  szemétdombon, disznók turkálnak  benne  és  szurtos  gyerekek  kutatnak rozsdás  abroncsok  és  egyéb  kincsek  után,  de valljuk  meg:  ez  nagyon  „verisztikus“  hangulat  és  a  korcsmai  hangulattal  ellentétben  nem katzenjammerrel,  hanem  igen  könnyen  kolerával  végződhet  a  nyáron.   Ami  már  most  a korcsmákat illeti    amelyekben pedig a  Tabán egész  szelleme  koncentrálódik  —  bizony  azok sem  a  régiek  már.  Megfogyatkoztak  számban is  (igaz,  hogy  azért  vannak  utcák,  amelyeken lépten-nyomon  korcsmába  ütközik   a   nyájas utazó),  megfogyatkoztak  jókedvben  meg  emberfigurákban  is.  Régi  korcsmák   bezárultak, elnémultak  örökre  (mint a  Bráth Benedek  kék-golyós-homlokzatu   vendéglője,   vagy   a  Hét-Rózsaszál),  némelyek  gazdát  cserélvén,  lelkűket is  cserélték  (mint  a  burgzsandárok hajdan hires korcsmája az Árok-utcában), ismét mások csak  a  régi  fényük  halvány   maradványait mutatják 

Preiszler István vendéglője

 (mint Preiszler  bácsi  borozója,  amely szegény jó  Zempléni Árpádnak, a bozontoshaju turáni  költőnek   és   cimboráinak   volt  jeles tanyája).  Sokan  meghaláloztak  a  régi  korcsmárosok  közül,  még  többen  a törzsvendégeik a  rácvárosi  spiessek  közül,  ami  természetes  is, lévén a  korcsmárosok  szerencséjére  a  vendégek statisztikája  mindig nagyobb,  mint a  korcsmárosoké. 

Igaz,  hogy  azért  még  mindig  mozgalmasak a  meglévő  korcsmák  is,  s  a  levegő  — hiába  — nemcsak  fizikailag  más  ideát,  hanem  lelkileg is.  Az  egyik  korcsmának  a  lugasa,  a  jegenye- nyárfás  kertje,  a  másiknak  a   százesztendős szederfája  (szeder,  merthogy   itt   Tuladunán vagyunk!),  a  harmadiknak  a  mulatságosan  érzelgős  vagy  céltudatosan  pajzán  Schrammel- zenéje,  az  egyiknek  ilyen,  a   másiknak   olyan bora:  mindegyiknek  van  valami   sajátossága, vonzóereje, nem szólva a vendéglősök arculatáról  és  természetrajzáról,  amely  mindegyiknél igen egyéni  s  mégis közös sajátosságuk valami tabáni  vonás. 

 Az  egyik  maga a  derék  nyárs- polgári  puritánság  (és  ez  igen  hálás  vonás  a borivók  szempontjából,  mert  a  puritánság  a borok  kezelésében  is  megnyilvánul),  a másik a  nyugodt,  magyaros  uraság,  a  harmadik  vaskos,  goromba,   tenyeres-talpas  Falstaff,  a  negyedik  az  egérszemű,  pislogó,  zsugori,  akiről egy második Moliére  egészen  nyugodtan  megmintázhatná  az uj  Harpagont,  az  ötödik a  kék- kötényes, korombajuszu szerb, — és igy tovább. Azután  föl  kellene  szorolni  a  tipikus   bennszülött  törzsvendégek  egész  sorozatát:  a  hangos,  zsirostréfáju  és  aprózsömléjű  péktől   a tuladunai  betyár  balladákat  éneklő   somogyi rendőrig,  a  tenoristaszerepben  tetszelgő  fürdőszolgától  a  francíaságával  kérkedő  agglegény beamterig,  a  politikus  csizmadiától  a  madárfejű, paralitikus öreg szabóig. S mindez attrakciók  tetejébe a  szemlélődő  embernek megadatik a  budai  éjszakák  kék,  csillagos szépsége és frissesége... nem  csoda,  ha  ezekbe  a  korcsmákba  lekivánkozik  pihenőre, derűs  mosolygásra és  gondatlan  tereferére  a. komoly  irodalmarok  hada  is,  vagy,  hogy  van  este,  amikor például  Avar  László  kertjében  Szabó  Dezsőtől kezdve  Rozványi  Vilmosig  az  írók  és   poéták egész raja. neves  szobrászok  és festők egész kis tábora  lelhető  a  fehér  vagy  piros  abroszok körül. 

Avar László kerthelyisége

Az  is  igaz,  hogy  Budapest  igen  szomorú  és költőietlen   elemeket   szabadít   rá   a   Tabán estékre:   a.   félművelteket,   akik   Zerkowitzot imádják  és  hülyeségeikkel  profanizálják  a  csillagos  estét, — még a gazdag zsidókat, akik sem borhoz,  sem  mulatóshoz,  sem  csillagos  szépségekhez  nem  konyitanak.  Csak  lármáznak,  pöffeszkeduek  és  —  Isten  a  kurzus  fölött!  —  a romantika  kedvéért lenyelik  a  sűrűn  felhangzó Ergerbergereket  is.  Hát  ezek  bizony  nagyobb foltok  a.  Tabánon,  mint  egy-két  zsirfolt  az  abroszon,  de  hát  ezekkel  ne   is   foglalkozzunk tovább.  Inkább  mondjunk  el   egy-két   derűs tabáni  epizódot.

****

II.

A  Tabán  az  ital  és  a  zene  városnegyede,  s  ha  klasszikus  nevekkel  mérnénk  napjait,  azt  kellene  mondanunk,  hogy  ebben  a  kegyetlen  kánikulában  dél  körül Gambrinüs,  este Bacchus  és Apollo  az  ur  ideái, hogy  Apollónak  itt  meg  kell  elégednie  lant  helyett  citerával.  Van  még  egy,  igen  fontos  definíciónk.  A  Tabánban  csak  kétféle  emberkategória  lelhető:  ill  mindenki vagy  vendéglős,vagy vendég, - tertium  non  datur. 

Aki  természettudományos  szemmel  figyeli   a   Tabánt, mindennap  három  hangyavonulást  szemlélhet.  Reggel  a varrólányok,   a   kis-  és  nagyhivatalnokok   vonulnak hosszú  sorban  át  az  Erzsébet-hidon.  Estefelé  az  innivágyók  serege  vonul  a  népszerűbb  korcsmák  felé.  Éjszaka  egy  óra  körül  pedig a  részegek  és  dalolók  (vulgo, üvöltők)  vert  hadai vonulnak  vissza  rendetlen  sorokban a  győzelmes  záróra  rendőrosztaga  elöl-  Már  most  lássuk,  miféle  kategóriákra  oszlik  viszont  az  ivók  és  dalolók  tömege? 

Kezdjük  természetesen   a   benszülötteken,  az  igazi Raitzenstadtlereken.  Eléggé  kivesző  faj, arról  ismeretes, hogy  ha  hárman  ülnek  egy  asztalnál,  az  egyik  németül kezdi  a  mondanivalóját,a  másik  rácul  folytatja  a  beszélgetést, a  harmadik  magyarul  fejezi be,  de  mind  a hárman  tökéletesen  megértik  egymást  és  mind  a  hárman  értenek  a  borokhoz,  ismerik  a  tabáni  söntések egész  italrepertoárját  és  titkos  összeköttetéseik  révén minden  korcsmai  specialitást  tudnak  Óbudától  Törökbálintig.  Náluk   a  bornak  és  borivásnak  világnézeti, mondhatni metafizikai  jelentősége  van  („mondd  meg, milyen  bort  iszol  és  megmondom,  milyen  ember vagy“), s  ők  fogták  föl  legelőször,  már  1918.  november  elsején, hogy  milyen  országcsalás  történt  odaát  az  Astoriában „forradalom“címén. A szesztilalom  első  pillanatában megállapították,  hogy  az  egész  forradalom  nem  lehet becsületes  és  örvendetes  dolog,  mert  aminek  az  örömére  nem  szabad  még  három-négy  liter  bort  sem  bekebelezni,  az  valami  szomorú  és  ravasz  história  lehet, annak  az  ügynek  lelkiismeretfurdalásai  és  titkolnivalói, félnivalói  vannak.  Ezt  a tabáni  ivók  már  az  első  napon áperte  megmondották,s  hitükben  csak  megerősítette őket  a  szomorú  októberből  lelkedzétt  még  szomorúbb márcuis,  a  szesztilalmas  proletárdiktatúra.  Mondanom sem  kell,  hogy  a  szesznek  hires  lelakatolása  itt  sikerült a  legkevésbé,  és  a  nagyobbstílű  ivók  ma  is  büszkén emlegetik  azt  a  tiszenöt-huszévi  börtönt,  amelyre  őket a  forradalmi  törvényszék  ítélte,  s  amelynek  csak  egykét  hetét  ülték  le  börtönben,  a  többit  most ülik szorgalmasan és  kötelességtudón  a  korcsmákban.  A  rendes, komoly  tabáni  ívó  nem  kényes  a  mennyiség  dolgában sem:ha  az  erszény  vagy  a  mecénás  engedi,  naponta négyszer  rúg  be  és  négyszer  józanodik  ki.  Ugyancsak nem  fukarkodik  az  idővel  sem:  ha  más  dolga  nincs, délelőtt  tizenegytől  éjjel  egy  óráig  el  tud  ülni  és  iddogálni  egyazon  korcsmai  szederfa  vagy  nyárfa  alatt,  s már  nagy  lumpoláson  kellett  túlesnie,  ha  közben  kissé el  is  szundít.  Általában  nagy hajlama  van  az  iróniára, mihelyt  gyenge  borral,  pancsoló  vagy  pláne  goromba korcsmárossal van  dolga.Erre vall  az  a  történet,  amelynek  hősét  a  korcsmáros  az  utcára  dobatta.  A  tökrészeg férfiú  hűségesen  odafeküdt  keresztbe  a  korcsmaajtó elé.  Mikor  a  rendőr  felrázía  és  megkérdezte  tőle,  miért fekszik  itt,  igy  felelt: 

— Büntetésből.  Hadd  lássa  mindenki,  milyen  utolsó vendégek  járnak  ehhez  a  piszkos  korcsmároshoz. 

A  másik  efféle  dokumentum  az  a  dal,  amely  a  szűkkeblű Maradát és  az  öreg,  tiszta borkezelő Preisslert így állítja  szembe  egymással  a  budafoki dalárda  ismert  dallamára: 

„Ellenben  Marada 
Pincében  marada, 

Benyomta  a  vizet, 

S  a  vendég  bort  fizet." 

Mire  az  ellenstrófa  azt  mondja: 

,,Ellenben  Preiszler  úr 

énnékem  szemet  szúr. 

Magam  se  tudom:  mér, 

De  ő  tiszta  bort  mér.“ 

Ugyancsak  ez  a  fajta, lelkes  művelője  a  dalnak,  lehetőleg  citera  vagy  teljes  Schrammel-kórus  mellett.  Legjobban  a  bécsi  Gassenhauereket  szereti  és  tőle  telhetőleg  énekli  is,  ha  máskép  nem,  azzal  a  szekundkisérettel, amelyet  Rittner,  a  Tabán  tréfás  dalárja,szekantkiséretnek nevezett  el.  A  Gassenhauereken  kivül  az  irredenta-dalokat  kedvelik,  mert  legtöbbjük  frontot  járt  a magyar  haza védelmében és mert  minden  sváb  vagy rác anyanyelvüségük  mellett  is  mind  becsületes  magyarok, lelkes  hazafiak,  akik  mélyen  lenéznek  oláhot,  csehet, jugoszlávot.  Legtöbbjük  különben  iparos  és  munkás, akiknek  kedélyes  marxizmusa  ebbe  a  jelmondatba  van tömörítve: 

 „Az  evésnél  előre  (hajolni),  

az  ivásnál  hátra, 

a  munkánál  oldalt,  

hogy  másnak  is maradjon  hely, 

mert nem  illik  tolakodni".

Ami  pedig  értelmi  magaslatukat illeti,  arra  legjellemzőbb  egy Koronahegyi-nck  titulált Kronberger  nevű  cipész  kijelentése,   akit   valamelyik asztaltársa  lebutázott. 

Buta  lehet  az  ember, csak  esze  légyén  hozzá!  —- felelte  ravaszul  hunyorgatva   a   jeles   férfiú,  akinek Sokrates  is  igazat  adott  volna,  általában  a  találékonyság   jellemző  vonásuk. 

 Hallottam  egyszer  hajnaltájban egy  szörnyen  dalos  tabani  társaságot,  amelyre  egy komoly  polgár  ráförmedt  az  ablakból,  hogy  mit  rendetlenkednek,  mért  nem  hagyják  aludni,  —  mire  a  következő  két  választ  kapta: 

—  Hallja,  ha  aludni  akar,  ne  az  ablakba  feküggyön, hanem  az  ágyba! 

—  Maga  beszél  rendetlenségről?  Mi  rendes  ivók  vagyunk,  de  ha  maga  rendes  polgár  volna,  régen  az  ágyban  feküdne  és  hortyogna,  ahelyett,  hogy  itt  kiabál! 

A  komoly  polgár  megsemmisülve  távozott  az  ablaktól  s  én,  mint  filozofikus  szemlélő,  kénytelen  voltam igazat  adni  a  megtámadhatatlan  okfejtésnek...

A  divatos  Tabán 

Lendvai  István.

Uj Budapest 1921-1938 Uj Budapest, 1921 (1. évfolyam, 1-50. szám)1921-07-06 / 26. szám