1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2017. július 28., péntek

2017. július 27., csütörtök

2017. július 24., hétfő

GYOMORKALANDOK KRÚDY KÉSEI NOVELLÁIBAN

Vinkó József írása

Krúdy otthon ebédel

Makacs dolgok a legendák. Hát még a hamisak. Krúdyról annyi adoma, anekdota kering közszájon, hogy ember legyen a talpán, aki a regényíró és a regényhősök figuráit különválasztja.
Az irodalmi Bohémfa lakói között ő a legnagyobb nőcsábász (a lánya szerint 133 szeretője volt, de ha elment hazulról, a feleségét bezárta), a legcsöndesebb szerencsejátékos (álmában is követte a lapjárást), a legádázabb párbajhős (a felfuvalkodott huszártiszteket kardlappal náspángolta el), országos lump, a pesti éjszaka királya és a többi és a többi. Az írók között ő a legnagyobb ínyenc. A számtalan kulináris adoma egy részét ő maga teremtette, a többit a kortársak hizlalták kövérre. Íme néhány. Amikor megszületett Zsuzsa lánya, barátai megkérdezték tőle, mekkora a gyerek? „Négy liter és három deci” – hangzott a válasz. Ha a Margitszigeten (ahol 1918-tól élt tizenkét évig) zöld veltelinire szomjazott, a Színházi Élet riportere szerint átevezett csónakkal a Dunán, és betért valamelyik óbudai csapszékbe. Klasszikus adoma, hogy amikor az ivócimborák el akartak sompolyogni asztala mellől, a bóbiskoló író egy flaskát hajított a szökevények után. A Krúdy világa című kötetben ketten is állítják, hogy ez velük megtörtént. Egyszer egy hétig kocsmalócán aludt. Máskor ültő helyében megivott száz kisfröccsöt. Ezt a történetet Kosztolányiné Harmos Ilona terjesztette el, bár hozzátette, ő is csak hallomásból tud róla. Száz kisfröccs, az tíz liter bor, de köztudott, hogy Krúdy nagyfröccsöt ivott, az meg szódával együtt harminc liter volna. Akármilyen nagyra nőtt is az író (barátai „Hosszú”-nak becézték), ennyi folyadékot – egyetlen nap alatt – képtelenség meginni. Bár igaz, hogy 1920-ban az egyik fennmaradt kiadási jegyzéke szerint december havában 5000 koronát költött borra, ami – az akkori árakat figyelembe véve – napi négy és fél liter. (Kellér Endre szerint Krúdy épp ennyit ivott naponta.) Emellett többnyire csak cigarettára, konflisra költött. Mintha más nem is létezett volna az életben.

Külön legendakör övezte a fiákeres Krúdyt. Kezdeti sikerei idején mögötte baktatott egy kétfogatú, hátha kedve szottyan felszállni rá. A kocsit állítólag Budapest főpolgármestere fizette. Később egyfogatú várta a kocsmák előtt, a bakon Baron Marci vagy Baumgarten Manó, akit Rézorr kapitánynak is csúfoltak vörös orra miatt. Erről az egyfogatúról nevezték el a firkászok ételét, az „ájnspenner”-t, amely fél pár virsli pörköltszafttal leöntve. Amikor Krúdy kilépett a kocsmából, a kocsis azt kérdezte: ,,Hova megyünk, Gyula úr?” A válasz mindig ugyanaz volt: ,,Haza, de kis kitérővel.”



Kocsma az otthon

Ez a kis kitérő volt az élete. Az örök menekülés az éjszakai egyedüllét, a mellkasára nehezedő boszorkánynyomás elől, amely „elvette torkából a levegőt, verejtéket vont a homlokára”. Hányszor, de hányszor írta meg („pokoli látományoktól elgyávult lélekkel” a szívbeteg éjszakai halálfélelmét, a torokban kalapáló kovácsokat. „Valahol elveszett egy rugó a szívemből” – mondta. A félelem leküzdéséhez kellett az alkohol, a figyelem eltereléséhez a kártya, az egyedüllét elviseléséhez a kocsma.
Amikor a Millennium évében Pestre költözött, hónapos szobákban húzta meg magát a Józsefvárosban.

Spiegler Bella

Három évvel később feleségül vette Spiegler Bellát (a híres rabbi lányát), de hamar összekülönbözött az asszonnyal. Először áthurcolkodott a „kakasos házba”, a város leghíresebb bordélyába (erről a korszakáról szólnak az Ady Endre éjszakái), majd a Meteor Szálloda cselédszobájába költözött, a negyedik emeletre. Itt legalább volt mosdótál és csizmahúzó. Aztán az Astoria Hotel következett, csak mert kedvenc pincnöke, Braunhuber Gyula itt lett a főpincér. Végül – miután elszerette a szállodaigazgató hitvesét, Rezsánt – flegma egyszerűséggel beköltözött a Royal Szállóba, közvetlenül az igazgatói lakosztály mellé. „Bródy Sándorral laktunk itt – írja később –, ő, mint egy király, én pedig, mint egyszerű hozzátartozója a szállodás családjának.” Botrány furcsamód nem ebből a családi háromszögből lett, hanem abból, hogy Krúdy 1918-ban a szállodásné lányát is elcsábította. Akkor következett a Margitsziget, majd Óbuda. „Magányosan, szállodákban meghúzódva töltöttem a kort – panaszkodott később álszent hangon –, nekem soha nem volt otthonom.”
Pontosabban a kocsma volt az. Amikor 1933-ban barátai becsempészték kórházi szobájába a Mélypince öreg kocsmárosát, Krausz Poldit, az író, aki már harmadik napja egy szót sem szólt senkihez (Ruffy Péter emlékezése szerint) örömmel ugrott ki az ágyából: „Csakhogy érzek már valami hazai szagot!”
Huszárik Zoltán pontosan fogalmaz a Szindbád című filmhez készült jegyzeteiben: „Kapcsolatai, viszonylatai tulajdonképpen itt rendeződtek. Kedélyvilága itt teremtődik meg a pörköltek, a tányérhúsok, csillogó borok, habos sörök, fűszerek között, s ellenfeleivé is ők válnak. A szív, a máj, az epe, a gyomor egy ideig még kedvtelve élvezi ezt az eufóriát, hogy aztán később az áldozatok egyék meg legyőzőjüket.

Az étvágytalan ember

Az utolsó években Krúdy gyomorfájásról, halálérzetről panaszkodott. „Beteg volt, és ingerült – mondja Bóka László –, fanyalogva evett, és szidta a London szálló konyháját.” Hunyady Sándor visszaemlékezése szerint már egy éjszakát is alig bírt átmulatni. Csak ült valamelyik sarokasztalnál (akár Privát úr az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! című novellában), és leste a duzzadt derekú, teli arcú férfiak jóízű ebédelését, akik villahegyére szúrt kenyérdarabbal törölgetik a tálakat. Ezt mondja Hargitay István „a kitartás és a hűség bajnoka” is:


 „A bora előtt órákon át elüldögélt, félig éberen, félig alva egyre figyelte a körülötte levő asztaloknál zsongó embereket, hallgatta szavukat, leste mozdulataikat.” A kocsma munkahely volt számára, karaktereket, történeteket gyűjtött, mint valami voyeur. Étvágyát az ételhez, az élethez rég elveszítette már, a szerelmet is csak gondolatban ízlelgette: az evésről való beszéd lett az utolsó szalmaszál, amellyel még az Életbe kapaszkodott. Maga mondja egyik utolsó interjújában 1932-ben a Magyar Hírlapnak: „Jelen korszakát életemnek úgy tekintem, mint menekülést az élet elől.”
Így tett Ulrik úr, a „passzionátus beteg”, aki mértéktelen evéssel gyógyítgatta gyomorbaját, így a törött lábú Végsőhelyi (már a neve is beszédes), Tiroli a vasgyári ügynök, aki étvágyébresztő utazásokat tett, és betegségeket (no meg mustárokat) vásárolt. Az ő felfogása szerint az étvágy az emberben egy másik személyként van jelen, és jaj nekünk, ha megbetegszik, mert az étvágytalanság halálos ítélet. Krúdy legendás nagyevői sorra étvágytalan emberek lesznek: így járt Póki úr, aki éjszaka az egérfogóból is kiette a szalonnadarabkát, ha rájött az éhség, a vasgyomrú Gönczi Pál, aki hajdanán héjastól ette az osztrigát, Szortiment a gyomorhurutos hetilapszerkesztő, aki Rézi néni szakácskönyvében tartja az újságírók fizetését. Még Simkovics kancellista is feladja, pedig egykor bérevőként kereste a kenyerét, de végül gyomorbaját kúrálja, és azt kívánja, hogy még egyszer jóllakhasson szalonnával. De már nem lakhat. Szortiment szerkesztő agyonlövi magát, Kalkuttait bezárják a budiba, mivel kritizálta a szakácsnőt, Tiroli meghal gyomorbajban, sorsát Dominó úr sem kerülheti el, hiszen aki éjszaka bort iszik, két esztendőn belül föld alá kerül.
„Ezeknek a hősöknek – mondja Komlós Aladár – lelki problémáik a gyomrukban vannak, s életük legfontosabb pillanatait kiskocsmákban, teli tányérok mellett élik át.” Az étkezés pótcselekvés, a torkosság azt a látszatot hivatott kelteni, hogy gazdájuk még habzsolja az életet. Pedig valójában már elhagyta őket az étel is, meg az élet is. Az utolsó években – ezt maga az író mondja – Szindbád szánalmas emberroncs.

Ujjperc a virsliben

Az örömöt most már szinte folyamatosan kíséri a szenvedés. A forró leves kanalazása „kín és élvezet egyszerre”, a vendég „a szemét lehunyja a fájdalomtól vagy a gyönyörűségtől”. Az ételt nem elfogyasztják, hanem bekebelezik. Az újhagyma fejét „beleütik” a sótartóba, és „nyakon harapják”, a „káposzta reccsen” a fogak alatt, a legjobb fejes saláták a temetőkertben fejlődnek. A táplálkozás rituális zabálássá fajul, mitológiai magasságokba emelkedik, a lenyelt étellel – mint valami rákos daganat – a halál növekszik a gyomorban. A pincér álma című novellában a temetkezési vállalkozó ki is mondja a zsigeri szentenciát: „Maga nagy tévedésben van, amikor azt hiszi, hogy a hurkákat, veséket és karajokat, amelyekkel maguk kiszolgálják a pestieket, a másvilágra is elviszik magukkal a vendégek. Nem. Fel kell nyitni a hasukat a kövér embereknek, hogy elférjenek abban a faládában, amelyet az asztalosok nem akarnak bővebbre szabni.”
Az étkezés demisztifikálása a Villásreggeli című novellában is tetten érhető. A vendég ujjperecet talál a virslijében: „egy emberi kisujjnak a felső ízületéhez hasonló valamit, a megfelelő körömmel ellátva”. Az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című remeklésben az ezredes úgy azonosul a kivégzésre ítélt éhenkórász újságíróval, hogy a párbaj előtt annak szokásos ételeit kéri a kocsmában, mintegy előre el akarja pusztítani ellenfelét. Ilondai úr pedig (akiről valaha borospalackokat neveztek el Pesten) – mintegy abszurddá fokozva a zsigeri funkciókat – eljut a kannibalizmus gondolatáig: nőismerőseit különböző ételek formájában fogyasztja el. „Nem bánom, ha Szekond Irma akár malacpörkölt alakjában jön utoljára elém – mondja a meglepett vendéglősnek –, mert sehogy sem tudnám elképzelni őt például rajnai lazacnak, amelynek alakjában egykori barátnőmet, a Gerolsteini nagyhercegnőt megettem, és szerencsésen elfelejtettem. Igen, igen, volt valami fűszere szegény Irmának, amely fűszert a malacpörköltben szokott érezni az ember. Kis csontjai voltak, de csak térdig volt karcsú a lába, mert azután már a zsírok és húsok következtek… Szeretném tehát, ha a csontosabb darabokat válogatná ki részemre a pörköltből, vendéglős úr.”


Úgy van, ahogy Benyovszky Krisztián mondja elemzésében: a vendéglősre zúdított szóáradat valójában gyónás, az étel elfogyasztása engesztelő áldozat, a kettő együtt, a gyónás és az azt követő áldozás pedig felkészülés a halálra.
Nyilván ezért érezzük azt, hogy a Krúdy életműben az evés pogány rítus. Az 1932-ben (saját költségén) kiadott Az Élet Álom című kötet elbeszéléseiben a kocsmák már nem szórakozóhelyek, hanem szentélyek. A szereplők úgy ülnek le az asztalhoz, mint valami oltárhoz, leporozzák a terítőt, átrendezik a kegytárgyakat (só- és paprikatartót), úgy kötik nyakukba az asztalkendőt, mintha áldozásra készülnének. A pincér az oltár oldalán áll, mint valami sekrestyés, az étlap maga a Biblia. A vendég, aki mutatóujjával végighúz az étlapon, és az összes fogást megrendeli, a teremtés gesztusát utánozza.
Az utolsó novellákban az étkezés kultusza már felülírja a szerelem jelentőségét is. A nagyétkű temetkezési vállalkozó a levessel „csókolózik” (valójában ezt teszi Latinovits Zoltán is a Szindbád-film húsleveses jelenetében), a hónapos retek azt mondja az éhes vendégnek: „szeretlek”, és ezzel éppúgy elárulja érzelmeit, mint a tapasztalatlan, fiatal nők. A vágy és az étvágy egy tőről fakad: nehéz eldönteni, hogy miért éppen ezt vagy azt az ételt választjuk. A Miért áll az óra a vendéglőben? szerint: „Az evés és az étvágy egy anyaméhből való a nők iránt táplált ellenszenvvel vagy gusztussal. Jellemző a világra, hogy az ételek közül a legtöbb híve a borjúpörköltnek van, valamint az egyszerű, mindennapi nőnek.”

Krúdy, az ínyenc

Krúdy nem volt ínyenc. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogy Apicius, a római, aki fügével tömte a libákat, hogy a májuk ízletesebb legyen, Brillat-Savarin, a francia, aki megkergette a szakácsot, mert nem tett elég haltejet a tintahalas omlettbe, az idősebb Alexandre Dumas, aki főművének tekintette Konyhaszótárát. Krúdy gasztronómiai horizontja elakadt a csonthús, a töltött káposzta (harapásnyi töltelékkel), a paszulyfőzelék szentháromságánál. Jókai Mórnál egy rendesebb ebéd – ahogy Váncsa István írja – „teknősbékalevessel indul, arra sherryt isznak, aztán osztriga jön, majd tengeri rák és bíbictojás mirobolantemártással, egy pohár Château-Laffitte, ezt követően zéphire de chevreuil szarvasgombával és tengeripók puffancskákkal, utána madeira, közben sorbet ananászból; azután szalonka, gyömbérkompót, Mumm pezsgő; végül articsóka és megint pezsgő. Berekesztésül vanília- és maraschino-fagylalt, római csokoládébonbon, tokaji, kávé és egy kupica curaçao.” A Krúdy-szövegekben a legtöbbször a következő étkek szerepelnek: marhakonc ecetes tormával, húsleves belekevert tojással (esetleg egy kis karfiolcsutka), ringlik, hagymás halak, egyfogatú zaftban (azaz félvirsli pörköltszafttal leöntve), perecek, sóskiflik, császárzsemlyék, liptói túró, egyszerű, becsületes ételek. Az „ínyenc Krúdy” képének kialakításában Krúdy Zsuzsa, az író lánya is közreműködött. Mert bár Krúdy Gyula maga is említi egy Glück Frigyeshez írt levelében, hogy egyik őse szakács volt Olaszországban, és Crudy Ádám repülőtiszt vallomásában már Campobasso is szerepel, mint kiindulási hely, az ellenőrizetlen legendát az író lánya terjeszti tényként a köztudatban: „Krúdy Gyula egyik őse olasz szakács volt, aki Beatrice királynővel települt át Magyarországra, hogy Mátyás udvarában süssön-főzzön jó falatokat.” Tehát mintha a királynő kíséretében utazott volna. Hóna alatt pulykával
Zsuzsa,a második feleség

Krúdy Zsuzsa biggyesztette Az emlékek szakácskönyve című kötet végére a „családunk hagyatékából való” ötven receptet is, amely aztán torzult formájában számtalan későbbi kötetben megjelenik. Ezek a receptek az 1950-es évek konyhaművészetét idézik, többnyire rántással készülnek, a szerző glukononnal édesít (amit glukolonnak ír), a halászlé „húsz perc alatt kész”, a krumplileves három összetevője: burgonya, paprikás rántás, sós víz. Esetleg tejfel. Bár Krúdy Zsuzsa igyekszik némelyik receptnél szó szerint idézni apja szövegeit, hogy hitelesítse a receptleírást, azt azért elég nehéz elképzelni, hogy Krúdy az óbudai Templom utcai lakás parányi íróasztalánál ül, és körmöli a májpástétom receptjét: „Kikent fedeles formában háromnegyed órát főzzük”, majd eszébe jut a következő mondat: „Földgáznál kevesebbet.”

Vöröshagyma és citrom

Kételkednünk kell abban is, hogy az író második felesége (Krúdy Zsuzsa anyja) „pompás szakácsnő” volt, „ételköltemények” készítője. Miként a „csalhatatlan ínyenc”-ről szóló legenda is kétséges. „Apám szívesen hallgatott meg recepteket, s ha véleménye szerint ezt-azt kifelejtettek »valami hibádzik még« közölte, s örült, ha kitalálták, mire gondol.” Ehhez képest, amikor felsorolja édesapja étkezési szokásait, igencsak szegényes étrend tárul elénk. Reggelire tea, kakaó vagy kávé, vajas kenyér, híg rántottával. Ebédre egytálétel: gombástojás, tarhonyás kolbász, rizseshús, paradicsomos tojás, rakott krumpli, töltött karalábé, karfiol morzsával, főzelék bundás kenyérrel. Vacsora: szalonna, tepertő, újhagyma, főtt kukorica. Édesapja titkos receptje pedig a következő: „Volt egy saját készítésű kedvence is. Egy doboz szardíniát vajjal és kemény tojással kevert össze, és kevés reszelt vöröshagymával, citrommal ízesítette.” Ez volna a XX. század legnagyobb magyar gourmet-írójának étrendje?
Meghökkentő Hunyady Sándor visszaemlékezése is a megyeri lóversenypályán. Borozgatnak Krúdyval, amikor az öreg pincér előhúz tárcájából egy réges-régi számlát, amellyel az író tizenöt évvel azelőtt adósa maradt, Krúdy pedig sorolni kezdi a fogyasztást: „Két kemény tojás, egy skatulya szardínia, egy üveg sör.” Egy ínyenc lakomája? A zónapörkölt, amelyet a tabáni  Mély Pincében fehér kenyérrel tunkolt ki? A marhakonc tormával (az utolsó években rossz fogai miatt már csak ezt ehette)? Esetleg a liptói túró hónapos retekkel?
Krúdy sehol nem főz, és sehol nem fogyaszt lucullusi vacsorát. Csak ír róluk. Az egész életműben soha nem látjuk őt a konyhában. Igaz, piacra jár, fennmaradt papírjai között található egy bevásárlási lista, egy helyütt pedig elmondja a halászlé receptjét is, meg-megad egy-egy készítési módot, némelykor még a hozzávalókat is, de igazi, használható receptet nem közöl soha. A legpontosabb ételleírást egy levélben találjuk, amelyben Glück Frigyest, a kor neves gasztronómusát, a Pannónia étterem tulajdonosát hívja meg egy lakásavató vacsorára, és egyben felkéri egy menü elkészítésére. Itt leírja a magyaros töltött káposzta elkészítési módját, az összetevőket (vastag marhaszegyet, füstölt disznóhús zsírosabb részei, nem feledkezvén meg az oldalasok, csülkök, körmök, pirított füstölt szalonnák, ízesítő fűszerek, bors, paprika, babérlevél, kapor szerepéről sem), és figyelmezteti barátját, hogy amennyiben bármelyik összetevőt kihagyja, leesik fejéről a gasztronómia babérkoszorúja. A második fogás: apróra pirított töpörtyűs juhtúrós galuska. A kákabélűeknek csurgatott palacsinta. Ez volna a különleges ünnepi fogás.
Jókai főzött a svábhegyi villában, a lassú tűzön piruló csirkék fölött szalonnadarabokat forgatott, Bródy Sándor pompás gulyásokat rottyantott a margitszigeti Kisszálló szobájának szerény vaskályháján (még Krúdyéknak is főzött halpaprikást), közismert volt Móricz Zsigmond vagy Tömörkény István érdeklődése a konyha iránt, Brillat-Savarin és Dumas egész életében gyűjtötte a különleges recepteket, de Krúdy nem főzött sehol. A kortársak, ha vele étkeznek, mindig egyszerű ételekről, zónapörköltről, sóskifliről, heringről beszélnek. A rák- vagy a csíkleves, a szalonka csak a novellákban szerepel.
Még meglepőbb a borlapja. Jókairól tudjuk, hogy kitanulta a szőlőművelést, megírta a Kertész -gazdászati jegyzeteket, akadémikussá választották, különleges budai szőlőfajtákkal kísérletezett. Krúdy kocsisbort, savanyú nyíri vinkót iszik. Igaz, a filoxéra utáni időkben L. tanácsos ezer pincét látogatott meg Magyarországon, és Kerkápolyi úr sashegyi bora éppúgy szóba kerül a novellákban, mint az érmelléki bakator, az 1806-os mádi aszú, a püskői rózsamáli, amelytől még a vak is visszanyerné a látását, de ezekről csak ír Krúdy, soha nem mondja, hogy kóstolta volna őket.

Szindbád és a velőscsont




De minek főzni tudni annak, aki írni tud? Krúdy számára nem az evés a fontos, hanem az evésről való beszéd. Műveiben az ízlelés éppúgy az érzékek játéka, mint a szerelem. A tökéletes fogást hajszolta egész életében, és ilyen értelemben igazi gourmet volt. A legnagyobb. Az ízek kifinomult élvezője, aki a legegyszerűbb kültelki ételt is (füstölt kolbászt vagy zónapörköltet) éteri magaslatokba emelte. Olvasása közben az embert olthatatlan vágy fogja el fiatal hagyma, hónapos retek, liptói túró után. Huszárik Zoltán filmjében egy nemzet bámulja dermedten, amint Latinovits kiveszi a levesestálból a velőskoncot, az asztalkendővel megmarkolja, majd jobb öklével bal kézfejére csap – cupp! –, és a derék csont kiadja derék tartalmát. Amikor a velő kicsusszan, egy ország sóhajt fel megkönnyebbülten. Nincs még minden veszve e hazában.
Pedig az eredeti novellában nem is Szindbád szerepel, csak egy pirospozsgás, „meglehetősen kövér” vidéki úriember, aki – a mai ínyenc legnagyobb megrökönyödésére – Maggi leveserősítőt kér a pincértől, miközben penecilusával a zsebéből előhúzott piros, száraz paprikát szeleteli a levesbe. Huszárik az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! című novellából kölcsönözte a figurát a filmbe, akit aztán Latinovits halhatatlanná tett. (Bár a jelenetnek előképe lehetett volna az ínyenc fűzőkészítő is, a Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája című elbeszélés szereplője, aki ugyanígy viselkedik. (Az író kedvenc evős fordulatait tucatnyi novellában szinte szóról szóra megismétli.)
Hogy aztán honnan tudja Krúdy a főzés, fűszerezés apróbb titkait, az más kérdés. A szakácsmesterségről szerzett tudásának forrásait illetően Matild dédmamára, felvidéki, bécsi utazásokra, Rézi néni szakácskönyvére, Zilahy Ágnes és Vízvári Mariska receptgyűjteményeire hivatkozik. Ismerte Gundel János és fia Károly konyháját is. Forrásnak azonban mindez édeskevés. Érzi ezt maga az író is, és A csarnok környékén című írásában fel is teszi a kérdést: „Honnan tudom én ezeket a dolgokat? Csak onnan, ahonnan a legtöbb férfi, aki valamikor adott valamit a gyomrára is. Tudni kell mindennek az idejét, a libáét, a kacsáét, a halét, a rákét. Tudni kell a húsvágó nyelvén, amikor a jégszekrény mélyébe dugja az ínyenceknek való tarját, a marhának a gerince mellől való fínom húst, a malaclábat.” Könyvből úgysem lehet főzni, mindent magunknak kell megtapasztalni.
És ő sok mindent megtapasztalt. A Király utcában a Bécsi Sörházat, ahol Boldogult úrfikoromban című regénye játszódik, a patinás István Főherczeg Szállodát az Akadémia utcában, a Nemzeti Kaszinót, ahová Szemere Miklós vitte kártyázni, a füstös tabáni Mélypincét, ahol Szép Ernővel, Zsolt Bélával tunkolták a kispörkölt szaftját, és szárazkolbászt ettek paprikával, a Burgzsandár és a Három 7-es borkimérését, Ady Endrével a Három Hollót a körúton, az öreg Szikszay vendéglőjét a Kálvin téren, a Szegfű éttermet a Józsefvárosban, a ferencvárosi Arabs Szürkét, a Bableves csárdát, a Csiga kocsmát, ahol Vörösmarty Mihály ücsörgött egykoron, a Zöldfát, a Magyar Koronát, a Bárányt, ahol Blau Noldi, a mázsányi súlyú börziáner várta esténként, az Otthon-kört, ahol a katonatisztből újságíróvá vedlett vén Majanovich mulatott vele, Klivényit a vásárcsarnokban és az egyéb „ser-, és virsliillatú, kedvderítő nevekhez” címzett fogadókat. A kanizsai, szombathelyi vasúti „restaurációt”, ahová gulyáslevesért, a püspökladányi restit, ahová savanyútüdőért és seprőpálinkáért utazott a vándor. A legjobb kávét a Török Császárnál és a Vén Kávéforrásnál főzték. Műveiben szerepel még számtalan csodálatos nevű kisvendéglő, amely nem is létezett. Ő találta ki őket. Nem volt Háromlábú Nyúl, ahol „a törzsvendégek jól forgatták a kést”, sem Turf Kávéház, ahová a boldogtalan Vendelin pincér járt fogadni, sem a sírásók temetői kricsmije, sem Utolsó Állomás, ahol Rezeda úr füstölt kolbászt rendelt. És természetesen Steinnének sem működött bordélya Óbudán, az Aranyfácán utca hármas szám alatt. Ne keressék. Miként azt sem lehet már kideríteni, hogy hol találta ki a Mester a Krúdy-fröccsöt, amely 9 dl bor és 1 dl szikvíz. Mint tudjuk, ilyenkor a víz csak „megnevetteti” a bort.



Az összes kocsma közül – élete utolsó éveiben – az óbudai Kéhli vendéglő lett a legkedvesebb. „Egy régi ház, ahol a gyomor és a lélek felvidul.” Itt iszogatott Várkonyi Titusszal, Babay Józseffel, Kállay Istvánnal. A Kéhli csak egy ugrás a Templom utcából, ahová a Fővárosi Közmunkák Tanácsa az írót és családját költöztette, miután kilakoltatták a Margitszigetről. A kocsma, amelyet az író csak kegyhelynek nevezett, ahol az „égő lámpás lovagjaival” találkozott, azokkal, akik nyomorában is kitartottak mellette.
Amikor 1933. május 12-én meghalt, a halottkém felvette a szívszorítóan szegényes hagyatéki leltárt. Két vacak öltöny, szürke kalap, szürke, halszálkás felöltő meg egy frakk maradt utána. Ebben temették el. A „nagy ínyenc” asztalán egyedül az utolsó liter zöldszilváni állt, csatos füredi palackban, felbontatlanul, amelyet este hozatott a Kéhliből. Karcos, gyenge bor. A ruhájában nem volt semmi. Pedig a legenda szerint mindig komplett felszereléssel indult el otthonról, ha enni akart. „Az egyik mellényzsebemben a piros száraz paprika, melyet a bicskámmal rámetélek minden ételre vagy ételbe, ami elém kerül, a zsebemben van a kisfejű vöröshagyma, amellyel egyetlen harapással lehet végezni, a mellényzsebemben valódi fokhagyma, makói, van nálam mindig valódi külföldi bors is, amely nélkül vese velővel el nem képzelhető és a felöltőmben mindig akad olyan kis mustáros üveg, amilyen a vendéglőben bizonyára nincs, mert a vendéglős urak lusták elfáradni érte.” De most a zsebe üres volt. Mint a szíve.

A halála előtti napokban villanyát kikapcsolták, írásait már nem közölték, adósságai miatt a bíróságon megalázó vagyontalansági esküt kellett tennie. Szelíd ember volt, hiszen „bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár”. Most mégis úgy halt meg hajnalban, hogy az ujjával fügét mutatott a világnak

2017. július 23., vasárnap

ÚJ KAKUK

SIKLÓSSY LÁSZLÓ:A BUDAI KISKOCSMA



A BUDAI KISKORCSMA

Irta: Siklóssy László

A francia közkatonának marsallbot volt a tarsolyában, a budai csecsemőnek venyigével bevont Bacchus-pálca volt a bölcsőjében. Ezzel járta be Bacchus a világot, ezzel keltett derüt és mámort mindenfelé. Arról azonban nincs értesülésünk, hogy ehhez italmérési jog is járult volna; a budai polgáréhoz azonban járult. Minden budai polgárnak volt italmérési joga; a saját portáján minden budai polgár mérhetett bort; budai bort pedig mindenki mérhetett.

Paradicsomi állapot volt ez, de amiképpen annak, úgy ennek is meg kellett változnia. Ha mindenki korcsmáros, ki fog cehhelni? így aztán mégis csak a cégéres korcsmárosok fejlesztették ki a borkimérésnek ősi iparát.

(Bármily szép dolog legyen ugyanis a bortermelés, a borkimérés praktikusabb voltát senki sem fogja tagadni.)
Ez az ipar Budán fejlődött ki igazában. Pesten is ittak ugyan az emberek bort, sőt, valljuk be, nyelték a rettenetes por miatt, aki azonban amatőr módjára akarta a bort élvezni, annak Budára kellett átfáradnia.

Ebből az átfáradásból sarjadzott ki a budai turisztika, amit bölcsen elhallgattunk, amikor a mult héten Remete-Szent-Pálig is elvezettük az olvasót. Pedig úgy volt: a régi időben titulus bibendi-re, azaz ivási jogcímre volt szükség, hogy megmozduljanak az emberek. Azután megmodernesedtünk, szokásaink — ugyancsak modernül szólván — differenciálódtak. Az oktalan ivásért ma már nem rajongunk, ellenben egyfelől szívesen sétálunk, turiskáskodunk, másfelől a füstös-poros napi munka után repesve megyünk olyan helyre, ahol jó levegő, jó konyha, kellemes környezet vár. És hol van ez mind együtt? Budán!

Az 1928-as év bendzsós dalnoka: a vén Tabánt magasztalja. Igaza van: Tabán nélkül a budai kiskorcsmázást nem lehet megérteni. Úgy esett ugyanis a dolog, — a mult alkalommal ezt is elhallgattuk, — hogy Budára csak egy út vezetett: a hajóhídé. Ez a híd bárkákból volt összeróva. Csaknem kétszer olyan hosszú volt, mint egy mai dunai állandó híd. A Duna ugyanis akkor még nem szorult szűk kőpartok közé, ellenben teljes árjával nekifeszült a hídnak, amely közepén alaposan meggörbülve hódolt a hatalmas folyamnak. Amikor tehát a pesti ember Budára tartott, a híd túlsó oldalán már ugyancsak törölgette a homlokát. Mivel azonban meg akarta mutatni a virtust, nekivágott a hegynek, mármint a Gellérthegynek, hogy a Tabán egymás fölött emelkedő utcácskáiban csakhamar lemaradjon.

Ez az apró házakból összezsúfolt Tabán nem volt sem tiszta, sem erkölcsös, sem biztonságos hely, a XVIII. század emberei azonban eltájékozódtak benne. A fő dolog volt, hogy közel volt; jóformán itt is volt a világ vége, mert a Krisztinaváros csak a század végén keletkezett. Ezzel meg is adódnak a budai kiskorcsmák történelmének korszakai. Az első korszakban, amely a legrégibb időtől a XIX. század első évtizedeiig tartott, uralkodott a Tabán. A második korszakban következett a Krisztinaváros hatalmas előretörtetése, mígnem mi magunk megértük a harmadik kort, amelyet a hegyvidék előkelő megjelenése s a Tabán újjáéledése jellemez. (A Lágymányos és Óbuda vidékétől ezúttal bocsánatot kérek, de nem férnek bele ebbe a cikkembe.)

A vén Tabán demokrata hely volt. A XVIII. század francia arisztokratái mímelhették külsőségekben az egyszerű pásztornép életét selyemruhákban, rizsporozottan, pirosítottan, a Tabán azonban nem volt alkalmas álnépieskedésre.

Két viharedzett vásárváros primitív mulatóhelye volt ez, amely még nem álmodott arról, hogy valamikor előkelő újsághirdetésekkel fogja vacsoravendégül hívni a gépkocsis finom úri népet. Annak idején, aki idejött, bizony összetalálkozott mindenféle duhaj lócsiszár, disznóhajcsár, hajós és szolganéppel. Igaz, vidám volt valamennyi. A korcsmák és csárdák énekszótól voltak hangosak. Úgynevezett Natursängerek járták őket sorra, avagy énekeltek egy korcsmához szerződötten. Külön specialitás volt a hárfáslány, akiben azonban aligha ismertek volna Mignonra az operalátogatók.

Elsárgult levéltári iratok, de még egykorú írók is sok minden tarkát írnak a tabáni korcsmavilágról, ábrázolásul azonban alig maradt valami. A Fővárosi Múzeum őrzi a Három Majomhoz címzett tabáni korcsmának olajbafestett cégérjét.*

Ezen maga a korcsmaépület látható, az ablak mellett két majmot ábrázol mutató cégtáblával. Minthogy Zu die drei Affen a korcsma címe, mi sem, természetesebb, hogy a gyanútlan látogató a harmadik majom iránt érdeklődik. A cégtáblán az ablak helyét egy kis tükörüveg pótolja s így kacagás közt lesz bemutatható a — harmadik majom. Ne kicsinyeljük le ez ősi tréfát, mert, azt hiszem, Pesten még manapság is árulnak olyan két szamarat ábrázoló képeslevelezőlapot, amely alatt ez a felírás olvasható: most már hárman vagyunk!


A Három Majom példája mutatja, hogy a tréfák azidőtt hosszúéletüek voltak és, hogy — milyenek voltak. E képen azonban egy az utcára kitett terített asztal is látható, ami azt bizonyítja, hogy régen sem akart mindenki a füstös vendégszobában szorongani.

A szabadban való finomultabb étkezés mindazonáltal nem a Tabánban, hanem a Krisztinavárosban honosult meg. Mondtuk, hogy a Tabán nem volt tiszta hely; zsúfolt volt: apró házak, istállók egymás hátán. Vele szemben a Krisztinaváros kertvárosszerűen hatott, sőt mi több, a Krisztinaváros mögött emelkedő Svábhegy kezdett vállalkozni arra, hogy a turisztika és gasztronómia szolgálatát egyesítse. Persze, ide már inkább egész napra rándultak ki az emberek. A harmincas években már híres svábhegyi vendéglők voltak a Cheprekal, az Adlitzer és a Zur Aussicht. De maga a Krisztinaváros is kirándulóhely számba ment, hiszen csak a Váron keresztül lehetett elérni.

Az Alagút mindenesetre ketté osztja a budai korcsmák történetét.

A harmincas években kezd szerepelni a Horváthkert, — valamikor a Niczky Kristóf gróf parkja, —• amelyet 1834-ben Duchange, a Nemzeti Kaszinó vendéglőse bérelt és „francia csinossággal készített el nyilvános mulatságra". Később Hubernck, a krisztinavárosi aréna építőjének kezére szállt a vendéglő. „Ki nem ismeri, — írja a Der Spiegel 1843-ban, — a sötét berket, annak bájos, lombos utait, árnyas bokrait? Ám, ha majd kinyílnak a virágkelyhek s a szelíd zefír fogja lehelni balzsamillatát, akkor fogjátok csak igazán élvezni itt a természet enyhe szépségét".

Divatos budai korcsmák voltak még ezidőben a Tivoli és a Freyschütz. A Márványmenyasszony korának meghatározásánál 1833-ra kell visszamennünk, amikor az ily című operát a pesti Városi Színházban előadták. 1846-ban nagy volt már a készülődés az Alagút építésére. Ennek hatása alatt nyitotta meg Lux Antal az Attila-utcában a Popp-féle házban a Tunnel-hez címzett sörkertjét, amelyben „sörpumpát alkalmazott, hogy mindig friss söre legyen!"


Sör! Megszívlelendő ital és nagy téma, de most ne kalandozzunk el feléje. Szóljunk a Politikus Szatócsról, melynek cégtáblája csak nemrégiben tiint el. Erről a szatócsról már a Müller Károly-féle Pest wie es leibt und lebt című 1855-ös verses útmutató is megemlékezik, mondván:

Vom Schwabenberg zurück lann man Beim „Greiszler" sich erfrischen;

Auch lcannst du -viele fröhliche Beim „Krautschneider" erwischen.


Figyeljük meg az óvatos Miillert! Nem is meri kiírni a Politischer Greiszler-1. Nem is volt ezt tanácsos megtenni Prottmann rendőrfőnök idejében, aki álruhában bizonyára becsúszott ide, hogy megvizsgálja, valóban nem politizálnak-e itt a szatócsok? A történelmi logikából mindenesetre következik, hogy a Politikus Szatócs elnevezés az abszolutizmus előtt keletkezett.

1

Müller az említetteken kívül még a Rózsakerthez, az Angolhoz, a Három Kapáshoz. Három Almához, Három Hollóhoz, Három Nyolcashoz és Három Heteshez címzett helyeket említi. E helyeken sütik a pompás rántottcsirkét és mérik az igazi budait, azaz sashegyit. Akinek ürmösre és gesztenyére fájt a foga, annak A Gazdag Asztalosnéhoz kellett elfáradnia. Vegyük mindehhez még hozzá az ősi Szép Juhászáét, Isten Szemét, Disznófőt, e már valódi kirándulásszámba menő helyeket és röviden megrajzoltuk a budai kiskorcsmaélet középkorát, a Krisztinaváros hegemóniáját.

Az újkor eseménye a Tabán feltámadásai s a budai korcsmavilág nagy együttes nyári diadala a pesti felett. Ez úgy történt, hogy a Tabán megcivilizálódott. Keserves ára volt ennek. Mintha egy férges fa száz ágából kilencvenötöt vágtak volna le! A maradékra azonban azt mondják, ez lesz valamikor a legszebb része egész Budapestnek. A tabáni kiskorcsmák addig is polgári csinosodással és pallérozottsággal várják a lipótvárosi autókat. Mert az történt, hogy amiképpen Orczy Lőrinc báró már 1760-ban megénekelte, hogy neki legbecsesebb a bugaci csárda szeglete, miért is abból soha ki ne fogyjék a kecskeméti kenyér és a körösi bor, azonképpen az elegánciában agyonfáradt pesti ember is megkíván egy kis természetet s egy kis egyszerűséget.

A budai kiskorcsmák ma élik javakorukat. Alig hiszem, hogy ennyiféle egyéni korcsmát más város ki tudjon termelni. Van itt választék bőségesen! Halászlére menjünk a Duna mellé, avagy csülökre (nem birokra) Zsán bácsihoz? Nem tetszik ismerni Zsán bácsit a fogaskerekűn túl? (A síneken szabad átmenni, különben nem is lehetne eljutni hozzá.) Zsán bácsi úgy került a Kis- és Nagy-Svábhegy összeérő oldalára, hogy ezelőtt húsz évvel, ötvenegynéhány éves korában, mint nyugalombavonult főpincér akarta élvezni a természetet s e célból a Svábhegy oldalára járt ki napozni. A nap nem annyira neki kellett, mint beteges macskájának. Egy uratlan telek látta különösen szívesen az üdülőket. De ez csak látszat volt, mert egyszerre csak megjelent a tulajdonos.

— Mit keres maga a más telkén, — riadt a gyanútlan üdülőre.

Kérem, én azt hittem . . .

Maga ne higyjen semmit, hanem ha telek kell, vegyen magának! Akár ezt is megveheti, ha ugyan van pénze — foglalóra . . .

Zsán bácsi mindig gavallérokkal érintkezett; értette a dörgést: kivágott öl forintot foglalóra . . .

A tulajdonos eltávozott, Zsán bácsi pedig abban a hiszemben volt, hogy végleg megszerezte »— a macskagyógyítás jogát. Csalódott. Legközelebb azt kívánták tőle, hogy vagy fizessle ki az egész vételárat, avagy vigye el a macskáját. Mit tett, mit nem tett Zsán bácsi? Nem vitte el a macskát, hanem most már a magáéban méri a bort s annak, aki nem hozott magával elemózsiát, csülökkel, csirkével szolgál.

Említsünk egy másik végletet: az Ördögoromcsárdát. Mielőtt) rakétarepülőgépre ülök. idejövök holdbéli tájékot tanulmányozni. De igaz is. hol van Romlehner bácsi a Naphegyről, aki egy majoresco eleganciájával szolgálta ki vendégeit, tudtommal azonban a háború kitörése után nem volt szíve étlapot írni. Albeckernél alig kapunk helyet és ugyanez a veszély fenyeget Avarnál, helyesebben dr. Avarnál. (Csak operaénekesek lehessenek doktorok?) És a Vén diófa? Vén diófa levele már nem mondja, hogy a párom szieret e, hanem, hogy Josephine Baker szerint is a legjobb nyaralóhely: a budai kiskorcsma.

Én még nem csalódtam budai kiskorcsmában, hacsaknem egyben, Bruckbauerben, a Kedélyes Gyuriban. akiről azt mondták, hogy ő a leggoromtoább budai korcsmáros. Ebben csalódtam. Gyuri — ez ugyanis a gazda művészneve — megállt az ajtóban és másfél óráig szótlanul nézte a vendéglőkertet. Ilyen lehet az agy, amely a rádió-műembert kormányozza. Minden ment, mint a karikacsapás. Gyuri, úgy látszik, ugyanilyen tekintettel kormányozza azt a műveletet, amely a túróscsuszát és a székelygulyást hozza létre.

De gorombáskodni, ha tudott is valamikor, alighanem már régesrégen elfelejtett.

*most az MKVM