1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2018. május 29., kedd

ORTODOX AZILUM

A főleg Kelet-Európában és a Közel-Keleten elterjedt ortodox (görögkeleti) egyház a legrégibb idők óta területi, illetve nemzeti egységenként, önálló szervezetekben működik. Pest-Budán legkorábban a szerb ortodox egyházközség települt meg, melyet a 16. századtól folyamatosan bevándorolt kereskedőcsaládok alapítottak. ők alkották Budán a Várhegy és a Gellért-hegy között kialakult Tabán vagy Rácváros elnevezésű városrész lakosságát. Első templomukat is itt építették fel 1697-ben, melyet egy új, 1751-ben elkészült barokk stílusú templom követett a Rác fürdő közelében.
Ortodox hívők a vízszentelés szertartására vonulnak a Duna-partonaz 1820-as években.


 Ezt a tabáni szerb templomot a második világháború végén lebontották. A török időkben jött létre a pesti szerb település is, mely már akkor templommal rendelkezett. Ennek a helyén épült fel a mai Szerb utca és Veres Pálné utca sarkán álló pesti szerb templom, melyet 1698-ban szenteltek fel Szent György tiszteletére. A templom mai alakját, többszöri átépítés után, 1750-ben nyerte el. A 19. századtól kezdődően fokozatosan kiépültek a szerb nemzetiség művelődési intézményei (Matica Srpska, Tökölyanum, Szent Angelina Intézet) A 18. században Pesten letelepedett, a gazdasági életben jelentős szerepet játszott 
görög és makedon-vlach kereskedőcsaládok 1788-ban kiváltak a szerb egyházközségből, és megalapították önálló, 1931-től "budapesti görög alapítású görögkeleti magyar" elnevezéssel illetett egyházközségüket. Központjuk és templomuk az Alsó Duna soron (ma: Petőfi tér) épült fel 1791 és 1794 között. Napjainkban az ortodox hívők négy (belgrádi, bukaresti, szófiai, moszkvai - 1949-ben ez alá rendelték az elmagyarosodott görögöket is, engedélyezve számukra a magyar szertartásnyelvet) külföldi egyházi főhatóság (patriarchátus) irányítása alatt gyakorolják vallásukat.


A vízkeresztnapi szertartás az 1930-as években: a Dunából kihozott kereszttel Rajcseff esperes plébános végzi a szertartást.

A szerb templom a jellegzetes tabáni környezetben, 1920-as évek.
   

A MEGSZENTELT VÍZ

 Isten azáltal, hogy Krisztus személyében megtestesült, megszentelte a halandó emberi természetet. Az emberi test így többé már nem csak „a bűnnek hajléka”, „hústest”, amely mintegy sírként tartja magába zárva a lelket, hanem a feltámadás örömének részese is, a Szentlélek temploma. Krisztus megszentelő műve pedig nem korlátozódik az emberi természetre: a természeti világ egyes elemeit is dicsőségének körébe vonta, a kegyelem csatornájává téve őket. Így válik az áldás forrásává a víz is, amely ugyancsak jelentős helyet kap az Egyház életében.

„Aki nem születik vízből és Lélekből, nem léphet be Isten Országába” – mondta Nikodémusnak az Úr (Jn. 3;5). Erre utal Pál apostol is, amikor azt írja Titusznak: „Mikor azonbn megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete… megmentett minket az újjászületés fürdője és a Szentlélekben való megújulás által.” (Tit. 3;4-5).

 Az ortodox egyház többféle megszentelésben is részesíti a természeti világot: megáldásra kerülnek a kertek, vetések, az emberi hajlék, többféleképpen szentelődhetnek meg akár egyes dolgok is: a kenyér másféle áldást nyer az asztalon, ha étkezés előtt imádkozunk, mást az Artoklaszía szertartásában, és ismét mást – a legteljesebbet, semmivel össze nem mérhető módon – az Oltárasztalon, amikor Krisztus testévé válik.

Az Egyház két szertartást is ismer a víz megszentelésére: az ún. Kis- és Nagy Vízszentelési szertartást. A különbség ezek között az, hogy a Nagy Vízszentelést (Megasz Agiazmósz), évente csupán egyszer, Vízkereszt (gör. Theofánia – kb. „Istenjelenés”) ünnepének alkalmával végezzük, míg a másik az év bármely napján elvégezhető önmagában is, de más alkalmakkor is, például házszentelés, gépjármű megáldása, stb. esetén. A Kis Vízszentelés (Mikrósz Agiazmósz) vize az Egyház áldásával gyógyír minden testi és lelki panaszra és megerősítés a hitben; ám a vízkereszti szentelt víz a keresztség vize, az újjászületés fürdője: a pap azt az imát olvassa fölötte, amellyel kereszteléskor a keresztség vizét áldja meg, és a szertartás ugyanúgy az Isteni Liturgia keretébe ágyazódik, mint ahogy a keresztségnek is ott van a helye. „A Nagy Vízszenteléskor megfigyelhető, hogy mind az azt kísérő tropárionok („Az Úr hangja a vizek felett…”), mind az Izaiás könyvéből való prófétai olvasmányok erőteljes szimbolikus karakterrel bírnak, amellyel a Krisztus megkeresztelkedését idézik föl, és ezzel a szertartást az Úr ünnepeihez csatolják” (Szotirosz Kozmopoulou archimandrita) – ezzel szemben a Kis Vízszentelés énekei az Istenszülőhöz szólnak. A Nagy Vízszentelés tehát az Egyház egyik misztériumával van szoros kapcsolatban, ezért is alakult ki az ennek megfelelő előkészület, az ünnepet megelőző böjti nap.

Amellett, hogy egyszer egy évben kerül rá sor, fontos az is, hogy az ünnepnek ezen az egy napján ihatnak ebből a vízből a hívek. A Kis Vízszentelés során megáldott vízből akár naponta lehet inni, azonban a Vízkereszt ünnepét pontosan emiatt már igen régi időktől, a 4. századtól egynapos szigorú böjt előzi meg, felkészülésként a szentelt víz magunkhoz vételére. Fontos tehát, hogy az abból inni szándékozók tartsák a január 5-ei böjtöt, és tudatában legyenek jelentőségének: régente a keresztények nem is mertek a vízkereszti szenteltvízből inni böjt nélkül, ahogyan az Eucharisztiához sem járultak anélkül. A hívek körében szokás hazavinni az ünnepen szentelt vízből, és azzal megszentelni a lakhelyet, azt akár egész évben otthon tartani, mintegy a ház és a benne lakók védelme érdekében. Bakojannisz archimandrita írja a vízszentelésről szóló könyvében, hogy „amint tisztelettel vesszük körül a szentek ereklyéjét – mivel leszállt rájuk a Szentlélek kegyelme – úgy kell tisztelettel öveznünk a nagy Vízszentelés vizét is ugyanezen okból, ha otthonunkban tartjuk” (26.o).

A Nagy Vízszentelést – gyakorlati okokból – kétszer is el szokás végezni Vízkereszt ünnepén: annak előestéjén, a királyi Imaórákat és Nagy Szt. Vazul – alkonyatkor megtartott –  liturgiáját követően, valamint magán az ünnepnapon. Fontos tudni, hogy a szokásnak, mely szerint e napon a pap élő vizeket is megáld a kereszttel – a keresztet a vízbe dobva, legyen az folyó, tó vagy tenger – nincsen köze magához a nagy vízszentelési szertartáshoz.

Források:
Φουντούλης, Ιωάννης, Απαντήσεις...Δ’, Αθήναι, 1994.
Κοσμόπουλου, Σωτήρος, Σχέση Μικρού και Μεγάλου Αγιασμού (κήρυγμα)
Μπακογιάννη, Βασίλειος, Μικρός και Μεγάλος Αγιασμός, Πάτρας, 1997.
ASYLUM=menedék


Hargitai Beáta:Tabáni ortodox templom


Főoltár

Arsenije Teodorović: Szent Miklós, Istenszülő Krisztussal, Jézus Krisztus, Keresztelő Szent János a budai szerb ortodox székesegyház ikonosztázionjának részletei (1818-1820)


Körmenet az első világhaború idején a tabáni ortodox templom előtt

A lebombázott templom bontás előtt 1948-ban
EGY SZERELEM ÚTJA AZ ELSŐ CSÓKTÓL A 
MAGYAR .KIR. KÚRIÁIG -
TABÁNI VADROMANTIKA

(Kőkereszt ,szégyenoszlop és kártérítési per
avagy melodráma aharmincas évekből)
8 órai ujság 1934 dec 25

(Saját  tudósítónktól.)


1925.  év  telén,  egy januári  éjszaka,  fiatal  pár  haladt  a  Hadnagy-utcában.   Lábuk   alatt   szikrázott  a frissen  hullott  puha  hó,  a  lány  a  fiú  kezét  szorítva,  kacagva  csuszkáit  lefelé,  miközben  a  szél  meg-megcibálta  szőke  haját.   Amint   bekanyarodtak   a   Kereszttérre,   a   fiú   a   tér   közepére   vezette   a lányt.  Előttük  állt  az  öreg  kőkereszt  vastag  hóbundába  burkolva. 
— Esküdjél   meg,    hogy    mindig  fogsz szeretni!  —  szólt  a  fiú. 
— Esküszöm!  —  felelte  a  lány  és  az  ég felé  emelte  az  arcát. Egymást  átölelve  álltak  a  fehér  éjszakában.

  Hópelyhek  tapadtak a  lány  belső  forróságtól  fűtött  arcára, hogy  rögtön  utána  felolvadva,  leperegjenek   róla.   Mintha   könnycseppek   lettek volna.  Aztán  tovább  mentek  a  Fehérsas- téren  át.  A  szégyenoszlopnál  a  fiú  megint megállt: 
— És  engem  kössenek  ide,  mint  régen  a hűtlen  szerelmeseket,  ha elhagylak  téged! 
— mondotta szenvedélyes hangon. Fiatalok voltak:  szerelmesek.  A  vén  Tabán  romantikája  átfogta  szívüket... 
                                                       * 
Pista   egyetemi   hallgató   volt, Lujza varróleány.  Magas,  karcsú,  előkelő  megjelenésű.  Pista  éppen  ezt  az  előkelő  fellépést  honorálta  azzal,, hogy  a  baronessz mintájára  tréfásan „varoncssz“-nek  titulálta  őt.  Ismeretségük  alig  párhetes  volt akkor  s  természetesen   meg   voltak   győződve  arról,  hogy  az  egy  életen  át  fog tartani.  Am  a  tél  ellensége  a  hosszas  csatangolásnak, pedig  ők   nem   tudtak  betelni  egymással.  A  szerelem  azonban  találékony:  a fiú  szobát  bérel  a  lány  anyjánál  s  attól  kezdve minden szabad  idejüket együtt. töltötték.  Megkezdődött   a  színes álmok  szövögetése.  Rövidesen  már  szinte családtagnak  számított  a  fiú,  a  lány  harisnyát  stoppolt  neki,  az  özvegy  anya  pedig  mosott  reá  s  mint  az  ilyenkor  majdnem  törvényszerűség: nemsokára  egym áséi  lettek. 
Nem  Isten és nem  emberek  előtt  —  ehhez nem  voltak   meg   a   mindenható  anyagiak,  —  de  fiatalságuk   tomboló  követelése  elöl  nem  tudtak és   talán   nem   is akartak  kitérni.  Az  anya  nem  tudott  viszonyukról    semmit, a  szomszédoknál azonban   már   megkezdte  körforgását  a pletyka.  A  házmcsterné  hallotta,  amint  a lépcsőházban  Pista  ezt  mondta  Lujzának: „Drága  pirinyóm!“ a   fogorvosék   nevelőnője   látta,   amint Lujza  kisírt  szemmel  tett  valamiért  szemrehányást  Pistának s  a  fűszeresék  mindenese  egyszer  éppen   akkor   fordult  be bakájával  a  ligeti  ringlspil  mögé,  amikor  Pista  megcsókolta  Lujzát.  Ennyi  jól- érteeültségre  már  állást  kellett  foglalni és  Pista  egy  alkalommal  dacosan  jelentette   ki,   hogy   diplomája    megszerzése után  abban  a  helyzetben  lesz,  hogy 
„befoghatja  mindenkinek  a  száját.

Formális  eljegyzés  nem  volt  ugyan  köztük,  sőt  a  fiú  ismerősei  előtt  titkolta  ezt a  viszonyt,   elejtett   szavaiból   azonban joggal  lehetett  arra  következtetni,  hogy komoly   szándéka    feleségül    venni   a lányt, 
                                                   * 
Az  évek  gyorsan  teltek,  közben  a  lány iparigazolványt   szerzett,  önálló   keresethez  jutott  és  Pista  is  megkapta  a  diplomát,  majd  egy  kitűnő  kereskedelmi  vállalatnál  talált  elhelyezkedést.  Nem  sokkal  később  elköltözött  az  albérleti  szobából,  de  azért  a lányt továbbra  is  meglátogatta  és  a benső viszonyt  fenntartották.    Lujza  most  már  mind  gyakrabban sürgette  a  házasságot,  a  válasz  azonban mindig  az  volt,  hogy a  nehéz  megélhetési viszonyok    miatt  józan   ésszel   még   csak nem  is  gondolhat   egyelőre  a  házasságra. 
A lány  egyszer   azzal a hírrel   lepte meg  a  fiút,  hogy   komoly   kérője   van. Pista  hevets  jelenetet   rögtönzött  erre  és azzal  fenyegetőzött,  hogy megmérgezi  magát,  ha  elhagyja őt. Lujza  boldog  mosollyal   simogatta  meg szerelmese  arcát  és  megírta  az  elutasító levelet. 
A  „nagy  jelenet"  után  Pista  pár  napig nem  jelentkezett,  aztán  váratlan   fordulat  történt:  a  lány  levelet   kapott  tőle, melyben 
bejelenti  a  —  szakítást! 



„Meg  kell,  hogy  mondjam   egészen őszintén:  nincsen  már  m eg  bennem az  az  érzés,  min t  régebben  volt.   Az igaz,  hogy  m ost  is  szeretlek  váltózatlanul  és  őszinte   szívvel,   de  nem azzal a  szerelemmel, szólt a kegyetlen  írás. 
                                                     * 
Lujza   kábultságából   feleszmélve,  pert indított  hűtlen  lovagja  ellen  s  azzal  az indokolással,  hogy  őt  a  fiatalember  házassági  ígérettel  tette  magáévá, erkölcsi kár   címéti   5500   P megítélését kérte. A törvényszék  és  a  tábla elutasította  őt keresetével, mert   úgy   találta,   hogy csábítás  nem  történt. 
Végső   fokon  a  Kúria Thébusz-tanácsa foglalkozott  az  üggyel  s  részben   megváltoztatta  az  előbbi  ítéleteket: kötelezte az   alperest,   hogy  erkölcsi  kár  címén 2500  P-t   és   600   P   összköltséget    fizessen meg. 
Megállapította  a  Kúria,  hogy  az  egymással  szemben  tanúsított  viselkedésükből  és  a  fiatalember   elejtett   kijelentéseiből  helyesen  azt   kell   következtetni, hogy házassági    ígérettel    vette    rá a lányt   a   benső   viszony   megkezdésére  és ekként 
„a tisztességes  felperessel  szemben a  csábítást  megvalósitotta." 
Igen  érdekes  a  jogerős  döntés   indokolásának  alábbi  része: „Az  egyformán   szerény   keretek közt  élő,   egyszerű  szülőktől  származó  fővárosi  varróleány  és  vidékről   Budapestre   került    egyetemi hallgató  lelki  kulturáltsága  és  társadalmi  helyzete  tekintetében  nem volt  oly  nagy  különbség,  amely  az egymás  iránt  való  vonzódást  gátlólag  befolyásolta  volna.   Az  a  tény, hogy  az  alperes  hosszú  ideig  lakott az  általa  bérelt  diákszobában,  arra mutat,   hogy   ez  a  környezet   neki m egfelelt s akkor még nem volt  előrelátható  a  későbbi  pozició  elnyerése. A   mindennapi  élet  tapasztalata szerint ilyen  környezetben  virá gzik ki az a szerelem , amely a férfi kedvező   irányú   és  fejlettebb    életigényű    elhelyezkedése   következtében   később   rendszerint  szakítással végződik  s  csak  igen  ritkán   jut  el  a törvényes  házasságig 
A  romantikát  így  váltotta  fel  a  józan próza.  A  szerelem   elszállt,   a   Tabánt földig  rombolták,  de  áll  a  kereszt  és  a  - szégyenoszlop.


 

M. C



DUNASZENTELÉS A TABÁNBAN ANNO 1934

-*

WÉBER JÓZSEF: TABÁNI ÉJ

2018. május 25., péntek

2018. május 22., kedd

IN MEMORIAM LÁMPÁS RUDI

Hamarosan 89 éve lesz , hogy a Friss Újság leközölte: meghalt Lámpás Rudi, aki majd 40 éven át kísérte a a sötét Kereszt térről, az Albecker féle vendéglőból a kapatos vendéget a fényben fürdő a rác-fürdőig,a villamos végállomáshoz. Rudi bácsi a maga idején fogalom volt. Ma is elkelne egy lámpás ember, aki az újságok terjesztette sötétséget és homályt  eloszlatná  mécsesével, hogy tisztán lássunk a világ dolgaiban . ...


ÉS LÁMPÁST ADOTT KEZEMBE  AZ ÚR...
 
Ezt egy illuminált állapotban botorkáló külföldi  úriember  jegyezte meg félhangosan, miközben a macskaköveken bukdácsolt Lámpás Rudi mögött és méltatlankodott, hogy senki nem érti frappáns humorát. Honnan is tudhatták volna , mire célzott,hiszen B.Aldrich ez évben megjelent világhírű regényét még senki nem olvasta, egyrészt mert nem tudtak angolul, másrészt mert el se ért a Tabánig a könyv híre. A pesti vendégek különben sem olvastak remekírókat, Rudi bácsi maga 46 éve még újságot sem. Nem járt moziba sem, azt se tudta mi az! A világ híreiről  az esti séták alkalmával értesült a vendégek beszélgetéseiből. Nem árt,ha megsaccoljuk  azt is , ki az az úr,aki kezébe adta a lámpást.
Az Úristentől távol áll, hogy munkához juttassa a munkanélküliekeket; aki egy egész világot teremt, ilyen apró-cseprő ügyekkel nem foglalkozik. Talán a vendéglő előző tulajdonosa, Albecker Antal elődje vetette fel a témát, hogy megoldást találjon  a Kereszt tér közvilágítására. ami igen összetett  probléma volt.Nem csak a láb alatti kövek, buckák okoztak fejfájást a teli hassal és kótyagos fejjel hazafelé igyekvő népeknek, de a téren legelésző kecskék, s a pocsolyákat túró malacok is.A vendéglő valamikori tulajdonosa roppant egyszerű, de hatásos ötlettel állt elő,: valakinek le kéne kísérnie a kuncsaftot  a villamosig,vagy legalábbis  egy közvilágítással  ellátott helyig.
Több sikertelen próbálkozás után  Lámpás Rudi bácsi váltotta be az álláshoz fűztött reményeket. Nem is kért a munkáért sokat. Törzshelye a boltíves bejárati kapu alatt volt, ahol szemmel tarthatta az érkező s főleg a távozó vendégeket., hiszen belőlük élt. S hogy az idő kellemesen teljen, a tulaj néha kiküldetett egy -egy fröccsöt a kapu alatt  szobrozó Rudi bácsinak. Persze , a pincérek is megszerették  a lámpás "kollégát"s legtöbbször fröccs helyett tisztán hozták a pohár borocskát.
Rudi bácsi komolyan vette az állás nyújtotta lehetőségeket, megbecsültea belé vetett bizalmat. Ha egy -egy vendég vagy netalán
többfős társaság cihelődött a boltív alatt  útrakelni  a biztonságosab fények felé, szótlanul élükre állt, lámpását magasra emelve , hogy mutassa az utat. Azután,ha beálltak mögéje felsorakozva ,ugyancsak némán  megindult a menet,csak egy- egy akadály előtt  mormolta félhangosan-mintha nem akarná megtörni hangjával az éjféli csendet-vorsicht! vigyázat!.-
-Nem egy szószátyár tipus az öreg-folytatta a külföldi úr a maga nyelvén-megérdemel némi  borravalót!

A társaság ,leérve a Rácz fürdő villamos végállomásához, a világvárosi fények alá  egy és két pengősöket dobált Rudi bácsi kalapjába, amiket  mint visszajárót nyomott kezükbe az imént a főpincér. Az öreg szótlanul biccentett köszönetképpen és lámpását meglengetve visszafordult  a Kereszt tér irányába , hogy újabb  vendéget igazítson útba- .Egyre inkább tudatosult benne,hogy néki komoly hivatása fényt hozni az emberiségnek. Küldetéstudatát egyáltalán nem befolyásolta a tabáni közvilágítás időközbeni  villamosítása, a kivilágított utcákon is lekísérte a vendéget halovány lámpásával

Újsághír:
Friss Újság 1929 június  19

— Meghalt a lámpás Rudi. Budán, a kereszttéri nevezetes kocsma kapualjában üldögélt évek hosszú sora óta egy görnyedt háta, borostásképü emberke. Állt mellette a pádon egy „hosszulépést* tartalmazó spriccerespohár, előtte pedig, a földön afféle fogautyus bányászlámpa, amelyben egy szál gyertya halovány fénye pislogott. A spriceer és a lámpa tulajdonosa, a görnyedthátu ember — a lámpás Rudi volt. Volt, — mert tegnap felköltözött Rudi ebből az árnyékvilágból, ahol a maga kis lámpásával igyekezett világosságot deríteni, amennyire a hivatásához tartozott. Lámpás Rudi ugyanis a jókedvű, becsipett vendégek előtt haladt a Kereszt-téren a pislogó lámpásával és világította az utat, amíg el nem jutottak az első gázlámpáig. Itt aztán borravalót kapott a lámpás Rudi, aki erre visszavonult a fröccsöspohara mellé. Most immár az élők sorából is visszavonult Rudi oda, ahol nem kell gyertyával világítania — a túlvilágba. Vele sírba szállt a régi Buda egyik ismert és érdekes figurája.

További cikk a témában:

http://taban-anno.blogspot.hu/search/label/L%C3%A1mp%C3%A1s%20Rudi

    

2018. május 16., szerda

EMMY, AVAGY A HUSZÁRGARNIZON MULAT....

Mulat a garnizon

Rákosi Viktor „Emmy“-je filmen 


Elegáns autók gördülnek a népszerű budai vendéglő kapuja elé. Nem szokatlan látvány az esti órákbán, de most délelőtt van és kánikulai meleg. így kissé feltűnően hat, hogy a kapuban délceg, fiatal tisztek fogadják az autókról leszálló dámákat és kísérik őket a kapun keresztül a felvirágozott bálterembe. .. 
stáblista a film elején

A csendes budai utcában csakhamar híre fut, hogy filmfelvétel készül. És csakugyan, máris feltűnik a rendező Székely István vállas alakja asszisztenseivel, Major Dezsővel és a némafilmek idejéből ismert Balogh Bélával. Itt van Gál Ernő is. A produkcióvezető egy frakkos emberrel tárgyal, aki nem más, mint Lengyel József, aki annak idején színpadra vitte Rákosi Viktor napsugaras regényét, az Emmy-t, Mihály István viszont filmre dolgozta át s a színész-szerző most — pincérszerepet vállalt a darabjában. Az Emmy filmváltozatának néhány fontos jelonetét veszik most fel itt a budai vendéglőben. Az emelvényen elfoglalja helyét ifj.Banda Marci és zenekara és Székely István intésére rázendít Fényes Szabolcs pompás muzsikájára. És megkezdődik a mulatság: a vidéki helyőrség tisztikarának estélye az ezredes menyasszonylányának tiszteletére
. Az ezredes: Rajnay Gábor. A leánya: Ágay Irén. Korponay főhadnagy, a vőlegény: Jávor Pál. És körülöttük csupa kedves, ismerős arc: Gombaszögi Ella, Páger Antal, Kabos Gyula, Gózon, Ihász Lajos, Makláry és még sokan népszerű színészeink közül. A bonyodalmat egy Tapsi nevű hölgyike (Erdélyi Mici) okozza, a vőlegény régi szerelmese, aki váratlanul megjelenik a bálon. De a mulatság, a jókedv azért nem csökken. Igazi békebeli hangulat tölti be a termeket, mint ahogy az ilyen hét megyére szóló huszármulatságokon már lenni szokott. Boldog, verőfényes mosoly az egész darab, amelyet átmelegít néhai jó Rákosi Viktor szívbeli humora. Nem kétséges: az Emmy épp olyan siker lesz filmen is, mint volt regény alakjában és később színpadon.


Főcímdal Jávor Pállal és Ágay Irénnel,
háttérben ifj.Banda Marci és zenekara



8 Órai Ujság, 1934. augusztus (20. évfolyam, 172-196. szám)1934-08-28 / 193. szám

A film linkje a You Tube-on: 

https://www.youtube.com/watch?v=axCTNs2qoBw

NYÚL GERINC, AVAGY A VADSZEZON.............

Nyúl Gerinc, avagy a  vadszezon....

Daloljuk el a pesti nyúlnak érzelmes szép történetét!..

Nem arról a nyúlról szól a dal, mely néha csincsilla néven. néha csak szibériai oposszum néven szerepel a szűcs kirakatában. Arról a nyúlról beszélünk, amely még nem jutott el ahhoz, hogy drága prém legyen és mint „Nyúl gerince“ még itt jár közöttünk. 
Ám, hogy mi történik Pesten a nyúllal, amíg mint „Nyúlgerinc" asztalra kerül, azt nem lehet egyszerűen elmondani. Fantasztikus történet ez, amelyhez tudni kell, hogy vannak, akik a lélekvándorlásban hisznek és különösen oka van hinni ebben — a nyúlnak, amely leginkább tapasztalja, hogy hányféle alakban töltheti be szerepét a földön. 
Nagy tájékozatlanságra vallana tehát, ha azt hinné valaki, hogy például a nyúl élete azzal, hogy feltálalják, véget ér. Lehet, hogy másutt így van, de tudni kell, hogy Pesten a nyúl azzal, hogy asztalra kerül, még távolról sem fejezte be életét. A legtöbb ember ugyanis nem szereti a nyulat, melyről a pesti ember körülbelül csak annyit tud, hogy a nyúl a vadszezon egyik nevezetessége, amit legalább egyszer meg kell kóstolni s amelyet meg is lehet enni, ott is lehet hagyni. Ott is hagyja rendszerint, mihelyt társadalmi helyzetének eleget tett a szomszéd asztal figyelme előtt azzal, hogy megrendelte a nyulat. Mert vadat enni éppoly előkelő dolog, mint ahogy otthagyni sem utolsó élvezet. 
A nyúlnak tehát a megkóstolástól a be nem következő elfogyasztásig van ideje gondolkodni, hogy hogyan és mily alakban folytassa vándorlását a földi utakon. 
És hogy a nyúl ily gondolkozásra képes, sőt életének forgandóságai felől tökéletesen '' tisztában van, azt mi sem bizonyítja meglepőbben, mint a következő eset.

A pesti ember, amikor délben meghitt családi körének asztalához ül, behozzák neki a vadszezon első nyulát, vadszószban,  gombóccal. Barátunk, mivel a nyúllal nem tud rögtön megbarátkozni, — hogy pesti. idiómával éljünk: „auf alle Fälle“ — előbb  a gombócot vágja föl. E pillanatban kiesik az eszcájg a kezéből, mert képzeljék, mi volt a gombócban? A gombócban egy levél volt, a levélkében pedig a következő sorok: 

Tisztelt uram!

Tegnap este, amikor magam maradtam a konyhában és arra gondoltam, hogy ma önnek föltálalnak és Ön esetleg meg fog enni, olyan részvétet éreztem Ön iránt, hogy felhasználva a szakácsné távollétét, azonnal megírtam ezt a levelet. A levelet gombócba fogom tenni, mert tudvalévőén abba mindent belefőznek és így remélhetem, hogy az én írásom is akadály nélkül eljut Önhöz. 

Igen tisztelt uram!
 Arra akarom figyelmeztetni, hogy ha ön ma engem megesz, akkor mától kezdve a vadszezon végéig, igen sokszor fog még nyulat kapni kedves nejétől, míg ellenben, ha ön nem ragaszkodik ahhoz az ostoba előítélethez, hogy nyulat enni előkelő dolog, akkor én folytathatom életem fáradalmas, de szép vándorútját, míg Ön hosszú időre ismét rendes ételekhez jut és megmenekül a vadszezon apró meglepetéseitől. 

És hogy milyen nagy oka van Önnek engem a szőnyegre kiborítani — ígérem, nem hagyok kitörülhetetlen foltot, — annak bizonyítására engedje meg, uram, hogy életrajzomat dióhéjban elmondhassam.

Ime:
Erzsébetfalván születtem. Szüleim szegény, földhözragadt nyulak voltak, akik neveltetésemről nem gondoskodhattak, így már igen korán magamnak kellett magamat eltartanom. Egy év múlva egy körvadászat alkalmával terítékre kerültem. Ha jól emlékszem, az Önök egyik kitűnő művésze okozta vesztemet. E rettenthetetlen vadász fegyverével szemben minden óvatosságom hiábavaló volt, mert hiszen ez alkalommal is úgy történt a dolog, hogy vadkacsára célzott és — engemet talált. A vadászatról engem egy ügyvéd vitt haza, akinenk a felesége eladott egy vendéglősnek. Ez sok, sok évvel ezelőtt történt. A vendéglő rosszul ment, megbukott és én a csődtömegbe kerültem. Félév múlva licitáció útján egy másik vendéglőshöz kertültem, akinél alkalmam volt megtanulni a vendéglői szakipart. Ezen az akadémián tíz hónapig voltam. A szakácsmüvészet minden titkába beavattak ez idő alatt. Voltam fácán, voltam — minden tiltakozásom ellenére — idei liba. Később áttértünk a tésztanemüekre. Többször szerepeltem mint csokoládés felfújt. De hagyjuk a részleteket’ Elég annyi, hogy mindig szerencsém volt és visszakerültem a konyhába. Két év múlva a gyorsvonat étkezőkocsiján tanulmányútra mentem Svédországba, hogy a kesztyűipart tanulmányozzam, ahol tudvalevőleg a kesztyűk is nyúlnak, tehát velük közeli rokonságban vagyunk. Azután hazajöttem Magyarországba és ismét egy vendéglőben kaptam alkalmazást. Egyszer egy budai vendéglő szeparéjában találkoztam uraságod kedves nejével, őnagysága akkor egy monoklis fiatalemberrel volt ott. Ha ezzel talán olyan dolgot árultam el, amelyről Önnek nem volt tudomása, megnyugtathatom, hogy köztünk marad... Denikve, őnagysága sem evett meg, sokkal izgatottabb volt, semhogy enni tudott volna. Egy év múlva egy hajószakáccsal kimentem Amerikába, ahol egy filmen is szerepeltem és ott is tanulmányoztam a vadszezont. De a honvágy visszahozott. Ekkor egy ablaktisztító vállalathoz kerültem, ahol hónapokig ablakokat tisztítottak velem. Ez nagy strapa volt és bizony egy kissé elrongyolódtam. Kidobtak ... Innen egy vásárcsarnokba kerültem, ahol egyideig mint vagdalékot árultak, de mivel így semmire se mentek velem, összeenyveztek valahogy és mint idei nyúl kerültem ismét eladásra. Tegnap azután megvett az ön szakácsnéja. Mondanom sem kell, hogy rajtam is egész szép kis összeggel meglopta önt. És most itt vagyok az ön asztalán. 
Én becsületben őszültem meg, Uram és becsületben szeretnék meghalni. Ezért írtam ezt a levelet. Ne egyen meg. Dobjon ki. Dobjon ki, ha másként nem megy, a feleségével együtt, akit — mint említetem már — ismerek és aki megérdemli, hogy ön elváljon tőle, ha ilyen ételeket ad önnek.

 Az ön őszinte tisztelője
                                Nyúl Gerinc. 

Eddig szól a pesti nyúlnak érzelmes szép története. És ebben csak egy tanulság van, hogy Pesten minden második nyúl mellé oda lehet tenni ezt a levelet. 
Li.

8 Órai Ujság, 1925. november (11. évfolyam, 247-271. szám)1925-11-01 / 247. sz

INSPEKCIÓ A ZÖLDBEN VACSORÁZÓ BUDAPESTNÉL

„A pesti este jaj be szép, 
Nézzünk a pesti estbe szét”. 
(Turcsányi Elek) 

Budapest vacsorázik. 

Ez nem egyszerű táplálkozási művelet, hanem más ésszerű cselekedetek összefoglalása is. 
Budapest mostanában ugyanis nem odahaza vacsorázik, hanem a nyári zöldvendéglökben, ami annyit jelent, hogy menekülnek a fülledt lakásokból ki a szabadba. Másrészt pedig a vacsorázás a társasélet egyik külön fajtája lett úgy, hogy már nappal megszólalnak a telefonok az obiigát kérdéssel: 
— Mi az esti program? 
Itt aztán az nyer, aki lehetőleg ismeretlen nevű kis vendéglőt ajánl, amely lehetőleg valamelyik macskaköves budai sikátorban létezik s amelynek valamilyen specialitása van. 
Mi lehet egy budai vendéglőnek a specialitása.?

 Bizonyára az étel. 
Dehogyis. 

Egyik helyre például azért járnak, mert ott nagyon goromba a tulajdonos. 
Úgyis hívják ezt a deszkakerítéssel körülbástyázott rozoga udvart, hogy: 
„Gyerünk a goromba Gyuri bácsihoz”. 
Gyuri bácsi hatalmas termetű, többszörös gyermekgyilkosra emlékeztető szálas ember, aki rendesen menydörgö hangon inti le a murizó vendéget. 
Ilyenkor nevet az egész udvar. 
— Hát nem bájos a Gyuri bácsi? Látod milyen goromba, ö mindig ilyen. 
Lehet, hogy Gyuri bácsi belül jámbor ember már régen, de üzleti érdekből kénytelen villogó szemmel, dühödten járni a leánderes udvaron. 
Van egy budai vendéglő, ahova ritkán téved idegen. Törzsvendégek esznek-isznak ott, majdpedig kártyázgatnak ingujjra vetkőzve. 
Ebben a vendéglőben olvasható a felírás az étlapon: 
„Zóna adag minden időben kapható”. 

Kiérdemesült agglegények járnak ide, akik rendesen megelégednek az esti kiszónával. 
Ezen a helyen furcsa jelenséggel találkoztunk. 
Egy kopasz, szikár férfi így szólt csendesen a pincérhez: 
— Nézze, Jani, én egy zónapörköltet ettem. Mondja, nem lehetne kihozni a differenciát a zóna és az adag között ?
— Dehogyis nem. Azonnal hozom, nagyságos uram. 
Néhány perc múlva egy másik úr magához szólitotta a pincért és a következőt súgta: 
paprika, paradicsom, egész apróra vágva. 
— Mondja mester, a nyári rántott csirkéről mi a véleménye? 
— Csak olyan helyre menjen kérem, ahol élőcsirkét vágnak le. Isten óvja önt a fagyasztott csirkétől. 

Ezzel áldóan távozott. 

Mi pedig átmentünk egy úgynevezett mondén nyári vendéglőbe, amelynek étlapján az okozott feltűnést, hogy hiányzott róla a borjú- pörkölt. 

Akadt más feltűnés is.


 
Például az árak. 

Íme ízelítőnek néhány. :
Rántott csirke' 2 Pengő 10 fillér.,
 leesós rostélyos 2 Pengő 80 fillér., 
rizses libaaprólék 2 Pengő 10 fillér. 
A legolcsóbb ár volt az étlapon a borjú- comb, amiért 2 P 10 fillért kértek.

Mostanában nagyon divatba jöttek azok a helyek, ahová szabad ennivalót vinni. 
Ebben Óbuda vezet, amely különben átvette a Tabán szerepét, mert a romantikának a nyomaival csak ebben a kedves furcsa világban találkozunk még.

(dió)

Budapesti Hírlap, 1936. július (56. évfolyam, 148-174. szám)1936-07-21 / 164. szám                                            

       

2018. május 14., hétfő

ÚJRA MIÉNK A PLACC.....!!

BUDA FÖLSZABADULÁSA A MEGSZÁLLÁS ALÓL
(némi  antiszemita felhanggal)
Szózat 1925 augusztus 14, péntek 



Bizony a konjunktúra  még a meghitt, csöndes kis budai vendéglőnktől is megfosztott bennünket éveken át. Az árnyas  fa három éven át nem ránk borította lombsátorát, a szende kiszolgáló svábleány nem felénk  kacsintott, a budai „zenekar“ nem a mi fülünkbe csapolt éktelen zajt. Elfoglalták, megszálIották  megszokott törzsasztalunkat az idegenek, a nagyhangúak, a kérkedök s nem csuda, ha a fröccsünk is megkesernyésedett a pohárban. Ahol ezelőtt ember is alig járt, a csendes, csavargós, emelkedős budai kis utcákon a vendéglők előtt autók sorakoztak s ott állottak azóta egészen mostanáig. Megszállották a helyünket, elfoglalták székünket s amikor összoszorulva mi  a magunk nyárspolgári élelmét fogyasztottuk, ők nekiláttak s a gazdagság kéjes tudatában fogyasztották a földi javakat.

 

Ahol azelőtt söröspohár és vizesbor járta, most pezsgősüvegek durrogtak és  bólét ivott még az utolsó sváb tamburás is. Kitúrtak bennünket a magaviseletükkel, beszállottak örökünkbe, mint az élet minden más vonatkozásában az idegenek Beültek megszokott törzsasztalunkhoz, s azután jött a hajrá!
 A bécsiszeleteket csak megkezdték s a kutyájuknak adták, a poharaikba belefeküdtek valósággal s csámcsogtak, amilkor  véletlenül betévedt oda valamilyen szemre való teremtés. 
    Hangosak voltak, mint a verebek szerelem idején, hölgyeik nyakig mezítláb ültek s a férfiak pedig mutogatták Darwin elméletét nagyon is igazoló mellső testrészüket. Kitartottjaik hangosan be-be-kacagtak az életbe és folyt a szó ajkukról a Dob-utca zsargonjában. Orruk beteszimatolt a levegőbe, mint a jó agáré  s nekik állt a világ Hencida - Boncidáig.
 
De jött az élet változása. A konjunktúrából dekonjunktúra lett. A tőzsde megromlott s az idegenek visszahúzódtak mulatozásaik régi színhelyére. Elmaradt az autó s  mint a tenger  apály idején, visszavonultak s csak rom emlékeiket hagyták hátra, fizetetlen számlákat, a hangjukat, a modorukat, megutált egyéniségüket, egész lényegüket és siberségüket*. Buda már szabad ,múlóban van a siber-megszállás alól, mert elmúlt részükre a budai vendéglő divatja. 
Autójuk már nem büdösít a Tabán földszintes kis házai között s Buda lakossága most nagyot sóhajt a megszállás alól való szabadulás örömében. 

                                      
                                   Jávor Pál mulat(Dankó Pista,részlet)

Már kezdünk kedves lenni mi is, már a mi fülünkbe is beledudál a budai banda, már mosolyt is kapunk a sváb leányzótól s úgy fogadnak bennünket, mint régi ismerősöket, akiket a befogadottak kitúrtak portánkról. 

És jól is van ez így. Az élet folyama kezd visszaszorulni rendes medrébe. Tehát a patkányok is visszahúzódnak




*síber=csempész,léhűtő, zsivány,páváskodó veréb

NE BÍRÁLJUK A BUDAI VENDÉGLŐKET!!

Aszlányi Károly.

BUDAI VENDÉGLŐ 1930
Aszlányi Károly


Megjött a gólya, megjött a fecske, megjött a budai vendéglő. Télen a budai vendéglő alszik, Gyertyaszentelőkor kidugja az orrát, ha szép idő van, visszamegy. 
Tavasszal a budai vendéglőt tatarozzák. Ez már évek óta így van, ellentétben a budai vendéggel, amelyet évek óta nem tataroztak. 
A budai vendéglőre jellemző, hogy ablakában muskátli és étlap virít. A muskátlin virág, az étlapon árak nyílnak. Amikor szép idő van, kirakják az asztalokat, amikor csúnya idő van, tönkremennek. Ilyesmiről már neoprimitivizmus írni. 
Gázoljunk bele a tradíciókba, rántsuk le a leplet, valljuk be, állapítsuk meg, jelentsük ki: 
a budai vendéglő mint olyan, már rég nem olyan, mint volt. 

A budai vendéglő tulajdonosa pesti.
 Pincérei pestiek, 
vendégei pestiek .
A rendes, konzervatív budai polgár ki nem állhatja a lármás pestieket, inkább Pestre jár sörözni, minthogy találkozzék velük. 
A budai vendéglőben pesti jazz pesti dalokat ropogtat. Parkett, cocktail, tánc, frakk, autó- tábor jellemző a budai vendéglőre, manapság. 
Szép meleg estéken egész Pest Budára megy. Az egyik oldal üres, a másik oldal zsúfolt. Háztartási alkalmazottak a Gellérthegyen, urak és hölgyek a budai vendéglőkben szellőznek. Aki idegen Pest éjszakai életére kíváncsi, — Budára kalauzolják. Buda kis utcáin Pest jellegzetes figurái tűnnek elénk, a pesti forgalom Budán forog, a pesti lárma Budán tombol. A pesti utcák üresek, csöndesek és néptelenek, mint a budai utcák lennének, ha nem lennének olyanok, mint a pesti utcák. A pesti vendéglők elnéptelenednek, üresek, csöndesek, hangulatosak, mint a budai vendéglők lennének, há nem lennének olyanok, mint a pesti vendéglők, ha nem lennének olyanok, mint a budaiak. 
— Únom ezt a lármás várost, — mondja a balparton valaki, — átruccanok Budára. Igen ám, de ugyanakkor 500.000 ember gondolja, mondja és teszi ugyanezt. 500.000 ember ruccan át Budára, hogy egy kicsit egyedül legyen. Azonkívül átruccan a por, a lárma, a forgalom és átruccannak a horribilis árak és a pesti jassság, átruccan egész Pest a csöndes Budára, — a csönd, a hangulat és tiszta levegő ellenben vállat von és otthagyja őket és Pestre menekül. 

A budai vendéglőt az különbözteti meg tehát a pestitől, hogy olyan zsúfolt, mint a pesti vendéglő, olyan hangos, mint a pesti vendéglő, de sokkal drágább.
                        Kernyi István budai kertvendéglő

 Dajkamese, hogy  a budai  vendéglőnek  speciális hangulata van. A macskát letapossák, a virágokat kitépik, a hangulatot lemészárolják a pestiek. Ha van valami, ami jellemző a budai vendéglőre, az nem lehet más, mint hogy hamisítatlan pesti jellegű zenés lokál, ahol esetleg, még le nem tépett és szét nem taposott fametszetek emlékeztetnek egy városrészre, amelyet Budának hívtak valamikor s amelyet repülőgépről néha még lehet látni, közelről azonban semmiesetre sem. 
Eljön a nap, midőn a budai vendéglőt már csak az fogja jellemezni, hogy Pesten van. 

Budapesti Hírlap, 1930. május (50. évfolyam, 98-122. szám)1930-05-18 / 112. szám

Az írás után alig 8 évvel  Aszlányi szörnyethalt a dorogi országúton...


Újsághír:
8 Órai ujság 1938 dec.10

"Aszlányi Károlyt halálos szerencsétlenség érte.

A katasztrófa körülményeiről a csendőri vizsgálat a következőket állapította meg: 
A kis autó nagy sebességgel szaladt a síkos országúton Dorog felé. 
Valami technikai hiba történhetett, ami miatt, úgy látszik, Aszlányi elveszítette uralmát a gép felett. 
A kocsi teljes sebességgel nekirohant egy útszéli fának. Aszlányiné kizuhant az országútra. 
A kocsi pozdorjává tört és az országúti járókelők a kocsi romjai alól már csak a fiatal író holttestét tudták kiemelni. "

Hát így merje valaki bírálni a budai vendéglőt!

wikipédia

Aszlányi Károly

Született 1908. április 22.
Ada Kaleh, Románia
Elhunyt 1938. december 8. (30 évesen)

Szülei Aszlányi Dezső, Deutsch Júlia
Házastársa Horváth Mária
Pályafutása
Írói álneve Aszlányi Károly
Kirk Van Hossum
Jellemző műfaj(ok) regény
Első műve Pénz a láthatáron (Budapest, 1929)
Fontosabb művei Hét pofon (1934)
Sok hűhó Emmiért (1935)

Aszlányi Károly (eredeti neve: Ausländer Károly,[1] Ada Kaleh,[2] 1908. április 22. – Dorog, 1938. december 8.[3]) magyar író, színműíró, újságíró. Apja Aszlányi Dezső (1869–1947) költő, filozófus volt. Kiváló humorista volt; hatott rá az angol humor és az amerikai filmburleszk, ezek megoldásait azonban tősgyökeres pesti humorral adta elő.

Életpályája

Aszlányi Károly sírja Budapesten. Farkasréti temető: 15-1-146.

Az egykor Orsovával szemben fekvő Duna-szigeten, Ada Kaleh-en született. Nagybecskereken tanult. Élt Bécsben és Németországban, Dániában zeneiskolába is járt. A Sporthírlap belső munkatársa is volt. 1927-ben A hóember című írásával díjat nyert a Nyugat novellapályázatán. 1930-ban mutatta be a Nemzeti Kamaraszínház Szélhámos kerestetik című darabját. Aszlányi e műve sikerének hatására vált igazán íróvá. Halála nem pontosan az ismert helyszínen történt, hanem a Doroghoz közeli 57. kilométerkő mellett. Aszlányi autóvezetés közben elrántotta a kormányt, nehogy elüssön egy gyermeket az úton. Egy fának ütközött és szörnyethalt.

2018. május 13., vasárnap

MÉRT OLY HUNCUT KICSIKE LÁNY?


A MEGVÉNÜLT DIÓFA

Sikeres előadás,premier után a Budai Szinkör művészei, szindarab írói és dalszerzői mindig a közeli Pálya u 3 sz alatti  "ÖREG DIÓFA " vendglőbe vonultak el sikereiket megünnepelni. Itt gyülekezett a háború után egyre fogyatkozó úri közönség is hogy a puccos hölgyek felvonulhassanak legújabb ruhakölteményeikben, Hoffmann János ételcsodáinsk majszolgatása közben  fülükbe húzassák a kor leghíresebb cigányprímásának fülbemászó dalait.

Szinházi ÉLet  1925:


A VÉN DIÓFÁK ALATT

Az „öreg diófa" kivirágzott, tavaszi jelmezét vette fel a régi,
hires budai vendéglő. Ragyogó zöldbe öltözött a virágos udvar, a hoszszu autó-sor estéről-estére ismét ott áll az „öreg diófa" kapuja előtt, a fiatal Banda Marci zenekara sziv- és vonószakadásig huzza a szebbnél szebb nótákat, durran a pezsgős üveg, a pincérek egész tányérhegyekkel balanszíroznak körül : megkezdődött a budai szezon.

Vidám társaság az Öreg Diófában, jobbszélen Zerkovitz Béla

Gyönyörű tavaszi estén mi is átmentünk az „öreg diófa" udvarába, illik hivatalosan is megnyitni a szezont. Azt hittük, elsők leszünk, de alaposan csalódtunk : a pesti közönség legjava már ott volt, megelőzött bennünket. Zsúfolásig megtelt az öreg diófa kertje, minden asztalnál ismerősök: színésznők, irók, művészek, a szellemi, születési és pénzarisztokrácia előkelői, akik felolvadva az általános vidám hangulaba, barátságos mosollyal üdvözlik egymást megszokott nyári állomáshelyükön, az „öreg diófában".
Nyáron a pesti ember vagy a Városligetbe megy ki esténként, vagy pedig Budára. A Budai Szinkör előadása után szinte kötelező a sült liba, vagy rántott csirke, utána pedig szinte büntetendő cselekmény, ha tetejébe nem fogyasztunk el egy adag nagyszerű rétest és az egészet — hogy megtanuljon úszni — le nem öblítjük néhány pohár borral. Az „öreg diófa" közönsége ezt már évek óta tudja, szorgalmasan gyakorolja is s habár még csak május havában vagyunk és a Budai Szinkör csak hetek múlva nyitja meg a kapuit, már mindenki megjelent Hoffmann János vendéglőjében, hogy eleget tegyen annak a kötelességének, amelyet gyomra és torka szabott eléje.
Tavaszi divatrevűt lehetne rendezni ilyenkor este az öreg diófa kertjében. Gyönyörű nők pompás toalettjei teszik még tarkábbá a ragyogó virágkeretet, amely a legszebb helyiséggé varázsolta a „Diófát". A pesti élet legszebb hölgyei, a Ritz és Hungária legelőkelőbb külföldi vendégei vonulnak át esténként, hogy felfrissüljenek, megújuljanak és felejthetetlen emlékeket gyűjtsenek az „öreg diófa" suttogó lombjai alatt.

A harmincas évek elejére a beütött világgazdasági válság megritkította a tehetős magyar középosztályt is , nem tellett már az úri passziókra, Hofmann úr kénytelen volt árat emelni,-mert a nívóból nem engedett. Persze ez még jobban megritkította a betérő vendégek számát. Hoffmann úr lassan csődbe került . A bajhoz családi problémái társultak:

Egy híres budai vendéglőscsalád pusztulása 


Megölte a szíve Hoffmann Jánosnét, a „Politischer Kreisler“ és az „Öreg Diófa“ volt tulajdonosát 
* Az Est tudósítójától — 

A tavaszi zápor után kitisztult kék ég alatt szomorú fekete sereg gyűlt össze tegnap délután félötkor a farkasréti temetőben. Az egyik ravatalszobában eyy hatvannégy évetélt asszony koporsója előtt gyűlt össze mindenki, akinek Budapesten vendéglője van, Budapest könnyes tekintetű vendéglős  társadalma kísérte utolsó útjára Hoffmann Jánosnét, a híres Öreg Diófa vendéglő tulajdonosának feleségét. 
A gyász nem volt csendes. »Hoffmann néni« halála sok eszmecserére adott okot. Vendéglőstragédia egyik állomása Hoffmann néni halála, akit vasárnap reggel élettelenül találtak otthonában. 

Két régi, híres vendéglő 

Az ÖregDiófa híres prímása Banda Marci


Hoffmann Jánosék élete színes, vidám és szomorú. A régi vendéglős- dinasztia a háború előtt és a háború alatt nagy vagyont szerzett, övék volt a Pálya uccai Öreg Diófa és a béke és háborús idők egyik leghíresebb vendéglője, a Politischer Greisler. A békeidők bőkezű gavallérjai, a háborúból szabadságra tért tisztek szórakozás utáni vágyódása felejthetetlen estéket, nagy vagyont szereztek Hoffmann Jánoséknak. 
A »Politischer Greisler« — fogalom volt Budapesten, a »Politischer Greisler« — nem maradt ki a tízes, huszas évek nagystílű-programjaiból. Hoffmannék vagyona egyre nőtt, a készpénzt és az újabb vendéglőket egyre több háztulajdon élénkítette, a »Politischer Greisler« körül lassaiikint minden ház Hoffmannéké lett. 
Előkelő budai polgár életét élték Hoffmannék. Három gyermekük volt, két lány és egy fiú. Budai patrícius család nívójához méltón neveltették gyermekeiket, szerepet játszottak Buda politikai és társadalmi életében. 

Jöttek a budai vendéglők életében forradalmat jelentő divatok. A gyorsan alkalmazkodni tudó éttermekben jazz zenekar játszott, egymásután alakultak a sörözők, az árakat mindenütt leszállították, az étel és a fényűzés konjunktúrája, a cigányos mulatságok divatja elmúlt, a Politischer Greisler megszűnt és az Öreg Diófába már csak a környékről jártak. 
Ám Hoffmannék büszkék voltak és nem felejtették a régi vendéglőserkölcsöket. Hoffmann néni híres konyhája nem tudott filléres menüket készíteni, az ő ételeihez épp annyi hús, zsír, tojás kellett, mint azelőtt. A nívó-nem rosszabbodott, az árak is olyan magasak maradtak, mint azelőtt. Ezeket az árakat az elszegényedett budapesti középosztály már nem tudta megfizetni. 
Lassan, éyek során elment minden, ami Hoffmannéknál összegyült. A házak másé lettek, a vagyon gazdát cserélt. 

Dal az ÖREG DIÓFÁ-ról,előadja Weygand Tibor

Utolsó romjait egy azóta háromévi börtönre ítélt ügyvéd vitte el és Hoffmannék — mint régi mesékben — elszegényedve, de becsületesen várták az idők múlását. 

Beköszönt a balsors 

1930-ban történt. Augusztus volt, forró nyár. A Hoffmann család az Öreg Diófa kertjében teríttetett magának vacsorára. Öt terítéket tettek az asztalra. Négyen, apa, anya és a két leány várták az ötödiket, a fiút, haza a Balatonról. A fiú nem jött. Késő este távirat érkezett helyette. Hoffmann bácsi nyitotta ki a sürgönyt, elolvasta és elájult. 
Tizennyolcéves fia belefulladt a Balatonba. 
Hoffmannék eddig nem törődtek a viszonyok rosszabbodásával, ha tudtak gazdagon élni, tudnak majd szegényen is. De a gyerek hirtelen halála teljesen összetörte a szülők idegeit. 
Hoffmann Jánost szanatóriumba vitték, idegei egyre rosszabbodtak, érzékszerveinek képessége csökkent, hót éve már, hogy üzlete vezetésébe alig szólt bele, idegbetegségével kórházakba, szanatóriumokba vonult. Hoffmann néni vezette az Öreg Diófát, azokon az utakon, amelyeket a múlt előírt számára, a sok étel és a nagy ár útján, úgyhogy végül teljesen tönkrement. 
A régi előkelő budai család ügyeinek intézését dr. Petracsek Lajos ügyvéd, országgyűlési képviselő vette kezébe. Lehetetlen volt nem látni, hogyaz Öreg Diófát frissebb, a mai idők »söröző szelleméhez« jobban alkalmazkodó vendéglősnek kell átadni. Az ügyvédi iroda végiglátogatta az ismert nagy budapesti vendéglősöket. »Régi, ismert budai vendéglőről van szó, nem szabad elveszni hagyani«. 
A tárgyalások sok irányban folytak, a múlt évben már-már úgy látszott, hogy sikerül eladni az öreg Diófát. Az adósságok lehetetlenné tették a vendéglő működését, a hurok egyro jobban szorult a becsületes tulajdonosok nya.ka körül és a vendéglősök mind egyöntetűen ezt válaszolták: 
— Várunk még egy kicsit. Talán árverésen olcsóbban lehet majd megkapni. 
Későn Jön a megmentés 
A tárgyalásoknak híre ment Budán és Hoffmannék meg az Öreg Diófa ügyéből »"budai ügy« lett. A budaiak nem engedték a budai vendéglőit, nem hagyták csődbe menni a régi budai patrícius-családot. Kerestek valakit, akit szíve Budára húz. Találtak is. 
Az Andrássy úton van a Wagner söröző.       Egyik tulajdonosa Wagner Béla, aki régi vendéglőscsalád fia, édesapjáé volt a budai Márványmenyasszony. Wagner Béla régóta szeretett volna egy vendéglőt Budán és a régi budai vendéglős fia, tudta, mi a kötelessége a híres budai vendéglősökkel szemben. A tárgyalások most már gyors ütemben folytak, Wagner Béla és társa, Reiber József, mindent megadott, amit Hoffmannék kértek. Hogy a vendéglő az átvétel előtt is élhessen, újabb és újabb összegeket bocsátottak Hoffmannék rendelkezésére, míg végre január végén megvették a vendéglőt. 
Hoffmannék a vendéglő fölötti lakásban maradtak, hármasban az asszony édesanyjával. A két lány közül az egyik fővárosi tisztviselő feleségé lett, a másik mozgásművészeti tanárnő. Hoffmann János nagyon ritkán lakott odahaza, idegbetegsége szanatóriumokba kényszerítette. Legutóbb három héttel ezelőtt költözött be a hárshegyi szanatóriumba. Hoffmann néni egyedül maradt a lakásban nyolcvanéves, állandóan beteg édesanyjával. A hatvannégyéves asszonytól elvették munkájának egész területét, az Öreg Diófa már nem volt az övé, elmúlt vele egy élet és elveszett az utolsó menedék is: á munka. 
Hoffmanné szive nem bírja tovább 
Anyagi gondjai nem voltak, az átvétel feltételei biztosították megélhetését, de Hoffmann néni napról- napra jobban összetört, altatókat szedett, hogy néha aludni tudjon, a  munkátlanság és a két beteg ember ápolása teljesen összetörte szervezetét. 
Szombaton este lefeküdt. Altatót vett be. Reggel édesanyja hívta. Hoffmann néni szobájából senki sem felelt. Édesanyja ijedten fellármázta a házat, orvos jött: Hoffmann néni meghalt. Megölte a szíve. 
Az Öreg Diófa bezárt, a régi híres vendéglőben munkások dolgoznak, meszelik a falakat, parkettot készítenek, festenek, kalapácsolnak. Közben eltemették Hoffmann nénit. 
                                       

R. Gy.

Az Est, 1937. március (28. évfolyam, 49-71. szám)1937-03-25 / 68. szám