1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2017. augusztus 20., vasárnap

EZ ITT A REKLÁM HELYE...ANNO 1833

RUDAS FÜRDŐ


Alábbirtnak szerencséje van ezennel jelenthetni, hogy ő sz. k. Buda fővárosa tanácsától ugyan Budán a’ Tabánban (Ráczvárosban) helyezett Rudas-fürdőt haszonbérbe vevén, lekötelező alázatos kérése mellett számos látogatást igér magának minden kitelhető igyekezetét arra szánván fordítani, hogy csinossággal és megelőző gyors szolgálatjával igen becses vendégei kivánságinak megfelelhessen. A’ nélkül továbbá, hogy már e’ régtől nevezetes fürdőnek ismért gyógyító erejét fejtegetné, egyedül említeni kívánja, hogy hozzá az alkalmak, fürdőszobák t. i. részint csinosak, általában pedig kellemes és alkalmas eszközökkel vannak felkészítve. Az első emeleten lévő vendégszobák gyönyörű kilátást ajánlanak, újon festettek, és bútorokkal ellátottak úgy, hogy minden szükségi ’s kényelmi kívánságra teljes elégithetést szerezhetnek. Ugyan a’ fürdői vendégfogadós magára vállalván minden rendű vendégnek jó ízlésű étkekkel, valódi ,’s nem pepecselt italokkal a’ leg- jutalmasb áron lenni szolgálatjára, ő is bizonyosan azon leszen hogy készségét a’vendégek megelégülésére fordíthassa.

Budán május 1 -őjén 1833.

Pauszetiberger Ferdinand.
Rúd as - fürdő haszonbérlője. 



2017. augusztus 19., szombat

KOSSUTH UTOLSÓ ÉLŐ KATONÁJA

Kossuth Lajos utolsó élő katonája




Lebó István, az utolsó negyvennyolcas, rossz  népeknek  mondja az osztrákokat,  de  a  muszkákra  nem haragszik.

A  vár udvarán

Még a  Kossuth-szobor felavatása  idején  történt. Néhány vidéki ember, férfi, asszony álldogál a királyi vár  udvarán.  Nézdegélnek,  ki  erre,  ki  arra.  Egyszer csak egy időses asszony megcsóválja fejét s aggodalmaskodva mondja:
— Teremtő szent Atyám, de ménkű nagy udvar !
— Nagy ám, — mondja a mellette álló öreg magyar, de latszik rajta,  hogy  nem az udvar  nagysága érdekli, hanem inkább a hatalmas épületet mustrálja. De a néni egyre csak az udvart méregeti a szemével.
•— Szögény asszony — mondja nagy sajnálkozással,  — no,  ugyancsak  kijutott  neki  a  söprögetésbül! Talán egész  nap  nincs  megállása  se.  Hiszön amíg a végire ér, akár mögint elölről kezdheti.
— Hát mit gondol kend, ki söpri ezt az udvart? •— kérdezi egy kackiás menyecske.
— Hát ki más, mint  aki itt lakik, — feleli a néni, — a királyné.
— Mönjön mán kend, ugyan hogy beszélhet kend ilyet?  Hiszön  talántán  tudja  kend,  hogy most  nincs király.
Akkor  ki  lakik itt?
— A  kormányzó.
— Annak  is  van  felesége.
—- Ugyan  ne  mondjon  mán  kend  olyat .Hiszön tán csak nem gondolja kend, hogy a kormányzó felesége udvart söpör? Van annak cselédsége ölég
—  Nem? !  —  pattan  föl  a  néni,  — mán  pedig csakis  ü söpri ezt, mert  nincs az Istennek az a cselédje, aki  ilyen  tisztára fölsöpörné az  udvart /


Kossuth  szobrának  felavatása  ismét  ráterelte  a figyelmet azokra a legendás honvédokra, akik ajkukon a Kossuth-nótával szálltak szembe a félvilággal, s akiknek  diadalmas  szuronya  már  csak  a  múlt  ködéből ragyog felénk. Mert sorra elfogytak Kossuth katonái. Elmentek a Vezér után. Az öreg honvédek menházában már csak egy öreg vitéz viseli a dicsőséges kávébarna  honvéd  attilát.  A  kilenevenhét esztendős Lebó József, Kossuth utolsó  Budapesten élő  katonája.
Lebó  bácsi,  mikor  megkérjük,  meséljen  valamit arról  a  harcról,  melynek  lobogója Kossuth  ragyogó lelke volt, maga elé mered és csendesen, öregesen szedi elő emlékezetéből a szavakat:
— Óh, már régen volt az kérem .Az csoda háború volt. De a muszka nem volt rossz nép.
Mondták is a muszka katonák, hogy ők csak muszájból harcolnak. De az osztrákok rossz népek voltak, így beszél a szabadságharcról  Kossuth öreg katonája,  aki  Nagy  Sándor  generális  alatt  vitézkedett s Debrecenben Kossuthot is látta.
Öreg, nagyon öreg már Lebó bácsi.  Magát is alig bírja. De  néha visszafelé néző sötét éjszakákon most is eldalolja a  Kossuth nótát.
Kossuth regementjének színe-javát az öreg tabáni temetőben leltük meg. Itt pihennek azok a hős honvédek, akik Budavár visszafoglalásánál,  1849 május 21-én estek el.    



Az 1848 májusában felállított 9.kassai "vörössipkás "zászlóalj honvéde
    '
Hatalmas  tömegsírjukat  örökzölddel futtatta be a kegyelet. Nehány rózsatő is álmodozik poruk felett. És tavaszonta piros rózsák nyílnak ki azoknak az ifjú hősöknek porából, akik legdrágább kincsüket, életüket adták a hazáért. 


Odébb Sréler István negyvennyolcas ezredes pihen. Sírja fölé gyönyörű fűszőnyeget szőtt a természet. Nem messze tőle elfeledett, behorpadt sírban Fóliák  Károly honvédhuszár ezredes pihen.
Küzdött vitézül, amíg lobogott a zászló, s börtönbe került magyarságáért, mikor beborult az ég a szabadság felett.
De ha majd megfújják azokat a harsonákat, amelyek új  életet lehelnek  a zörgő csontokba,  bizonyára akkor is ott fog haladni a honvédek élén. Mert Pollák ezredes úr mindig elől járt,. 



Afelszámolt tabáni temető 1849-es honvéd sírjai a farkasréti temetőben


A  temető  szélén Burdina  Alajos  Don-Miguel zászlóaljbeli honvédőrnagy pihen. Ott omlott ki  az ő vére  is Buda alatt  1849  május  21-én. Idegen  földről jött. el, hogy meghaljon a magyar szabadságért..
Sírköve félre hajlott, megrokkant hantjára régen, nagyon  régen  orgonabokrot  ültetett  valaki.  Most  is él  még ez  az  orgonabokor,  mintha  annak  az  alatta porladó  hűséges  honvédszívnek  lelkesedése  pótolná számára a napfényt.
Nemcsak  Budapesten,  de  vidéken  is  már  csaknem mind temetőben  pihennek Kossuth katonái. Az egész  országban  alig  ketlen-hárman  élnek  már  közülök.



      Menházlakók 1899-ben 
  • Kis Ujság, 1927. december (40. évfolyam, 273-297. szám)1927-12-02 / 274. szám




Lebo István sírja a Fiumei úti temető 30-0 parcellájában

Az Batthyány örökmécses emlékmű felállításáról a főváros 1905-ben döntött. Az I. világháború miatt elhúzódott a megvalósítás. Az ünnepélyes leleplezés 1926. október 6-án történt, melyen Lebó István, az utolsó élő 1848-as honvéd is jelen volt.




A LEGUTOLSÓ

Százkét éves korában influenzában meghalt a legutolsó negyvennyolcas honvéd


 A honvédmenház utolsó lakói,bal alsó képen Lebo István



Fischl József

Hivatalosan állapitották meg róla, hogy ő volt az utolsó honvéd

Amikor Lebo István, a negyvennyolcas honvédek menházának egyedül maradt lakója is meghalt, mindenki azt hitte, hogy vele sírba száll a legendás idők utolsó tanuja. A temetésén ugy emlékeztek meg Lebo bácsiról, mint az utolsó negyvennyolcas honvédről. Akkor aztán jelentkezett az illetékesek előtt egy tagbaszakadt, hatalmas termetű, deresbajszu öreg úr. Egy szót sem szólt, csak kiteregette azt a vaskos paksamétát, amelyben rakásra hevertek a megsárgult régies irásu okmányok. Ezekkel igazolta az öreg úr, hogy Fischl Józsefnek hivják, 1827 szeptember 11-én született, végig harcolta a szabadságharcot és örmestert ranggal, félkezére megrokkanva hagyta oda a katonaságot.

- Attól, hogy nem a menhelyen élek, még lehetek én negyvennyolcas honvéd – mondotta önérzetesen a hadastyán, amikor látta, hogy nehezen akarnak hinni neki. a gyermekeim tartanak el, nem szorulok, hál’ istennek, a menhelyre.
- De hát Lebo bácsi volt az utolsó, - mondták neki
- Hát ha ó volt az utolsó, akkor én vagyok a legutolsó, - vágott vissza az öreg úr és valóban, az iratok hivatalos átvizsgálása után az illetékesek is elismerték és hivatalosan megállapították, hogy Fischl József szavai megfelelnek a valóságnak: valóban ő a legutolsó negyvennyolcas honvéd, aki egyesegyedül maradt életben a legendás ármádiából. Sem Budapesten, sem pedig vidéken, hiába kutattak egész Magyarországon, nem találtak több öreg negyvennyolcast. Nagy lett a becsülete Fischl bácsinak: felszólították, költözzék be a menházba, ahol lelkiismeretesen fogják ápolni, nehogy valami baj érje, ugy akarták őrizni, mint egy darab élő történelmet, de hát Fischl bácsi inkább továbbra is kinn maradt „az életben” és gyermekeinek kenyerén éldegélt.

Fischl bácsi nem sokáig örülhetett annak a dicsőségnek, hogy ő maradt meg egyedül a hősök seregéből. Péntekről szombatra virradó éjszaka csendesen elhunyt és mivel influenza ölte meg, külön tisztiorvosi rendeletre már tegnap délután el is temették a rákoskereszturi temetőben. Az elhunyt hadastyánt népes család gyászolja. Tizenhárom gyereke volt Fischl Józsefnek, ezek közül ma már csak három fiu és három lány él, - családosok mind, - és hat élő gyereken kívül még harminc unoka és tizenhat dédunoka állott könnyes szemmel az aggastyán sírja mellett.

Honvédmenhely épülete a soroksári úti dunaparton.A II.világháborúban elpusztult.


Fischl József pelyhes állu ifju korában kapcsolódott bele a nagy idők küzdelmeibe. Csizmadia-legény volt és tevékeny részt vett a céhbeli mozgalmakban, amelyek, mint akkoriban minden mozgalom, az egész nemzet lelkében forrongó szabadságvágy jegyében születtek. Mikor március tizenötödikén híre ment, hogy Petőfi és társai megmozdulta, a derék csizmadiák is kivonultak az utcára Fischl József volt az egyik csoport vezetője és éppen a Landerer és Heckenast nyomdája előtt találkozott csoportja élén Petőfi csapatával. Első volt azok között, akik benyomultak a nyomda épületébe, lefoglalták a sajtógépeket és a nép közé szórták a „magyar sajtó első szabad lélegzetvételét” a Talpra magyart.
Azután kitört a szabadságharc. Naptárlapok üres hátára rótt sorok beszélik el Fischl Józsefnek ebből az időből származó élményeit. Az egyik naptárlapra az isaszegi csata történetét vetette oda: „Nagypénteken, április hatodikán, délben egy órakor, akkor kezdődött el a csata. Windischgrätz Jelasiccsal együtt volt 30 ezeren, mink pediglen Görgei, Aulich, Damjanich, Kossuth 14 ezeren. Megindultunk, Isaszegtől Gödöllő felé”.



https://elismondom.wordpress.com/2011/04/22/a-pesti-ujepulet-egy-kis-tortenelem/

2017. augusztus 18., péntek

ELFELEDETT FOTÓK A MÚLTBÓL

Utolsó ház a Fáczán utcában



Kőműves utca 1902 május



Gellérthegyi kirándulás


Szánkózás a tabáni temetőben


Téli latyak a Hadnagy utcában


Búcsú a Tabántól


Közhírré tétetik: Budapesti Hirlsp 1859 április 29

2017. augusztus 15., kedd

FÜST MILÁN: EMLÉKEZÉS KRÚDY GYULÁRA




Kanyurszky Gyuri bácsi, a huncut nagyságos úr, a pesti egyetemen a szír, kald és egyéb keleti nyelvek rendes tanára nem nagyon szeretett engem. Bizonyos könnyű gúnnyal »tragikus ifjú«-nak nevezett és így is mutatott be például Krúdy Gyulának:
— Ime Gyuszus, egy tragikus ifjú — mondotta —, aki Schopenhauer-be és Shakespeare-be szerelmes, ahelyett, hogy egy nekemvaló kislányt választana magának. — Szemeik egymásba villantak, majd úgy elkezdtek ezen az ostobaságon nevetni együtt, mintha ugyanegy pillanatban megbolondultak volna mind a ketten.
Nem igen értettem a dolgot. Még csak tizenötéves voltam és Kanyurszky bácsi ötven, az ifjú Krúdy Gyula pedig (már neves író) akkor mindössze huszonöt — nem értettem tehát a következőt: én még fiatal vagyok, nem tudhatom tehát, hogy mire gondol Gyuri bácsi, ez eddig rendben van. Csakhogy Gyuri bácsi épp kétszer annyi idős, mint Krúdy, hogy érthetnek tehát ezek ennyire egyet az én ügyemben, s főként — honnan ez a nagy vigasság? Így szóltam tehát egész neki­keseredve:
— Hiába ajánlgatja, én nem szeretem a szerelmet Gyuri bácsi és főként nem a szerelmi nyivákolást. Nem szeretem azt, ha egy férfiember odáig van a szerelemtől, ha könnyei folydogálnak és oly puha lesz tőle, mint a dunna-tészta. Tet­szik ismerni a dunna-tésztát. — Iszonyodnék továbbá attól is — folytattam —, ha esténként a babámat szorongatnám homályos kapualjakban, vagy közterek padján, mint a bakák. Hát én is ilyen vagyok? — kérdezném magamtól. Szóval ez szörnyű volna — a férfiaknak más dolguk van itt — fejeztem be zordonul.
Az öregúr éppen egy pohárka bort ivott, amely bor sza­vaim hallatára elkezdett bugyborékolni a torkában.




 A hu­szonötéves Krúdy Gyula pedig kezével szemérmesen elfödte arcát, mintha csupa disznóságokat hallana tőlem. Ez megint furcsa volt. Úgy látszott tehát, hogy ezek mindig jó egyet­értésben vannak ellenem. Végül is a fiatal Gyula bácsi így szólt hozzám:
— Beszélj csak tovább, te tragikus ifjú. Ne hagyd ma­gad. Nagyon élvezlek — tette hozzá.
Kanyurszky bácsi pedig közbekiáltott:
— Mondtam úgy-e, hogy ez jó attrakció lesz neked. Be­széljen csak tovább tragikus ifjú — biztatott ő is.
Ez a viselkedésük most már részben dühített, részben, megvallom, egy pillanat alatt megtört engem. — Hátha én egy nagy marha vagyok csakugyan? — villant az eszembe. Így feleltem tehát e két gonosznak most már némikép alá­zatosabban:
— Hát jó, Gyuri bácsi, a kislányok. Megengedem, hogy ez is valami. És úgy képzelem, Gyuri bácsi, hogy nekem majd nem sokat kell térdepelnem. Különben sem akarok Romeo lenni. Ha majd megszeretek valakit, akkor majd a tudásom és szellemem fog térdepelni helyettem.
— Ki kell tömetni, nem igaz? — kérdezte ekkor a ke­gyetlen Gyuri bácsi egész tárgyilagosan. Majd hozzátette: — Hogy fog ez majd csodálkozni a borbélylegények sikerein! Csak jó volna azt is megtapasztalni — mi? — kérdezi megint csak Krúdytól.
Csakhogy Krúdy Gyula ekkor már szelíd szomorúsággal nézett rám és így szólt:
— Látod, látod, mi nevetünk a te hősiességeden, kölök. Pedig, ha nem is egészen, de lényegében mégis csak olyan vagy, mint a trubadúrok s azokat én mindig is szerettem. De hol élsz? — kérdezi tőlem. — Pesten?
— Igen, Pesten.
— Úgy-úgy, Pesten. Akkor tudod, mi lesz ennek a vége?
— Mi lesz a vége? — kérdeztem én.
— Majd meglátod — felelte Krúdy Gyula de, mondom, most már szelíden és majdnem szomorún.
*
De hadd mondok előbb Kenyurszky Gyuri bácsiról még többet, ő mostanában sokat jár az eszemben. Az utóbbi tíz-tizenöt évben ugyanis gyakran pró­bálgatom; hátha megtanulhatnám legalább életem végén azt a könnyedségét, amellyel ő e világok zűr-zavarát és az embe­rek gonoszságát nevetni tudta. Úgy látszott, hogy ő e nagy­világon semmit se vesz komolyan, én pedig mindent, mindig. Gyuri bácsi még saját nagy tudományán is tudott mulatni néha s ha én csodálni próbáltam, rendesen így szólt:
— Ne teketóriázzon annyit a tudományommal. Nem ér az se semmit. Ismeri a Prédikátort? — S én valóban ismer­tem a Prédikátort.
— Hát mi ér valamit, Gyuri bácsi? — kérdeztem szo­morún.
— Egy jó pohár bor öcsém, meg az igazi jó feketekávé, egy kis cigaretta hozzá, meg a sakk. Tanuljon meg sakkozni — tanácsolta nekem.
S persze ő néha hónapokon át sakkozott, ez így volt igaz, különösen nyáron. S kivel? Legjobb cimborájával, egy kedves, pesti néptanítóval, Héczey Istvánnal.
De télen is. Minden csütörtökön kora délután felállt a sakk mellől, felvette reverendáját, feljött Visegrádról Buda­pestre s itt is egyenesen a Baross kávéházba. Ott megint leült a sakk mellé, hajnalban felállt mellőle és bement az egyetemre. Déli kettőig leadta óráit és ment vissza Visegrádra, folytatni az abbahagyott játszmát.
Egyszóval, nem volt ő büszke nagy tudományára, szó sincs róla és mégis néha hevertében így szólt hozzám:
— Vegye csak le onnan azt az egyik talmúdi kötetet, meg akarom nézni, hogy Rasi mit szól... — (ehhez, vagy ahhoz, már elfelejtettem, mihez). — S miután megnézte, odanyúj­totta felém, hogy olvassam el én is.
De hogy is tudtam volna én ezt a rejtélyes ákom-bákomot olvasni? — Nem tudom én ezt olvasni, édes Gyuri bácsi — könyörögtem megint csak szomorún.
— No látja — felelte nekem és a szeme büszkén, önelé­gülten csillogott. — Ugy-e hogy nem tudja? — igyekezeti újra meggyőződni tudatlanságomról. — De én aztán igen! — mondta most már egész gyerekesen, büszkén. — Milyen gyerekes ez a Gyuri bácsi — gondoltam én.
Fiatalkorának legendája pedig ez volt:
A papneveldében fogadást kötött osztálytársaival, hogy egy hét alatt megtanulja a görög szótárt s ha nem csinál több hibát, mint hármat, akkor társai öt liter bort fizetnek neki.
— És megnyerte a fogadást. De hamarosan meghallotta ezt a dolgot a szent püspök is.
— Tíz liter bort kapsz — mondta neki —, ha megtanulod az arab szótárt is. Itt öt hiba van engedélyezve és két hónap a tanulásra. — Kanyurszky György ezt is megnyerte. S ekkor így szólt hozzá ugyanez a szent püspök:
— Bejuttatlak a Pázmáneumba öcsém, csak azt fogadd meg szent fogadással, hogy sosem iszol meg egyszerre egy liter bornál többet. Fogadd meg a szent kereszt előtt és csókold meg ezt a gyűrűt. — Kanyurszky György pedig tényleg megcsókolta a gyűrűt s hogy végül is megtartotta-e ezt fogadalmát, azt már nem tudom. Ez kétes. Tény az, hogy huszonkét éves korában a bibliai és rokonnyelvek tanára lett a pesti egyetemen.
*
S ennek a rendkívüli Gyuri bácsinak egész törzskara volt, háza nyáron mindig tele vendégekkel s ezek között nyilván nem egy volt olyan, aki csak azért zarándokolt ide, hogy nála tanuljon egy életre szóló bölcsességet. Nála ismerkedtem én meg legifjabb Ábrányi Kornéllal, Konek, valamint Bláthy Ottó professzorokkal és még sok más akkor neves emberrel, köztük, mondom, Krúdyval is. S nekem az a gyanúm, az most az érzésem, hogy Krúdy egész életszem­léletének ez volt a bölcsője. Onnan gondolom, mert ezek az előttem nagy tekintélyű urak néha bizony szomorúan, letörten jöttek ide és csillogó szemmel távoztak. Így Krúdy Gyula is, nem egyszer — ezt megfigyeltem.
— Ha semmibe veszed az életet, akkor elbírod a pimasz­ságait is — tanította őket Gyuri bácsi. — Neked kell meg­tanulnod, hogy milyen az élet, vagyis ne azt várd, hogy az élet tanulja meg, te milyen vagy és alkalmazkodjon ostoba követelményeidhez. — És tényleg: úgy igaz, ahogy mondom, sohase láttam őt se elkeseredve, se felháborodva. Magam én pedig mindig elkeseredett voltam és mindig háborodott, hogy is szerethetett volna hát engemet, ha tanítása ennyire nem, fogott rajtam s az csak negyven év múlva, vagyis tíz-tizenkét év előtt, az üldöztetés idején kezdett hatni és kivirágozni bennem.
De Krúdyra nyilván gyorsan és nagyon hatott s ez itteni mondanivalóim lényege. 



Huszonkét éves voltam, mikor újra találkoztam vele — akkor eszméltem én csak, hogy ki ez a Krúdy Gyula! Hogy voltakép bizony démoni lény ez, aki nem­csak hogy méltó volt Gyuri bácsi tanításaira, de túl is tett mesterén. — Ez így történt:
Egy nap fel akarok menni a New York karzatára, mikor egy szerfelett magas ember emelkedik fel a lépcső melletti asztaltól, egy elegáns úr, aki ferdén tartotta nyakát és kitárta felém mind a két kezét, majd így szólított meg:
— Te vagy F. M.? Akkor ülj le itt.
Nem részletezem ezt a beszélgetést, csak annyit jegyzek meg róla, hogy ő volt az egyetlen idősebb író, aki hajlandó volt tudomásul venni, hogy én is író lettem. Szerfölött meg­dicsérte egyik munkámat, amelyet magam én nem is nagyon szerettem — ma se szeretem. De mindegy. Hogy figyelmére méltatott, ez a tény ma is melegen él a szívemben. Egy ideig beszélgettünk, én alázatosan dicsértem őt, ő engem férfias nyugalommal, így aztán összemelegedtünk. S mikor már itt tartottunk, így szóltam hozzá:
— Gyula bácsi, emlékszel-e a tragikus ifjúra?
S csodák csodája, emlékezett rá. — Csak nem te vagy az? — kérdezi tőlem. S itt aztán olyan beszélgetés kezdődött, amely, ha jól meggondolom, egész életemre kihatott s épp erről akarok szólani most.
— Persze, nem vagyok már olyan, mint kölyökkoromban, Gyula bácsi — mondottam neki —, de azért, őszintén szólva, ma is jobb szeretem a tisztességes embereket, mint a csirkefogókat! Ennyi még megmaradt bennem a régiből.
— Én pedig csak a csirkefogókat szeretem — csapott le rám ekkor Krúdy Gyula —, mert azokban legalább élet van. A tisztességeseket talán tisztelem is néha, csak éppen únom őket. — S mondhatom, ez a kijelentése máris úgy csattant rajtam, mint a nyakleves.
Rögtön eltűnődtem tehát e szavain. — Talán igazad is van — feleltem neki tévetegen. Az biztos, hogy én még mindig túlkemény vagyok. A piszkot például ugyancsak nem szeretem. — Felejthetetlen nekem ez a pillanat. — Mert Krúdy arca felragyogott, szemei szikráztak és szóról szóra ugyanazt felelte nekem, amit jó néhány év múltán Capriban a kiváló norvég író, Andreas Haukland ugyane szavaimra:
— Mi az a piszok? — kérdezte diadalmasan, lángolón, ugyanúgy, mint Haukland. — Nem mondanád meg, hogy mi a piszok?
S én megint, csak eltűnődtem ezen is. Mert, mondhatom, szinte megrázott ez a szó. — Micsoda nagy kaland az én egész életem — gondoltam magamban. — íme, több kalandban van részem, mintha bejárnám a széles Óceániát. Mert nem új meg új világok nyílnak meg előttem — és hol? Itt helyben, a pesti körutakon.
— Szóval a piszok nem piszok — néztem a szemébe.
— A piszok nem piszok — felelte Krúdy Gyula. — Csak épp, hogy gyönge lelkeknek nem való. Csak azoknak való, akik kibírják, hogy milyen az élet és farkasszemet tudnak nézni vele. Az igazság nevetséges őreit pedig megvetem — tette még hozzá.
Így vándoroltam én az űrben táskámmal, csillagról csil­lagra szállván és csodálva őket különös, el nem képzelhető tüzeikért s világaikért.
*
Ezek valóban titkos tanok voltak és nem mindenki­nek valók, ezt persze rögtön beláttam. De azért... ám ezt nem folytatom itt. Nincs rá időm. Csak annyit erről, hogy ezt a világszemléletet én sose tudtam ma­gamévá tenni. Úgy látszik, az igazság nevetséges őre mara­dok én már, amíg még élek és most nevessen rajtam kedve szerint, aki akar. Vállalom.
Tanai titkosak voltak s ő maga is csupa titokkal terhes. Elméletem róla ez:
Vannak emberek, akik eredendően lusták, fáradt idegzetűek s koncentrációra alig képesek. S némelyek ezek közül mégis nagy koncentrációkra kényszerítik magukat, így nagy fürgeségre és szorgalomra is. Ezek azok, akiket felfokozott embereknek neveztem el egy lélektani tanulmányomban. Ezek azok, akiket zakatolóknak neveztem el, mert a koncent­ráció náluk bizony nagy üggyel-bajjal, zajjal jár. Ezek, ha teszem fel hurcolkodnak, ez annyi náluk, mint másnál a föld­rengés. — Ezzel szemben vannak olyan lények, akiknél bámu­latos könnyen áll a koncentráció, fütyülnek és dalolnak, észre se veszed, hogy csinálnak valamit s közben nagyszerűen dolgoznak.
Ilyet életemben talán csak kettőt ismertem, illetve hár­mat, mert Krúdy Gyula is alighanem ilyen volt. Rendesen álmosnak látszott, vagyis mintha félig aludna s mindeköz­ben rendkívül éber volt. Erőlködés pedig sohase látszott rajta.
S mikor dolgozott, akkor is ilyen volt, láttam elégszer. Neki sose kellett nagyon fáradnia, hogy szervezetének mindén képessége kilépjen eléje a papírra: ismétlem, akkor is lustá­nak és álmosnak tetszett, mások is váltig csodálkoztak ezen, nemcsak én.
S hogy mindez valószínűleg úgy igaz, ahogy állítom, erre két példát hozok, az egyik nyilván közismert dolog, de mégis elmondom. Magamról mindig azt gondoltam akkor, hogy ötvenezer elégtételre volna szükségem és egy sem adatik nekem. Krúdyról pedig az volt a véleményem éppen ezzel az esetével kapcsolatosan, hogy szerencsés ember, mert neki legalább ez az egy nagy elégtétele megadatott. Ez így volt: Egy nyári éjszakán kijövet az Erdélyi borozóból Krúdy illetlen dolgát végezte az utcán. Egy kicsit kapatos is volt. Arra jött egy nyilván szintén kapatos huszárkapitány társaságával és így kiáltott rá:
— Nézd csak ezt a büdös zsidót, hogy mit csinál itt.
Krúdy azonmód, vagyis úgy, ahogy volt, odafordult és máris jókora pofont kent le a kapitánynak. 





Mármost aktív huszárkapitányokat megpofozni? Ez akkor magával a halállal volt egy értelmű, minthogy a régi rend szerint a tiszteknek joguk volt ilyenkor a civilt összekaszabolniok. Csakhogy ez a lusta, álmatag, kapatos ember megint csak éppoly titkosan fürgének bizonyult, amilyennek én őt mindig gyanítottam. A pofon utáni pillanatban már ki is rántotta a kapitány saját kardját hüvelyéből s mikor az revolvere után nyúlt, végig­vágott rajta. A kapitányt elborította a vér, összeesett.
Csakhogy milyen párbaj következik ez után? Mai halandó azt el se tudja képzelni. Bandage nélkül, nehéz lovassági kar­dokkal (szúrás persze megengedve), s mind halálig, vagy az alig remélhető végkimerülésig.
Mikor a kapitány felgyógyult, kiálltak. Pest egész művész­népe remegett Krúdy Gyuláért, persze magam is — Gyulá­nak vége van — jósolták róla fájdalommal. Csak én mondtam a dologról annyit, hogy: nono! És hál’ Istennek igazam lett. A ferdenyakú Krúdy Gyula ugyanis álmosan és hanyagul állt ott is, megint úgy, mintha félig aludna. Szemei a félálom bambaságával csillogtak. Ám annak a pillanatnak tizedében, mikor a vezényszó elhangzott, megint úgy vágott végig a kapitányon, hogy azt ismét elborította a vér. Szinte ketté­hasította. A kapitányt, mondani se kell, rögtön nyugdíjazták, ő pedig, mikor ugyanabban az évben önéletrajzot kértek tőle, csak ezt az egy sort írta önéletrajzául irgalmat nem ismerő kajánsággal: A nyugalmazott kapitánynak gratulálok. Krúdy Gyula.
*
Még további bizonyítékokat kerestem aztán reá vonatkozó elméletemhez s íme csakugyan sikerült még egyet találnom. Az első háború idején egy este Krúdyt és Karinthyt kártya közben találtam az Otthon Klubban. A korona értéke nem volt már a régi, mégis a játszma tétje horribilisnek volt mondható, ezer koronába ke­rült egy-egy fordulója. Leültem melléjék, jobban mondva szegény Karinthy mellé, mert ő nagyon sápadt volt, de való­sággal remegett is. Először láttam őt ilyennek, mert az még nem fordult elő, hogy a nyelve is akadozott volna. De most akadozott. Az volt az érzésem, hogy talántán eljövendő uno­kái nyomorára gondol máris, a szegény, elveszett életére, s hogy bensejében vért könnyezik a sok elúszott ezrese miatt.
De ránéztem aztán Krúdyra is — s íme, Krúdy megint csak aludt. Karinthy a figyelemtől már majd megszakadt, de Krúdyn megint csak olyasmi látszott, hogy voltaképp oda se figyel, annyira nem, hogy még a fogát is piszkálta, lom­hán. És mégis minden játszmát irgalmatlanul megnyert. S a végén közönyösen gyűrte zsebre a sok ezrest, s csak ennyit mondott Karinthynak szörnyű kegyetlenül:
— Sose búsulj, Frigyes, lesz az még rosszabbul is. — Egyszóval: vakmerően merész ember lehetett. Úgy látszik, ebben csakugyan olyan volt, mint Haukland, vagyis: az ir­galmatlan anyatermészet kemény princípiumait tette magáévá, s ha kellett, bizony önmaga ellen is. (Ezt is épp elégszer tapasztaltam nála.) S hogy ezenfelüli még milyen volt? Ezen­felül még nagyszerű művész is volt. Akárhogy forgattam is magamban műveit az évtizedekben, az még sose volt, hogy Rabelais ne jutott volna eszembe. Mert ahogy e monstruózus francia könyveinek gigászi tömkelegéből, úgy Krúdy művei­nek mélyéről is valami kaján és istentelen röhej csapott ki mindig felém, de mint a tűz. Egyik könyvének ezt a címet adta: »Az élet álom« — s ez volt valószínűleg létének, lényé­nek, életérzésének summája. Vagyis: hogy álom ez, álom, tehát csupa csalékony, tünékeny, megfoghatatlan habféleség, ördög tudja mi, viszont azonban ebben egy kis finom kacsa­pörkölt vagy egy szörcsölhető, finom kis húsleveske hosszú tésztával, amely kilóg az ember egyik szájaszögletén, hogy e dolgok ebben az álomban mégiscsak némi figyelmet érde­melnek ugyebár. S minek szól a röhögés? Mondani se kell, nem annyira a szaftos csonthúsnak, mint inkább azoknak a szamaraknak (amilyen lám, e leghívebb olvasója: magam is vagyok), akik oly véghetetlenül ostobák és ennek a nyúl­farknyi, jelentéktelen, kis földi vendégségünknek még más értelmét is keresik.
Viszont e szaftos csonthús és más ínyenc falat, no lám, az már igen! Nincs a világon még egy író, aki oly boldog nagyszerűséggel írná meg, mondjuk, a kacsasültnek fogaink alatt való ropogását, annak hányféle finom zamatát, a hozzá csorranó, buzgó nyálak kéjes gyönyöreivel együtt. Mi ehhez képest a szerelmi nyavalygás? — kérdi hangtalanul Krúdy Gyula. Mert ez már valóságos apotheózis ám! A felmagasztosult étvágy olyan istenítése ... igaz, hogy gúnyos istenítése, no de mégis! Egyrészt gúnyoros, mert ezt fejezi ki: — ilye­nek vagyunk mi, semmivel se különbek, nehogy azt higgyé­tek! — másrészt nem is éppen gúnyos, mert hisz azt is mondja vele: — ez nektek nem elég? vagy azt hiszitek, olyan kis dolog a jó étvágy?
— Igazán nem vagyok több ennél? — kérdezem tőle. — Lelkem nincs is talán? Hát szerelmem vagy jóságom, hát hősiességem vagy tudásszomjam? — kérdezem tőle mérge­sen a kétszázadik pörkölt után. — Igazán ez mindenem, ez a monumentális állatiság — csakis ebből állok? S a hús­levesnek szavakkal keveredő csámcsogó boldogságából? Vagy becsület és koncepció talán nincs is bennem? Csakis e pör­költ-sorozat? És bajszomon a sörhab, amelyet lucskosan be­szopok a számba? Semmi egyebem nincs?
S főként azért vagyok rá oly sokszor mérges, mert minduntalan majdnem elhiszem neki, hogy ez így igaz, olyan kitűnő író ez a Krúdy Gyula. Mivelhogy az állati létet csak­ugyan hősiessé tudja emelni, éppúgy, mint Rabelais. És gya­lázatos, megszégyenítő gúnnyal, ugyancsak úgy, mint Rabe­lais. S amellett még kedvet is tud csinálni ahhoz a meg­szégyenítő ajánlatához, hogy ne is igen kívánkozzunk egye­bek után — nem különös? Mert olyan étvágyam támad tőle, hogy legszívesebben rohannák egy ragyavert kocsmába halat enni.
Még pontosabban tehát úgy lehetne definiálni ezt az alig definiálható igen kiváló írót, hogy ő az, aki a terem­tésnek számunkra felháborítóan érthetetlen akaratát gúnyo­san ugyan, de gyermekes zúgolódás nélkül helybenhagyja, vagyis úgy tesz, mintha az ő szentesítésén múlna e kusza világ érvényessége. Mondjuk ki tehát még egyszer, mert e levezetés után is csak ugyanoda jutattunk el: — tényleg úgy van tehát és úgy igaz, amint már megállapítottuk, hogy ő még mulyának is hajlandó tettetni magát, csakhogy a ke­gyetlen természettel mindenben egyetérthessen.


S ha életében nem is hagyta magát nagyon szeretni (úgy látszik, nem jól tűrte, hogy szeressék, aminthogy neki nem is voltaik soha barátai, csak cimborái), de művei sokszoro­san megbosszulják rajta ezt a szeszélyét. Mert, aki műveibe belemerül, annak muszáj szeretnie őt.

2017. augusztus 13., vasárnap

KEZDETBEN VOLT A "FISCHER"..............

ELŐJÁTÉK A TABÁN MÚZEUMHOZ

Sajtószemle időrendben...

1973

Cselekedni a szülőföldért

„Harcokban mállott sáncárok tövén, Megbújtak itt furcsa, görbe házak."

Dutka Ákos versében él így a 40 esztendeje lebontott régi Tabán. Mállott köveit széthordták, árkait betemették pázsitszemfedőt kapott a megszűnt városrész, lakói szanaszét költöztek, de jutott a tabániakból az ország minden vidékére.
A volt tabániak hatvan-hetvenévesen — vagy ifjú leszármazottjaik — minden esztendőben találkoznak a Várkert-kioszkban, Katalin napján, mert akkor volt valaha a tabáni búcsú. 1972-ben a Várkert-kioszk renoválása miatt a Márvány Menyasszonyban került sor a tabáni találkozóra. 


Egy ős tabáni család ittragadt lelkes leszármazottja, Fischer Árpád szervezi ezeket a találkozókat. Hóna alatt nagy aktatáskával kopogtat be Katalin nap táján a szerkesztőségekbe, hivatalokba, kirakja az albumokat, iratokat, megsárgult leveleket és fényképeket, mintegy bizonyításként: íme, ez volt! Ilyen volt!

Fischer Árpád mutogatja a sárgult fényképeket és dokumentumokat. Kérdem tőle: miért házal a régi Tabánnal a táskájában, miért szervez, levelez fáradhatatlanul? A Hazafias Népfront kerületi bizottságának tagja. De azonkívül? Azt mondja nekem: tabáni. Ez a legtöbb, ő a tabáni.
Ott voltam azon a novemberi vasárnapon a Márvány Menyasszonyban a találkozójukon. Srammli zene, két hegedű, egy gitár és egy harmonika; énekszó, fele német, fele szerb, a sarokban magyar rivalgás, ismerősök ölelgetik egymást.
Fischer Árpád leültet az egyik sarokasztalhoz, fut a táskájáért, de végül is a zsebében találja meg a levelet, amit mutatni akar. Látni már gyűrött papírján, hogy sokan olvashatták, kézről kézre járt. Kantonból küldte Dorozsmai László, a Döbrentei utcából elszármazott hazánkfia.
 „Szívem ott van veletek a találkozón, kedves régi tabániak!"
A másik levél Brazíliából érkezett,
Porto Alegre-ből, Caligaris Ferenc, volt tabáni tanító írta. Nyolcvanesztendős. „íróasztalom felett három kép függ, a régi főváros körképe. Látni Tabánt is . .. Sajnos, öreg vagyok már, nem kelhetek útra ..."



Hozott a posta Egerből, Kapuvárról, Debrecenből, Békéscsabáról, Szombathelyről is levelet. Tabániak üdvözletét. Mert ez igazi ünnep volt régen, a Katalin napi búcsú a tabániak nagy ünnepe, tárva-nyitva ezen a napon minden tabáni ház kapuja, sütötték a szalagos fánkot, a szerbek a csevapcsicsát meg a razsnyicsát a parázs fölött. Most csak a zónapörköltet, a gulyáslevest, a töltött káposztát és a babgulyást hordja a pincérek elfáradt hada a Márvány Menyasszony füstös, igazi budai hangulatú termeiben. A vendégek vannak vagy háromszázan. Délelőtt tíz órától érkeznek, többen be se férnének, mint háromszázan, s ez hatszáz látogatót jelent, mert váltják egymást a vendégek, a szék ki sem hűlhet, a pincéreknek nincs idejük abroszt cserélni.
Minden évben ennyien jönnek össze: hétnyolcszázan. Mert még este is bekukkantanak, kissé spiccesen. Lehet, hogy ugyanazok, akik már délelőtt itt jártak ? A tabáni Fischer feljegyzi a nevüket, mert ez is dokumentum. Jár asztaltól asztalig, ismer mindenkit. „Ez az Elvira néni két gyereke. De megnőttek ! Hát Elvira néni ? A férje után ment. A férje is tabáni volt, de elszármazott innen. A gyerekek szívében még él Tabán, lám, lám . . »
Hallgatom a zsongást, kíváncsi vagyok, miről is beszélgetnek ezek az emberek, akik minden esztendőben csak egy-két órára látják egymást. Mi köti össze őket? Megint csak Dutka Ákos verse jut eszembe:

„A vén Tabánnak téres, hűlt helyén, / magamnak én még múltról fütyiirészem és előttem im
a lankás pázsiton ünnepekre indul már az élet. .."


Valóban elindult? Tovább lépett? Vagy ott toporog még mindig a régi romantikánál, a kifakult emlékeknél, macskaköves utcák zegzugaiban bolyongva, mint régen Virág Benedek, aki „kovakővel" gyújtotta meg a gyertyát és lúdtollal körmölt magyar éneket ? Kosztolányi írta ezt róla szóló énekében, ő látta maga előtt esős vízfestményként a régi Tabánt, és megkérdezte: mi maradt belőle ? „Egy kis küszöb és egy villamosmegálló.'''' Ezért a megmaradt küszöbért jönnek ide? Hiszen a pázsitszemfedő már azt is befedte. Virág Benedek nyomát is, a Vitkovitsék nyomát is, az idillek is szétfoszlottak, mert nem holdfény világít, hanem neon — akkor hát miért?
Ezt keresni most, negyven esztendő után, olyan dolog lenne, mint a régi tabáni közöket járni, a Virág közt, az Orbán közt, a Görög közt, amelyek mind zsákutcában végződtek valahol. Krúdy világa volt ez, akinek hősei gyakran elvetődtek a Holdvilág utca kis vendéglőibe. De ezek az emberek, akik itt ülnek srammli zenét hallgatva, a dallamot dúdolva, koccintgatva, paprikáslét tunkolva vízivárosi fehérbéles kenyérrel, már nagyon távol élnek ettől a régi romantikától, a zegzugos Tabántól. Egyikük mérnök az Egyesült Izzóban, a másik matematika szakos tanár, a harmadik orvos, három gyermeke is felnőtt már, mutatja a lánya esküvői fényképét.
Ezek az ide vándorló tabániak nem a régmúltat keresik. Nem azért ült vonatra a debreceni mérnök, hogy a Holdvilág utcáról beszélgessen az Egerből érkezett postatisztviselővel. A város szeretete hozta őket össze, az a pezsdülő erő, amiről mostanában olyan sok szó esik új életünk formálásában. A Hazafias Népfront honismereti mozgalma szabadította fel ezt a minden ember lelke mélyén szunnyadó erőt, kötelességévé téve mindenkinek, hogy ne csak szülővárosa régi utcáinak képét, alkonyati fényeit és emlékeit dédelgesse a szívében, de tegyen is valamit a városért, a szűkebb hazáért.
1933-ban kezdték a Tabán lebontását; tizennyolc esztendővel ezelőtt, 1954-ben találkoztak először a szétszéledt tabániak. Ennyi kellett, hogy eljussanak az emlékezéstől a tettekig, a cselekvésig. Ez a legutóbbi találkozó is a cselekvés jegyében jött létre, meg is írta mindenkinek Fischer Árpád: fontos bejelentést akar tenni. Ez a fontos bejelentés mindenki előtt ismeretes, hiszen már szó volt róla tavalyelőtt is, csak valahogy nem szorgalmazták eléggé a dolgot, az elképzelés továbbra is az aktatáskában szunnyadt. De azóta már a Népfront is a tabániak mellé állt, s ez annyit jelent, hogy rövidesen megalakul a Tabániak köre, és aki ebben dolgozni akar, annak széles lehetősége nyílik erre a honismereti mozgalom keretein belül. Össze akarják gyűjteni a kulturális, művészeti, munkásmozgalmi emlékeket Tabánról. Eddig csak Fischer Árpád járta sorra a volt tabániakat, fényképeket, emléktárgyakat gyűjtögetve. Fel kell jegyezni — hogy megmaradjon az utókornak a sok kedves tabáni népszokás — a régi Katalin-bálok hangulatát, a kapások táncát, a farsangi szokásokat, a tabáni lakodalmakat, összegyűjteni azokat a dokumentumokat, amelyek mondanak valamit az utókornak, istápolni a hagyományokat, hogy ne merüljenek feledésbe. A város eltűnt örökre, Tabán régi helyén fű zöldell, gyermeksereg siet lankás dombjaira, ha lehull az első hó. De ami a régi városrészből megmaradt, az ne csak a szívekben éljen! Mindenkinek van valami a birtokában. Egy régi szalag, régi érem, régi kép, festmény, emlék, össze kell adni, összegyűjteni. Ahogy a srammli zenészek gyűjtötték a pénzt, a kékhasú tízeseket és húszasokat, úgy hullottak egy másik kosárba az emléktárgyak. Majd a bizottság rendezi őket.
Hogy az eltűnt városrész is kapjon beszédes emléket, szóba került egy tabáni emlékmű felállításának a lehetősége is. Fischer Árpád ismerteti a tervet, távoli látomás még, de szavai nyomán kibontakoznak körvonalai: „Legyen rajta dombormű is, s azon a városrész jelentősebb eseményeit megörökítő mozzanatok. Minden történelmi eseményt kőbe kell vésni. És valahogy fejezze ki a népek baráti összefonódását is az az emlékmű. Azt, hogy itt együtt éltek magyarok, szerbek, németek, még görögök is, békességben, egymást szeretve, tisztelve és ezt a várost építve. Mert ez a város, ez a mostani is magán viseli az ő kezük nyomát.. ."
Bárcsak más városrészek egykori és mai lakóit is összefűzné a szülőföld szeretetének köteléke. S kívánnának tenni is érte...

Illés Sándor
Budapest folyóirat
1973. (11. évfolyam)1. szám jan


1974

TABÁN SZELLEME:
AZ EGYKORI TABÁNI LAKOSOK NEM FELEJTENEK...
BUDAPEST


— Emlékszel? . . . De rég volt . . ., mikor is láttalak? . . . Fejüket fogják, mintha nem is hinnék az idő múlását. Messziről jött barátként iidvözlik egymást. Messziről jöttek: az esős vasárnapon fél évszázad derűje, története, gondja elevenedik meg.
Vidám emberek a régi tabániak. Vasárnap kora délelőttől késő este mulatak, szórakoztak, örültek. A negyven éve lebontott városrész leghűségesebb lakói évente egyszer összegyűlnek, hogy lássák egymást, s felidézzék nagy szerelmük:
a Tabán emlékét.
Tegnap a Márványmenyasszonyban tartották a tabáni kör huszadik találkozóját. Négyszázan jöttek el: a fővárosból, vidékről, még külföldről is. Aki jönni nem tudott, legalább irt. levél érkezett Egerből, Belgrádból, Braziliából.
A találkozók szervezője, a tabáni kör vezetője Fischer Árpád. Mindent ismer, ami a Tabánnal kapcsolatos. Fáradhatatlanul gyűjti az emlékeket, levelez, szervez, előadásokat tart. Minden családot ismer, még a dédszülőket is. ö mutat be a legidősebb tabáni házaspárnak.
Kalmár János és Simoncsics Margit ötvennégy éve kötött házasságot. Az asszony 1895- ben született a Tabánban a Rácfürdő mellett.


   Aranykakas utca a Tabánban

— Az Aranykakas utcában laktunk. Amikor férjhez men
tem, az uram is ideköltözött. A honvédségnél volt cipész. A bontás után sokáig vándoroltunk . Végül a Rózsa Ferenc utcában telepedtünk le, azóta is ott lakunk.
— Mikor járt utoljára a Tabánban ?
— Tegnap. Mindennap felsétálunk, megkeressük az ismerős fákat, a még álló szobrokat.
Nevet, ráncos ujjain számolni kezd:
— Kilenc megállóra lakunk a Szarvas tértől. A munka után jólesik a séta. Ő már nagyon öreg — mutat a férjére. A bácsika szólni akar, de aztán csak legyint . . .
— Tudja még, kik voltak a szomszédok ?
— Igen. A 7-ben mellettünk a Jánosék laktak — mutat egy idős, bajuszos emberre. — Az egész család kőfaragó volt. Az apja még a Mátyástemplom építésén dolgozott. Ö meg bádogos.
— Mikor lesz a következő találkozó?
— Sajnos, csak jövőre. Pedig jó lenne elmenni, kirándulni Visegrádra, Esztergomba vagy csak Hüvösvölgybe. A régi barátokkal, ha nem is ilyen sokkal, havonta egyszer találkozunk. Nevetgélünk, beszélgetünk egy kicsit. Hol hozzám jön, hol én megyek hozzájuk. Jó lenne, ha valamelyik régi tabáni vendéglőt újra megnyitnák. Bizonyosan mindig tele lenne. Például a régi Avar . . .

Amerikai Magyar Népszava, 1974. szeptember-december (84. évfolyam, 39-52. szám)1974-12-27 / 52. szám

1977

KRUMPLIBÚCSÚ BUDÁN


Az egyik utolsó budai népszokást elevenítették fel karácsony másnapján a Paksi Halászcsárdában. Az 1833-as nagy pesti árvízre emlékeztek, midőn a magasabban fekvő budai területekre menekült polgárokat a vendéglősök • libazsíros sült. krumplival kínálták meg, lévén kevés az élelem. A tabáni születésű Fischer Á rpád, a városrész krónikása, nagy buzgalommal ápolja e hagyományt, évről évre szervezi a kedélyes, 
schramlizenés-sültkrumplis ösz- szejöveteleket. A jelenlevők az. egyszerű, de ízletes étek mellé nemzetiszínű szalaggal díszített kis burgonyát kaptak. 


        (Gál Lajos felvétele) 

..Krumplikirálynak'’ ezúttal a krisztinavárosi Simon Sándort kiáltották ki. Az ünnepek egyik kellemes. üde színfoltja volt a budai krumplibúcsú. 

az óbudai Braunhaxler egyesület örökös krumplikirálya Tóth József fafaragó művész Jókai jelmezben egy svábhegyi szüreten

(selmcczy)

Népszava, 1977. december (105. évfolyam, 282-307. sz.)1977-12-28 / 304. szám
1983

Tabáni vigalom


A tabáni barátok köre a felejthetetlen városrész lebontásának fél évszázados évfordulóján, vasárnap a Topé étteremben tartotta hagyományos összejövetelét, ezúttal 28. alkalommal. Fischer Árpád, a Tabán szerelmese és krónikása tartott megemlékezést és néhány elképzelésüket is vázolta. Eszerint február végén megrendezik a farsangtemetést, májusra tabáni kiállítást terveznek makettal, korabeli relikviákkal. Porcelán emlékplakettet szeretnének készíttetni és céljuk egy kis múzeum létesítése is. Sokan élvezettel lapozgatták a Batta Alfréd által vezetett díszes tabáni albumot, míg mások táncra perdültek a Gulyás-együttes hangulatos muzsikájára. Emlékezetes, kellemes órákat töltöttek együtt a Tabán barátai. 

(selmcczy)

Népszava, 1983. november (111. évfolyam, 258–282. sz.)1983-11-29 / 281. s
1986

TABÁNI ÜNNEPNAP

A tabáni barátok köre 1955 óta már harmincegyedszer emlékezett meg a letűnt budai városrészről. Fischer Árpád, a tabáni múlt búvára és krónikása elmondta, hogy az első összejövetelt a Várkert kioszkban még nagybátyja rendezte, tőle örökölte a tisztet.
Vasárnap délelőtt az Újlaki étteremben gyülekezett a sok régi ismerős, jó barát. A háziasszony Rózsika otthoni ízekkel, a Gulyás-zenekar hangulatos muzsikával várta a visszatérő vendégeket. Megtudtuk, hogy éppen 300 éve jelentek meg a városrész első bajor, sváb, rác telepesei őslakosként, Budavár visszafoglalása után. A tabáni barátok megkoszorúzták Hauszmann Alajos, a Várpalota építőművészének Döbrentei utca 10. alatti emléktábláját, halála 60. évfordulója tiszteletére.


              Bánsági András: Kőműves lépcső 

Köszöntötték az Erzsébeteket, Katalinokat, Andrásokat és megemlékeztek az örökre eltávozottakról. Megérdemli ez a nagy tabáni család, hogy ne merüljön feledésbe a régi otthon. 

(selm—)


1986. december (114. évfolyam, 282–307. sz.)1986-12-03 / 284. szám

1987

T a b á n i ü n n e p

Vasárnap 32. alkalommal tartották meg összejövetelü-. két az Európa étteremben a Tabán barátai. A szombati koszorúzás után gyűltek össze a hangulatos, eltűnt városrész öslakói, mai szerelmesei. Fischer Árpád, a Tabán krónikása, beszédében régi, kedves emlékeket elevenített fel, kegyelettel adózva az eltávozottaknak. Felkérte a mintegy félezer tag közül jelenlevőket a meglevő értékek óvására, a hagyományok ápolására. Bánsági András festőművész szép rajzot készített Balogh Rudolf tabáni születésű fotóművész arcmásáról. A Gulyás-zenekar muzsikája mellett jóízű beszélgetésben töltötték együtt a napot késő délutánig. 

(selm—)


Népszava, 1987. december (115. évfolyam, 283–308. sz.)1987-12-01 / 283. szám

1989

A TABÁN EMLÉKEZETE





Vasárnap délelőtt vidám sürgés-forgás volt a Zöldfa étteremben. A tabáni barátok Virág Benedek Köre az eltűnt városrész emlékezetére itt fartotta 34. hagyományos találkozóját. Elfeledett, girbe-gurba utcácskák, lebontott kiskocsmák, eltávozott öreg cimborák emlékét elevenítették fel a világoskék szalagon fehér T-betűt viselő, bizony többnyire már idős vendégek. Egy pohár borocska mellett, a Gulyás-zenekar hangulatos muzsikájára diskuráltak késő délutánig. Egyik asztaltársamat gyermekkorában még két negyvennyolcas honvéd intette jó magaviseletre a Horváth-kerti műszinkör- nél. . . Fischer Árpád, a sajnos már nem létező Tabán 81 éves krónikása meghatottan emlékezett a régmúlt időkről, az elment jó barátokról, nevezetes őslakókról, s köszöntötte a Katalinokat. Szomorkásán említette, hogy az új táblák az egykori tabáni utcákat a Vízi-, illetve a Krisztinavároshoz „csatolták”, ki tudja, miért. Elmondta: szerény lehetőségeikhez mérten szeretnének méltó emléket állítani Virág Benedek költőnek. Végül elénekelték indulójukat: 



  "Szeressük egymást gyerekek"


(selmeczy)
Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284–307. sz.)1989-12-05 / 287. szám


1993

 A 85 éves Fischer Árpád helytörténész tabáni gyűjteménye 3500 könyvből, 200 képeslapból, 50 térképből és 20 metszetből áll. 

Fischer Árpád térképe a tabáni kocsmákról

Honismeret, 1993 (21. évfolyam)1993 / 3. számKRÓNIKA

1998

Galérianyitó tárlat a Tabánról
Az I. kerület díszpolgára, Fischer Árpád történész gyűjteményéből válogatott, a Tabán múltjának dokumentumai című tárlattal nyílik meg ma a budavári Kerületi Galéria. A Batthyány utca 65-67. szám alatti helyiségben az érdeklődők metszetek, képeslapok és egykori kiadványok segítségével ismerhetik meg a patinás városrész történetét. A galéria első kiállítása a Budavári Önkormányzat és a Márai Sándor Kulturális Közalapítvány anyagi támogatásával jött létre. Az épüíetrészt a helyi kábeltévé elköltöztetése után alakíttatta át az önkormányzat. (MTI) 

Népszabadság - Budapest melléklet, 1998. április1998-04-15

2001

Jövőre nyílik a Tabán-gyűjtemény

Most már bizonyosan lesz múzeuma a Tabánnak. Megvannak hozzá a helyiségek, elegendő anyag is összegyűlt, s berendezésére az I. kerületi önkormányzat már 2001-re megszavazott ötmillió forintot, amelyet végül nem használtak fel. Valószínűleg márciusban nyílik a kiállítás a Döbrentei utca 9. szám alatti felújított épület két udvari helyiségében, 200 m2-en  több száz tárggyal. 



Leginkább képekkel - tájékoztatott dr. Urosevics Danilo , a helyi szerb kisebbség és Major Gyula, a kerületi német kisebbség vezetője, valamint Vecsey András, önkormányzati képviselő. A gyűjtemény dr.
Fischer Árpád helytörténész páratlan Tabán-gyűjteményére alapozódik, melynek egy részét már évekkel ezelőtt átadta az önkormányzatnak. A Fischer- gyűjteményt kiegészítik majd azok a tárgyak, amelyeket a szervezők felhívására ajánlottak fel az emlékek őrzői. A kiállítás rendezési koncepcióját Mohos Márta, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum munkatársa készíti.
A gyűjtemény egyébként tíz évvel ezelőtti kezdeményezés, annak idején a majd félszázados múltra visszatekintő Tabáni Barátok Virág Benedek Köre tette meg az első lépéseket, s e kör valószínűleg a kiállítóhely üzemeltetésében is részt venne. Az önkormányzat által kijelölt műemlék épületet néhány éve több mint háromszázmillióért újíttatta fel a kerület. Jelenleg a Minton Invest Kft. bérli, s adja ki helyiségeit különböző célokra. A leendő gyűjtemény mellett az udvarban például már megnyílt egy olasz étterem, amely a szervezők szerint zavarja a majdani múzeumot.

Cs I. 

Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. december2001-12-27



2002

Múzeuma van a Tabánnak
MUNKATÁRSUNKTÓL


Tízéves álom valósult meg tegnap a Tabán Gyűjtemény megnyitásával. A Döbrentei utca 9. szám alatti felújított barokk épületben kapott helyet az évtizede kezdeményezett emlékkiállítás. Alapját Fischer Árpád páratlan Tabán- anyaga adta, ezt egészítették ki a tavalyi felhívásra beérkezett tárgyak, s múzeumi kölcsöndarabok.
A romantikus Tabánt, az egykori szemtanúk és utódaik által őrzött Tabán- élményt szeretnék közvetíteni a kiállítással - hangsúlyozta Pajor Ildikó, a tárlat rendezője. Ennek az élménynek művészek voltak a leghitelesebb krónikásai, ezért az ő képeik, írásaik hangsúlyosan szerepelnek a múltidézésben. Zórád Ernő festményei mellett számos Tabán- ábrázoló munkáival ismerkedhetünk meg.



Turiák Ödön:Aranykacsa utca és Végh Guszáv .Mély Pince c. képe

 Például Végh Gusztáv, s a bizonyára kevesek által ismert Turiák Ödön rajzaival, festményeivel. Turiák Ödön munkássága a kiállítás egyik nagy felfedezése: a Tabán lebontása előtt több albumra való ábrázolatot készített az ódon városrészről. Nem hivatásos festő, hanem postatiszt volt, de tehetséges műkedvelő. Képei utódaitól kerültek elő a tavalyi felhívásra.
A Tabán történetét az ókortól az 1933- as bontásig bemutató anyagban (melynek forgatókönyvét Mohos Márta állította össze) kiemelt szerepet kapnak az eltűnt városrész fürdői, templomai, temetői, kocsmái, üzletei. A szerb kisebbség és egyház a lebontott tabáni rác templom fennmaradt ikonjaival járult hozzá a kiállításhoz. Külön vitrint kapott a Tabánból indult, 1869-ben alapított, híres Auguszt cukrászda. A család egy eredeti tortasütő formát és marcipánöntő dúcokat adott a kiállításba. Külön tablón idézték meg a legendás, XV. századi (?)eredetű Mély Pincét, Krúdy, Bródy, Márai törzshelyét (még a kocsma sokak által elveszettnek hitt vendégkönyvébe is belelapozhatunk a kiállításon, elolvasva Szép Ernő, Vázsonyi Endre, Keresztury Dezső, Szerb Antal és mások bejegyzéseit). A vendéglők hangulatát berendezett kis kocsmasarok is idézi.
Pénteken, a megnyitón ízelítőt kaphattunk a híres tabáni vendéglátásból, főleg az egykori vendéglősök, cukrászok leszármazottainak, utódainak köszönhetően. Auguszt József, a cukrászdaalapító dédunokája, aki ma a Fény utcában visz üzletet, remek süteményekkel traktálta a vendégeket, a tabáni Kakas étterem Krúdy-ételekkel emlékezett. Természetesen nem maradhatott ki a Szarvas vendéglő sem (egyike a megmaradt régi, tabáni vendéglátóhelyeknek), az egykori kocsmákra emlékezve sült krumplival rukkolt elő.
Bemutatják az eltüntetett városrészt



       FOTÓ: SZABÓ BERNADETT


. A Marada vendéglőscsalád leszármazottja, Major Gyula etyeki borral és hájassal tisztelgett az ősök emléke előtt. A Csaba utcai mézeskalácsos szív- és huszárfiguráival, tésztababáival idézte a híres tabáni mézeskalácsos, Benedek Samu emlékét, kinek nevezetes üzlete 1700-tól működött az 1960-as évekig.
A gyűjtemény megvalósításáért a félszázados múltra visszatekintő Tabáni Barátok Virág Benedek Köre tette meg az első lépéseket jó egy évtizeddel ezelőtt. Létrejöttéhez az önkormányzat nagyban hozzájárult: helyiségek felajánlásával és további ötmillió forinttal. Intenzív kulturális élet látszik egyébként kibontakozni az állandó kiállítás körül: ugyanebben a házban, amely felvette a Virág Bendek Ház nevet - hiszen ehhez az épületcsoporthoz tartozott egykor a költő mára megsemmisült háza - egy nappal korábban nyílt a Tabán Műhely és Galéria, magában a gyűjteményben pedig a tervek szerint a szerb és német kisebbség tart majd rendezvényeket, fogadóórákat. A múzeum egyelőre hétfőn, szerdán és szombaton lesz látogatható. 

Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. április2002-04-20