Petru Groza
Nem a román miniszterelnök, nem a politikus, nem a diplomata sétált itt a pesti Dunaparton. Még csak nem is az előkelő külföldi, öreg diák botja kopog a flaszteren. Mintha rendőrök tartanák távol a tömeget, hogy ne zavarják az öreg diák emlékezéseit, alig jár ember a hűvös nyári vasámap délben, az Erzsébet-híd, meg Lánchíd csontváza között.
Kétféle kíséret követi a fehérhajú tölgytartású öreg diákot: egyik hivatalos, a másik titkos. A hivatalos: díszegyenruhás generális, miniszterek, attaché. meg civilruhás főrendőr. A másik láthatatlan kiséret: emlékek, multak, diákévek, ifjúság. Ez a szívbéli kiséret.
A két tabáni templom 1947-ben
Amint a tabáni templomból idehallik a harangszó, az öregdiák arrafelé fordul:
— A gimnáziumba, a Lónyain délben is odahallatszott a tabáni kisharang a tizenkétórás szünetben. Először a Ferenciek-teréről érkezett a komoly, öregebb harang. Alig kongatott egyet-kettőt, utólérte a tabáni. Emlékezem, amikor először magyarázták történelemórán, hogv Budavár felszabadulásának emlékérc rendelte el a harangszót a római pápa. Nálunk, odahaza is mindig odafigyelek a harang-szóra. Mindegyik bukaresti templom harangját ismerem. De ösmerem a dévai, meg a szászvárosi harangok hangját is. Itt vannak mind a szívemben.
Olyan egyszerűen beszél Groza Péter, mint maga a harangszó. Tele van emlékekkel. Három napja járja ezt a várost, ahol ifjúságának legszebb éveit töltötte. Itf volt gimnazista, itt járt az egyetemre.
— Amikor megérkeztem — meséli — a hivatalos fogadtatás után, alig értünk be a hotelbe, megszöktem! Meg én! Már az úton elhatároztam. hogy először az egyetemre fogok bekukkantani. Taxiba ültem, persze senki se ösmert fel. Ugyanazon a kapun mentem be az aulába, ahol annyiszor annyi éven keresztül. Ott láttam a hirdetőtáblát, amelyre ngvszer kiírták a nevemet. Kicsaptak akkor. Valami szörnyű összecsapásom volt diáktársaimmal. Megbántottak, megsértettek: elégtételt vettem. Nem hagytam magam. De, azután rehabilitáltak. A tanári konferencia belátta, hogy igazam volt. Visszavettek, a büntetést egyszerű dorgálásra enyhítették. Szinte felszaladtam a lépcsőkön. Bekopogtam a rektor szobájába. Itt azután felismertek. Persze, rendkívül kedvesek voltak velem. No, gondoltam, most visszaélek a helyzettel. Ha már idejutottam, beülök én a rektori székbei Be is ültem, onnan beszélgettem az uraikkal. Közbe arra a jelenetre gondoltam, amikor négy évtizeddel ezelőít itt álltam a tanár urak előtt és felelgettem a kérdéseikre.
Hamiskásan, diákosan elmosolyodik Groza Péter. Megáll egy pillanatra, botjával nagyot vág az asztalra:
— Sohase hittem volna, hogy így fogok egyszer abba a székbe beülni. De azért jólesett. Alig várom már, hogv néhány régi diáktársammal találkozzam: Vájjon kiket fogok viszontlátni.?Valamennyire emlékszem. Ügy hallom, hogy csak nvolcan, vagy tizen kerülünk össze. Vájjon a többi él-e valamerre? Az ember, akárhogyan is alakul az élele, mindig diák marad. Mindig tanul. És mindig felejt. Az élet maga hozza az új tananyagot és maga viszi el a régit.
Már kétszer sétált végig Groza a Dunaparton, most harmadszor is visszafordul. A Nap is kisüt, többen járnak a konrzón, többen felismerik, köszöntik. Mindenkinek igen barátságosan viszonozza a köszöntését, néha meg is fordul, régi, ismerős arcokat vél felfedezni.
— Akkorában — mesél, mintha kinyitná az emlékek egy másik fiókját — igen nyugalmas volt ám itt a diák élete. Különösen a mienk: román diákoké. Volt úgy, hogy nem is igen jártak együvé a nemzetiségi diákok a magyarokkal. Én a magyar menzára jártam. Odavittem a barátaimat is. Megmagyarázfam nekik. hoíjy helytelen, ha külön vonulunk Voltak is nagy viták, részben érvekkel, részben izmokkal. Én. nemigen hagyiam magam egyik' fegyvernemben sem. Egyszer az történt, hogv Rákóczy hamvainak hazahozatalára gyűjtöttek a diákok közölt a menzán. Egyik sok előneves ficsúr odatartotta elém a gyűjtőívet, mondván: ..Magn is adhat valamit." Rettenetesen bántott ez a lealázó felszólítás. Miért nem kérte tőlem is, úgy mint a magyar diákoktól, akkor szívesen adtam volna. így azonban mcgtagadtam. mégpedig elég éles felelettel. Ebből aztán hatalmas izomvita kerekedett. Persze, odajutottunk megint csak a rektori tanács elé. de ott is megvédtem az igazamat.
Még most is. a visszaemlékezések hatása alatt, szinte kipirul az öreg diák arca. Megáll, rámnéz, ismét elmosolyodik azzal a jellemző, kedves, öregdiákos fintorral.
— Pedig — folytatja — én akkor is csak a megértést, a békességet szerettem. Akkor is azt szerettem volna mindig, hogy valamenynyien: magyar fiúk, román fiúk. zsidó fiúk, sváb fiúk. békességben és szeretetben éljünk egymással. Most is csak ez a vágy él az én szívemben. Tudom, hogv nagyon neliéz amit én gondoáok. De eszembe jut egy történet, amelyet a híres francia marsallról. Ney táboritokról olvastam. Ez a tábornok — már nem emlékszem hány évvel ezelőtt — lenn Marokkóban, öreg bennszülött parasztokkal beszélgetett. Azt mondotta, hogy a kemény, sziklás, terméketlen marokkói földből a francia megszállás alatt Kánaán kertjét fogják elővarázsolni. Öntözéssel, trágyázással, eltüntetik a sziklát és a sivatagot, úgy hogy a marokkói parasztnak ezentúl kevesebb gondja lesz a kenyérre, mint eddig. Az öreg marokkóiak komoran, mogorván hallgatták a tábornokot. Akkor, nem nagyon rajonglak a gyarmatosító urakért. A legöregebb paraszt kétkedően válaszolt:
— Tábornok úr, ez a föld olyan makacs és olyan kemény, hogy száz esztendeig is eltart, amig termőtalajjá változtatják.
A tábornok felkiáltott:
— Száz esztendeig!? Akkor kezdjük egy nappal hamarabb!
— Nem is tudom, — mondja Groza —. miért jutott eszembe ez a történet. Amire én gondolok: a békesség. a megértés, az emberszeretet nem fog már száz esztendeig váratni, míg megérik. De. ha akármilyen rövid ideig is tartana, amíg a termést betakaríthatjuk, minden esetre... egy nappal hamarabb kell elkezdeni. Azzal az egv nappal is kevesobb időt kell várakoznunk".
Megint leértünk a korzó végire. Megnézi az óráját: hivatalos ebédre várják. A polgármester vendége. Azért még egyszer végigsétál a Vigadóig. Arról beszél, bogy a Fészekben. az írók között, úgy 'érezte, mtntha otthon volna.
— Heltai Jenőt bámultam a legjobban-Milyen fiatal! A költők soha nem öregszenek. Valamikor, persze titokban én is kacérkodtam a múzsákkal. Láttam, hogy nem találok nagy viszontszerelemre, odébbálltam egy házzal.
Túlságosan szerény az öreg diák. Hiszen két évvel ezelőtt vaskos könyvet írt, amely magyarul is megjelent. Ezt a könyvet nem politikus, nem miniszterelnök, hanem valójában író írta.
Megint az óráját nézi, mír késő van. Menni kefl a Gundel-ba. Kezet fog:
— Gun'del...? — Hej... amikor még Vampeticsnek hívták....!
— Pedig — folytatja — én akkor is csak a megértést, a békességet szerettem. Akkor is azt szerettem volna mindig, hogy valamenynyien: magyar fiúk, román fiúk. zsidó fiúk, sváb fiúk. békességben és szeretetben éljünk egymással. Most is csak ez a vágy él az én szívemben. Tudom, hogv nagyon neliéz amit én gondoáok. De eszembe jut egy történet, amelyet a híres francia marsallról. Ney táboritokról olvastam. Ez a tábornok — már nem emlékszem hány évvel ezelőtt — lenn Marokkóban, öreg bennszülött parasztokkal beszélgetett. Azt mondotta, hogy a kemény, sziklás, terméketlen marokkói földből a francia megszállás alatt Kánaán kertjét fogják elővarázsolni. Öntözéssel, trágyázással, eltüntetik a sziklát és a sivatagot, úgy hogy a marokkói parasztnak ezentúl kevesebb gondja lesz a kenyérre, mint eddig. Az öreg marokkóiak komoran, mogorván hallgatták a tábornokot. Akkor, nem nagyon rajonglak a gyarmatosító urakért. A legöregebb paraszt kétkedően válaszolt:
— Tábornok úr, ez a föld olyan makacs és olyan kemény, hogy száz esztendeig is eltart, amig termőtalajjá változtatják.
A tábornok felkiáltott:
— Száz esztendeig!? Akkor kezdjük egy nappal hamarabb!
— Nem is tudom, — mondja Groza —. miért jutott eszembe ez a történet. Amire én gondolok: a békesség. a megértés, az emberszeretet nem fog már száz esztendeig váratni, míg megérik. De. ha akármilyen rövid ideig is tartana, amíg a termést betakaríthatjuk, minden esetre... egy nappal hamarabb kell elkezdeni. Azzal az egv nappal is kevesobb időt kell várakoznunk".
Megint leértünk a korzó végire. Megnézi az óráját: hivatalos ebédre várják. A polgármester vendége. Azért még egyszer végigsétál a Vigadóig. Arról beszél, bogy a Fészekben. az írók között, úgy 'érezte, mtntha otthon volna.
— Heltai Jenőt bámultam a legjobban-Milyen fiatal! A költők soha nem öregszenek. Valamikor, persze titokban én is kacérkodtam a múzsákkal. Láttam, hogy nem találok nagy viszontszerelemre, odébbálltam egy házzal.
Túlságosan szerény az öreg diák. Hiszen két évvel ezelőtt vaskos könyvet írt, amely magyarul is megjelent. Ezt a könyvet nem politikus, nem miniszterelnök, hanem valójában író írta.
Megint az óráját nézi, mír késő van. Menni kefl a Gundel-ba. Kezet fog:
— Gun'del...? — Hej... amikor még Vampeticsnek hívták....!
Zsoldos Andor
Haladás
1947 05.08
Petru Groza
https://hu.wikipedia.org/wiki/Petru_Groza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése