ÓDON RIGMUSOK BOLTJA - A TABÁNI HORATIUS

Ez  volt  az  Aranykakas  ucca,  ez  a Holdvilág  ucca,  ezt  az  uccát  meg  a régi jó Virág Benedekről nevezték el- Ma  már  ebből semmi  sincs.  A  düledező   házak,   a  patinás nevű   uccák eltűntek.  Eltűntek  a  kocsmák,  a szerelmes  párok  is,  akik  a  Terézvárosból  tévedtek  át  ide  romantikázni  és akik  nem  egyszer  álltak  meg  a  Vilmos  császár  út   vagy   Bethlen  ucca után  oly  szokatlanul   hiányzó  uccajelző táblák előtt: Kacsa ucca,  Fehér sas  tér.

— De  ki  lehetett ez a Virág Benedek  — hallottam   egyszer   abban  a rövidke  kis   uccában,  amelyhez  oly jól  illett  az  egykori  papköltőnek,  a krisztusi  szegénységben   élő   Virág Benedeknek  a neve.

— Valami   városházi   politikus volt, annyi van az effélékből — hangzott  a  szakszerű  válasz.  Aztán  már csak a  csókok  hangzottak.

Darvas Gyula régiségboltja az Apród utca 7-ben a 30-as években 
(Tabáni Helytörténeti Gyüjtemény)

Ez volt  a  Tabán  és  ez volt  a romantika,   amely  ezen a   vidéken  a kocsmákig  és  a  csókig  terjedt  és  végül a  festők  ecsetjén  kopott  el.

Ma  már  mindebből  itt  semmi sem maradt.  Aki  bort  akar  inni,  az  (nomén  est  omen)  a  Vízivárosba  megy vagy  Óbudára,  aki  csókolózni  akar, az  fölmegy  a hegyre,  Gellért  püspök megbotránkoztatására.

A rómaiak is

A  Tabán  helyén most csupasz föld és  néhány  földkupac   éktelenkedik. A  földkupacokat azokból  a  gödrökből  hányták  ki,   amelyekben  Nagy Lajos  tudós  tanár  úr  római  nyomok után  kutatott  és  ahol  meg  is  találta a  burgus  nyomait.  Talált  betűs  téglákat  és   szép  fehér   római  cserépkancsókat,  amiből  errefelé  azt  következtetik,   hogy  a   romaiak   sem mentek a  szomszédba  egy kis  romantikáért.

Így véli  ezt aTabán  költője,  Darvas  Gyula  úr  is,  aki  a  Tabán  egyetlen megmaradt romantikus  darabján, az egykori Szarvas téren lévő régiség- kereskedés  ablakából  mereng  a  romok,  a  sivárság,  no  meg a  rossz üzletletmenet  fölött


A  költő

Nem fiatalember már Darvas Gyula úr. Benne jár az ötvenben.  De boltja, az  aztán  öreg!  Ö  maga így írja  le versben.

A Szebenyi Antal téren van egy kicsi sarok,
üzlet benne oly nagy, mint egy középszerű marok,
kiakasztó kirakata még középkorból
a kilátás, az gyönyörű parány ablakából.
Az ajtaja vasból készült, a kulcsa félmázsás,
másfélórába kerül a nyitás meg a zárás,
a padlója Noé apánk bárkájának roncsa,
az alakja a falaknak érdekesen furcsa:
tölcséralak hajszálvéggel, dehogyis van párja,
a fejemet a mennyezet folyton boronálja.
Pénztelenség mindenfele, jól leépítettem,
ma ez a kis dió héja lett a fő üzletem.

— Lelkem fele a régiségeké, másik fele a költészeté — mondja meggyőződéssel és rövidesen tanúja vagyok a két fél lélek viaskodásának. Mert bejön egy fiatal lány és vár. Kénytelen várni. Darvas Gyula ebben a pillanatban nem kereskedő, hanem költő. Áthevülten, hogy ne mondjuk, átszellemültem olvassa verseit és színészies mozdulattal kíséri:

Éhenhalt egy boltos, no, ez mégis furcsa.
Fösvény volt bizonnyal, ez a rejtély kulcsa.
Az okot, hogy miért, tudni meg sem várták.
A bagatelügyet ezzel le is zárták.
Utána jártam és megtudtam a valót:
mi adott kezébe mennybe útravalót.
Szegény, nem csinált mást, csak várt a vevőre
ő addig várt: míg a szusz ki nem ment belőle.

Viszont   Darvas   Gyulára   a  vevő várt.  Várta,  míg  lelke  másik  fele,  a régiségkereskedő  visszatér.  Egyelőre azonban  a  költészetnél  maradt:

"Margitszigeten egy éjjel, hej csuda,
tucat fácánt fogyasztott el egy kutya.
Mondom, bizony, ez nagy kutya lehetett,
aki ennyit csak úgy potyán ehetett."

Aztán  fölolvasott  néhány  gondolatot:

„Azt szokták mondani, hogy a pénz: az ördög. Hogy van az, hogy mégis a legszentebb emberek is szeretnek vele cimborálni?“

A vevő közben várt. Nyugodtak az ilyen budai vevők. Nem türelmetlenkednek.   Különben  is  rokonszenves vevő volt. Fiatal lány, akinek Darvas úr megígérte,  hogy őróla is ír majd verset.

A   vevő   azonban   inkább   egy gyöngyházzal  kirakott  régi  fegyver iránt érdeklődött.

— Jaj,  kedves, azt  már  az elmúlt héten eladtam.

A  leány vigasztalhatatlan  volt.  Ö azt még a múlt héten látta a kirakatban és azt gondolta,  hogy  biztosan meglesz még.

— Nem baj,  kedves  — vigasztalta Darvas úr —, van itt más egyéb, vegye meg ezeket a szép csészéket.

— Nem kell csésze  — mondta elkeseredetten a lány  —, csak háborús emlékeket gyűjtök.

Vett is két érmet.

A  költészet

Magunkra  maradtunk  és  Darvas Gyula újra költő lett:

— Ezt hallgassa meg, ez a Tabánról  szól:

RÉGI DAL

Eszemben egy régi dal:
a tabáni hegyoldal
és mellette levő rész,
hol rémsok pénzünk elvész.
Terveltek a tervelők,
harminc évvel ezelőtt,
— sokan vettek benne részt —,
rendezik majd az egészt.
Tervek gonddal készültek,
újultak és régültek,
annyi és oly unikum,
megtelne egy  MÚZEUM
Eredmény: egy iskola
és a Bethlen udvara.
Fejjel mentek a falnak,
ezzel vége a dalnak.

Ezzel el is búcsúztunk egymástól. A  boltajtóban jutott  eszembe,  hogy megkérdezzem:

— Szereti a költészetet?

— Hogy szeretem-e? Útálom! 

 Útálom  a  költőket,  útálom  a  költeményeket! Ha nem a magamé volna, talán sohasem  olvasnék  el  egy  verset sem
.

A kirakatában a régi pénzek, ócska fegyverek, öreg porcellánok és  antik ékszerek mellett ott lógnak versei is. Állandó  olvasótábora  van.  Vannak, akik a Krisztinából hetenként egyszer lejönnek,  hogy  elolvassák  a  kirakatba kitett verseket.

Hiába!  Ha régi  jó  Virág  Benedeknek  nincs is  uccája  már  Budán, azért  a  Tabán  megmaradt csücskén, ha  satnyán  is,  de  megmaradt  még valami romantika.

És  talán  valami a  költészetből is.

Szélpál Árpád 

Ízelítő Darvas Gyula ócskás és versfaragó művész (általam)
összegyűjtött remekeiből:





»Várjál!«


Helyzeted nem rózsás, nem is reménytelen.
Ne zúgolódjék, ki koplalni kénytelen.
Ma, mikor mind egyért, egy a mindért fárad —
lesz jó világ itt! Csak türelemmel várjad.
Ha talán felépül, lakmározunk végig;
várj csak kitartással — száz-százötven évig.


— No és mit gondol. Darvas bácsi, csakugyan száz-százötven évbe telik a dolog?
— Nézze, most már telhetik kevesebbe is. Igaz. pár hete még én sem hittem volna. írtam is róla. A címe az, hogy:


»Amire elkészülnek...«


Tabánt elpusztították.
Nem a török, sem osztrák,
sem tatár seregei —
fővárosunk fejei.
Helyén fürdővárosrész épül
A terv régen kész.

Azt mondják: még korai!

 — fővárosunk fejei.
Amire elkészülnek,
egészen megőszülnek 

fővárosunk fejei:
ükunokánk vejei.

62

Hatvankettő múltam ,  
idősebbnek látszom,
mindezek dacára még bujócskát játszom .
A leleményesség volt mindég a vértem
és így az elbujást különösen értem,
A bújó én vagyok, ó mily jó volt. régen,
csak kelten játszottunk, én és feleségem.
Budán iszogattam , ha keresett Pesten,
másnap reggel mindég önként jelentkeztem.
Drága feleségem mégis örült roppant,
kongott kemény fejem , melyen edény koppant.
Nem volt válogatős: fazék, kancsó tányér
de nincs olyan csata, ami véget nem ér.
Fejem bekötözte, aztán lefektetett,
folytatás csak másnap reggel következett.
Észrevétlen olykor sikerült becsúszni,
de sohasem tudtam szárazon megúszni.
Mikor pénzzel, meg a tányérral végeztünk, egy ideig bizony fazékból étkeztünk.
Régi boldog idők. Szerettem a mókát,
a hitelezőkkel játszok ma bujócskát.

Az ing


Az az ing sem az enyém, mit magamon hordok,
pedig olyan, hogy biz azt nem viselnék lordok.
A hátából réges-rég kapcát hasítottam ,
elől az más! de hátul ki nézi azt ottan.
A boltomban minden van, csak az nincs, mit kérnek, tehertől palacsinta —- vagyok, mit rám mérnek!
Rajiam sajnálkozzanak,?inkább nevetgélek,
kinek mi köze hozzá, hogy én hogyan élek!
Adóba mindig visznek el egypár darabot,
de mit visznek el, ha már sem mi sem maradott.

Buda,   1938  október  25.

Darvas   Gyula. 

Forrás.

-Pesti Napló, 1934. augusztus (85. évfolyam, 172–196. szám)1934-08-30 / 195. szám
-Népszava, 1935. április (63. évfolyam, 75-97. sz.)1935-04-21 / 91. szám
- 8 Órai Ujság, 1935. augusztus (21. évfolyam, 173-197. szám)1935-08-11 / 182. szám
-       8 Órai Ujság, 1938. október (24. évfolyam, 217-242. szám)1938-10-27 / 239. szám
-  Ujság 1935 06.29; -07.09;- 10.21; 1936 09.27
Budapesti Távbeszélő Névsor 1940

TANDORI DEZSŐ: A MAI TABÁN KÖL...

A mai Tabán költője vagyok,

ha így megy, azé a Tabáné,

ahol nincsenek ablakok

semmire se, am itt megbánnék.

A Rác-fürdő úgy szél felöl,

hagyjuk el autóparkolóját,

s ha egy ünnep kidől-bedől,

rockzenészek tépik a nótát.

Hej, pódiumról rockzenészek,

madaraink lelke nem ébred

föl reátok, mégis a legjobb,

 ha ti ott torkon és gitáron dalra kaptok,

dobot vertek, szaxofont fájtok,

vagy más rezet, fát,

és a többi, a légi útjog

szabad! Hajlongnak s rezegnek a fák

a közönség s madaraink felett.
Más nincs a Tabánban, ami

engem érintene.  Tenisz-

pályák,  na jó , egy-két emlékmű,

de különben csak gyatra étkű

lépcsők -  korláttalan - , létesítmény a távfütéshő',

úthajlatok, persze, e pár kanyar
szép.  Gyerekek játszanak, medvék

 velük, vannak madarak, és lábtengó

zajlik  drótkerítés mögött, s van egy nagy lyuk, az Ördögök
Árkának mélyedése, ott
sok csavargó megalhatott 

már, de arrébb csak mind a kocsmák,
és egy kereszt őrzi az egyik

 meredek út nevét, Kereszt,

mint Hadnagy utca úgy is megfelelt

 szánkózáshoz -  honos is, idegen is, hát röviden eztmondhatom: 
 a Tabán költője lettem, 

mert halottaimon kívül semmi sincs ott nekem, 

legfeljebb tetten
érhetö vagyok egy-egy bor 
mellett a Rác-kertben,
vagy inkább a fürdő  büféjében, 

mert ott magányosabban elintézem, 

ja , és apám
mesélte még, milyen volt,  
mikor valóban élt még a Tabán.

A TABÁNI HÁZ KISASSZONYA

Somlyó Zoltán írása

Ez  a  történet  abból  az  időből  való, amikor ..a   leányoknak  még  nem  állt annyi szabadság   a   rendelkezésére, mint  manapság.  Csak reszkető, szolíd, csöndesen  égő  leányszerelem  volt  az övék.  A  jó  Isten  áldja  meg,  ahol  még akad egy is  ebből  a  fajtából!
Egy  este  levelet  találtam  az  íróasztalomon.  Meghívó volt, amolyan nyomtatott  lap,  amely  tudtomra  adta,  hogy kedden  este  feketére  szívesen  látnak a  gyárosék.  Meglepett  ez  a  meghívás, ekkoriban  nekem  semmi  efféle  előkelőbb ismeretségem nem volt.  Magamrahagyva  éltem  a   pesti   rengetegben, könyveim  és  gondjaim  között.  A  gyárosékról  csupán  annyit  tudtam,  hogy nagyon  gazdagok, valahol  a  Tabánban villájuk  van,  és  nagyon  szép  leányuk. Mindezt egy nyurga,  pöffeszkedö fiútól tudtam,  aki  raccsolva  beszélt,  mindég vadonatúj   öltönyökben  járt,   aranyóráját  ötpercenként  előhúzta,  hogy  fitogtassa.  Ez  a   fiú  a   gyárosék  fia volt  és  a   Koronába  járt  el  néha, ahhoz  az  asztalhoz,  ahol  néhányan, ifjú  költők,  táboroztunk.  Irgalmatlanul rossz  verseket   olvasott  föl  nekünk, akik  rendszerint   lesújtó   véleményt mondtunk  rá. Már  az  első  pillanatban  tisztában voltam  azzal,  hogy  a  meghívót  ez  a fiú  küldte címemre.  Máskülönben  hogyan  jutok  én  a  gazdag  gyárosék  úri asztalához!  Nyűtt  gúnyámban,  elhanyagolt  kócos  hajammal.  Arra  is  emlékeztem, hogy  a fiú  egyízben valami díszes  albumot  tolt  elém   a  kávéház márványasztalára,  hogy  írjak  belé emléksorokat.  A  huga  emlékkönyve  volt és  most  így  utólag  megjelent  emlékezetemben a  díszes,  bőrbe kötött könyv legelső  lapja,  amelyen  mindenféle  színekben  a   Valéria  név  pompázott... 
Ez  a  név  most  hirtelen  lobogó  tüzekkel  jelent  meg  kigyúlt  képzeletemben.  A  meghívás  elfogadása  nem  egy nehézséggel  járt  részemről.  De  mégis elhatároztam, hogy elmegyek. Volt még keddig  néhány  napom,  ennyi  idő  alatt sok  mindent  nyélbe  lehet  ütni.  Még aznap  megjelentem  a  kávéházi  asztalnál,  ahol  megdöbbentő  újság  fogadott. Ott beszélték, hogy a  gyárosék tönkremenőben  vannak.  Nagy  belvárosi  házuk  már elúszott,  a gyárban  már más az úr,  és  Valériáék  a  tabáni  kis  villaszerű  házukba  húzódtak  vissza,  ahol már  nem  folytatódik  az  a  pazarló, csillogó  élet,  amely  a   tönk  szélére juttatta  őket. Persze,  ettől  még  inkább kedvem kedvem   kerekedett.  Gondoltam,   így jobban  is  fogom magamat érezni   a gyároséknál.

   A  villa  előtt  megálltam.  Sehol  egy teremtett  lélek.  Se  vendégek,  se  cselédek.  mintha  kihalt  volna  a  ház.  Kényelmetlen  rossz  érzés  fogott  el.  talán nem  is  ide  szól  a  meghívóm. Elővettem  a  nyomtatott lapot: semmi kétség, éppen  távozni  készültem,  amikor  üde, csengő  hang  szólalt  meg  mögöttem: Valéria  volt.  Mikor  dadogva  megmutattam   a   nyomtatott  meghívót,  alig tudta  elfojtani  a  kacagását: 
— Nos,  ez  már   megint   a  Pali csínyje.   Nálunk  se  ma,  se  máskor nincs  meghívott  társaság.  Már  régóta nincs.  —  És  itt  kissé  elkomorulI  az arca. .—  Hát  maga  meg  nem  tudja, hogy  tönkrementünk? 
Azután  a   fülénél  fogva  cibálta  elő valahonnan  az  öccsét,  aki  most  kopottan,  szepegve  jelent  meg.  Úgy  festett,  mint  a  rossz  diák,  akit  valami csínyen  értek  és  elzárták  büntetésből a  jobbik  gúnyáját. 
—  Őszintén  szólva,  azért  folyamodtam  ehhez  a  cselhez,  —  kezdte  Pali —  hogy  végre  meghallgassa  legújabb tíz  versemet.   A   kávéházban  mindig megzavarnak  és  ön  soha sem  ér rá ... 
Kínosan  mosolyogtam.   Szégyelltem magamat.  De  azért  türelmesen  helyet foglaltam  a  fonott  nagy  kerti  széken és  meg  volt  legalább  az  a  vígasztalásom,  hogy  néha  lopva  megbámulhatom  Valériát...



A fiú  mellém  ült és rövid  köhécselés után  olvasni  kezdte  a   verseit,  azt  a ciklust,  amelyben  szerinte  minden  tehetsége,  szerintem  pedig  minden  tehetségtelensége benne volt.  És a  leány ott ült  mellettünk  és  messze  elnézett   a mélységesen  kék,  sötétlő  nyári  égbe. Csak  egyetlenegyszer  fogtam  el  szeme sugarát,  abban  a  pillanatban  gyengén felpattant  a   szája,  kitágult  a  szeme, mintha  mondani    szeretne    valamit, mintha    gondolatban    velem    foglalkozna ...  De  rögtön  ki  kellett  ábrándulnom  ebből  az  érzésemből.  Valéria  fölkelt  és  eltűnt. 
Néhány  perc  múlva  feketekávé  gőzölgött előttünk. Gyűszűnyi csészékben, amelyek  mellett  gyönyörű  mívű pici arany kanalacskák  hevertek.  Pali  még egyre  a   verseit  olvasta.  Már  megfájdult  a   fejem,  arcomról  könnyen  leolvashatta  volna  a  véleményemet,  de néki  az  élőszó  korbácsa  kellett,  hogy a  verseiben  semmi  sincs.  Akkoriban még  az  apagyilkosságnál  is  nagyobb bűnnek  tartottam  a  rossz verset... 

Kissé  megnehezült  a   légkör  körülöttünk.  Valéria  is,  mintha  megsértődött  volna. 

A  villa  alacsony  fakerítésénél,  a  lejtős  úton  lefele  ballagtam.  A  leány  kezének  meleg,  bársonyos  deleje  még  a tenyeremben  cikázott.  De  hogy  egy szól  se  szólt  a  búcsúzásnál!...  Még abban  a  formában  sem,  hogy.  -legyen máskor  is  szerencsénk-:..,
Másnap  vissza  kellett  vinnem  a  kikölcsönzött  öltönyt.  Előbb  kikutattam a  zsebeket,  hogy  valamit  bennük  ne feledjek.  A  felső  szivarzsebben  valami keménység.  Mi  lehet  ez?...  Belenyúlok  a   zsebbe:  egy  pici  aranykanál. 

Ama  pici  aranykanalak   közül   való, amelyek  a  villában  a  csöpp  findzsák mellett  feküdtek.  Hogy  került  ez  hozzám?!  Ide  föl,  a  szivarzsebbe.!  Ahova soha  se  szoktam  nyúlni.  Annyira  szórakozott  lettem  volna,  hogy  öntudatlanul  zsebredugtam  ezt  a  kanalat? 
Első  gondolatom  az  volt,  hogy  tüstént  visszaviszem.  De el  kellett  vetnem ezt  a  gondolatot,  mint  veszélyeset.  Ha visszaviszem,  sem  fogják  elhinni,  hogy nem  vagyok  tolvaj. 
Egyetlen  védekezésem   maradt    a szörnyű  gyanú  ellen.  A  kanalat  becsomagoltam,  levelet  mellékeltem  hozzá: 
 Ezt  a   kanalat  a   gyárosoktól  hazajövet a  zsebemben találtam.  Fogalmam sincs  róla,  mikép  került  oda.  Nem merem  visszavinni,  félek,  hogy  nem hiszik  el bűntelenségemet.  Most  becsomagolom,  elteszem.  hogyha   keresik rajtam,  visszaadhassam..: 
A  kis csomagot elzártam.  Volt ugyan valami  rettenetesen   kínzó   érzésem, hogy  még  így is  gyanúba  keveredhetem,  mert  ha  rá  kerül  a   sor,  ez  a pár  sor  írás  csupán agyafúrtságomat igazolja,  amellyel  a   következmények elől  akarok  menekülni.  De  nem  találtam  okosabb  megoldást.
Tíz  év múlva találkoztam  Valériával. Kisleányával  sétált  a   bástyán.  Örült a  találkozásnak.  Beszélgettünk  a  múltról, arról  az estéről, amikor rövid ideig egymás  mellett  ültünk  a  tabáni  villában ... 
De  miért  nem  jött  többé  soha hozzánk?  —  kérdezte  elgondolkozva. 
—  Nem   jöhettem,  —  válaszoltam, én is elábrándozva, hisz a  búcsúzásnál egy  szóval  se bátorított.... 
—   Azt  nem,  —  mondta  szelíden, de  valami  leányos  büszkeséggel  —  de azt  a  kis  aranykanalat,  azt  visszahozhatta  volna ...  Hiszen  azért  dugtam suttyomban  a   zsebébe,  hogy  legyen oka ismét eljönni.  Maguk  férfiak,  mindig  a   szavakhoz  ragaszkodnak.  Hát egy  kis  aranykanál  nem  szebben  beszél? ... 
És   valami   fojtóan  keserű   volt  a kacagásában.

Kis Ujság, 1929. július (42. évfolyam, 146-171. szám)1929-07-28 / 169. szám

EGY KRITIKUS HANG A SPRICCEREZŐK ÉRDEKÉBEN ANNO 1927

Tabáni spriccer

Spriccerezők

(Kaszás Dorottya , Moholy Nagy Egyetem 2008)

    Sohasem voltam álszenteskedő s így nem röstellem megvallani, hogy a tabáni spriccernek magam is barátja vagyok, ha elég hideg és magam kevertem. A pesti embernek nagy dolog, hogy forró nyári napok estéin átmehet Budára, s ott nem négy fal között, hanem nyilt helyiségben költheti el a vacsoráját, s többé-kevésbé jól hűtött italokat kaphat a vacsorája mellé. Azonban ezzel az elvi kijelentéssel már ki is merítettem mindazt, amit a Tabán mellett fel lehet hozni, mert a levegőn és az italon túl az egész Tabánban minden egyéb kritikán aluli. Budán még nem tudják, hogy vannak emberek, akik tiszta abroszról tiszta evőszerrel szoktak étkezni. A konyha nagyon messze van a vidéki középszerű vendéglők színvonalától, a kiszolgálás is ennek megfelelően tökéletlen, az árak pedig éppen elég magasak. A közönség milyen lehetne más, mint pesti és budai?

És én igazán nem tudóan, melyiknek nyújtsam a pálmát, ha viselkedésének elbírálásáról van szó. Mindezekhez járul még a zene, — akár schramli, akár »szóló«, — egyformán szellemtelenül és dallamtalanul sváb és ha befészkeli magát valahol egy hajdani kórista, aki magyarul kornyikál, az összes civilizáltabb vendégek csörömpölni kezdenek a poharaikon és kritikájukat e két szóban fejezik ki:

— Fizetni! Gyorsan!

Tabánnak vannak persze rajongói is: akiknek a mocskos abrosz  háziassága a csámcsogó, vihogó vendégsereg »kedélyessége« oly otthonos, megszokott valami... 

Továbbá rajongnak Tabánért a legszebb korban levő urak, kiknek neje őnagysága nyaral, s akik egy-egy tubicával szórakoznak a »zöldben« és Tabánnak feltétlenül hívei azok is, akik annyira kedvelik a spriccert, hogy nekik mindeu egyéb mellékes.

Ezek a tabáni »törzsek« persze sajnálkoznak azon, hogy a Tabánt állítólag le akarják bontani és civilizált, városrészt akarnak épiteni a helyére. A dolog azonban még nem ilyen égetően aktuális, mert amióta az ördögárkot befödték (annak pedig már igen nagy ideje), azóta mindig hallom hol azt, hogy lebontják a Tabánt, hol pedig azt, hogy újjáépítik a Tabánt. 

Rajzban, festményben, gipszmodelben számos tervet is láttam már, — még a háború előtt. Hanem azt, hogy hogyan áll ez az egész dolog, azt annál kevésbé tudom, minél több szakszerű cikket olvasok róla.

Azt mondják, hogy a Tabánt már régen kisajátította a főváros, a tabániak már csak zsellérek, és hogy minden telek és minden ház már a fővárosé.

Hát ez az, amit legelőször nem hiszek. Először is nem tudom, és senki se tudja, hogy mekkora az a Tabán, hol kezdődik és hol végződik ! Mi ebben az irányadó ? A régi Palugyay-térkép ? Na, ne legyünk olyan naivak, — lesznek majd ház és telektulajdonosok, akik a legutolsó pillanatra tartogatják azt a jelentkezést, hogy »kérem szépen, én is tabáni vagyok...« És lesznek, akik meg akarják tartani a telküket és azt akarják, hogy az uccának azt az oldalát, melyen az ő házuk van, már ne számítsák a Tabánhoz. Ha ugyanis a Tabánból szép dolog lesz, az a lázas házvásárlás, melyet a környéken közéletünk egyik kiválósága az utolsó két évben kifejtett, igen helyes spekulációnak fog bizonyulni. A kisajátításokon tehát még semmi esetre sem vagyunk egészen túl, — lesznek még itt, akik igényeket akarnak majd érvényesíteni.

A Tabán sorsa azonban most nem ezen akad fenn, hanem azon, hogy senkinek sincs ebben az ügyben valami megvalósítható ötlete, azok pedig, akiknek nagy érdekei állnak az ügy mögött, a helyzetet ma úgy ítélik meg, hogy jobb lesz még egy kicsit várni.

Hogy a Tabánt mielőbb le kell bontani, az nem vitás a józan emberek előtt; azonban az ügy rendezése alkalmával én tekintettel lennék a spriccerezők érdekeire is. Az a megoldás, hogy a város maga építkezzék itt, szerencsétlen dolog volna, mert ha a főváros épit, szociális szempontokat tartson szem előtt; szociálpolitikai építkezésekre pedig ez a hely túlságosan drága. A főváros bontassa le a viskókat é« rendezze legelőször a telkeket, még akkor is, ha ennek esetleg áldozatul esik is a bűnös könnyelműséggel a tabáni gödör fenekére épített Fehéi-sastéri iskola. A talaj rendezése után rakják le a gáz-, villany- és vízvezetéket s ha ez megvan, adják el az összes telkeket — bizonyos kikötésekkel. Ezek a kikötések egyrészt a befásításra s a kaszárnya-rendzer mellőzésére vonatkozzanak, másrészt pedig hogy négy-öt telken nyári vendéglőket létesítsenek, az egészségügyi követelmények legszigorúbb teljesítésével, legalább két-háromezer vendég befogadására, az ételek és italok minőségének és árának hatósági ellenőrzésével, a Budapesten már semmi jogosultsággal nem bíró Schramli-zene és »pikáns« kuplé-éneklés megszüntetésével a derék cigányzenészek túlontúl elhanyagolt érdekeinek megvédésével. Így az új Tabán szép, előkelő és kellemes városrész lenne s nemcsak azok élveznék, akik benne fognak lakni, hanem azok is, akik oda fognak menni egy kis szolíd szórakozást keresni.

Pesti Napló, 1927. szeptember (78. évfolyam, 197–221. szám)1927-09-14 / 207. szám

VADON BENJÁMIN: TABÁNI UTCARÉSZLET

EGÉSZSÉGÜGY ANNO 1935

8 Órai Ujság, 1935. május (21. évfolyam, 98-123. szám)1935-05-05 / 102. szám

Vérnyomásmérés a  —   kiskocsmában

A   budai    vendéglőkben    megindult  a szezon.  A     kucséberek     szerencsehozó rongybabákat   árulnak,    a    grafológusok pedig   szédítő  jövőt    ötven    fillérért    és ugyanennyiért  már  sikerült  torzképet  is kaphat  a  vendég  karikaturistától.  Ez  a tarka  világ  az  idén  új  színnel  bővült.

Tegnap  este  a  budai  „Vén  hordó"  vendéglőben   volt   a    premier.    Éjféltájban, mikor  a   hangulat   már   magasan   szállt, a cigány   szívhez szólóan   húzta,    nyurga fiatalember  tűnt  fel.  Leült  egy  asztalhoz s   orvosi  táskájából   egy   vérnyomás mérő készüléket  tett   maga  elé  az  asztalra.  A vendégek  közül  sokan  észrevették  a  dolgot   és   érdeklődve  figyelték   a  szokatlan látványt.  A   fiatalember    csakhamar  felállt  és  a  vérnyomásmérővel  kezében  odalépett   egy  asztalhoz,    melynél    egy   kövérkés  úr   kipirultan  duhajkodott.

— Bocsásson   meg    kérem ,  —  szólt    a fiatalember.   — állásnélküli  orvos   vagyok.

Engedje meg,hogy megnézzem a vérnyomását,  mert úgy    látom , kissé  magas.  Jó  lesz  vigyázni.  Az  egész  csak  egy pengőbe kerül és azt hiszem ,    az ön drága egészsége megéri    ezt   a   csekély összeget.

Az  úr   egy   pillanatra   meghökkent,   de aztán  láthatóan    tetszett    neki   a   dolog, feltűrte  kabátujját,  odaintette  a  cigányt és  a „Csak   egy   kislán y   van    a   világon“ szívrepesztő   dallamára   vizsgáltatta   vérnyomását.

Ekkor  már   az    egész    vendéglő    őket figyelte   és   egyre   több    vendég   lett  kiváncsi  vérnyomására.

Zárórakor  mentünk  el   azzal   az   érzéssel,  hogy  az  új    „találmány"   valóságos megváltás   a    szenvedő    emberiség   számára.  Képzeljük  el,  hogy  a  jövőben  nem karbolszagú,   kedélytelen   ambulanciákra kell  járni  a  betegnek,  hanem  —  csak  leszalad  a  „Vén  hordóba"   és  kedélyes  cigányzene  mellett  vágat  eret  magán ...

           

BÁNFALVY ÁKOS :GELLÉRTALJA 1870

VÁLASZTÁSI ABSZTINENCIA AVAGY „VÖRÖSBORT ITTAM AZ ESTE

BECSUKTÁK  AZ  ÖSSZES  KOCSMÁKAT  ÉS  VENDÉGLŐKET  —  TEMETŐI HANGULAT  A  JÓZSEFVÁROSBAN  —   DETEKTIVNEK   MÉG  VIZET  SEM ADNAK  —  A  TABÁNT  KOCSMÁK  ÁLOMRA   TÉRTEK   —   ÓBUDÁN   MÉGIS ADTAK  EGY  FÉLLITER  VÖRÖS  BORT  —  ÚJPESTEN  MULATTAK  A  PESTI LUMPOK  —  KÖRUTAZÁS  A  SZESZMENTES   BUDAPESTEN

Este  hat  órakor  végigfutott  a  pesti  kocsmákon  és  vendéglőkön  a  vészkiáltás:

— Nincs  ital!  Beütött  a  szesztilalom!

Ijedt  csend  fogadta  mindenütt  a  bejelentést. Elképedt,  haláravált    arcok  bámultak  megdöbbenten  a  vendéglősre.  Hát  csakugyan  igaz?!  Lehetséges  ez?!  Nem  tréfa,  nem  csak rossz   álom az  egész?!

Mert  hiszen,  hogy jönni  fog,  hogy  jönnie  kell, azt  mindenki  tudta.  De  hogy  így  egyszerre,  minden átmenet nélkül, a második és harmadik fröccs között  brutálisan    lecsapjon,  ez  sok,  ez  injuria, ez  gonoszság.  így  nem  szabad  rendes,  ivóemberekkel  elbánni.

Sajnos,  hiábavaló  volt   minden    lázongás  és méltatlankodás.  A  kocsmárosok  jégpáncélt  öltöttek  a  máskor  oly  megértő  lágy  szivükre  és  ridegen  visszautasították  a  kérő  és  követelőző  támadásokat.

— Nem  adok  többet,  nem  szabad!  Elvennék az  italmérési  jogot.  Nem  teszem  ki  magam  kellemetlenségnek.

A  stammgasztok  évtizedes  szerzett jogaikra  hivatkozva  a  vendéglős  lakásán  akarták  folytatni az  ivást.  Sajnos  azonban  a  kocsmárosok  nyilván egyéni  kíváncsiságuk  kielégítése  céljából   elhatározták,  hogy  megnézik,  milyen  Pest  bor  és   sör nélkül  és  ezért  szigoruan  ragaszkodtak  a  rendelethez, megtagadták  az  itat  kiszolgáltatását.  Még titokban  sem  adtak.  Legalább  is  nagy  nehézségekbe  ütközött,  amíg  valahol  egy  pohár  borhoz jutott  az  ivóember.

Az Újság  munkatársa  a  szesztilalom  első  napján  körutazást  rendezett  az  egész  városban  azzal az  eltökélt  szándékkal,  hogy  csak  azért  is  bort fog  inni.  A  többórás  kirándulás  azonban,  mint az  alábbiakban  beszámolunk,  csak egy  félllter vörösbort  eredményezett.  Azt  is  Óbudán.  A  legtöbb  kocsmából,  még  az  ismerős   helyekről   is hosszú  orral, józanul  kellett  távozni.

A  Józsefvárosban  kezdtülk  meg  a  körutat.  A Józsefváros  a  kocsmák  hazája.  Az  egé'sz  főváros területén itt akad a legtöbb italmérőhely és ezen a kerületen  vonul  végig  a Práter-utca,  amelyben  az összes  kocsmászati  szakértők  megállapítása  szerint,  a  legtöbb  kocsma  van.  Minden  utcak eresztezésnél  négy-négy  sarokkocsma  cégére van,  de  a közbeeső  házak  sem  nélkülözik  a szomjas józsefvárosiak  kielégítésére  szolgáló  helyiségeket.

Vigasztalan,  sivár  képet    nyújtott  e  szomorú estén  az  egész    nyolcadik    kerület.

A  Népszinház-utca  és  mellékutcái  már  kora este  sűrű,  ködös  éjszakába  borultak.    A  ködöt nem  világították  át  a  máskor   oly   kedves    és hívogató  kocsmai  transzparensek.  A  József-utcában,   Baross-utcában,   Óriás-   és   Futó-utcákban egyetlenegy  kocsma  sincs nyitva. A  híres  Práter- utca  pedig  egyenesen  olyan,  mint  a  temető  éjfélkor.  Alig  látni  egy  teremtett lelket.  Egy  kis  kocsmahelyiségből  pislákolt  ki  a  halvány  villanyfény. No,  itt  csak  kapunk  valami  kis  bort!

Ahogy  belépünk  az  ajtón,  a  vendéglős  az  idegen  arc  láttára,  hétrét  görnyedve  jött  felénk.

—  Jó  estét  detektív  ur!  Nem  adunk  senkinek bort.  Tessék  megnézni  az  egész  helyiséget,  csak két  vendég van,  azok  is vizét  isznak.

—  Nem  vagyok  én  detektív.  Egy pohár  szódavizet  kérek!

—  Tudom  én  azt  nagyon  jól  —  mosolygott ravaszul  —,  tudom  én,  kérem.  Megtartom  én  a rendeletet,  nem  adok  senkinek  bort.

—  Jó,  jó,  mondom,  hogy  nem  vagyok    detektív,  szomjas  vagyok  és  egy  pohár  szódavizet szeretnék.

—  A . . .   kérem ...   ne  tessék .. .   tudom ,hogy  csak  muszájból  tetszik  akarni.   Ne   tessék fáradni  a  nyomozással,  itt  úgyis hiába, mert nem adok  bort.

Hiába  volt  minden  rábeszélés,  nem  adott  még szódavizet   sem.   Mindenáron   detektivnek  nézett és  azt  hitte,  hogy  becsületességét  dokumentálja azzal,  ha  detektivnek  még  vizet  sem  ad.

KÖNYÖRGÉS  EGY  POHÁRKA  ITALÉRT

A Ferencváros  szintén kihalt.  Itt  sincs  kocsma nyitva.  A  Táncsics-pince,  a  Bácskai-borozó, a bombahajigáló  ébredők  egykor  tanyái,  a  Tompautcai, a lüiomutcai kiskocsmák  egytől-egyig zárva.

A Tabán kapaszkodó, görbe kis utcáit  is hiába róttuk  végig.  A nagy Gerstli, a kis Gerstli, az alsó Avar,  felső  Avar mély álomban  alusznak. Bezárta kapuját  a  Marada-féle  vendéglő  is,  ahol  Lendvai István   bűvölte   a   kígyókat...   Egykoron...   régen... ceglédi követ korában. A  «MéIy  pincében*  Poldi  bácsi  egyedül  búsul az  asztal  mellett,  vendég  egyetlen-egy  sincs.  Oda telepedünk  a  régi  törzsasztalhoz,  amely  mellett Krúdy  Gyula  bátyánk  elnöklete  alatt  annyiszor megvitattuk  a  haza  sorsát.  Poldi  bácsi  odatelepedett  mellénk  és  mérgesen  kérdezte:

— No,  mi  köll?!

— Egy  kis  bort,  Poldi  bácsi.  Fél  liter  kadarkát.

— Nincs!

—  Hát  csak  három  decit,  édes  Poldi  bácsi. Csak  kettőt!  Legalább  egy  kisfröccsöt.

—  Mondtam,  hogy  nem  adok!   Egy   cseppet sem.Akar  egy  pohár  szódavizet?  Azt  adok.  Azt sem  szívesen.  Mi az ördögnek  jön  hozzám, mikor tudja,  hogy  szesztilalom  van.

Hajthatatlan  maradt  az  öreg.  A  világért  sem adott  volna  egy csepp  bort.

Óbudán,  amely  kocsmailag  szintén  egyik  megerősített  pontja  a  fővárosnak,  ugyancsak  zárva minden.  Annyira  zárva,  hpgy  egy  Vörősvári-uti sváb  vendéglős a  szesztilalom  egész  ideje  alatt  ki sem  nyitja  a  kocsmáját.   Még  ennivalót  sem  ad. Ezt  az  elhatározását  a  kocsma  ajtajára  ragasztott következő  felirattal  adja  tudtul:

                 szesztilalom miatt ma nem főzünk

A  Bécsi-ut  végén  mégis  találtunk  egy  nyitott kocsmát.   A   derék,   jólelkii   sváb   kocsmárosnak előadtuk  szivünk  vágyát,  mire  az megértő  nyájas mosollyal  invitált  a  belső  szobába.  Olt  már  többen  ültek  és  valamennyien  bort  ittak.

— Egy  liter  vörösbort  kérek'

—  Das  gibts  nicht.  Annyit  nem  adok. Maga pesti   ember,   maga   nem   tud   inni.   Egy  litertől agy  berúg  nekem,  hogy  botrányt  csinál.  Én  nem

kezdek  ki  a  rendőrséggel. Kap    egy    féllitert, Aztán  schauen sie  das  abfahretl . ..

A  SZESZKOSTOLÓ  TRAGÉDIÁJA

Be  is  hozta  a  félliteres  üvegben  a  bordópiros édes  nedűt.  Aprózva   ittuk,  minden   kortyot  jói megrágva,  élveztük  a  tiltott  gyönyört.  A  félliter után  megpróbálkoztunk  még  egy  másodikat   is kérni.  Hiába  leheltünk  rá,  hiába    bizonyítottuk egyenes,  feszes  tartással,  hogy  a  félliter  meg  se kottyant, a  derék  sváb  nem  adott  többet.   Nem bízik  a  pestiekben.  Amig  azonban  a  félliter  elfogyott,  beszélgetésbe  elegyedtünk  a  szomszéd  asztalnál  ülő    munkáseinberrel.  A  téma  persze a szesztilalom   körül  forgott.  Tőle  hallottunk  egy kedves, esetet,  mely  a  legutóbbi  képviselőválasztás  idején  történt.  Akkor  is  szesztilalom  volt  és a  rendőr  az  utcán  elfogta  az  óbudai  szeszgyár egyik  kóstolóját.  Úgy  be  volt  rúgva,  hogy  alig állt  a  lábán.  Az  eljárás  során  az  illető azzal  védekezett,  hogy    hivatalból  kóstolta    a  szeszt  és attól  rúgott  be.  A  hatóságok  a  minősítés  tekintetében  igen  nagy  zavarban  voltak,  mert  hiszen kétségtelen,  hogy  a  szeszkóstoló nem  hágta  át  a szesztilalmat,   mert   hivatalából   kifolyóan   ivott. Viszont  azonban  a  rendelet  szerint  kihágás  már maga  az  is,  ha  valaki  szesztilalmi  napon  nyilvános  helyen  ittasan   találtatík.   Salamoni  ítéletet hozlak. A  kóstolót  "hivatalos   hatalommal   való visszaélés-e"   címén  sújtották  pénzbüntetéssel.

Vígan isznak Újpesten

Újpest  már  nem  tartozik  a  főváros  területéhez*,  ott  már  nem  volt  szesztilalom. A  pesti  lumpok  autóra  kaptak  és  Újpest  kocsmái felé  száguldottak.  Emberemlékezet  óta  nem  volt  olyan autóforgalom  a  külső  Váci-uton,  mint  a  szesztilalom  első  éjszakáján. Az  újpesti  halászcsárdák érezvén  a  konjunktúrát,  szellős  helyiségeiket  befűtve  várták  a pesti  vendégeket.  Meg  is  érkeztek. Minden  kis  kocsma  úri  hölgyekkel  és  gavallérokkal  volt  tele. Folyt  a  bor,  durrogtak  a  pezsgős palackok,  körömszakadtig  húzta  a  cigány.  A  cigánybandáknak  olyan  keletje  volt,  hogy  arannyal  fizették  az  egy  szál  cigánypurdét  is,  csak játsszon. A  füstös,  kormos  kis  csárdákban  pedig záróráig  járták  a shimmyt  és  charlestonl.  Két óra után  az  autók  visszafordultak  Pestre.  A  bccsípett  pestiek  az  utón  olyan  kurjongatást  és  lár mát  csaptak,  annyira éljenezték  a  szesztilalmat, hogy  a  rendőrök  mintegy  tizenöt  autótulajdonos ellen  tettek  feljelentést  éjszakai    csendháboritás miatt.

A  borkereskedőktől  és  vendéglősöktől    szerzett  információnk  szerint  csak  a  munkások    és kisiparosok  lakta  vidéken  gondoskodtak  az  emberek  előre,  hogy  egy-két  liter  bor  legyen  otthon.  Bent  a  városban  sehol  sem  volt  a    szesztilalmat  megelőző  napon  nagyobb  bevásárlás.

Pest  könnyelműségét  jellemzi,  hogy a  szesztilalmat   senki   sem   vette   komolyan   mindaddig, amig  be  nem  következett.  Azt  hitték,  hogy  kéz alatt  és  titokban  mindig  lehet  annyi  italt  kapni, amennyit  akarnak.  Csak  a  tizenkettedik  órában, este  hat  órakor  jöttek  rá,  hogy a  dolog  véresen komoly és reményeikből    kijózanodva    vették észre,  hogy  csakugyan  nem   lehet   Pesten   bort kapni.

Szirmay István

Ujság, 1926. december (2. évfolyam, 273-298. szám)1926-12-15 / 285. szám