1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2017. december 14., csütörtök

MAGASRÓL NÉZVÉST.......1933




Még megvolna az ország,Werbőczy-utódok toldozzák,foldozzák (Pesti Napló képes melléklete

2017. december 12., kedd

KRÚDY GYULA: A SZEGÉNYEK ÖRÖME

                                       A szegények öröme


Kukó írnok volt, valódi írnok, akinek őse háromszáz esztendő előtt tán a „sötét szemek és éji dalok városában”, Madridban ütötte fel sátorát, egy kis rejtett téren, nem messze az ócska ruhával és régi fegyverekkel kereskedők piacától. Szent Sebestyén szobra vigyázott a régi házakra, és a szenyórák szemérmes pirulással, de forró sóhajtással mondták tollba Kukó ősének szerelmi ügyeiket. Kukó manapság a Tabánban lakott, túl a hidakon, s természetesen olyan házban rendezte be irodáját, amelyet városrendezési szempontból már évek óta halálra ítéltek. A tabáni ház hogyan viselkedhetett volna a siralomházban? Csak úgy, mint ilyenkor szokás. Félig összeomlott, a fedelét félrecsapta, az eresz homlokába lógott, és a csókák, amelyek a szerb templom környékén tanyáznak, mintha repülésre tanították volna a régi ház ablakszárnyait, a zsalugátereket, amelyek sarokba vágott, ódon könyvekhez hasonlítottak. A vén fáról szoktak búcsú nélkül elrepülni a fiatal gallyak az őszi szél szárnyán. Elmennek keletre, nyugatra. És a vén nyárfa megkopaszodva áll meg egymagában a köddel, esővel enyelgő, sárga mezőn, amely ódon dáma módjára köszönettel fogadja már a falábú udvarlók látogatását is. Kukó művészete a szerelmes levelezés terein mozgott, holott még nem is volt nagyon öreg ember, aki már megunta, megvetette a nőket, és ezért a szemérmetlen hazudozást használja fegyverzetül: Kukó sárga hajú, piros bajuszú és kék szemű legényke volt. S az egyik füle nagyobb, mint a másik, mert a hosszú tollszárat mindig füle mellett tartotta. Az ajtaján fehér alapon fekete betűk hirdették, hogy itt van az „iroda”.


Anno 1928

 A zegzugos Tabán halálra ítélt, vén házában, ahol már a grádics fokai is menőfélben voltak új szolgálati helyükre, egy most épülő józsefvárosi házba, az iroda rejtelmesen húzódott meg. Az ajtón ütőkészülék volt, amelyre harangjelzés felelt. Kukó titokzatosan dugta ki sárga fejét az ajtónyíláson:
– Most nem lehet… Később… egy óra múlva.
És gyorsan ajtót csukott, mintha a kasztíliai hercegné őfenségének írná le tollba mondott üzenetét egy toledói ifjú lovag számára.
A Tabánban nagy divat volt ez idő tájt a levelezés. A városrészt amúgy is lebontják, a férfiak mindennap azzal a gondolattal léptek be kedves bormérésükbe, hogy utoljára látják a bolthajtásos falon őseik emlékét, a szerb hajcsárokét, akik rovással fizettek, vagy vérrel, amely a késszúrás nyomán a falat befecskendezte. (De megjött a hajó alulról, s pénzt hozott Rácországból, jó dukátokat, a vért és rovást lemosták a falról.) A nők a levelezésben lelték fel örömüket, szórakozásukat, mióta Kukó irodáját megnyitotta. Mintha templom, sétatér és színház: mind elfért volna a Kukó irodájában. A rác kisasszonyok (még aki tudott volna is írni) vasárnap délután meglátogatták Kukót, és hosszadalmas levelet diktáltak kedveseiknek, vőlegényeiknek. A hosszú szárú toll egy-két hatosért megcifrázta a betűket, mintha nyakláncot fűzött volna az íródeák a betűk nyakába. A piros tinta apró szíveket és virágfejeket, csókolózó galambokat rajzolt a betűk szárai közé. Délutáni litánia után, midőn a Tabán úgy elcsendesedik, mint valamely keleti város, ahol a férfiak s nők lakószobáikba vonulnak szundikálni bőséges ebéd után, csupán a kóbor kutyák marakodnak a Duna-parton egy vízbe fúlt hajós csizmája felett, a kis „irodában” szorgalmasan percegett a toll, és a kisasszonyok halkan összenevetgéltek, midőn Kukó az érzelmesebb mondatokat hangsúlyozva felolvasta.
Hol tanulta Kukó nagyszerű mesterségét? Sehol. Csak úgy örökölte ősapjától, a madriditól. S a rác leányoknak majdnem olyan sötét a szemük, mint az andalúziai szenyóráké.
Egy vasárnap fürge kis fekete leányka toppant be Kukó irodájába. Az íródiák felemelte a fejét az asztalról. Valami kis cseléd állott előtte, kerek képű, nagy szemű, barna arcú, mint az óhitű templomokban a Máriáké. Talán tizenöt esztendős se volt még egészen.
– Mit akarsz? – kérdezte mogorván Kukó, mert még nyaklánca se volt a jövevénynek.
A leány bátran felelt:
– Levelet.
– Van pénzed? A levél pénzbe kerül.
A leány a kendője csücskéből egy máriást oldozott ki. Kukó jól ismerte a régi ezüstpénzeket, hisz a rác kisasszonyok apjuk ládájából részére már sokat kicsentek az eldugott, elrejtett, aggódva őrzött érctallérokból, amelyek a háborút várják, hogy a falba vakoltassanak, vagy mélyen a pincében elásassanak.
– Hol szolgálsz?
– A papnál. A pap most lefeküdt, a papné szomszédol, felkaptam a porontyot, s idejöttem, hogy maga levelet írjon a nagyobbik bátyámnak.
Gyereksírás hangzott fel az ajtó előtt. Durcás, mérges, elkeseredett gyereksírás, ahogy a sertések között a falusi gyerek kiabál.
– Itt nem szabad sírni. Hozd be a kölyköt – rendelkezett Kukó.
A kis cseléd kinyúlt fél kezével az ajtó elé, és berántotta a gyereket. A kezét megcsapkodta, s a gyerek nyomban elhallgatott. A cselédke szoknyájába kapaszkodott, és élénken figyelte a hosszú tollszárat, amely lekerült Kukó úr füle mellől, s szorgalmatoskodni kezdett a papiroson.
– Hát mit írjak a nagyobbik bátyádnak?
– Írja azt, hogy én ezt a gyereket megölöm.
Kukó a kalamárisba mártotta a tollat.
– Hát még?
– Hát… Csak írjon annyit, hogy a pap gyerekét megölöm, ha nem engednek engem haza. Már zöld a határ. Libát akarok őrizni, nem pedig a pap gyerekével bajlódni. Még éjszaka se hagy pihenni. Mindig fáj a hasa, és tejet kell melegíteni. Ezt a gyereket én megölöm, meg biz én – mondta a kis cseléd, és ölébe kapta a gyereket (fekete fiúcska volt), átkarolta, magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Megöllek!
A hosszúszárú gyorsan szántotta a papirost. Az efféle levelezést nem nagyon kedvelte Kukó úr. Hol lehet itt művészetet kifejteni? Még csak azt a derék passzust sem lehet belevenni, hogy: „éjjel-nappal drága szép szemedre gondolok”. Ez pedig aligha hibázhat egy levélből.
– Készen van – mondta Kukó.
A kis cseléd a gyerekkel enyelgett. A fiú az orrát fogta a leánynak. A leány a szájával a gyerek kezéhez kapdosott, mintha be akarná kapni.
– Azt is beleírta, hogy szeretem, szeretem, szeretem? – kérdezte hirtelen a leány.
– Kit szeretsz?
– Hát őtet. Miklóst. A nagyobbik bátyámat.
– Majd beleírom.
A leány kiszabadította az orrát a gyerek kezéből.
– Szeretem, bár sokszor megvert. Szeretem, mert szedret hozott a tanyáról. Szeretem, mert kendőt hozott a vásárról.
A hosszúszárú mindezt gyorsan a papirosra vetette, természetesen abban a formában, amelyet Kukó úr célravezetőnek talált.
– Itt a levél, elmehetsz – mondta az íródeák.
(Két rác kisasszonyt várt délutánra, akik már több vasárnapon hosszadalmas, alaposan megfontolt leveleket írattak vele egy házasembernek.)
A leány felkapta a gyereket, s leszaladt vele a lépcsőn. Kukó úr új tollat tett a régi helyébe, kihúzta a dugót a veres tintás üvegből, meg újra visszatolta. A levélpapirost megsimogatta. Egyszóval mindenféle előkészületet megtett, hogy megrendelőit pontosan kiszolgálhassa.
– Ivánovics Lenke! – mondta hangosan és érzelmesen, mint mikor a hegedűs a húrokat próbálgatja, s gyönyörű betűt rajzolt képzeletben a hófehér papirosra.
Az ajtó felnyílott, s megint a kis cseléd állott előtte, a gyerekkel karján.
– Nem jól lesz ez – mondta a levelet visszanyújtva. – Dehogyis ölöm én meg Marcit. Haza se kívánkozom, jó asszony a papné. Csak azt írja, hogy tisztelek mindenkit, apámat, anyámat, bírót, harangozót meg a Bodri kutyánkat. Tisztelem Hics Pált, Hics Pálnét. Tisztelem Hics Miklóst.
– Hics Miklóst? – kérdezte Kukó.
A kisleány lesütötte a szemét.
– Azt – mondta, és gyorsan megölelte a gyereket, hogy az felkiáltott. – Hics Miklóst, a szomszédunk fiát.
Kukó nem szólt már semmit. A fejét féloldalra fordította, és szép, szomorú szerelmes levelet írt Hics Miklósnak. A betűket jól magasra húzta, s a levél aljára gyorsan egy kis piros szívet rajzolt.
– Máskor mindjárt mondd meg, hogy mit akarsz – szólt szigorúan a leányra.
Az ajtó előtt két kipirosított arcú rác kisasszony nyakában csörögtek az aranytallérok.
(1913)

2017. december 11., hétfő

KRÚDY MINT DIÓFA

mekmű volt mind a három!
2
.
Színi
Gyula, a finomtollú novellista mondta róla ezt a meghatározást: „Krúdy egyszerre fiatal is, öreg is, mint az Ezeregyéji mese.”
Egyszer
az Erdélyi Borozóban találkoztak, ahol Színi hajnalban talált a magába mélyedt, elgondolkozva ülő, s képzeletében talán éppen Podolinban vagy Késmárkon Járó Krúdyra:
Hol tartasz? kérdezte.
A huszadik diópálinkánál!
És hogy érzed magad?
Mint egy öreg, terebélyes diófal válaszolta Krúdy.
mekmű volt mind a három!
2
.
Színi
Gyula, a finomtollú novellista mondta róla ezt a meghatározást: „Krúdy egyszerre fiatal is, öreg is, mint az Ezeregyéji mese.”
Egyszer
az Erdélyi Borozóban találkoztak, ahol Színi hajnalban talált a magába mélyedt, elgondolkozva ülő, s képzeletében talán éppen Podolinban vagy Késmárkon Járó Krúdyra:
Hol tartasz? kérdezte.
A huszadik diópálinkánál!
És hogy érzed magad?
Mint egy öreg, terebélyes diófal válaszolta Krúdy.

Színi Gyula, a finomtollú novellista mondta róla ezt a meghatározást: „Krúdy egyszerre fiatal is, öreg is, mint az Ezeregyéji mese.”
Egyszer az Erdélyi Borozóban találkoztak, ahol Színi hajnalban talált rá a magába mélyedt, elgondolkozva ülő, s képzeletében talán éppen Podolinban vagy Késmárkon járó Krúdyra:
— Hol tartasz? — kérdezte.
— A huszadik diópálinkánál!
— És hogy érzed magad?
— Mint egy öreg, terebélyes diófa! — válaszolta Krúdy
.

Ludas Matyi 1958-05-15 / 20. szám 



2017. november 28., kedd

PETRU GROZA ÉS A TABÁNI HARANGOK


Petru Groza
Nem a román miniszterelnök, nem a politikus, nem a diplomata sétált itt a pesti Dunaparton. Még csak nem is az előkelő külföldi, öreg diák botja kopog a flaszteren. Mintha rendőrök tartanák távol a tömeget, hogy ne zavarják az öreg diák emlékezéseit, alig jár ember a hűvös nyári vasámap délben, az Erzsébet-híd, meg Lánchíd csontváza között.
Kétféle kíséret követi a fehérhajú tölgytartású öreg diákot: egyik hivatalos, a másik titkos. A hivatalos: díszegyenruhás generális, miniszterek, attaché. meg civilruhás főrendőr. A másik láthatatlan kiséret: emlékek, multak, diákévek, ifjúság. Ez a szívbéli kiséret. 





A két tabáni templom 1947-ben

Amint a tabáni templomból idehallik a harangszó, az öregdiák arrafelé fordul:
— A gimnáziumba, a Lónyain délben is odahallatszott a tabáni kisharang a tizenkétórás szünetben. Először a Ferenciek-teréről érkezett a komoly, öregebb harang. Alig kongatott egyet-kettőt, utólérte a tabáni. Emlékezem, amikor először magyarázták történelemórán, hogv Budavár felszabadulásának emlékérc rendelte el a harangszót a római pápa. Nálunk, odahaza is mindig odafigyelek a harang-szóra. Mindegyik bukaresti templom harangját ismerem. De ösmerem a dévai, meg a szászvárosi harangok hangját is. Itt vannak mind a szívemben.
Olyan egyszerűen beszél Groza  Péter, mint maga a harangszó. Tele van emlékekkel. Három napja járja ezt a várost, ahol ifjúságának legszebb éveit töltötte. Itf volt gimnazista, itt járt az egyetemre.
— Amikor megérkeztem — meséli — a hivatalos fogadtatás után, alig értünk be a hotelbe, megszöktem! Meg én! Már az úton elhatároztam. hogy először az egyetemre fogok bekukkantani. Taxiba ültem, persze senki se ösmert fel. Ugyanazon a kapun mentem be az aulába, ahol annyiszor annyi éven keresztül. Ott láttam a hirdetőtáblát, amelyre ngvszer kiírták a nevemet. Kicsaptak akkor. Valami szörnyű összecsapásom volt diáktársaimmal. Megbántottak, megsértettek: elégtételt vettem. Nem hagytam magam. De, azután rehabilitáltak. A tanári konferencia belátta, hogy igazam volt. Visszavettek, a büntetést egyszerű dorgálásra enyhítették. Szinte felszaladtam a lépcsőkön. Bekopogtam a rektor szobájába. Itt azután felismertek. Persze, rendkívül kedvesek voltak velem. No, gondoltam, most visszaélek a helyzettel. Ha már idejutottam, beülök én a rektori székbei Be is ültem, onnan beszélgettem az uraikkal. Közbe arra a jelenetre gondoltam, amikor négy évtizeddel ezelőít itt álltam a tanár urak előtt és felelgettem a kérdéseikre.
Hamiskásan, diákosan elmosolyodik Groza Péter. Megáll egy pillanatra, botjával nagyot vág az asztalra:
— Sohase hittem volna, hogy így fogok egyszer abba a székbe beülni. De azért jólesett. Alig várom már, hogv néhány régi diáktársammal találkozzam: Vájjon kiket fogok viszontlátni.?Valamennyire emlékszem. Ügy hallom, hogy csak nvolcan, vagy tizen kerülünk össze. Vájjon a többi él-e valamerre? Az ember, akárhogyan is alakul az élele, mindig diák marad. Mindig tanul. És mindig felejt. Az élet maga hozza az új tananyagot és maga viszi el a régit.
Már kétszer sétált végig Groza a Dunaparton, most harmadszor is visszafordul. A Nap is kisüt, többen járnak a konrzón, többen felismerik, köszöntik. Mindenkinek igen barátságosan viszonozza a köszöntését, néha meg is fordul, régi, ismerős arcokat vél felfedezni.
— Akkorában — mesél, mintha kinyitná az emlékek egy másik fiókját — igen nyugalmas volt ám itt a diák élete. Különösen a mienk: román diákoké. Volt úgy, hogy nem is igen jártak együvé a nemzetiségi diákok a magyarokkal. Én a magyar menzára jártam. Odavittem a barátaimat is. Megmagyarázfam nekik. hoíjy helytelen, ha külön vonulunk Voltak is nagy viták, részben érvekkel, részben izmokkal. Én. nemigen hagyiam magam egyik' fegyvernemben sem. Egyszer az történt, hogv Rákóczy hamvainak hazahozatalára gyűjtöttek a diákok közölt a menzán. Egyik sok előneves ficsúr odatartotta elém a gyűjtőívet, 
mondván: ..Magn is adhat valamit." Rettenetesen bántott ez a lealázó felszólítás. Miért nem kérte tőlem is, úgy mint a magyar diákoktól, akkor szívesen adtam volna. így azonban mcgtagadtam. mégpedig elég éles felelettel. Ebből aztán hatalmas izomvita kerekedett. Persze, odajutottunk megint csak a rektori tanács elé. de ott is megvédtem az igazamat. 
Még most is. a visszaemlékezések hatása alatt, szinte kipirul az öreg diák arca. Megáll, rámnéz, ismét elmosolyodik azzal a jellemző, kedves, öregdiákos fintorral.
— Pedig — folytatja — én akkor is csak a megértést, a békességet szerettem. Akkor is azt szerettem volna mindig, hogy valamenynyien: magyar fiúk, román fiúk. zsidó fiúk, sváb fiúk. békességben és szeretetben éljünk egymással. Most is csak ez a vágy él az én szívemben. Tudom, hogv nagyon neliéz amit én gondoáok. De eszembe jut egy történet, amelyet a híres francia marsallról. Ney táboritokról olvastam. Ez a tábornok — már nem emlékszem hány évvel ezelőtt — lenn Marokkóban, öreg bennszülött parasztokkal beszélgetett. Azt mondotta, hogy a kemény, sziklás, terméketlen marokkói földből a francia megszállás alatt Kánaán kertjét fogják elővarázsolni. Öntözéssel, trágyázással, eltüntetik a sziklát és a sivatagot, úgy hogy a marokkói parasztnak ezentúl kevesebb gondja lesz a kenyérre, mint eddig. Az öreg marokkóiak komoran, mogorván hallgatták a tábornokot. Akkor, nem nagyon rajonglak a gyarmatosító urakért. A legöregebb paraszt kétkedően válaszolt:
— Tábornok úr, ez a föld olyan makacs és olyan kemény, hogy száz esztendeig is eltart, amig termőtalajjá változtatják.
A tábornok felkiáltott:
— Száz esztendeig!? Akkor kezdjük egy nappal hamarabb!
— Nem is tudom, — mondja Groza —. miért jutott eszembe ez a történet. Amire én gondolok: a békesség. a megértés, az emberszeretet nem fog már száz esztendeig váratni, míg megérik. De. ha akármilyen rövid ideig is tartana, amíg a termést betakaríthatjuk, minden esetre... egy nappal hamarabb kell elkezdeni. Azzal az egv nappal is kevesobb időt kell várakoznunk".
Megint leértünk a korzó végire. Megnézi az óráját: hivatalos ebédre várják. A polgármester vendége. Azért még egyszer végigsétál a Vigadóig. Arról beszél, bogy a Fészekben. az írók között, úgy 'érezte, mtntha otthon volna.
— Heltai Jenőt bámultam a legjobban-Milyen fiatal! A költők soha nem öregszenek. Valamikor, persze titokban én is kacérkodtam a múzsákkal. Láttam, hogy nem találok nagy viszontszerelemre, odébbálltam egy házzal.
Túlságosan szerény az öreg diák. Hiszen két évvel ezelőtt vaskos könyvet írt, amely magyarul is megjelent. Ezt a könyvet nem politikus, nem miniszterelnök, hanem valójában író írta.
Megint az óráját nézi, mír késő van. Menni kefl a Gundel-ba. Kezet fog:
— Gun'del...? — Hej... amikor még Vampeticsnek hívták....!



Zsoldos Andor
Haladás 
1947 05.08

Petru  Groza
https://hu.wikipedia.org/wiki/Petru_Groza

2017. november 22., szerda

AZ A HANGULATOS TABÁN... VÉLEMÉNY ÉS JÓSLAT ANNO 1934



Mikor híre járt, hogy a Tabánt lebontják, az érzelmes szivek  feljajdultak. 

Micsoda barbár merénylet! Az ember szcmeláttára lebontják az ifjúságát!  Azok a régi házak nem nagyon szépek ugyan,  nem patinásak, inkább piszkosak, nem is olyan régiek és az építészetnek abba a szerény kategóriájába tartoznak, amely csendben meglapul a stílusok fejlődése mögött, ahogy  az  aratók  és szériagyüjtők  egyenruhája  többc- kevésbbé független minden barokktól és rokokótól, — nem, a Tabánra igazán nem lehet ráfogni, hogy műemlék. De olyan hangulatos.



.. Ezt csakugyan nem lehet megcáfolni; a hangulat  elhatározás,  mondhatjuk, ráolvasás  dolga,  ezt  az  érzelmet elég  hirdetni,  hogy  megszülessen, mindegy, hogy mi hívja elő, ahogy a totemista  vadaknak is mindegy, hogy cilindert vagy cipőhúzót imádnak-e. A Tabán hangulatos, mert... finom  vénkisasszonyok  laknak  az ódon házakban, (bár én inkább termetes iparosasszonyokat láttam). 

A nyugalmazott  főgimnáziumi  tanár lepkéfogóval  kószál  a  Gellérthegyen ...  A  melléklielyiségszagú kocsma pincéjéban öreg városi írnokok  és  kiérdemesült  riporterek, 'Ady Eindre és Krúdy Gyula barátai iddogálnak...  
Valami  ellenőrizhetetlen forrásban az olvasható, hogy Casanova, a híres nőcsábász egy éjszakát;, töltött a Tabán egyik házában-

 Mozgalom  indult  meg  a Tabán megmentésére,' a Tabán történelmi  ereklye,  nem  szabad  lebontani.




'  A mozgalom  nem  járt  sikerrel: a Tabánt lebontották. Nagyon  helyes!  Nagyon  megható  az  öreg kisasszonyok  rajongása,  amellyel a macskájuk iránt  viseltetnek,  de csak addig, míg a rajongás ártalmatlan.
  Ez a rajongás  egyszerre felháborító  lesz, ha, mondjuk, tűzvész esetén emberek életébe körül. Az ember elmerenghet  az  ifjúságán, de  mégis csak  szemtelenség, ha csupa merengésből  ki  akarja vonni becsületes, munkás emberek kezéből a kenyeret. A Tabán nem szép; ismerjük be: 
ronda , ha mást építenek a helyébe, attól szebb lesz a  város és kenyérhez jut néhány száz, esetleg  néhány  ezer  ember. Aki merengeni akar, marengjen a saját  számlájára. 
Egyszóval,  győzött a  józan ész, az  okos  belátás,  a  vállalkozási kedv,  győzött  a  korszerűség,  a munka  láza,  a  huszadik  század nagyszerű  ritmusa,  vezércikkeket írtunk a malterról,  a  tégláról,  a napszámoslányok  víg  daláról  stb. 

Mindez már  jó  régen történt. A Tabán némi jóakarattal  festőinek nevezhető romhalmazból  undorító romhalmazzá,   afféle  ocsmány Pompéjivé változott.  Azelőtt  csak rossz szag volt a Tabánban, amióta lebontották, előbújt a rossz szag forrása: a svábbogarak és a siralmasan  lengő  tapéták.  Hirdettük  a munka acélos ritmusát, de a munkának  esze-ágában  se  volt  megindulni.  Mindenfélét  olvasunk  a Rácfürdőről, a közgyűlésről, a közmunkák tanácsáról. Minden nap új fordulat  történik  a  Tabán ügyében, csak a Tabán maga mozdulatlan. Az egész  Tabán válmivel nagyobb, mint az Erzsébet-tér, jóval kisebb, mint  a Tisza  Kálmán-tér. Ha ezt a kis területet  nem  lehet beépíteni, akkor igazuk volt a merengőknek.   Valaminek  történnie kell a Tabánnal. Ha nem építik fel, akkor fogjuk rá a sparherdék romjaira, hogy hangulatosak és akkor hagyjuk úgy, ahogy van. 
H.  A.

8 Órai Ujság, 1934. augusztus (20. évfolyam, 172-196. szám)1934-08-23 / 189. szám