1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2014. december 29., hétfő

ÚJ ÉV KÖSZÖNIŐ

Ady Endre:Boldog Új Évet

Ezuttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kívánok.
Boldog új évet kívánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én
Gyönyörködve,
Óh én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kívánok.
Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kívánok.
Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kívánok.


Arany János:


Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Szegény ember malacának                

Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.
Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj' Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!
(1853)


Bubu-bubu-bubuék,
legyen nektek
buborék,
minden
p
o
h
á
r
b
a
elég!
                           


Petőfi Sándor
                                                                                                         

ÚJÉV NAPJÁN, 1849


Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza:
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.
De azért még elbírja fegyverünk,
          S amerre vág,
Ott hagyja fájó vérnyomát.
Ott hagyja fájó vérnyomát,
Haramja csorda, képeden!
Hogy majd az ítéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádolód az isten szine előtt,
És gyujtsa rettentő haragra őt,
          Te ellened,
Ki ránk veszett fogad fened!
De mit az ítélet nekünk?
Ha lesz is az, sokára lesz!
És ami több, és ami fő:
Az isten könyörűletes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő...
Ne várakozzunk; e vérengező
          Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet!
Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon a világ;
Majd addig szórjuk rájok a
Szörnyű halálos nyavalyát,
Amíg hirmondónak marad csak egy,
Ki majd otthon reszketve mondja meg,
          Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!
Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény;
Hozzád imádkozom, pokol,
Az új esztendő reggelén:
"Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
          Mig e gazok
Közűl a földön egy mozog!"
Debrecen, 1849. január 1.


Weöres Sándor: Újévi köszöntő

Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.

Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.

Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.

Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.

Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.
 
Nagy László ADJON AZ ISTEN

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét.
üres vékámba,
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet ?
nekem a kérés

nem szégyen,
akkor is adjon,  
ha nem kérem.

TABÁN GALÉRIA




2014. december 23., kedd

KARÁCSONY

József Attila
KARÁCSONY

Legalább húsz fok hideg van,
Szelek és emberek énekelnek,
A lombok meghaltak, de született egy ember,
Meleg magvető hitünkről
Komolyan gondolkodnak a földek,
Az uccák biztos szerelemmel                                               
Siető szíveket vezetnek,
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
Fa nélkül is befűl az emberektől;
De hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
S az újszülött rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó homlokok mögé.


1923. dec.



2014. december 12., péntek

BARKOCZI PÉER :RÉGI KIRÁNDUÓ HELYEK KRÓNIKÁJA




Budavára nyugati bástyáiról— a mai Tóth Árpád sétányról —körülnézve, még száz évvel ezelőtt is szőlőskertek végtelen sorát látta a szemlélő a látóhatárt lezáró hegyoldalakon. A földszintes házsorok alig érték el a lejtőket, az erdőségek pedig csak a gerinceken túl kezdődtek. A közeli Gellérthegy még kopár volt, s a távolabbi, árnyatadó kirándulóhelyeket fáradságos és körülményes volt megközelíteni. Ám tavasztól őszig már a múltban is mindenki a szabadba vágyott, s magában a városban is az első verőfényes napon a járdára kerültek a kávéházi „kertek" addig pincében őrzött leánderei.



Vegyük sorra a hajdani Pest-Buda, majd az egyesített fővárosnépének kedvelt kirándulóhelyeit. Budán a Zugliget volt a legkedveltebb. A túlsúlyban levő németajkúak még Sauwinkelnek hívták a Disznófő-forrásról (Sau=disznó), majd az első hang lekopván, a magyarosodó város az Auwinkelt,szó szerinti fordítással,Zugligetnek nevezte el. Sok-sok ezren keresték fel vasár- és ünnepnapokon,annak ellenére, hogy elég körülményes volt odajutni. Az út a mostani Szilágyi Erzsé-bet fasor melletti temető mentén vezetett, s az első cél a Hunyad-orom alatti Laszkovszki major volt.
Eljöttek eddig a bérkocsik, majd a budai hídfőtől induló társas kocsi is; később, két krajcárért a lóvasút. Itt volt a végállomása az 1896 óta a Deák tértől idáig közlekedő villamosnak is.



Itt kezdődött az erdő, s benne a kor pest-budai polgárának kedvenc ételeit, a sült és rántott csirkét kínáló kocsmák. Ilyen volt az„Isten szeme", amelynek vendégszobájából, mint azt ma emléktábla jelzi, vitték fogságba Kossuth Lajost. Lejjebb a Disznófő forrása csorgott. A fölé emelt(ma helyreállított) kis épületről írta Hazucha Ferenc újdondász a hajdani Divatlapba: „Az emelt kis épület ízléstelen és tökéletesen pincegádorhoz hasonlít.'''' A völgyi út akkor az épületként ma is fennálló Fácán üdülőhöz vezetett, melynek szép, oszlopos homlokzata mögött még századunk elején is lehetett nyaralószobátbérelni. Virágos parkjában vendéglő működött.A megmagyarosodó budai hegyvidék egyik kedves, ma már nem látható emléke volt egy pad a Virányos lejtőjén, amely ilyen felirattal invitálta a kirándulókat:
Fáradt vándor setz' dich nieder,
Pihentesd meg deine Glieder.
Müder Wand'rer leülhetsz,
Hier ein wenig pihenhetsz.



A Hűvösvölgy még nem számított népszerű kirándulóhelynek. Túl messze volt,csak a Lipótmezőig lehetett ide kocsin vagy gyalog a Hidegkúti országúton eljutni. Az erdő a múlt század közepén épült „tébolyda"előtt kezdődött, az Ördögárok felé pedig részben a katonai lövölde zárta el az utat. Sokan keresték fel a hosszú ideig megmaradt Holzspach-féle üdülőt. Hegyi ösvényen vagy a budakeszi ország-úton lehetett megközelíteni a hajdan oly monumentális pálos kolostor ma már alig azonosítható romjait. A Hárs-hegy alján,körülbelül az Úttörővasút Ságvári állomásánál állott a Szép Juhászné vendéglő. Nagy bálterme híres tánchely volt. A fiatal felesége halála után magányba vonult biedermeier festő, a Bál után művésze, Borsos József bérelte egy ideig.
A Szabadság-hegy a hajdani Sváb-hegy nevet a közhit ellenérenem onnan kapta, hogy itt táborozott a Buda vára felszabadításában részt vevő sváb sereg. Voltaképpen csak alig másfél száz éve kezdett a Sváb-hegy elnevezés divatba jönni. A Honművész egyik1833. évi száma így igazít útba,a Sváb-hegyre:
 „Pestről kocsin háromnegyed óra alatt, jó szekér úton,szőlők és erdőségek között juthata nép.'"



1874-ben, amikor megindult a Fogaskerekű, megkezdődött ezen területen a telekspekuláció és az építkezési láz. Megépült  a Szabadság-hegy állomásnál a Nagyszálló, ahonnan csak párperces kapaszkodó a Széchenyikilátó, melynek Ybl Miklós tervezte gloriettje valaha a Hősök terén, a mostani millenniumi szoborcsoportozat helyén állott. Ekkoriban még kertes kiskocsmák várták szerte a hegyen a kifáradott és megszomjazott kirándulókat,s húzta a sramlizenekar:
Nincsen illen, csag az etty.
Gyönyörű hety a Sváphety
Oda szépen felmehecc,
Görülnézhecc, lemehecc.
A Gellérthegyet részint kopársága miatt, másrészt pedigmert északi lejtőjére magasan húzódtak fel a Tabán zegzugos utcái, csak húsvét hétfőjén látogatták tömegesen. Ilyenkor,mint azt a reformkor lapjai megírták, a kirándulók számát negyvenezerre becsülték, amihez tudni kell, hogy az 1840-es évek elején a két város lakossága csupán 122000.
 „Hosszú karavánok vonultak át Pestről a hídon (a hajóhídon) — olvassuk az egyik beszámolóban —, és a budaiakkal egyesülve fekete sújtásként lepték el a hegy oldalát."
A szertelenség elkerülésére a városi tanács már 1787-ben megtiltottaa mulatságban a lövöldözést és a tűzijátékot, sőt, a Tabán utcáin még a dohányzást is. Ha valakit rajtakaptak, fizethetett 6 forintot,hacsak le nem ülte inkább a büntetést.
A hegy déli oldalát szőlők lepték el, és gyümölcsöt érlelteka török ültette fügefák. A kelenföldi lapályon a szegény emberekSáros-fürdője — a mai Gellért— után már csak mezőt szelt át a Fehérvári országút. A hegytetőn állt, mig 1849-ben a vár ágyúi romba nem döntötték, az egyetem csillagvizsgálója, ahol ha a távolban feltűnt a bécsi hajó, a Mária Carola füstje, egy póznára színes kosarat húztak fel, jelezve, hogy lehet már gyülekezni a gőzös érkezésére.
A hegytetőre fenyegető fellegvárat,Citadellát épített az abszolutizmus. Haditechnikai szempontból az erőd már építésekor iselavult volt. A múlt század végén megszűnt katonai objektum lenni.Addig azonban a kirándulóknak csak bizonyos távolságig voltszabad megközelíteni. E határon túl állottak a kálvária stációi,amely körül zajlott a húsvéthétfői mulatság. Ide tódult atengernyi nép, zenéltek, táncoltak, tolongtak a mutatványosbódékés körhinták körül; főztek, söröshordókat csapoltak a lacikonyhákban. Ám kialakult egy kellemetlen, agresszív szokás is az itt tartott mulatságokon, amiről évről évre sok beszámolót közöltek. Rakoncátlan fiatalemberek a magasabb helyekről kővel töltött narancshéjakat, homokkal töltött tojáshéjakat dobáltak a lejjebb tartózkodókra, évente sokakat megsebesítve. Az első világháború szomorú húsvétjai vetettek véget a gellérthegyi népmulatságoknak.A Sas-hegy termelte Buda nemes vörös borát, az adelsbergit (nemeshegyi). Az elnevezés arra mutat, hogy ez volt a hegy eredeti neve, s csak a kiejtés torzulása változtatta Adlersberggé,vagyis Sas-heggyé.
A kirándulók a hegytető felé— ma természetvédelmi terület— kapaszkodva meg-megpihentek a hamisítatlan jó bort kínálópincegádorokban, s még azt a közkeletű tréfát is elviselték,hogy a kopár kúpokat ők koptatták le, amikor kapatosan lelecsúsztak
róluk.
A legnagyobb szőlészet MayerfFyéké volt. Hatalmasszüretelő kádjaik sorát egykor Sándor Móric, az „Ördöglovas"ugratta át. De a keserűvizes Saxlehnerék gazdasága sem volt kisebb a maga 6 500 négyszögölével. Erre a telekre épült 1930-ban a hegy máig legnagyobb épülete, a hajdani Notre Dame de Sion, ma Arany János Általános Iskola és Gimnázium.
A dél-budai keserűvizes területhez tartozott a mai Tétényiúti Kórház helyén volt Erzsébet sósfürdő. Nagy parkját, jó fogadóját, vendéglőjét nem csak betegek keresték fel. A Lánchíd pesti hídfőjétől indult a kényelmetlen, alacsony társaskocsi,amely 20 krajcárért háromnegyed óra alatt vitte odáig az utasokat.
A Sós-fürdőtől a Római-fürdőig nagy hagyományú melegvizesés hidegvizes fürdők lánca vonzotta ide a pestieket, vidékieket, de a gyógyulni vagy pihenni vágyó külföldieket is.Valaha nemcsak a közkert, hanem kirándulóhely is volt a Városmajor. Mint park a legrégibb. A törökök kiűzése után a terület birtoklásáért állandó vita folyt Buda tanácsa és a várparancsnok között. Végül 1729-ben az akkori parancsnok,gróf Daun háromezer forintért átengedte Buda városának, a tanács pedig kertészeknek adta bérbe, ő k meg azért panaszkodtak,hogy veteményeiket a továbbra is ott gyakorlatozó katonák letapossák. A vitáknak az vetett véget, hogy II. József alatt a Városmajort — a Stadtmayerhof-ot— népkertté nyilvánították.
A területet — amely azóta lényegesen kisebb lett —francia kertté kívánták átalakítani, versailles-i módra. S úgylátszik, sikerrel, mert Gaal György képzelt alakja, Furkáts Tamás,a tudós palóc 1804-ben így ír  róla egyik levelében:
„Ha az embernek tizenkét szemei volnának,mégsem láthatna eleget,mert az ott sétáló díszes világ minden untalan más módival
vakítja meg az ember szemét."
Mikor aztán Wieser Ferenc, vendéglős 1828. évi folyamodványára
a területen mutatványosok vertek sátrat, mind jobban pusztult a kert, megkezdődött beépítése. Északi felére pedig,— ahol valaha a város akasztófája állt — került a fogaskerekű alsó állomása. A jelenlegi sporttelep helyén — még az 1840-es években is —, ahogy Nagy Ignác írta:
 . . . számos kocsma között haladhatunk el, melyekben nagyszerű
készületek történnek, s száz meg száz csirke leheli ki ártatlan páráját.
A pesti oldal kirándulóhelyeit a rég elfeledettekkel kezdjük.
Emlékezzünk meg először a mai Szabadság tér helyén állott,
szomorú emlékű Újépület, a Neugebäude mögötti mezőről. Alig állt rajta néhány épület, mint például a Hild József építette' Valero selyemgyár, amely ma is áll mint a Honvédelmi Minisztériumegyik szárnyépülete. A mező déli végén lőtték agyon Batthyány Lajost, és akasztották fel a 24 éves lengyel szabadságharcost, Woroniecki herceget 1849 októberében. A napszítta mezőség sok helyütt zsombékos volt, de ez nem rettentette meg a kevés pénzüeket akik kipihenhették itt magukat ünnepnapokon,s utána az estét a mai Vígszínház melletti, Tüköri-féle sörcsarnokban fejezték be. Ez a 1853-as Hartleben Útikönyv szerint
„Kivált ünnep és vasárnapokon
a mulatni szerető közönség által nagy számmal látogattatik.

Innen valamivel távolabb, a Váci országút mellett, a Dózsa György úttól délre fekvő Régi temető is kirándulóhely volt. Az elligetesedett, elhagyott sírkert pompás úticélnak kínálkozott.
Vay Sándor, a férfi ruhában járt, férfinevet viselő nőíró így
emlékezik róla:
„A ledöntött sírkő volt az asztal. Erre rakták a sódart, a palackokat. . . Ha jól laktak, nagyot aludtak, és mikor kigyulladtak a vámsorompó lámpásai,jóllakva, de lelkükben bizonyos komolysággal mentek be a
szomszédos kiskocsmákba.''''
Még messzebb volt gróf Károlyi rákospalotai erdeje, amelya már fejlődő Újpesttől egy falusias lóvasúttal, korábban a váci vasúttal volt elérhető. Hatvan hektáros területén fenyves és akácos volt. Zajlott az élet az állomás melletti Park vendéglőben és a Magyar Koronában. Mikor azonban kék-fehér táblás kocsijaival megindult a BUR vasút (Budapest, Újpest, Rákospalota Villamosvasút), azt olvassuk,hogy „korántsem oly eleven az élet, mint a korábbi esztendőkben."

Ne felejtsük ki Kőbányát sem, melynek köveiből épült a város nagy része, s a vájatok szolgáltak raktározó helyéül a sörgyáraknak, főzött seréért vasárnaponként sok ezren kapaszkodtak fel a Rókus Kórháztól induló, a mostani temető melletti szőlőkig csak vasár- és ünnep-napokon közvetlen járatú gőzvonatra.
Az Orczy-kert (a Kun Béla tér, fel a Mező Imre útig) ma már csak kis részleteiben van meg. Eredetileg hatalmas — 281 ezer m2 — területét árverésen vette meg Orczy Lőrinc, Mária Terézia tábornoka 1783-ban mint az Üllői országút mentén fekvő,három hasznavehetetlen telket. Fia létesítette „új módi" szerinta hatalmas parkot, s építtette a mostani statisztikai épület helyén a várkastélyt. A múlt század elejétől a bárói család beengedte a parkba a város közönségét, majd amikor az 1808-as országgyűlés a magyar tisztképző iskola létesítésére gyűjtést indított, Orczy-éktól megvették a telket. A kert továbbra is a lakosság rendelkezésére állt, annál is inkább,mert maga az iskolaépület —Pollack Mihály alkotása — pénzhiány miatt csak 1848-ra készült el. A közbenső évtizedek alatt azonban, kellő gondozás hiányában a kert növényállománya mindinkább pusztult, ahogy az akkori főkertész maga is mondta:
 „Ami itt van, az már sem nem angol, sem nem francia
kert."
Mikor 1872-ben megkezdték az időközben kórháznak is használt épületben a honvédtisztek kiképzését, a kormány úgy hatá-rozott, hogy a „Magyar Katona Intézet" érdekében megszünteti a kert addigi nyilvánosságát.A megmaradt terület egy részéből alakították ki a Pál utcai fiúkból ismert Füvészkertet, de hamarosan az is „grunddá" lett, mert nem gondozták. A terület legnagyobb részén a jelenlegi klinikákat építették fel. A Városliget múltjáról számos ismertetés jelent már meg e lap hasábjain is, úgyhogy történetét inkább csak a teljesség kedvééit elevenítjük fel vázlatosan. József császár erdőtörvényének engedelmeskedve a rákosi homokon és mocsáron Pest Város Tanácsa eper- és akácfákat ültetett, majd 25 évre bérbe adta Batthyány József hercegprímásnak.Ö létesítette a tavat és a (Gorkij) fasort. A múlt század elején a város, különösen aTerézia külváros népe kezdte megkedvelni a mind jobban lombosodó „városerdőt". A József nádor vezetésével működő Szépítő Bizottmány pályázatot írt ki a kiépítésére. Nebbien Henrik gazdasági tanácsos tervét fogadták el, de a költségvetés 650 000forintot kitevő összegére gyűjtés útján csupán 45 ezret bírtak összehozni. Ennyi pénzből csak a terv egyes részleteit tudták megvalósítani, mint például a sajnos, immár erősen megcsonkult Köröndöt (a mostani felvonulási dísztribün mögött).
Schams 1821-i városismertetője így ír a Ligetről: „ . . . bárszemmel láthatóan befejezetlen,mégis nagyon látogatott mulatóhely". 1832-től társaskocsik vitték a látogatókat az egyetlen úton, az akkor még rendkívül forgalmas Király (Majakovszkij) utcán át. A Népköztársaság útja csak később épült ki.
Az 1885. évi országos, majd az 1896-os millenniumi kiállítástitt, a Városligetben rendezték meg, s akkor szabták ki nagyjábólma is meglevő útjait és emelték épületeit, melyeknek egyrésze az 1945-i, itt különös hevességgel folyó harcokban rommávált. A valaha oly kedvelt kirándulóhelyet a közeli évtizedekben a mindössze tíz napig tartó Nemzetközi Vásárok olyannyira kisajátították, hogy helyette a közönség inkább a Margitszigetre szokott. Ez szintén kedvelt kirándulóhely volt, de története oly ismert, hogy erre nem térünk ki.Nagy Ignác, a reformkor kedvelt írója mondja a kirándulóhelyekről:
„Amerre csak tekintünk,amerre csak megyünk, mindenütt
kisebb-nagyobb csapatokban sietve tódulnak, s mindezek a
zöldbe mennek." Majd így fejezi be írását: „ . . . este .. . az orvosok
pihenés nélkül haza sietnek,hogy kialhassák magukat, mert
jól tudják, hogy másnap legalább száz beteghez kell menniök, kik
mindnyájan oly igen-igen jól mulattak a zöldben.'"

Forrás: budapestfolyóirat/archívum

2014. december 10., szerda

SALY NOÉMI:RIGÓKOCSMA A VÉN SZEDERFÁHOZ

• A néhai Tabán udvaraiban sokféle csuda nőtt. Füge, például, amit a törökök honosítottak meg a délszakias völgyben, a cserszömörcével együtt a mérges-morcos cserje kiváló festő-növény, egy-két kóbor példánya ennek is díszlik még a hegyoldalon - és persze gyümölcsfák, melyek komoly szerepet játszottak a helyi néptáplálkozásban.
Romlehner néni kiskocsmájában, a Gellérthegy utca 53-ban a vendégnek joga, sőt kedves kötelessége volt ebéd vagy vacsora után deszszertképpen szakítani a kert fáiról,ami éppen érett. Nemkülönben híres volt Maradáék „a Vén Eperfához" cégérezett Hadnagy utcai vendéglője.
A Morus alba Kínából került Európába. (A Dunántúlon nevezik szeder-,a Tiszántúlon eperfának.) Hogy hánynak a lombja bólingatott hajdanán a Tabánban, nem tudni. Biztos akadt belőlük jócskán, hisz a mézédes, fehér vagy lila gyümölcs pompás csemege, türelmes és előrelátó férfiak pedig álomi pálinkát tudnak belőle készíteni. Eperfahordóban érlelve, naná.Hanem olyanból, amilyenhez most kirándulunk, aligha volt sok. A teniszpályadéli sarka mögötti nagy tölgytől csak egy-két perc kaptatás fölfelé, kicsit jobbra, a Kőműves lépcső irányába, és máris ott állunk a törökszedermatuzsálem (Morus nigra) földig hajló ága mellett. Ez a perzsa eredetű fa a Balkánon lépten-nyomon hívogat, a mi éghajlatunk viszont elvileg hidegneki. De hát a Tabán, az más...Mit ír a Budai Napló 1914. májusában, majd húsz évvel a végső pusztítás előtt?
„A Tabán legöregebb fája. A bontócsákány zajától hangos a Tabán. Tótok hadserege szállta meg a zeg-zugos városrészt, s irtja kegyetlen közömbösséggel az évszázados viskókat, sikátorokat.
Sok emlék esik áldozatul ennek a városrendezésnek, többek között a Tabán legöregebb fája is,
amelyet 1686-ban ültettek el - a hagyomány szerint - a török kiűzésének
emlékére. A vén szederfa a Kőműveslépcső 11. számú házának a keskeny udvarát díszíti. Szívós, kemény dereka van a vén szederfának. Alacsony törzséből két ágazat sarjadt, az egyik
kelet, a másik dél felé kapaszkodik.
Mindene elkorhadt már, még a keményfa része is kiforgácsolódott, csak a krokodilbőrhöz hasonló kérge őrzi az összeroskadástól, meg a házfal, amely az északi széltől védte. Ezt a vályogfalat bontják most a tótok, s így csakhamar áldozatul esik a szélnek és a viharnak a 228 éves fa, ha csak a kerület elöljárósága valahogy meg nem menti néma és emlékekkel teljes életét."


A mi aggastyánunk nyilván nem az, amelyikről a Budai Napló beszél, hanema fia vagy az unokája. Ha ő lenne, 319 esztendő súlya nyomná a vállát, s az én lelkiismeretemet. Ahogy a mostani tabáni gyerekek, kismajomkoromban én is kíméletlenül másztam, tépáztam szegényt. A fülünktől a bokánkig csurgott a mennyei zamatú, kimoshatatlan, piros lé. (Az érett bogyó héja hártyavékony, a legkisebb érintéstől kibuggyan a vére, a szára viszont rövid és nagyon erős, tehát a
maszat elkerülhetetlen, még ha kisollóval ügyeskedik is az ember, ahogy immár vagy harmincöt éve csinálom, pedig nagymama már rég nem osztjaa pofonokat.)
A Tabáni Helytörténeti Gyűjteményben van egy fénykép a húszas évek elejéről. Rajta a fánk, már akkornagyon-nagyon öregen. Hány éves lehet? Kétszáz? Nem tudni. Védettnek egyelőre nem védett. En most nem nyúlok hozzá. Epp valami Krúdy-novellát fuvolázik a hegyében egy egy kapatosnak tűnő feketerigó.

Forrás:budsapestfolyóirat/archívum 2005/7.szám

Megjegyzés: A szerző ez év novemberétől a TABÁN TÁRSASÁG elnöke

HÁROM TABÁN FESTMÉNY




EGY VALLOMÁS

2014. november 25., kedd

IRODALMI BOHÉMTANYA

Mély pince




A török korban már élénk forgalmú volt a tabáni
pince-kocsma, a későbbi Fehérsas és Görög utca
sarkán. Az egykori cégér valóban mély, két, egymásalatti pincéttakart. Az első pince volt hajdan a tulajdonképpeni ivóhelyiség, amelynek boltívei élére állított téglákból állottak, lefelé ívelt négyszögbe rakva. Az 1934. évi lebontás előtt még megvoltak az egykori kármentő mellett az egykori lépcsőtöredékek és a magasabban befalazott ajtónyílás nyomai,mert a legrégibb időkben itt volt az utcai bejárat.
Ebből a helyiségből nyílott egy hosszúkás boltíves helyiség, ahol a rendben sorakozó hordókból a finom zamatú gellérthegyi vagy sashegyi bor illata terjengett. Az előtérben hosszú X-lábú asztal állt, ahol egykor duhaj vitézek verdesték egymáshoz cinkancsójukat. — Sokszor törtük itt a fejünket,vajon a Várból a Mátyás korabeli királyok fürdőjéig (mai Rácfürdő) vezető aluljáró érintette-e a mély pincét és hogy ezen a rejtett úton lesurrantak-e a főbb törökök, Allah mindentlátó szeme elől a tiltott borivás paradicsomi mámorába?
Az első pince alatt volt az alsó pince, ahol a mi
időnkben már nem tartottak semmit, de a lejárata teljes épségben megvolt még. Innen nyílott a régi jégverem hatalmas ürege, ahol a befagyott Duna vastag jegét tárolták. Volt talán itt a mélységben a régmúlt, hatalmas verekedéseknél agyonvert emberek sok csontváza is, de talán még a sok-sok háború alatt eldugott értékek, avagy zálogban itt hagyott egyéb kincsek sokasága is.
A XVIII. század végén, jó százhetven évvel ezelőtt
aztán a Mély pince irodalmi kocsmává rangosodon.




 A Tabánban élt 1794 óta, a ma is álló Szarvas
téri házban Virág Benedek, akihez gyakran járt át
Pestről, a hajóhídon Vörösmarty, Vitkovits Mihály, Horváth István, Helmeczy, sőt nagy ritkán a remeteségéből felránduló Berzsenyi Dániel is, akikkel szívesen ment a „szent öreg" egy pohárka hamisítatlan jó budai bort meginni. Később Vachot híres asztaltársasága is sokszor vendége a híres borivónak, amely közben szép, földszintes sarokházzal gyarapodott. Járt ide Tisza Kálmán is képviselő barátaival, akiknek persze külön szobát „szeparáltak" a lakrész előtt. A „hírfiak" és „újdondászok", költők és egyéb bohémek is szívesen építgették itt— sűrű poharazás közben —, légváraikat, hírnévről és dicsőségről. Nem is akadt íróember, aki ne telepedett volna le a piros abroszos asztalok mellé.



A Mélypince rendes törzsvendége volt Krúdy Gyula, Bródy Sándor és Molnár Ferenc

Forrás:budapestfolyóirat/archívum

2014. november 15., szombat

NE SÍRJ KISLÁNY,FELEJTSD EL A NEVEMET......

FELEJTHETETLENÓL FRISSÍTŐ FRÖCCSÖK


(budai szódavíz- és gondolat-buborékokkal)

Nemes Tamás írása

A felújított mûemlékeket és vadonatúj buszokat elrondító graffitik, a legújabb épületek falán céltalanul harsogó lila fények, az eldobott cigarettacsikkek, sörösdobozok, reklámzacskók szennyétôl egyre nehezebben élhetô városunkban is elég néhány megállónyit villamosozni, hogy felüdülhessünk Buda csendesebb zugaiban, óbudai utcácskák mélyén, a hegyvidék zöldjében meghúzódó vendéglôk „kerthelyiség – gesztenyefa – kockás abrosz – délutáni fröccs” hangulatának élményétôl.¬



Egy langyos nyári este ismerôsömmel fröccsöt rendeltünk kedvenc kelenföldi kisvendéglômben. A pincér, az általam épp kedvesen meglepô gesztusaiért szeretett és tisztelt Attila úr fordult egyet, és mindkettônk elé két-két fröccsöt tett az asztalra a következô megjegyzéssel: ¬
– Egész nap talpaltam, már nagyon fáj a lábam. Nem fogom minden fröccsüket egyenként kihozni, úgyis többet fognak inni! ¬
Természetesen igaza lett. Merthogy fröccs mellett jókat lehet beszélgetni.
Akár magáról a fröccsről is, ahogy az idén hetvenöt éve örökre eltávozott Krúdy Gyula morfondírozott hajdanán budai törzsvendéglôjében, Márai Sándorral poharazgatva 

– …mi teszi azt, hogy van egy deci bor és vízzel kisfröccs, van két deci bor és vízzel nagyfröccs, van három deci bor és vízzel ez a házmester?… de aztán már a félliter bor jön, négy deci bort senki sem rendel, nincs is pohár, nincs is üveg hozzá, minek hagyják ki a négy decit?… Babonából? ¬

A nagy mesemondó nem érhette meg, de azóta már ilyen is van: ez a „háziúr”. A nagyfröccs fordítottja, az egy deci bor és két deci víz házasításával készülô hosszúlépés viszont azért nem szerepelt a felsorolásában, mert azt gyógyvíznek gúnyolta. ¬
A budai vendéglők, kiskocsmák népszerûsége a miénket megelőző századfordulón, a Pest és Buda közötti közlekedést radikálisan megkönnyítő Duna-hidak, de még inkább az azokon áthaladó villamosvonalak megépülését követően növekedett meg rohamosan a pestiek körében.


 Klasszikus örökség

Mikszáth Kálmán igencsak találóan fogalmazta meg, hogy miért is igazi felüdülés átruccanni az állandóan nyüzsgő Pestrôl a Duna másik partjára: „...mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. … Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes kocsmái.”¬
Krúdy Gyula szerint a pestiek ennél sokkal romantikusabb okból szeretik Budát:
 „Amíg a pesti ember szerelmes, száz eset közül kilencven esetben Budát keresi föl szerelmi életének helyes lebonyolításához. Buda a pesti szerelmesek búvóhelye. ¬¬Az ottani kis cukrászdák, apró, furcsa kávéházak, rejtett kocsmák halaikkal és görbe-gurba utcák ócska házaikkal, úgy látszik, mind atyafiságot tartanak a szerelemmel. A budai korzó gesztenyefái alatt hány dermedt szív dobogott már melegen, és a padokon leülni szerelmes szívvel és a hölggyel, bizony nem utolsó mulatság.”

Jöttek bizony mindig is a túlpartiak jóféle halászlére, majorannás libapecsenyére, paprikás csirkére, cseresznyés és káposztás rétesre, sramli-, rác tambura- meg cigányzenére. Mindezekre remekül csúszott a vegyészi beavatkozásoktól mentes kadarka, csak úgy tisztán, vagy éppen fröccsben. A mi jó kis – vagy akár nagy – fröccsünk pedig azon kívül, hogy az emésztést is nagyban segíti, magában, üdítônek is az egyik legjobb ital – a mai napig az.



A fröccskészítéshez használt jóféle vörösbor ráadásul bizonyítottan egészséges, mivel számos olyan összetevője van, amelyek előnyös hatást gyakorolnak szervezetünkre, fontos lehet a szerepük különösen a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében: a testünkben lerakódott rossz koleszterint hígító rezveratrol, a vérnyomásra kedvezôően ható polifenol, valamint az antioxidáns flavonoidok.
Fröccs készítésére a szódavíz a legalkalmasabb, mert a semleges ízű, mesterséges szénsavas víz – ellentétben a különbözô ásványi anyagaiknak köszönhetően más és más ízű természetes ásványvizekkel – nem zavarja meg a bor saját ízét.
Márai egyik írásában errôl így vélekedett:

 „Mert a szódavíz nem ásványvíz, ezt jegyezzük meg jól. A szóda már a civilizáció, ez igaz, de nemzedékek és évszázadokfortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröccsöt, ami a hosszú élet titka. … S a magyar, mikor feltalálta ezt a csodálatos, bölcs és óvatos vegyüléket, mely elég tömény ahhoz, hogy sarkallja a borozgató férfi képzelőerejét, s ugyanakkor eléggé szelidített, hogy ne ártson a nemesebb szerveknek, mély élettapasztalatról tett bizonyságot. Mert minden ásványvíz gyászos dolog, elrontja a bor jellemét, de a szikvíztől a badacsonyi, vagy egri fehér illata nem változik, s a fröccs óvatos-okos keverési aránya, hála az évszázados gyakorlatnak, megóvja a magyart mindenféle kilengéstől.”
Wagner, Werner és Schleicher urak Első Budai Szódavíz Gyára Schreil
Győző,az Alnecker vendéglő kocsmárosának háta mögött

Arra viszont vigyázzunk, nehogy gyorsan fröccsentsük a borba a szódát, mert akkor „kiugrik” a buborék, és „meghal” a víz. A fröccs akkor igazán ropogós, erős és üdítô, ha lassan engedjük a pohárba az optimális esetben négy-hat fokos szikvizet.

A paptanár utat tör

Az ám, de vajon a számos budai kocsma honnan szerezte be a klasszikus idôkben a spriccer különféle változataihoz a kis- és nagyfröccshöz, hosszúlépéshez és viceházmesterhez az ásványvízzel érdemben semmiképp sem helyettesíthető, manapság már „Garantáltan Hagyományos és Különleges Termékként” bejegyzett, sőt hungarikumként tisztelt szódavizet?
A hetvenöt éve értelmetlenül lebontott Tabán egyik legnépszerűbb vendéglője, az Albecker söntését megörökítő fényképen a korcsmáros mögött látható plakát elárulja, hogy azt bizony – hiába, a név kötelez: szódavizet a Vízivárosból – a Kacsa utcából szállította a megbeszélt időben Wagner, Werner és Schleicher urak Első Budai Szódavíz Gyára.
Hogy első? Lehet, Budán az. Jóval korábbi időket idéz a születéstörténet. A legenda szerint a Fáy András fóti pincéjében többek társaságában vendégeskedő Jedlik Ányost az ösztönözte a mesterséges savanyúvíz elôállítására, hogy a társaság egy másik jeles tagja, Vörösmarty Mihály gyenge gyomra miatt nem lelte örömét a savanykás borban. A leginkább a dinamó feltalálójaként elhíresült Jedlik Ányos valójában győri bencés gimnáziumi fizikatanárként talált rá a mesterséges szénsavas savanyúvíz készítéséről Genfben még 1789-ben született leírásra. Győr környékén nem volt ásványvízforrás, minden bizonnyal ez indította arra, hogy kikísérletezze a gyártás technikáját.
Az 1831. nyarán Magyarországon végigsöprő nagy kolerajárvány idején felismerte, hogy a szódavíz savanyú kémhatása révén nem adta tovább a járványt, ugyanakkor enyhülést, megkönnyebbülést hozott a szenvedőknek.
Egyik előadásán a következő szavakkal kommentálta a „mesterséges szénsavas víz” áldásos hatását:

„Érdemes lehet ezen pezső víz azon személyekre nézve, kik borral nem élvén, szomjuságuk oltásakor az említett pezsgôi csípősséget éldelni kívánnák. Talán azon betegségekben sem lenne czéliránytalan ital, mellyekben a szénsav által történendő izgatás a belső részekre jótékonyan hat. Mondhatom volt alkalmam cholera idejében némelly ismerőseim közül tapasztalni, mennyire epedtek ezen ital után, s nem keveset enyhítettek kínzó állapotukon, midôn az orvos engedelmébül vele élhettek. Illy neme a savanyú vizeknek természetben nem találtatik: mert a szénsavval egyesült víz többféle ásványos részekkel érintésben lévén, azokbul kisebb vagy nagyobb mennyiségben mindenkor valamit magába vesz.”

Szikvízkészítô üzemét 1842-ben indította be Pesten négy munkással, de egy évvel késôbb át is adta unokaöccsének, hogy ô maga továbbra is tudományos munkájával foglalkozhasson.
A bárhol könnyen és olcsón előállítható szódavízre pedig volt igény bőven, hiszen a Kárpát-medencében és a körülötte magasodó hegységekben számos helyen fakadó ásványvizet – savanyúvizet, borvizet, csevicét – az 1800-as évek közepén egyrészt még nem tudták olyan jól lezárva szállítani, hogy az ne büdösödött volna meg, és ne ment volna el belőle a buborék, másrészt a gyenge infrastruktúra miatt nagyobb távolságokra igencsak körülményes és költséges volt az áru fuvarozása.




Budán 1867-ben létesült az első szikvízüzem: az előbb említett Első Budai Szódavíz Gyár. A céget alapító Frum István gyógyszerész helyére 25 évvel később lépett új tulajdonosként Werner Adolf. Az 1870-es években a Millacher L(ajos) és Wagner cég a Kacsa utca 29-ben gyártott szódavizet. Schleicher József 1894-ben néhány házzal arrébb, a 19-es szám alatt palackozott szikvizet. Wagner, Werner és Schleicher üzemeinek 1898-ban bekövetkezett egyesítését követően az új cég vitte tovább az Első Budai Szódavíz Gyár elnevezést.

A hőbörgő víztől a krachedliig

A Kacsa utca a 19. század utolsó negyedében vonzotta az iparosokat: itt létesült 1878-ban Ganz Ábrahám első– később a Lövôház utcában nagyüzemmé fejlődött – villamossági mûhelye, mint ahogy 1890-ben már a Kacsa utca 17. szám alatt működött az itáliai Trecentoból Budára települt Pietro Del Medico által negyven évvel korábban a közeli Bécsi kapu utcában alapított Első Magyar Szalámi Gyár is.
Ezek az évtizedek jelentik a Gründerzeit nagy időszakát, amikor a fôvárosban a többi között jónéhány olyan gyár is születik, amelyek ma már hétköznapi, de akkoriban a választékot jelentősen bôvítô, kiváló minőségű enni- és innivalókat kínáltak a rohamosan gyarapodó lakosság számára. A Del Medico család már említett üzeme, a Piazzoni, a Dozzi és a Herz szalámigyárak, a Stühmer csokoládégyár, a Gerbeaud csokoládébonbon üzem, a Törley pezsgôgyár, a sört nagyüzemi technológiával előállító Dreher és Haggenmacher gyárak mellett méltán sorolhatók ide a lakossági fogyasztás színvonalának emelésében szintén jelentős szerepet betöltő szikvízüzemek is.
A szódásüvegeken domborodó feliratok büszkén hirdették, hogy számos sörfőzde termékpalettáján is szerepelt a – dédapáink szóhasználata szerint – „hőbörgô víz”. Tisztán és fröccsben is a mindennapok elengedhetetlen itala lett.
Kissrác koromban a nyári vakáció idején jópárszor rendesen megszomjaztunk, amikor haverommal a rekkenő hôségben kibicikliztünk a városszéli bányatóhoz. A közeli kocsmában az ott leginkább a fröccs készítéséhez, számunkra viszont „életmentô” frissítőként szolgáló jéghideg szódát mi persze bor nélkül ittuk. Elsősorban életkorunk miatt, no meg azért is, mert csak erre volt pénzünk – 20 fillér.
Évekkel később, a múlt század hetvenes éveiben egy perzselően forró júliusi délután külföldi vendégeimmel a Vár megtekintése után a Tabánba lesétálva bukkantunk rá az Attila úton a Mátra kisvendéglőre. A galuskával körített, ízletes szafttal tálalt mátrai aprópecsenye mellé, de leginkább a nyári hőség miatt mohó élvezettel hörpöltük a ház italkülönlegességét: jeges mustfröccsöt! Az talán természetes, hogy holland barátaim hazájában ismeretlen volt ez a véleményem szerint minden más üdítőitalnál összehasonlíthatatlanul jobb ízű, ráadásul csakis egészséges alapanyagokból, mesterséges színezékek, ízjavítók és tartósítószerek nélkül készült ital. Szinte fizikailag fáj, hogy többé én sem találkoztam ezzel a pompás üdítôitallal egyetlen általam meglátogatott vendéglőben sem.
A szódavíz kétségtelenül hozzájárult nemzeti gasztronómiánk gazdagításához, hiszen magyar recept szerint a palacsinta tésztája is csak akkor igazán jó, ha készítésekor egy kissé felspricceljük. S az sem meglepő, hogy ennek a csemegének sokak szerint a legjobb kísérője az alkoholmentes magyar fröccs: a szódavízzel jól elkevert málnaszörp.
A múlt század elején felszolgált frissítő a mai márkás üdítôitalok presztízsével ért fel, ha abba Gessler Siegfried egykori kőbányai gyárában, ezüst üstben főzött valódi málnaszörp került. Közben a szikvízgyártók kifejlesztették a krachedlinek nevezett, különleges golyózáras üveget, aminek köszönhetôen széles körben válhattak népszerűvé a málna- és citromízű szénsavas üdítők.
A minden ízesítés nélkül, „tisztán” is élvezetes szódavíz pedig a Kárpát-medencében oly gazdagon fakadó ásványvizek könnyebb szállítását jóval megelőzve tette lehetővé a buborékos víz otthoni fogyasztásának kényelmes élvezetét. Igaz, hogy a patronos szifonok megjelenésével egy újabb örök konfliktusforrás is megszületett: ki menjen ki a konyhába szódát csinálni?
Pedig további jó oka is van, hogy mindig kéznél legyen: személyes tapasztalataim szerint a ruhára, terítőre spriccelt szódavíz dörzsölés nélkül kiveszi a vörösbor-, eper- és málnafoltokat! l

2008 október

Nemes Tamás

Forrás:baudapestfolyóirat/archívum/2008 október

Fozók: Sebestyén László

2014. november 14., péntek

E KÖNYV,HA MAJDAN NEM LESZEK TÖBBÉ...........................

 A Mély Pince  vendégkönyvének története.

Zeke Gyula írása

Örömmel fedeztem fel az írást a Budapest folyóirat archivumában mint újdonságot,pedig már azt hittem mindent tudok Poldi bácsi vendégkönyvéről.
A vendégkönyv másolata nekem is megvan, nagy becsben tartom.Hogy miképpen jutottam hozzá? Most is csak azt válaszolhatom,amit 2010-ben a Petőfi Irodalmi múzeum szerkesztőjének kérdezősködésére :  
-Poldi bácsi dédunokájától kaptam ,ugyanattól,aki az Amerikából visszakerült eredeti példányt a múzeumnak adományozta. Sajnos,a múzeum terve a vendégkönyv kiadásával azóta sem valósult meg, valószínűleg pénz hiányában.

A spanyolviaszról mindig utóbb derül ki, hogy más is felfedezte már. Sebaj, az örömöt utólag senki nem veheti el tőlünk, és a Szeptember végén-nek is mindig van első olvasója. Szóba akartam voll hozni a szomorúságomra sok sebből vérző Márai-életmű egyik támadhatat-lan. harmadszori olvasásra is letehetetlen darabját, az 1972-es Föld! Föld!... címűt, amelyet — az Akadémia és a Helikon Kiadó gondozásában — 1991 óta tarthat a kezében a hazai olvasóközönség, s amelyet bízvást ajánlhatok a túlságosan is régi módon serkenő ifjúság figyelmé-be a magyar szellemi és politikai mentálhigiéné kézikönyvéül. A 292-29.'}.-ik oldalon Krausz Lipót, az akkor már a Tabánnal együtt jó tíz éve nem létező Mélypince vendéglőse 1944. március 19-i, Márainál tett látogatásának történetét találjuk. Azt meséli: Poldi bácsi — mint még élő egykori törzsvendégére — rá akarta hagyományozni híres vendégkönyvét, amelyet ő avval utasított vissza, hogy nála sem lenne jó helyen. ,,Két címei mondtam — írja ahol talán biztonságosabban megőrzik az albumot. Később megtudtam, egyiket sem kereste fel - az album vele pusztult, amikor a közeli napokban elvitték feleségével, Poldi nénivel együtt az újlaki téglagyárba, s aztán onnan tovább, a lengyelországi. megsemmisítő telepre."
Rajz a vendégkönyvben:Krausz Lipót vendéglősől

Nem így volt. újságoltam volna örömmel, Krausz Poldi és a Lina néni (így szólították) is túlélték a halál évét, és megvan a vendégkönyv is. közgyűjteményben méghozzá, 1979 óta a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ezt újságoltam volna tehát, Csordás Lajos azonban már megtette ezt a Népszabadság 2002. jú-nius 25-i számának 28. oldalán (Krausz Poldi és a Mélypince legendája). Segítője — épp, mint nekem most — Kürti György, Krausz Lipót Budapesten élő unokája volt, aki — épp, mint nagyapja a vendégkönyvet — figyelmes gonddal gyűjtött és őrzött évtizedeken át minden, a Mélypincére vonatkozó írást, és fontos információkkal szolgált a család történetéről. (Ezúton köszönöm meg a segítségét s a vele való találkozás élményét.) Gyermekként sok időt töltött a Mélypincében. kilencéves volt a lebontásakor. Bizonyosan az utolsó szemtanú, aki szót és tekintetet válthatott Krúdyval. Szép Ernővel, Máraival, Szerb Antallal, Székely Mihállyal és mind a jeles és jeltelen törzsvendégség rég elhalt (vagy megölt) tagjaival.
Leletté e mai írásban így nem az a Dutka Mária (feltehetőleg a költő, s nem mellesleg Mélypince-törzsvendég Dutka Ákos lánya) tollából származó interjú lett, amelyet magam találtam meg a Supka Géza szerkesztette Világ 1947. május 13-i számának 2. oldalán (Szindbád a Mélypincében. A lábán utolsó emlékeit a Szövetség utcában őrzi Poldi bácsi), hanem maga a vendégkönyv. 


A vendégkönyv, amelyet kézbe véve szokatlan lelkiállapot vett erőt rajtam, miközben lassan lapozgattam: mintha lenne túlvilág. Am mielőtt elmondanék róla és idéznék belőle egyet s mást, két észrevétellel hozakodom elő.
Az 1956 szeptemberében elhunyt Krausz Lipóttal a Mélypince bezárását és lerombolását követő bő két évtizedben több interjú is készült, illetve több írás is szóba hozta a személyét. Sokan ismer-hették is még a háború után, illetve le-hetett tudomásuk róla, hogy túlélte. Keller Andor 1954-ben írt róla. (Egy képeslap mellé. Emlék Krúdyról. Művelt Nép, 1954. augusztus 8.)
A Mélypincét és kivált Krúdyt övező
— természetük szerint legendává épülő
— történetek valóságtartalmát azonban nem könnyű kihámozni. Szinte nincsen két szerző vagy akár ugyanannak a szerzőnek két írása, akik vagy amelyek azonos módon adnának tovább egy-egy esetet. Sem a hely nem engedi meg, sem e cikk műfaja nem teszi lehetővé, hogy közülük akárcsak egynek is alaposabban a nyomába eredjek — ez egy komolyabb tanulmányba kívánkozó munka lesz —,
óvatosan adom hát tovább a Mélypince kettős — hagyományos tabáni és művészkocsmai — arculatát megalapozó történet leghitelesebbnek látszó, a fönt említett interjúból származó változatát.


„Egy szép nyári éjszaka, 1918-ban -emlékszik vissza Poldi bácsi —, még alig pár hete voltam a Mélypince gazdája, arra ébredtem, hogy zörgetnek az ablakon. Kiugrottam az ágyból, és úgy, ahogy voltam, siettem felhúzni a redőnyt. A beszűrődő holdvilág fénye egy gyönyö-rű szál barna férfit és egy alacsonyabbat világított meg előttem, akinek ezüstös Jürtjei a homlokába hulltak. Egy bará-tom társaságában érkeztek, ő odasúgta nekem: »Ez Krúdy Gyula és Bródy Sándor. « - Krúdy szelíden végignézeti rajtam és odafordult Bródyhoz: »Sándor, ide fogunk járni mindig. Ez a Poldi csak tisztességes ember lehet, ha hosszú gatyát hord. Ilyet se láttam vagy húsz éve.« (...) Bródy és Krúdy után szinte sereglettek hozzám az írók, művészek, tudósok a Mély Pincébe — meséli tovább könnybe lábadt szemekkel."
Az idézet első leiét Krúdy Zsuzsa is hozza egy cikkében (Krúdy intelmei. Vasárnapi Hírek, 1991. október 20., 18. p.), anélkül azonban, hogy a forrását megadná.


A híres-nevezetes képeslap hátoldalán Krúdy soraival

Érdemes szóba hozni azután a nevezetes Mélypince-képeslapot is, amelyet mások mellett Kellér Andor és Csordás Lajos is egyedi darabnak tüntetnek fel írásaikban. Nos, egészen bizonyosan nem az. Krúdynak a képeslap hátoldalán olvasható sorai („Bizonyítvány. Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem. Krúdy Gyula Budapest 1931. május 21.") nem csupán szóról szóra, de írásképükben is azonosak az írónak a vendégkönyv 10. oldalán látható soraival. Nyomatként kerültek tehát a képeslapra, Szántó András gyűjtő barátom információja szerint igen kis példányszámban. A feltehetőleg Krúdy 1933. május 12-i halálát követően, ám meglehet, hogy már a Mély-pince október 2-i bontása után nyomott képeslappéldányok többsége híján van a Krúdy-nyomatnak.
Krúdy kézírása a képeslapon csak nyomat

Örömmel adhatom végül hírül olvasóinknak, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Varga Katalin irodalomtörténész gondozásában fakszimile formában kiadni készül a Mélypince vendégkönyvét. Jelen írás tehát afféle olvasói előkészület is a jeles alkalomra, melynek eljövetelét csak a szükséges — nem csekély összegű — pénz előteremtése késleltetheti. (Ha e jelzés olyan olvasóra talál, aki tehet valamit az ügyért, annak a szerző örülni fog.)
A vendégkönyvet Krausz Lipót 1931. május 23-i, Gyermekeimnek! című beegyzése nyitja meg. Nem ez a nap tekinthető ugyanakkor a tényleges kezdetnek, a már idézett Krúdy-mondat mellett más, korábbi bejegyzés is található benne. A bordó, vászonkötésű könyvecske ugyan 85 számozott oldalpárt tartalmaz, ám a beírások nem időrendben követik egy-mást. Poldi bácsi magával vitte az albu-mot Pestre, az Izabella téri új vendéglőbe is. A legkésőbbi bejegyzés 1936. november 30-i keltezésű.
Többféle színű tintával és ceruzával rótt sorok, fűzfavers és puszta aláírás, rajz és próza-bolondozás, kotta és tan-párbeszéd, bökvers és anekdota, német és magyar nyelvű, férfitól és nőtől származó beírás egyaránt fellelhetők benne, a szövegek egy része nem könnyen olvasható, a szereplők kiléte nem egy esetben nehezen lesz megállapítható. Fotóink mindebből csupán ízelítőt adnak.
A kötet mégis visszanyúlik az 1918-as kezdetekig. Krausz Lipót a beköszöntő utáni lapokon fölsorolja jeles törzsvendégeit. külön kezdő oldalt adva az íróknak, újságíróknak, szobrászoknak és festőknek, élükön a halottakkal.
S álljon itt befejezésképp ama bevezető, amely kedves nyelvi zökkenőivel is szívszorító dokumentuma annak, mi volt ez a város, és annak, milyen mélyre süllyedt a következő évtizedekben:


„Gyermekeimnek! 

E könyv, ha majdan nem leszek többé, emlékeztessen arra titeket, hogy apátok egyszerű kis tabáni Mély Pincze vendéglőjében 1918 óta a Társadalmi és Szellemi élet kiválói között kik részben törzsvendégek részben vendégként fordultak meg, és büszkén hirdetem, hogy valamennyi vendég megbecsülését és szeretetét bírtam. Ezért is, ha már anyagi javakat nem hagyhatok rátok, ezzel a könyvvel majdan büszkén odaállhattok ember és világ előtt hogy apátok a Poldi bácsi és anyátok a Poldi néni mindenkitől szeretve és tisztelve voltak." 

Zeke Gyula írása

Forrás: Budapestfolyóirat/archivum/2006/3. szám
Fotók:  tabán-anno fotoarchívum


FRIDOLIN ÉS KRÚDY

Előző bejegyzásünkben megüthrette az avatott olvasó fülét pár sor egy tabáni vendéglősről  Engelhardt Fridolinról. (Kertvendéglők a hajdani Budán)
Miért nincs neve megemlítve  a tabáni kocsmárosok ,vendéglősök között?

"Egy másik tabáni vendéglősről viszont szinte sohasem beszélünk, pedig ő is sokszor felbukkant Krúdy regényeiben és novelláiban. Fridolin, az öreg pincér ugyanis hajdan vendéglős volt a Tabánban. A 610-es számú házban lévő saját vendéglője a hatalmas diófa alatti kerthelyiség és a rendkívül családias hangulat ellenére a kiegyezés után tönkrement, ezután a tulajdonosból alkalmazott lett – pincérként vállalt munkát, hogy eltarthassa a családját. Pedig Engelhardt Fridolin világot járt vendéglős, illetve útlevele szerint korcsmáros volt. Mestervizsgáját a Bodeni tótól 40 km-re, a Sváb Alpok csodálatos kisvárosában, Sigmaringenben tette le a 19. század közepén. A környék már akkoriban is jócskán kivette részét az idegenforgalomból, így vendéglői jó gyakorlóhelyet jelentettek Fridolin számára. A századforduló körül öreg pincérként sokszor találkozott vele Krúdy, aki fogékony volt régi történeteire, utazási élményeire és jó emberismeretére."

Most pótoljuk a mulasztást.Kezdjük ott,hogy hol volt a Tabán 610.es számú háza.Blogunk jobb sarkában van egy telekkönyvi térkép amely a régi címen tarja nyilván a tabáni telkeket. Ezt kinyitva a későbbi  Apród u 1-3 alatt találjuk meg a 610-est a Sándor lépcső mellett .

Igen , ez a ház később Semmewis szülőházaként vált ismertté, ma Orvostudományi Múzeum. Csodálatosképpen túlélte  az idők viharait, Tabán bontását és Budapest ostromát 1945-ben és idén a Várbazárrral egyidőben újabb  felújításon esett át.


Fridolin barátunk, a derék kocsmáros itt ment tönkre a kiegyezés  idején 1867 táján  és vendéglőjét bezárva kényszerült pincérként folytatni mesterségét. De előbb még a  bp- Lak- és Czímjegyzék szerint a Józsefvárosba tette át székhelyét.Először az Üllői út 68-ban nyitott vendéglőt 1873-ban,nem sokkal később az Óriás utcában 1881-ben,aTömő utca sarkán . Később még egy kísérletet tett a Szigony utcában ,de úgy látszik egyik helyen sem járt sikerrel ,végleg  pincér lett.Pedig nem akárhol tette le mestervizsgáját a század közepán: Sigmaringen -ben a Duna forrásánál.
Krúdyval a század végén ismerkedett meg , aki felcsipegette és beépítette műveibe elejtett történeteit a vendáglátás világából.

Hogy miért nem szerepel neve a tabáni korcsmárosok között?

A bp-i Lak- és Czímjegyzék 1873-ban jelent meg először,Fridolin barátunk első csődje pedig mintegy 6-7 évvel korábban következett be,így a tabáni vendéglősök között már nem említtetik.





Fridolin az első 1873-as  névjegyzékben mint józsefvárosi vendéglős



1881-86 között az Óriás(ma Leonardó da Vinci )utcában tűnik fel vendéglősként




Utolsó említese 1888-ban történik ,de a Szigony utcai vendéglőt nem sokáig vezethette,mert 1889-től már nincs megemlítve ,sem vendéglősként sem pincérként

Nevét Krúdy Gyula örökítette meg (többször is) az utókor számára írásaiban,ebből válogattunk egyet:


     Krúdy Gyula :A PINCÉR ÁLMA

Némelyek azt hiszik tán, hogy a korcsma azért van az Órához címezve, mert ott örökké jár az óra, mintha a vendégeket az idő mulandóságára figyelmeztetné.

Hát igen, jár, járdogál az a hosszúra font bajszú óra, hogy ki ne menjen a divatból - mert van-e valami szomorúbb egy vendéglőben, mint az álló óra, amely valamely emlékezetes napon egyszerűen megállott valamely oly lehetetlen időben, amikor véletlenül senki sem tartózkodott a szobában, a barna faburkolt falak mellett senki sem kereste azokat a szögletecskéket, ahová olyan körültekintéssel telepszik le az igazi vendég, mintha élete hátralevő részében mindig itt akarna üldögélni - akkor állhatott meg az óra a belvárosi mellékutcában levő, úri kisvendéglőben, amikor szó se volt friss csapolásról, a vendég egy régi spájzcetlit olvasgatott, amelyet valamikor Lajos napján írtak, amikor a vendéglőst még Lajosnak hívták...

No, de a mi kisvendéglőnk órája nem tartozott az álló órák közé, mert gondoskodott erről az öregedő pincér, akinek az a legfőbb bosszúsága, ha némely idegen vendég kiküldte az utcára, mint valami borfiút, hogy nézné meg a szomszédos órás kirakatában, mennyit mutat a középen elhelyezett nagyobbacska óra, amely tudvalevőleg meséket mondogat élményeiről a körülötte felakasztott, figyelmesen hallgató kis óráknak - pedig a vendég el sem utazott, csak éppen a pincért akarta szekírozni. Fridolin gondoskodott tehát arról, hogy az ébenfa tokjába zárt ingáját néha rezesen, vörösen vagy álmodozva megcsillantó nagy óra mindig járjon, még akkor is, ha olyan vendég tévedne a kis úri vendéglőcskébe, aki nemrégiben kapott ajándékba egy zsebórát, amelyet aztán minden feltalálható órával összehasonlítgatott. Fridolin minden szerdán és szombaton egy ócska biliárddákóval közelgett az órához, amikor a délutáni csendesség láthatatlan vendégek alakjában letelepedett a kisvendéglő finomkodó, kétszemélyes asztalkái mellé, amelyeket mindig párosítani kellett (mégpedig egybeillően, mint férjet és feleséget), ha például hármacskán jöttek a vendégek. Fridolin a délutáni csendben közelgett biliárddákóval az órához, mintha most következett volna el annak az ideje, hogy az órával négyszemközt maradván, gonosz lélek módjára azt megfenyítse, mint a gyermekkel vagy kiskutyákkal szokás tenni. A biliárddákóval, valamely különös megszokottság révén, öt perccel előretolta a mutatót, mert kézzel nem érhette volna el, aztán meghúzogatta azokat a fakózöldre kopott zsinegeket, amelyek az óra aljából kifityegtek, mint például az öreg szerkesztő cipőzsinórjai, aki minden szerdán és szombaton betért a vendéglőbe a közeli nyomdából, és pörköltlében két félkeményre főtt tojást evett, és megivott hozzá egy korsót és három "metszetet", mert hiszen az első korsó sört tulajdonképpen az utánuk következő "metszetekért" szokták a megállapodott, céltudatos vendégek fogyasztani. Az öreg szerkesztő megjelenéséről tudta tehát Fridolin, hogy ebéd után az óra felhúzása következik. De hogy miért igazította mindig előre az órát Fridolin, ezt csak az tudhatta, aki múlt időt, életet, szeszélyt ismer. Az óraigazítást Fridolin még kávéházi markőr korában szokta meg, amikor fodros-bodros fiatalember volt, telve reménységekkel, és a biliárdozó vendégeknek mindig többet számított öt percecskével, persze csak olyankor, ha a biliárdozó vendég a játék izgalmában levette szemét az óráról.

Nem volt tehát mindig ügyefogyott, öregedő pincér Fridolin.

Volt idő, amikor csak olyan hónapos szobában vett kvártélyt, ahol a háziasszony értett a frakkvasaláshoz is, mert Fridolin akkor még ki is sütötte a haját, bolondosan, vakmerően, mint egy világfi, míg most íme fáradtan ül le az óra alatt egy kellően elhelyezett nádfonatú székre, könyökét úgy párnázza feje alá, mint ahogy a sokat utazó emberek szokták, akik mindenféle helyzetben tudnak aludni. A túlsó falon, Fridolinnal szemközt egy nagyobb tükör függött, amelynek előzékeny előrehajlásában volt valami a szabók szolgálatkészségéből, akik minden kuncsaftjuknak a csinosságát dicsérik. Fridolin azonban régi ismerőse volt a hazug tükörnek, jól tudta, hogy annak kedveskedése legfeljebb annyit ér, mint a kasszírnő mosolya cukros tálkái között, ezért ujjai közül inkább dühös grimaszokat vágva nézett a tükörbe, paprikásakat villant a szeme, mint az ökörszem, ha azt a konyhán jól megsütötték, mérges volt, mert csak ilyenkor lehetett mérges, amikor egyedül maradt a kis ebédlőben. Mérges volt kopasz fejére, amelyet valamikor "kaszinókopasznak" neveztek azok a konyhai nők, akik mindig a grófokról ábrándoznak. Oldalvást lengő szakálla, amely egykor szőke volt, mint egy szalmakalap, valóban úgy festett egyszer, mintha Fridolin nem volna messzire a főpincérségtől. A bajuszát természetesen egykor borotváltatta, amíg reménykedett, hogy egykor igazi urak közé juthat, most már csak a borbély festéke tud a tüskös szálaknak valamely hervadt színezetet adni.

De csak szombatonkint. És nem tetszett már neki a füle sem, amely mellett annyiszor próbálta meg a hosszú ceruzát, mint az ujján a karikagyűrűt szokta a boldogsága felé igyekvő legényember. Ugyanezért a szalvétával dühös mozdulatot tett a füle felé, mintha onnan valamely legyet akarna elzavarni. Aztán behunyta a szemét, mert ki kell használni azt a néhány percet, amelyben a vendégek aludni is hagyják az embert.

Vajon miféle álomképek kergetőztek Fridolin fejében itt, a kis udvari ebédlőben, ahová valóban csak olyan belvárosi vendégek tértek be, akik évek óta tudták, hogy hol van a kilincse a Bemenetnek, amely felé örök szimbólumként mutat egy bádogkéz, habzó söröskorsóval. Valamikor, amidőn Fridolin betette lábát ebbe a házba, minden nagyheti takarításkor újonnan megaranyozták a kezet, hogy a törzsvendégeknek legyen miről beszélgetniök.

- Láttad az aranykezet? Nos hát az fog először pofon ütni, nem a feleséged, ha többet ittál a kelleténél - mondta ott, a sarokban egy úriember, amikor még ott valaha három asztalkából össze kellett tologatni a törzsasztalt már a déli sörnél is. A vendégek ilyenkor mindig az udvarra néztek, amelynek hűvös, cúgos, házmesterbetegségeket lehelő kapuboltozata alatt valóban ott ragyogott az aranykéz.

Fridolin világosan hallja, hogyan beszélik meg a törzsvendégek egymás között, hogy vajon mibe kerülhet egy ilyen aranyozás, holott annak a kedvéért még senki se jött be a vendéglőbe.

- Igen, ha jó sört mérne Lajos barátunk - kiáltotta megint ama törzsfőnöki hang, amely mindig általrecsegett a többin, és ugyanakkor megkavargatta maradék sörét poharában olyanféle mozdulattal, mintha egy csepp sárga lét sem akarna magától elvonni, pedig valamennyi sörivó tudja, hogy az ilyenféle maradék csak illúziója a toroknak; bajuszfestésre jó; inkább újabb szomjúságra gerjeszt, és a hangnak ád valamely pufogó, rekedt lendületet, amely a csappal megcélzott söröshordó első hangjaira is meg az utolsókéra is egyszerre emlékeztet. - Igen, ha Lajos barátunknak volna annyi esze, mint a Király utcai Weisz Tóninak, aki kikönyörögte magának az öreg Drehertől, még az Antaltól, hogy az úgynevezett svecháti Láger-Biert, a világ legzamatosabb sörét egyedül ő mérhesse Pesten! - puffant a hang mindennap, mint akár a söröshordó odakint az ivóban.

De most új vendég, egy kávébarna köpenyeges és régi borok színét orrán viselő úriember nyomakodott a törzsasztalhoz, akinek láttára mindenki felvidámodott, mert ez az új vendég arról volt nevezetes, hogy mindig akkor érkezett meg a vendéglőbe, amikor a vége felé járt a hordó.

- Hozzák már ki a hanzlit költő barátunknak! - kiáltozták a törzsasztalnál, és Fridolin mindig vidáman sietett elő, bár maga sem tudta, miért. Valaki megnézte a zsebóráját. - "Öt perc múlva friss csapolás, azt már megvárom!" - mondta, a poharát az asztalközépre tette, ahonnan majd Fridolin egybegyűjtve viszi ki a poharakat a friss csapoláshoz.

Fridolin maga sem tudta, hogy miért nézett vissza még álmában is bizonyos irigységgel életének e korszakára. Hiszen tapasztalatból tudta, hogy ha a csaposnak nem adott előzetesen a vendég cigarettát a füle mellé, maradék sört is kevert a friss közé, mert a gazda érdeke az első. Valóban az ő élete is kedvezőbb lett volna ebben az idő tájbán, amikor a söröspoharaknak fülük volt, és a bennfentes urak a legszebb hölgyeket is ott hagyták a Váci utca közepén, hogy megnézzék: mikor van "Lajos barátunknál" friss csapolás. Ha a hordó vége felé jöttek, vissza is fordultak még néhány udvarló szóra a korzóra. Mi haszna volt ebből Fridolinnak? De mégiscsak jólesett neki, amikor délutáni szendergésében az eltűnt törzsasztal felől ama láthatatlan hangok megszólaltak, és ódon kiszólásaikat hangoztatták.

- Éhes a plébános - mondogatták, amikor a déli harangszó valahol megszólalt, és az óratulajdonosok elővették zsebóráikat, mások gyanakodó pillantásokat vetettek a falióra felé, amely öt perccel sietett...


Azon a bizonyos délutánon, amikor az öreg pápaszemes szerkesztő megint csak megette a maga két tojását a pörkölthöz készített lében, és Fridolin már a legkésőbben járó ebédvendégeket is elintézte, miközben mindig mondogatta magában, hogy délután az órát fel kell húzni, mint az öreg balerinák ismételnek magukban egy dalt, hogy a taktusból ne essenek ki akkor sem, amikor hátul állnak a színpadon, és várják, hogy mikor kerül rájuk a sor az előtáncolásban: azon a délutánon az utolsó ebédvendég (egy "minisztériumi" úr, akit a pepita nadrágja miatt tett meg magában Fridolin erre a rangra) elköszönt Fridolin köszöntgetéseire (mert a gazda számolt, Fridolin, ez a "dologtalan here" csak a borravalót szedte), ezen a délutánon az öregedő pincér elfelejtette a vén biliárddákót, az óra lecsüngő zsinórjait, és gyorsan "ágyba tette magát", amint emlegetni szokta délutáni alvását az asztal sarkán és a széken. Annyira elálmosodott, hogy még a szokásos cigarettát is elfelejtette elszívni, pedig volt a kabátjában egy csomó apró dohány, amelyet töltő használata nélkül lehetett volna a cigarettahüvelybe eregetni, ami mindig nagy mulatságot okozott Fridolinnak. Az ilyen dohánymaradék keserű füstjét azzal a szándékkal fújta Fridolin a tükörbe, hogy többé ne lássa magát. Elfelejtette a szokásos grimaszokat is a tükörbe vetni, mert feje lekókadt, mintha valami szokatlan nagy fáradtság lepte volna meg. És egyenesen az álomországba röppent az egykori polgármesterről elnevezett utcából, az Órához címzett vendéglőből. Az utolsó gondolata az volt, hogy a pohárszék egy fiókjában, amelyhez voltaképpen csak főpincérnek volna jussa, a kulcsot az imént megfordította egyszer, sőt másodszor is, mert egy tányérka sonkás kockát dugott el ott, amelyet majd ő maga fogyaszt el, vagy pedig hazavisz ajándékba a háziasszonya kislányának - ámde a következő percben a sonkás kocka szagát úgy elfújta valamely ajtónyitás Fridolin elől, mint a mesebeli hurkát az ébredés.

Búcsú vagy ilyesféle lehetett akkor a Belvárosban, mert Fridolin annyi mindenféle embert látott betódulni az ajtón, aki máskor sohasem tette be a lábát. Itt voltak például a Párizsi utcai suszterek, kesztyűsök, fűzőkészítők, akiket a maguk zegzugos kis vendéglőjéből nem lehetett elcsalogatni. Ezeket a susztereket ismerte Fridolin; amikor reggelenkint az utcácskájukon átsietett, irigyelte őket, mint olyan embereket, akik egész nap háromlábú székecskén üldögélhetnek, testi fáradtságról jóformán nem tudnak. A kesztyűs addig játszadozik a maga finom bőreivel, amíg a féderveisz a torkára száll, és a kesztyűtágítónak olyan alakja lesz kezében, mint valami villának, amelyet az óramutató állása szerint különböző tányérokban kell megforgatni.

No, de az iparosokon kívül jöttek más, előkelőbb emberek is, például olyan urak, akik naphosszat valamely belvárosi kávéház ablakában szoktak üldögélni, és valamit vagy valakit várnak. Néha csak egy hordárt vártak, de várakozni igazán nem jelent fáradságot. Az ember ráért a körmeivel, a szemüvegével, a zsebnaptárával foglalkozni, sőt szemügyre veheti magát a tükörben is, ami mind igen jó dolog a várakozás megrövidítésére. A hordár jön, és úgy köszön, mintha élete minden ambícióját abba fektette volna, hogy a kimért utat sikerrel megjárja. Nos, még ezek az irigyelt gavallérok is, onnan az ablakok mögül, bejöttek az Uhrba, pedig az ilyen emberek vigyáznak minden lépésükre, hogy az előkelőség dolgában kifogástalan legyen. És mikor már minden asztalt elfoglaltak, minden széket kimozdítottak helyéből, és minden fogast teleakasztottak kalapokkal, kabátokkal: megindult az ostrom Fridolin ellen, aki szinte földhöz szegezetten várta, hogy mikor lesz vége a vendégek tódulásának. Az ajtóban azonban egyre újabb és újabb alakok bukkantak fel, jóformán az az egész Pest, amelyet Fridolinnak harmincéves pincérsége alatt szerencséje volt megismerhetni. Még olyanok is eljöttek az Órába ezen a napon, akikről teljes bizonyossággal tudta Fridolin, hogy adósak maradtak fűnek-fának, ugyanezért más városrészbe költöztek. Némelyik még azt is elhíresztelte magáról, hogy meghalt, most pedig íme itt van, jó egészségben, piros orcával, éppen a borbélytól jövet, mint azok a szőke emberek, akik a legtöbb borbélyszagot hordják körül a városban. Fridolin tehát csak állt, és várta, hogy mikor lesz vége a tolongásnak, amelyet bizonyára az ő jubileumára rendeztek, mert minden vendég barátságosan üdvözölte, a csintalanabbak megkaparászták a torkát is. Majd egyszerre, mintha a vízvezeték szakítaná fel az udvart, mint 188*-ban, megindult a búgás, morajlás Fridolin körül.

"Ringlit!" "Sörbombát." "Tojást." "Fiatal hagymát." "Piros retket." "Liptói túrót." "Egyfogatút zaftban." "Friss sóskiflit." "Egy kör sört ide az asztalra." "Valami kis pörköltet, lehet nagyobbacska is, de csontos okvetlenül." "Pájslit, Fridolinom, mert ég a gyomrom az éjszakától." "Virslit mustárral." "Vajon van-e még azokból a kis májas és véres hurkákból, amelyeket legutoljára itt ettem?" "Fagyos káposztát ennék olajjal, tojással, keménymaggal." "Hát gulyást már nem főznek itt? Mi lett ezekből a régi belvárosi korcsmákból?" "Ha egy kis tormás hús akadna, Fridolin, tudja, amolyan füle, farka, lába, azt szívesen venném." "Hát az ecetes tormával és a szép csontos marhahússal hogy állunk?" "Hát hering dolgában hogy vagyunk eleresztve? Egy szép tejes kelettengeri heringet megennék, ha jól megkoronáznák őt olyan hagymával, amelyet egyszerre tettek el vele a fadobozban, nem pedig utólag metéltek rá!" "Van valami sajtjuk? Persze, érett, folyós, büdös sajtjuk, mert én anélkül egy kortyot se tudok inni!" "Én már csak megmaradok a debreceni kolbász mellett, ha valóban tisztességes üzletben vásárolták." "Én leginkább fejes salátát ennék, amelyet magam készítenék el a megfelelő szerek felhasználásával, mert nemhiába költöttem el annyi pénzt, hogy a fejes saláta készítési módját megtanuljam." "Mi dolog az, nincs itt angol mustár?" "Én kenyeret kérek, persze a végéből, a serclijéből." "Két deci bort abból, amelyet maga a korcsmáros iszik." "Fridolin, mért nem énekel az a csíz abban a bőrfedelű kalitkában? A régi Órában mindig énekelt." "Ezen a vidéken már kiment a divatból a párizsi, ecettel, olajjal, hagymával?" "Talán volna valami kis resztli a jégszekrényben, annak az egy darabban sütött disznókarajnak a vége, amelyet tegnap láttam?" "Én egy dupla húslevest kérek, hosszú tésztával, belekevert tojással, sárgarépával, zellerrel, karalábéval, nem bánom, ha egy kis karfiolcsutka is lesz mellette, de egy darab csontos marhahús mindenesetre legyen a levesben, mert azt szeretem leharapdálni..."

Fridolin, hogy, hogy nem, ezt az utolsó parancsot jegyezte meg magában, mert ennek a kivitele nem látszott könnyűnek.

- Igenis, kérem, igenis, kérem - mondogatta magában, félhangon, egész hangon, suttogva és köhécselve, aztán kiszökött a kis ebédlőből, miközben homlokán kidagadtak az erek a sok megrendeléstől, amennyit tán sohasem hallottak a bolthajtásos falak.

Az a vendég, aki a leveses megrendelést tette, a kis ebédlő közepén levő asztalnál foglalt helyet, ahová rendszerint nem szeretnek leülni a vendégek, mert őket itt jobbról-balról és hátulról nézegetik, míg ő legfeljebb azt a kopaszodó vendéget látja magával szemközt, aki amúgy is dühös gyanúba fogott már minden korcsmavendéget, hogy az ő szájába nézeget. (Az ilyen öreges urat arról lehet felismerni, hogy úgy vágja le a kenyérhéjat, mint legnagyobb ellenségét.)

A középső asztalnál üldögélő vendég - egy konok hátú, egykedvű vállazatú, közömbös nyakszirtű vendég, akire még Fridolin se emlékezne, ha elmenne - igen csendesen üldögélt a nagy lármában. A bolthajtásra függesztve a szemét, miközben várakozott; kettős gombsorú, szárnyas kabát volt rajta, mint valamely hivatalnokon, nagy, esőcsatorna alakú kézelője volt, az inggallérja oly bő volt, mintha valami kövér embertől örökölte volna, általában a ruházata olyan volt, mintha nem reá szabták volna. Habár cúgos cipője kellő gonddal volt kifényesítve, még azokon a részeken is, amelyeket amúgy is eltakar a nadrág. A nyakkendője azonban mindig félrecsúszott, kabátakasztója is szeretett kikandikálni a gallérból, mintha sokszor ült volna mélyen meghajolva, asztalok felett. Az arca - no, az vigalmas vendéglői nyelven szólva leginkább egy szomorú rákéhoz hasonlított, amelyet magára hagytak társai a csalánban, ők pedig elmentek pirosodni mindenféle levesekbe. Azért erről az arcról ne is beszélgessünk többet, sem nyegleséget, sem haragot nem mutatott az soha, hanem valamely olyanféle közönyt, amely elég lett volna egy tevének is, amelynek lábát hiába csípik a legyek.

A vendég éppen az abroszt nézegette, az evőeszközt vette szemügyre, hogy mely gyárban készítették azt, a szalvétáját felkötötte, a kézelőit hátradugta, a sótartót helyére tette, kipróbálta ujjai hegyével a fogpiszkálót, amelyet maga mellé készített, habár az sem lett volna csodálatos, ha a zsebéből vesz elő tollakból faragott fogpiszkálókat. Ekkor érkezett meg Fridolin a levesestállal, amelyben a dupla levest szervírozni szokás, ha a tál éppen kéznél van. A vendég kezébe vette a kanalat, és talán most látszott rajta először, hogy szemével nézni is tud, nem vak, mint a rák.

- Leves után? - kérdezte Fridolin szorgalmatosan, mintha csak ama lárma elől akarna menekülni, amely megérkeztére megint felhangzott mindenfelől - mintha egyszerre hallaná mindazokat a rendeléseket, amelyeket valaha ebben a vendéglőben tettek. Szinte megrázkódott Fridolin lába, amikor egy dörgő hang a fülébe kiáltotta, hogy mi lesz azzal a velős csonttal, amelyet már egy órája megrendelt. Fridolin nem mert a dörgő hang irányába nézni, úgyis tudta, hogy egy törzsasztali vendég őkelme, aki szokatlan fontosságot tulajdonított a rendelésének. Az ismeretlen vendéghez hajolt tehát: - Leves után? - kérdezte könyörgő hangon, mintha varázsszót várna, amelyre többé nem hallja a körülötte fenyegetőző, kérlelhetetlen vagy gúnyolódó hangokat.

Engelhardt Fridolin tabáni vendéglős sigmaringeni mesterlevele 1844-ből

A vendég azonban egy szót sem szólt, csak elvette Fridolin kezéből a szorongatott étlapot, és mutatóujjával végighúzott az étlapon. Igen, egy ujjmozdulattal végighúzta az étlapot: a főzeléket, sülteket, tésztákat, sajtokat, salátákat és gyümölcsöket, amelyeket Fridolin tintával oda feljegyzett. Fridolin egy lépéssel hátrált, mintha a vendég ezt parancsolta volna neki némaságával, és kifutamodott a konyhába, miközben nem mert visszafordulni a kis ebédlőt megtöltő kísérteties vendégek felé.

A vendég pedig telemerte levessel tányérját addig a helyig, ahol a tányér karimájába valami régi vendéglős monogramja volt beleégetve. Sőt a monogramot is befödte levessel, mintha nem volna kíváncsi ilyen haszontalanságokra. A tányér felé hajolt, miután előbb sózott és paprikázott, valamint leveserősítő barna cseppeket rázott tányérjába ama üvegből, amely a vendégek érdekében a vendéglői asztalon állott. Mindent alaposan elvégzett, mielőtt a levest megkavargatta volna, mintha megringatná azt, mint valamely gyermeket, amelyet elaltával meg akar enni.

Az első kanállal csak a tányér széléről vett, miután ugyanazzal a kanállal visszakergette helyükre az apró zöldségeket és mindenféle elkalandozó, hosszú tésztákat. A második kanál már tésztákkal is megrakodva érkezett; amely tészták szépen sárgultak a kavart tojástól. A harmadik kanálba jutott sárgarépa és karfiol, vidáman, mint kövér asszonymosoly. És a tészták, ha lecsüngtek a kanálból, minden megerőltetés nélkül felhörpintettek, és eltűntek a száj és ajk megnyalogatása után. Csókolózás volt ez a levessel, ártatlan, ifjonti csókváltogatás, amelyet majd érettebb szerelem követ.

Ki tudná, hogy miért volt ezen a napon borsópüré disznókörömmel az étlapon felvéve? A szakácsnéknak, korcsmárosnéknak megvan a maguk szisztémája, amelybe amúgy is hiába szólana bele valaki. A borsópürén megfelelő barna zsiradék úszkált, és a disznó körméről messziről megállapíthatta a vendég, hogy az nem volt valamely öreg disznóé, hanem amolyan egyéves formáé. Fridolin most már szorosan állott az ismeretlen vendég mellett, mintha e helyen reménylene védelmet ama kísérteties hangok ellen, amelyek még mindig szemrehányólag hallatszottak, de már egy-két felöltő, amely a velszi herceg kabátjának a mintájára volt szabva, megmozdult a fogason, és szállni kezdett, mintha valamely láthatatlan szél vitte volna kifelé a korcsmából. A kalapok lengedeztek, mint köszönéskor, és a sétapálcák maguktól megindultak. De azért korántsem szűnt meg a kiáltozás, némelyek mintha idegen borosüvegeket is hoztak volna magukkal, amelyek után majd dugópénzt fognak számítani: az üvegek talpával verdesték az asztalt. Mások kimustrált söröspoharakat szedtek elő valamely pókhálós polcról, amelyről eddig Fridolinnak se volt tudomása. És ezeket a fületlen poharakat olyanformán táncoltatták, mint egykor a macskazenéknél volt szokásban - annó ájncban, mikor még Fridolin fiatalember volt. De valahonnan még előkerült a biliárddákó is, amelynek régen leválott a gumija, és olyanforma mozdulatokat tett, mintha Fridolin hátán akarna táncolni. Ócska gyertyatartók is dörömböltek, amelyek arra a célra voltak eldugva valahol, ha a világítás felmondaná a szolgálatot. Most előjöttek azok a szerszámok is, amelyekkel hajdanában a törzsasztal főnökét minden választáskor feldíszíteni szokás, mint valamely koronázáskor. Csákó és madárkereplő, kéményseprő és csecsemőcucli. Úgy látszott, hogy mindezekkel a dolgokkal Fridolint akarják megünnepelni a vendégek. Fridolin nem mert elmozdulni az ismeretlen vendég mellől, akinek pártfogását legalábbis addig reménylette, amíg a megrendelt ételeket kihordja számára a konyhából. A vendég a disznólábat már a bal kezében tartotta, és nyelvével, valamint fogaival kereste rajta azokat a húsmaradékokat, amelyek a csontok között elrejtőzni szoktak. A legnagyobb passzió ilyen húsdarabkákra találni, mintha valamely kisebb erszény kerülne az ember útjába. A vendég a jobb kezében kanalat fogott, amellyel igyekezett összefogdosni ama borsómaradékokat, amelyek a tányér szélére menekültek.
- Némelyek villával eszik a borsót - mondta most a vendég -, de én nem sokat adok a divatokra. Az ember maradjon mindig csak természetes, akármilyen helyzetbe kerül az életben... Kanál nélkül nincs igazi evés, mert a kanál olyan, mint valami vödör, amely az ételek ízeit a felszínre hozza. Sajnálom, hogy nincs más főzelékük az étlapon - mondja meg odakint, hogy végtelenül sajnálom.

Fridolin, bár elég emberismerő volt, nem tudta mire vélni a vendég sajnálkozását. Elhatározta, hogy mindenáron megtudja, hogy voltaképpen kicsoda is az ő nem mindennapi vendége, aki egyszerre az egész étlapot rendeli meg ebédre.

- Lássuk - szólt most a vendég -, mily dolgokkal kedveskedett a korcsmáros a továbbiakban a mai napon vendégeinek.

Ezeket mondván, eltolta magától a pincér felkínált étlapját, mintha önmagának is meglepetést akarna okozni. Pedig emlékezetből igen jól tudta, hogy a főzelék után a sültek következnek, legelső sorban mindjárt kacsapecsenye vöröskáposztával. Fridolin jött már a kacsával; nem tudták elragadni tőle azok a kísértetkezek, amelyek minden oldalról éhesen nyúltak a kacsapecsenye után. A vendég ekkorára már jobb kezében tartotta a villát, amellyel nyomban felspékel valamit, és a kést is megfente egy másik késsel, miközben kellemes zörgést hallatott. Aztán úgy tette maga elé a pecsenyéstálat, hogy azt minden oldalról szemügyre vehesse.

- Sokkal nagyobb a tál, mint a kacsa - mondta némi borúval. - Az igazi tálak azok, amelyeknek széleiről kihajolnak a combcsontok, amelyekre fehér kravátli van húzva, mint akár a virágcsokrokra. Az igazi tálról még a rostélyos is kihajlik, mert nem fér el benne. De azért elég jó formája van ennek a tálnak, látszik, hogy még abban az időben készítették, amikor az emberek szerették egymást, és nem verdesték egymás fejéhez a tálakat.

A villával éppen a kacsacombot vette célba az ismeretlen, holott Fridolin eddig mindig úgy tapasztalta, hogy a gyakorlott ebédelők éppen a legízletesebb falatokat hagyják utoljára. Nem, még nem akadt vendégei között olyan, aki a combot vette volna ki először a kacsapecsenyés tálból - ezt csak lakodalmakban szokás tenni, ahol az emberek szeretik megelőzni a szomszédjukat. De itt a vendég amúgy is olyan közel húzta a tálat magához, hogy nem lehetett volna előle egykönnyen elragadni. A vendég a combot megforgatta a tányérján, megnézte minden oldalról, itt-ott próbákat tett rajta villájával, hogy mindenütt olyan zamatos-e, mint amilyennek mutatkozik a rózsaszínűre sült hús, amelyet itt-ott keményebben is megcsípett a tűz lángja, amely nagyon szeret felcsapni a tűzhely karikái közül, mikor zsíros eledelek sustorognak felette. És ekkor a vendég meglepetten felkiáltott:

- Maga szerencsétlen, csakugyan elvitte a kanalamat? Nem, nem ér az semmit, hogy most új kanalat kezd törölgetni a piszkos szalvétájával. Nekem a régi kanalamhoz lett volna gusztusom, amelynek fogásához már hozzászokott a kezem, amellyel megettem levesemet, főzelékemet, amelyet kenyérdarabkával letörölgettem. Hogyan merítsek most a zsírba egy idegen kanalat?

És ettől a perctől kezdve az ismeretlen vendég bizonyos gyanakvással vette szemügyre Fridolint, mintha arra gondolt volna, hogy az előbb-utóbb mégiscsak ellopja az étvágyát a rendetlenségeivel, pedig ebéd közben ártalmas minden felindulás. A kanalat maga is megtörölgette a szalvétájával bizalmatlansága jeléül, mielőtt megcsónakáztatta volna a kacsapecsenye alatt úszkáló aranyszínű zsírban. Igen, be kell vallani, hogy annak a zsiradéknak olyan színe volt, mint a régi tokaji bornak szokott lenni, - de a vendég már gyanakodva nézegetett a vállán át Fridolinra, pláne, mikor észrevette, hogy az mind bizalmasabb közelségbe kerül hozzá.

- Ne, ne - szólt a vendég, mintha valamely legyet akarna elhessegetni. A kacsacombról levagdalt húsdarabokat pedig visszahelyezte a tálba, mint valamely wertheimszekrénybe, ahol majd a falatok kamatoznak. Csupán a combcsontot hagyta a tányérján, mintha azzal akarna végezni először.

- Mint egy orvos! - súgta most megilletődve Fridolin, hogy a beszélgetést valahogy megkezdje.

A vendég a csontot óvatosan megfogta, a szájához emelte, és eltüntette a szája belsejében, hogy csak a csontnak a papírkézelős vége látszott a bajuszfesték alól.

A szájüregben mit művelt a nyelv és a fogsor ezalatt a csonttal, azt sohasem lehetett megtudni. A vendég néha megcsóválta a fejét, mintha maga is helytelenítené azokat a ropogásokat, amelyek szájából időnkint hangzottak. A csont darab idő múlva előkerült. Igaz, hogy minden díszétől megfosztva. A vendég még egyszer megszopogatta a csontot, mint aki alaposan akarja elvégezni munkáját, amelyhez többé nem lesz alkalma visszatérhetni.

- Nem vagyok orvos, habár valami közöm van az orvosokhoz is - mondá most a vendég elutasítólag Fridolinnak. - Csak éppen tudok enni. A legtöbb ember az evés végére tartogatja a csontokat, mikor a fogak már fáradtak az őrléstől, szakítástól, aprózástól. Persze hogy ilyenkor már nem tudnak úgy elbánni a csontokkal, mint azok megérdemlik.

"Nem orvos, de valami köze van az orvosokhoz" - gondolta magában Fridolin, pedig a vendég feje búbján a bőr színe éppen olyan volt, mint a gyógyszerészeké és orvosoké szokott lenni, akik bizonyosan valamely titkos szerekkel ápolják fejbőrüket. A vendég ezalatt a kacsacombról levágott húsdarabokat kellő úsztatás után szájába rakosgatta, mint valami raktárba, különösen örvendezni látszott a bőröknek, amelyek alatt puha zsírréteget vett észre. Ez a beraktározás meglehetős gyors tempóban folyt le, a vendég csak bizonytalan mozdulatokat tett késével a vöröskáposzta felé, amíg végre elhatározta magát, hogy a kés lapjára egy kis csomag vöröskáposztát elhelyezzen, amelyet lapátoló mozdulattal a szájába döntött. A káposzta reccsent.

- Hátra kell kötni a szakácsné sarkát, mert a káposzta nincs eléggé megpácolva - szólt a vendég némi szigorral Fridolinhoz, aki a régi pincérek módjára minden falat iránt érdeklődött, amely a vendég szájában eltűnt.

- Egy kis zsírt kellene a káposztára tenni - javasolta most a pincér.

- Azt magamtól is tudom - felelt a vendég visszautasítólag, mintha valamely cselt szimatolt volna Fridolin tanácsadásában. Aztán egy-két kanál zsírt meglehetős pontossággal helyezett el a káposztán, és nem felejtette el azt villájával felhányni, mint eső után a kis petrencét. Majd a kacsapecsenyés tálhoz tért vissza, miután rozskenyeret rágicsált, mintha valamit felejtetni akarna a szája ízével. Talán éppen a káposztát.

Éppen a kacsa mellcsontja került sorra, amely elég kövér volt, hogy a vendéget ily megjegyzésre gerjessze:

- Persze hogy a mi polgári asszonyaink sírva jönnek haza a piacról, mert nem győzik a versenyt a korcsmárosnékkal, akik minden árat megadnak a hizlalt baromfiért. Mondja, pincér, hány porciót árulnak ki egy kacsából?

- Kettőt, hármat, négyet - felelt bizonytalankodva Fridolin, mert nem szeretett üzleti titkokat elárulni.

- No lássa! - felelt a vendég, mintha valamely nagy önvallomáson csípte volna a pincért. De nem folytatta tovább a dolgot, a mellcsont leszopogatása és annak felületén levő húsok, belsejében maradt aprólékok elég dolgot adtak a vendégnek. A káposzta is megszívta magát idáig a zsírral, és most már bizonyos megbocsátással nyúlott feléje a kés és a villa. A káposztacsomag is valamivel nagyobbacska volt, amelyet a vendég a kés lapján elhelyezett.

Fridolin jelenete a Szindbád c.filmben

- Az nagyon helyes, hogy már kimentek a divatból a hegyes kések a korcsmákban. Az ember minduntalan megsértette velük a száját. Némelyek azt mondják, hogy nem illik a kést szájba venni. Az én véleményem az, hogy minden ember úgy eszik, amint gusztusa rendeli. A divat: divat, de végeredményben mindnyájan egyformán halunk meg. Én még a halat is késsel eszem - mond a vendég, és forradalmasan nézett Fridolinra, mintha valamely megjegyzést várna. De Fridolin most már csak arra ügyelt, hogy a vendég voltaképpen hány darab kenyeret fogyaszt el azokhoz a műveletekhez, hogy a kacsa után maradott zsiradékot a tálból kitörölgesse. Itt-ott egy szál vöröskáposzta is maradott, amelyet ujjával ügyesen kicsippentett.

- Az a miénk, amit megeszünk, mert a koporsóban többé nem kínálják meg az embert! - mondta a vendég, egy utolsót törölvén a tálon. - Isten mentsen meg mindenkit az étvágytalanságtól! - tette hozzá némi kegyességgel, mintha más dolgok is eszébe jutottak volna az étlapon kívül.

Fridolint megint csak üldözőbe vették azok a hangok, amelyek a hoppon maradt vendégek asztalaitól felhangzottak, de a pincér sietett ama nyúlgerinc után, amelyet a konyhában tartalékoltatott a ritka vendég részére.

A nyúlgerinc megérkezett, és a vendég egyetlen szóval sem tett célzást az eltűnt kandúrra, mint az emberemlékezet óta szokása a nyúlevő vendégeknek.

Kis, vászonfedelű jegyzőkönyvecskét tartott kezében, mintha valamely számvetést nézegetne, amint a szorgalmas emberek szokták ebédelés közben is. Valamely hiba lehetett a számvetésben, mert a vendég bizonyos búskomorsággal nézett a nyúlra, amelyet íme, kénytelen elfogyasztani. De nem mulasztotta el megkóstolni kanállal a nyúl alatt úszó savanyú szószt, késével felvágta a gombócot, hogy annak elegendő ideje legyen kihűlni, majd szúrópróbákat tett villájával a gerincben, vajon elegendő puhaságú-e a hús.

- Az ember is olyan, mint a nyúl. Nem tudja, hol kapja futamodásában a halálos lövést. Hány esztendős maga, Fridolin? - kérdezte most hirtelen az ismeretlen vendég, mintha a jegyzőkönyvecskéből valamely tanácsot olvasott volna, amely magatartását megváltoztatta Fridolin irányában.

A pincér a váratlan kérdéstől meglepődött, aztán bizalmaskodó ravaszkodással hajolt a vendég füléhez:

- Nagyságos úrnak megmondom, ötvenen már felül vagyok. De a gazdám azt hiszi, hogy még csak innen vagyok az ötvenen, mert a mi pályánkon nem szeretnek ötven éven felüli embereket alkalmazni.

- Nos és hová lesznek az öreg pincérek?

- Ha én azt tudnám! - felelt némi sóhajtással Fridolin, miután a vendég látszólagos megbotránkozása felbátorította. - Némelyek, különösen a főpincérek erre az időre már gondoskodtak mindenféle lavórokról, amelyekben a fájós lábukat áztatják: akár Rákospalotán, akár Budakalászon, ahol kis házakat lehet venni. Tudja azt valaki, nagyságos uram, hogyan fáj az öreg pincérnek a lába? Még a megcsalódott szerelmesek szíve sem fáj úgy. Pedig én már sok szerelmest láttam életemben. Láttam "Baltimórt", a Korona kávéház aranyifjúságából, aki minden éjszaka végigpofozta a Váci utcát, mert a zongorahangoló nem akarta hozzáadni a leányát.

Fridolin maga is úgy elámult azon, amit "Baltimórról", egy régi, haszontalan krakélerről mondott, hogy darab ideig nyitva maradt a szája. Az ismeretlen vendég ezalatt időt vett magának, hogy az ebéd elfogyasztásában továbbhaladjon, sok mindenféle étel kínálkozott még az étlapon, mint valamely ismeretlen élmény. A nyúlgerinc mellől tehát óvatosan vagdalgatá le a húsokat, nehogy egy csontocska is eltörjön, mert eltekintve attól, hogy az ilyen csontdarab kellemetlenséget is okozhat, ha lenyeltük, mindenesetre megmenekedik attól, hogy a fogak kivallassák keménysége, kora felől. A nyúlgerinc csontjairól még azt is meg lehet állapítani, hogy hány esztendeje kerülgetik a vadász csövét. A vendég azonban most szisztémát változtatott. A csont leszopogatását későbbre hagyta, mert a húsban sörétet vett észre: Itt, a gerincen kapta a lövést a tapsi. A sörét a vadpecsenyében mindig bizonyos örömet okoz annak, aki a vadpecsenyét valóban kedveli. Képzeletében látja az őszi mezők boldogtalan ásításait, amelyben a vadász is segíteni látszik az időjárásnak tétlen ácsorgásával: amíg a letarolt réten, az özvegységét emlegető kukoricásból kifutamodik a tapsifüles, és a puska durrogni kezd.

- Hagyjuk a régi szerelmeseket - mond a vendég, tréfásan savanyú arcot vágván a citromos, tejfeles, majoránnás léhez, amelyet a nyúlpecsenye alól kanalával merítgetett ki. - Nincs mit emlegetni az olyan szerelmeket, amelyek elmúltak. Mindig a jelen a fontos, tisztelt barátom, akármint is hánykódnak némelyek múlt idejükkel. Mit tenne például maga a jelenben, ha a vendéglős úrnak eszébe jutna állását mással kicserélni, mondjuk, az unokatestvérével? Minden vendéglősnek van valamely unokatestvére Budakeszin vagy a környékbeli sváb falvakban, akikből pincért nevel.

Fridolin nem felelt, mert erre a lehetőségre nem gondolt még eddig. Az Uhr az a hely, ahol megöregedni szándékozott, a biliárddákó, az ébenfa óra és a megszokott vendégek környezetében... Az idegen kitalálni látszott a gondolatát, miközben a gerinc fogpiszkáló vékonyságú csontocskáit egyenként leszopogatta. Tudják az asszonyok, akik egész nap a tűz mellett állnak, hogy miért szeretik a csontocskákat. A jó háziasszony összegyűjt gyermekei tányérjából minden csontot a magáéba, és jóságos mosollyal tartja számon, hogy melyik gyermeke szereti hozzá hasonlóan a csontokat.

A pincér idejét látta, hogy a következő fogással kedveskedjen a vendégének.

Az étlap szerint tűzdelt kappannak kellett volna következni, de ezek a tűzdelt kappanok a kisebb vendéglők világában csak azért szerepelnek a speizcetlin, hogy a vendéglő jó hírnevét emeljék. Az ilyen kappanok, még ha a valóságban is ott pirosodnak a sütőben, hogy a szakácsné a maga érzése szerint olykor forró zsírral megöntözze őket: a kappanok ritkán kerülnek be a vendégszobába. Csen belőlük a szakácsné, aki, ha jóravaló: megelégszik a lábakkal, nyakakkal, májacskákkal, legfeljebb a fejet hagyja ott, hogy ezzel is bizonyítsa becsületességét. A kappanoknak el kell vonulni a vendéglősné szeme előtt, akinek ugyancsak van néha kedve a jobb falatokhoz, mert valamiből neki is élni kell. Elfordítja szemét a csapról a vendéglős, ha kappanszagot érez a vendéglőben. A pincér tehát egy darab lacipecsenyével tért vissza, amelyet hirtelen süttetett meg a konyhán, hogy az érdekes vendéget valamivel kárpótolják az elröpült madárért, amely bizonyosan kéményen át menekedett el.

- Hm - mond a vendég -, az ördög bújt a kappanba, hogy az hirtelen disznópecsenyévé változott? Nem baj, no, nagyobb csodát is láttam életemben. Csak azt jegyezze meg, barátom, hogy héjában sült burgonya nagyon jó melléklet a lacipecsenyéhez. Az ember megtakarítja vele a kenyeret, mert a krumpli éppen úgy felszívja a zaftokat, mint a kenyér. Némelyek a vöröshagymás krumplit szeretik. Én nem. Mert vendéglőben az ember azt gondolja magában, hogy a krumpli már órák óta áll odakint a konyhán, hogy a vendégnek is és a krumplinak is elmegy a kedve ettől az élettől.

Ám Fridolin felizgulva ama lehetőségtől, hogy állását veszítheti az Órában, most már nem nagyon ügyelt az ételekre mondott megjegyzésekre. A szalvétájával a térdét ütögette, és bizonyos türelmetlenséggel kérdezte:

- Hát nagyságos uram, hogyan gondolná az öreg pincér életét? Egy olyan magamfajta pincér életét, akinek senkije, semmije nincs?

A vendég felpillantott, mintha már régen elfelejtette volna az előbbi beszélgetést. A saját bicskáját használta az ágbogas lacipecsenye lefaragásához, valóban frissensült volt az.

- Maga bizonyosan ismeri a svájci kártyát, mert minden pincér tud kártyázni is. Nos, a svájci kártyában a tök nyolcast kell megnézni, hogy mit csináljon az ember a maga életével. Családot alapít - felelt a vendég. - A vendég is, a pincér is megöregszik bizonyos idő elmúltával, de nem így az okos ember, aki például vendéglős lesz, és hagyja a többieket megöregedni. Gazdának kell lenni, mert a gazda lehet akármilyen öreg. Az öregsége csak tiszteletre méltó.

Fridolin csalódottan sóhajtott:

- Azt hittem, hogy valamely más orvosságot tud a nagyságos úr. Hogyan lehetnék én gazda, amikor "námlich" senkim és semmim nincs.

- A disznóhúshoz mégiscsak inni kellene valamit. Talán egy nagy korsó sört? Helyes, tisztelt barátom? - kérdé a vendég, és már az üres tányér körül babrált az ott eldobált fogpiszkálókkal, kenyérhajakkal és egyéb morzsalékokkal, amelyek mindenütt ott maradnak a világon, akármennyire ügyel a vendég a rendre, tisztaságra, csinosságra. - Egy szép, nagy korsó sört, tisztelt barátom - ismételte a vendég, és csettintett ajkával, csiccsantott nyelvével.

A pincér mogorván elhozta a kért italt, most már kedvetlen volt, mert azt gyanította az ismeretlen vendégről, hogy az valamely tréfát akar űzni az ő mihasznaságából. Kár a vendéget jóltartani, mindenkinek elébe kell tenni a maga porcióját, aztán továbbmenni, mert a vendég háládatlan, ha egyszer jóllakott. Valami ingyenes cirkuszra érez gusztust, miután telerakta bendőjét. De Fridolin mégse mozdulhatott el az asztaltól ama kísérteties üvöltések miatt, amelyek még mindig felhangzottak körülötte, ha távolodva is, végignézte tehát (bár örömtelenül), hogyan törli meg a korsó szélét szalvétájával a vendég, hogyan helyezi azt fülénél fogva keze ügyébe, majd rövid szemlélődés után hogyan emeli szájához a korsót, hogyan mereszti szemét a plafonra, hogyan kezdi magába eregetni a sört: lassan, kortyolgatva, mintha takarékoskodna az élvezettel. És e lassúság mellett is körülbelül háromnegyed részét fogyasztotta el a korsónak, midőn azt megelégedetten a helyére visszatette.

- Úgy látom, a megfelelő sültekkel készek volnánk. - mond a vendég. - Emlékezetem szerint, a kacsa tett ki legjobban magáért, a többi csak melléklete volt a kövérkés bálkirálynénak, mert a kacsa, még a gácsérja is, mindig nőneműnek számít. Csak a nők tudnak úgy tipegni, topogni, bukdácsolni és a pocsolyában is gusztussal élni mint a kacsák.

Fridolin ez idő tájt a maga szomorú sorsán gondolkozott, nemigen lelkesedett tehát a kacsákért, mert képzeletében már látta magát, mint öreg, facér pincért a házak fala mellett tovaosonni, hetenkint egyszer beretválkozni, vendéglők kerítésein beleskelődni, vajon nincs-e szükség szolgálatára, és húsvétokon, pünkösdökön itt-ott kisegíteni, amikor majd bánatában megissza az összes maradék söröket, borokat, szódavizeket, hogy némi kedvet szerezzen magának a hazamenetelhez. Az ördög kormányozta ide ezt az étlapevő vendéget, aki ilyen szomorú gondolatokat tud ébreszteni az emberben, holott mégiscsak az a legjobb, ha az ember nem gondol semmire, pihentet lábat és agyvelőt, egykedvűen várja a holnap szerencsétlenségeit.

A vendég még nem gombolta ki mellénye alsó gombjait, várakozólag nézett Fridolinra.

- És a sajttal mi lesz, kedves barátom? Sajtot mégiscsak kell enni az embernek ebéd után, habár némelyek szerint a sajt esti étel. Isten a megmondhatója, hogy miért sorozzák a sajtot az esti ételek közé. Én nem - mond a vendég.

Fridolin visszatért a kívánt eledellel, de most már kezdett igen rosszakat gondolni magában a vendégről, aki nem bír eltelni. Nevezte őt Nagybélűnek is. Sőt már az is eszébe jutott, hogy ez a vendég azért eszik annyit, mert amúgy se szándékozik fizetni, egy óvatlan pillanatban megszökik valamely ajtón át, amely a "Kimenet"-et szokta mutatni, de csak azoknak a vendégeknek, akik becsületes szándékkal vannak. A vendég azonban nem mutatott semmi hajlandóságot arra nézve, hogy a "Kimenet"-et igénybe vegye, sőt mintha most jött volna meg a kedve a beszélgetéshez:

- Én olyan foglalkozású ember vagyok, hogy keresnem kell a vidám dolgokat, amelyek elfelejtetik velem foglalkozásomat - mond a vendég, és Fridolin, az egykori kávéházi pincér ravaszul mosolygott magában. Tudta ő azt jó előre, hogy a vendégnek előbb-utóbb megnyílik a szája, csak mogorván kell vele bánni. A legtöbb vendég szeret nyájas viszonyban lenni a pincérrel, aki őt kiszolgálja. Nem hasznos a jó emésztéshez a pincér mord tekintete. Fridolin illedelmesen hallgatott, mert nagyvárosi pincér volt.

- Az én foglalkozásom olyan, hogy minden ezredik ember sem hinné el. Én temetkezési vállalkozó vagyok.

- Nagy becsületszavamra mondom, hogy ez nem látszik meg nagyságos úr étvágyán - repdesett Fridolin, hogy végül mégis megtudott valamit a vendég életéből. Temetési vállalkozóval eddig amúgy csak ritkán volt dolga, ezek az emberek komoly foglalkozásuknál fogva csak ritkán járnak vendéglőbe, kávéházba. Mondják, hogy a temető mellett van egy étterem, ahol a város összes temetkezési vállalkozói összegyűlni szoktak a hét bizonyos napján, ahol megbeszélik, hogy kit temettek el, és kit temetnek el a jövő héten. Most már értette Fridolin a vendég kegyes magatartását. Holtakkal van dolga, akikkel tisztelettel szokás bánni: a holt embert nem ütik pofon, mert ha visszaüt, nagyot üt.

Fridolin azonban mégiscsak pincér volt, és a temetkezési üzletnek az anyagi része érdekelte:

- Igaz volna az, nagyságos uram, hogy a holt emberek után annyi mindenféle ékszer marad? Gyűrűk, amelyeket nem tudnak lehúzni a dagadt ujjról, kedves emlékdarabok, amelyeket a holtak egész életükben a nyakukban viseltek, amelyeket a családtagok nem mernek levenni a holtak nyakáról? És más, csipri-csupri apróságok, amelyek mind a temetésvállalkozó birtokába jutnak?

- Maradnak ám özvegyasszonyok, akiket nekünk kell férjhez adni! - szólt most emelt hangon a vendég. - Mert voltaképpen mi vagyunk a megholt ember utolsó barátai, a többi mind elszökdösött tőle már haldoklásában. Nem marad a holt mellett más, mint az a szerencsétlen vállalkozó, akinek együtt kell sírni az árvákkal, özvegyekkel, vigasztalni őket, karon fogni őket, sőt keresztapaságot is rendszeresen mi vállalunk, ha a gyermek a halál után jönne a világra. Nehéz foglalkozás ez, kedves barátom, nem csoda, hogy a vidámságot keressük olyan napokon, amikor éppen nincs dolgunk. Az egyedüli még, ami megsegít foglalkozásunkban: a jó modor. Mennyi udvarlás kell például ahhoz, hogy a családtagokat rábeszéljük arra, hogy engednék meg kedves halottjuknak a hasát felnyitni, mert másképpen nem férnek el a koporsóban.

- A hasát? - kérdezte megrendülve Fridolin. Csodálkozására a vendég újabb pusztítást vitt véghez a fogpiszkálók között. Mindegyik foga közé beletört egy fogpiszkálót, amelyet egy másik fogpiszkálóval tolt át fogsáncain. Az ebéd utáni teendőkhöz is volt érzéke a vendégnek.

- Tisztelt barátom - mond komolyan a vendég -, maga nagy tévedésben van, amikor azt hiszi, hogy a hurkákat, veséket és karajokat, amelyekkel maguk kiszolgálják a pestieket, a másvilágra is elviszik magukkal a vendégek, hogy az Óra kosztjáról ott is beszélgessenek. Nem. Fel kell nyitni a hasukat a kövér embereknek, hogy elférjenek abban a faládában, amelyet az asztalosok nem akarnak bővebbre szabni, akárhány kövér ember szaladgál a városban. Az asztalos a konok mesteremberek közé tartozik. Nem változtat a mértéken, amelyet apjától vagy nagyapjától kapott örökségbe a pesti kuncsaftjaira nézve. Ezért kell nekünk az orvosi mesterséghez is érteni, hogy javítsunk az asztalosok kontár munkáján. Szépen kell lefektetni a halottat. Mintha csak aludna szegény.

Mielőtt Fridolin bármit szólhatott volna, a vendég most már folyamatosan beszélt, mint valamely tanár.

- De itt maradnak az özvegyasszonyok, ezek a magukkal tehetetlen "népek", akik a sikeres temetés után, pláne, ha kedvükre való emberek is megjelennek ott, megállanak a vállalkozó boltjának egyik sarkában, megbeszélik az elmúlt temetést töviről hegyire, éppen úgy várják a vigasztaló szavakat, mint akkor, midőn az illető éppen kiterítve volt.

- Hallottam, hogy az ékszereket is zálogba szokás tenni temetéskor, nagyságos uram, éppen a temetkezési vállalkozó egyúttal zálogos is - mond most Fridolin a régi pincérek szemtelenségével és eszességével, de ez volt elméjének utolsó fellobbanása.

A kétszínű vendég addig beszélt a pincérnek azokról a bizonyos özvegyasszonyokról, akik tőle várják férjhezmenetelüket Budán és máshol, amíg Fridolin valóban hinni kezdé, hogy nagy sánszok várakoznak rá az életben, ha megismerkedik ezekkel a magukkal tehetetlen özvegyasszonyokkal.

- Csak egy fotográfia meg egy ötvenkrajcáros bélyeg kellene! - mond a vendég.

- Fotográfia van, igaz, hogy tízéves. De mire kell a stempli? - kérdé most nagy izgalommal Fridolin.

- Tudja, barátom, ezek az özvegyasszonyok nem hisznek másnak, mint a bélyeges papirosnak. Legyen kedvükre. Hozzon egy bélyeget innen a trafikból.

Amíg Fridolin a bélyegért járt, a vendég természetesen megszökött a kontóval. Merre ment ki? Hogyan veszett nyoma? Ki tudná?

Ám ebben a percben Fridolin felébredt délutáni álmából, ott, a sötét ebédlő zugában. A tükörbe nézett. Arca veres volt, és a víz folyt róla. Mintha a másvilágról jött volna vissza. Most már biztosan elveszíti kenyerét az Órában.

Fridolin, mikor magához tért, nyomban észrevette, hogy az óra áll a feje felett.

- Mindennek ez az átkozott óra az oka, mert elfelejtettem felhúzni - mond az öregedő emberek önmarcangoló keserűségével, és elrohant a biliárddákóért. Ellenben még napok múltán is úgy érezte magát, mint akit megcsaltak.