1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2014. május 30., péntek

A CITADELLA LEBONTÁSA 1899-BEN

Wikipédia:

A Citadella Budapest XI. kerületében, a Gellért-hegy tetején fekvő erőd, melyet az 1848-49-es szabadságharc leverése után, 1854-ben emelt a Habsburg uralkodóház. Az UNESCO a budai Várheggyel és a Duna két partjának panorámájával együtt a Gellért-hegyet 1987-ben a Világörökség részévé nyilvánította.
A citadella olasz szó fellegvárat jelent, azaz várszerű magaslati erődítményt vagy egy város legmagasabb pontján emelt, fallal körülvett, védhető részt.

Az erőd építésének oka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A 220 méter hosszú, 12–16 méteres falmagasságú erődöt Julius Jacob von Haynau építtette, akinek a nevéhez az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás fűződik. Különlegessége, hogy a szokásos erődöktől eltérően nem az alatta elterülő város megvédése céljából épült, hanem épp ellenkezőleg: a Citadellának szánt szerep a pesti lakosság megfélemlítése volt. Erről tanúskodnak a városra néző ágyúállások is, ám szerencsére az ágyúkat kizárólag díszlövések leadására használták.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A Citadella erődjét az 1854-es létesítésekor, egy ókori eraviszkusz településre, az oppidum maradványaira építették rá, amelyek ezért jórészt megsemmisültek.

Searchtool right.svg Lásd még: Gellért-hegyi oppidum
Buda török megszállása idején a Gellért-hegy tetején álló keresztény kápolna helyére palánkvárat építettek a törökök. 1813 és 1815 között József nádor javaslatára a palánkvár helyére egyetemi csillagvizsgáló épült a helyén. A Csillagdát három európai uralkodó I. Sándor orosz cár , I. Ferenc osztrák császár és magyar király és III. Frigyes Vilmos porosz király jelenlétében 1815-ben avatták fel , akik a napóleoni háborút lezáró Szent Szövetség megkötésére gyűltek össze, és utaztak Budára a létesítmény megnyitásra.
A GELLÉRTHEGYI  CSILLAGDA  TERV 1840

Buda várának 1849-es ostrománál a magyar honvédsereg katonái az ostromágyúkat a Gellért hegyen, az egyetemi Csillagda épületének közelében állították fel, bár erről a csillagda munkatársai megpróbálták lebeszélni a honvédeket. Az osztrák tüzérség válaszcsapásainak következtében a csillagászati intézmény épülete teljesen megsemmisült, a súlyosan sérült épületeket az ostrom alatt kifosztották.

Az ostrom tapasztalatai után, a gyászos emlékű Bach-korszakban a bécsi haditanács úgy határozott, hogy a korszerűtlen budai vár helyett egy jól védhető, a hadászati elveknek megfelelő erődrendszert kell kiépíteni Pest–Buda köré – célja a külső ellenség visszaverése és a belső forradalomra hajlamos magyar lakosság megfékezése. Ennek első erődjét a Gellért-hegyen kezdték megalapozni Emmanuel Zitta osztrák hadmérnök tervei alapján 1850-ben. A munkálatok költségeire kétszázezer forintot rendelt Ferenc József osztrák császár. A Citadella helyét az 1849-ben elpusztított Csillagda [2][3] és a körülötte lévő virág- és szőlőskertek területén jelölték ki. A csillagda romjait felrobbantották. A tervek szerint a 220 méter hosszú, 60 méter széles, 4 méter vastag kőfalakkal védelmezett erőd lőrései mögé 60 korszerű ágyút helyezhettek el. Négy esztendő múltán már bevonulhatott kazamatáiba az osztrák katonaság, akiknek ágyúi fenyegetően néztek a túlparti Pest városára. Az erődrendszer többi része sohasem készült el, mivel a Monarchia hadvezetése végül Komárom városa körül készítette el az „utolsó védőbástyát”.

A Citadella a zsarnokság és az abszolutizmus szimbóluma lett a magyarok szemében.

A gyűlölt osztrák erőd az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel elvesztette hadászati célját, de a katonaság csak 1899-ben vonult ki falai mögül. 

Ekkor a lelkes budapesti lakosság nyomására jelképes bontásokat végeztek a bejárata feletti falrészen, de az egész gyűlölt erődítmény lebontására nem volt elegendő anyagi forrás. Utolsó katonai jellegű használata a második világháborúban, Budapest 1944–45-ös védelmében a támadó Vörös Hadsereggel szemben történt, amikor a német és magyar csapatok légvédelmi bázisául szolgált, míg kazamatáiban raktárakat és sebesültellátó helyet rendeztek be. A harcokban megsérültek védművei, ennek nyomait még napjainkban is jól lehet látni.

A GELLÉRTHEGYI CZITADELLA LEBONTÁSA.

(Vasárnapi Újság 1899 május 7 46. évfolyam 10.szám)


A Duna festői panorámája nem sokára el fogja veszteni egyik érdekes díszét, a gellérthegyi czitadellát. A festői szépségű, hatalmas sziklahegy tetején emelkedő erődöt ugyanis lebontják s a hegytető valószínűleg helyet ad egy nagy nemzeti emlékműnek, melynek eszméje már évek óta foglalkoztatja az illetékes köröket.
A 224 méter magas Szent-Gellérthegynek igen változatos története van. Nevét Szent Gellért püspöktől nyerte, a kit a pogány magyarok vagy besenyők a meredek szikla ormairól taszítottak alá a Dunába 1046 táján. A később aztán kereszténységre tért nép a vértanú-halált szenvedett püspök nevéről keresztelte el a hatalmas dolomit szikla-hegyet, emlékére pedig a hegy nyugati oldalán kápolnát emeltek, melyet a törökök pusztítottak el közvetlenül a mohácsi vész után. Az 1813-ik évben csillagvizsgálóintézetet állítottak fel a hegy ormán. Ez időben helyezték ugyanis vissza Budára Nagyszombatból a tudományos egyetemet, s József nádor kezdeményezésére oda építették az egyetemi csillagvizsgálót, a hol most a czitadella fő erődé áll. 1815 október 15-én ünnepélyesen fel is avatták az első magyarországi csillagdát, a mely az akkori időben nagy hírre tett szert kitűnő műszereivel, de még inkább sikeres megfigyeléseivel.
Az 1848—49-iki szabadságharcz alkalmával azonban a magyar csapatok szállták meg a csillagda melletti tetőzetet s 1849 május 5-ikén meg is kezdték a budai vár lövetesét, a honnan zápor
módra hullottak vissza a golyók, veszélylyel fenyegetvén a csillagdát is. Az akkori segédcsillagász, Montedegói Albert Ferencz azonban előtte való éjjelen lehordatta a nagybecsű műszereket a hegy tövében fekvő Rudas-fürdő pin-czéjébe. Csak évek múltán vitték vissza a megmentett tárgyakat az egyetemre, a hol azokat ma is őrzik.
Az elpusztult csillagvizsgáló lebontása után a Bach-korszak katonai kormányzósága elhatározta, hogy a hegy ormán egy nagyobb erődöt emeltet, a honnan az egész fővároson és vidékén harczászatilag uralkodni lehessen. Az elkészült tervek alapján hét év alatt épült föl a hatalmas czitadella, melyet a nem rég elhunyt építési vállalkozó, Kasselik Ferencz épített mintegy hat milliónyi költséggel. 1854 június havában vette birtokába a katonaság, s mintegy 60 ágyúval szerelte fel. Negyvenöt évi fennállása alatt az erőd falait ellenséges golyók nem érték, a hadi eszközöknek az utóbbi évtizedek alatt történt óriási tökéletesedése pedig teljesen megszüntette a czitadella jelentőségét úgy támadás, mint védelem esetére.


Az 1889-iki év végén kezdett Budapest székesfőváros tanácsa az új városszabályozási tervezetek kivitele alkalmából azon eszmével foglal-kozni, hogy a laktanyákat a városon kívül helyezi, illetőleg építi fel. S ezen terv királyi jóváhagyást nyervén, gróf Pejacsevics táborszernagy budapesti hadtestparancsnok fölterjesztésére elhatároztatott a czitadella erőd jellegének megszüntetése is. Hosszas átvételezési tárgyalások után a múlt év október havában kimondta a főváros az erőd lebontását, 1899 február 23-án vonult ki belőle az utolsó őrség, mely után megkezdte a csákány pusztító munkáját.
A szent gellérthegyi czitadella 220 méter hosszú erőd, melynek szélessége 45 és 60 méter között váltakozik, csupa terméskőből építve. Hosszúkás, sarkos törésű falaiból két bástyakiszögellés nyúlik ki, a mely mintegy 12—16 méternyire emelkedik ki a föld felszínétől. Az egyik bástyakiszögellés éjszakra, a királyi palota felé néz, a másik pedig délre, Promontor felé. Az erőd keleti végén félköralakú bástyafal néz a vámháztérre, míg a tulajdonképpeni erőd, az úgynevezett czitadella, a
czitadella a svábhegyi (nyugati) oldalon emelkedik ki két emeletnyi magas falaival félkörben húzódva. A két és fél méter vastag fallal körülkerített erődnek nagy, 115 méter hosszú feltöltött udvara van, a melynek színvonalától még mintegy hat méterre emelkednek ki a bástyafalak. E falazat úgy az éjszaki, mint a déli oldalon 12—12 bolthajtású ív által volt tagolva, minden ivezet közepén egy nagyobb lőrésű ablakkal, oldalain pedig két kisebb lőréssel. A vámháztérre néző félkörű bástya falazatán, 9 ivezet alatt 3—3 kisebb lőrés volt vágva. A Svábhegy felé néző oldalon emelkedett maga a központi erőd, az udvartól egy négy méteres sáncz által elválasztva, melyen át felvonó hidon lehetett bejutni az erődbe. A két emeletes erőd belseje szolgált a katonaságnak kaszárnyául s e czélra mintegy 128 kisebb s nagyobb kazamata-szerű helyiség volt benne. E központi erőd falai három méternyi vastagok s a svábhegyi oldalra nyiló oldalról a hegy, lassú emelkedése miatt, jobban megközelíthető lévén, még egy öt méter szélességű sáncz által is védve voltak. A központi erőd közepén egy kisebb udvar állott, a mintegy 80 méter mélységre nyúló cziszternával, melyben még ma is három méteres viz van. A félkörű bástyaolda-
svábhegyi (nyugati) oldalon emelkedik ki két emeletnyi magas falaival félkörben húzódva. A két és fél méter vastag fallal körülkerített erődnek nagy, 115 méter hosszú feltöltött udvara van, a melynek színvonalától még mintegy hat méterre emelkednek ki a bástyafalak. E falazat úgy az éjszaki, mint a déli oldalon 12—12 bolthajtású ív által volt tagolva, minden ivezet közepén egy nagyobb lőrésű ablakkal, oldalain pedig két kisebb lőréssel. . A két emeletes erőd belseje szolgált a katonaságnak kaszárnyául s e czélra mintegy 128 kisebb s nagyobb kazamata-szerű helyiség volt benne. E központi erőd falai három méternyi vastagok s a svábhegyi oldalra nyiló oldalról a hegy, lassú emelkedése miatt, jobban megközelíthető lévén, még egy öt méter szélességű sáncz által is védve voltak. A központi erőd közepén egy kisebb udvar állott, a mintegy 80 méter mélységre nyúló cziszternával, melyben még ma is három méteres viz van. A félkörű bástyaolda-Ion elhelyezett ágyúüteg volt a legerősebb a czitadellában, a mely teljes felszerelésekor 248 darab ágyút számlált. A felső udvar magaslatáról 35 lépcső vezetett le a királyi várpalotára néző főbejárat kis udvarába, melyben a kapuőrség lakása volt.
Az erőd végleges átadása alkalmával a katonai hatóságnak egyik fő kívánsága az volt, hogy a czitadella falainak egyes helyeken lévő megbontása által, szüntessék meg annak erőd jellegét. E végett a székes-főváros tanácsa, illetve mérnöki hivatala, a katonai hatóságok által kijelölt helyeken a bontást 1899 február 26-án meg is kezdette s a munkálatot a bontási vállalkozó a múlt héten befejezte. A Promontor felé néző déli bástyafalat hatvankét méter hosszúságban megbontották s a főkapu-zat feletti falazaton pedig egy kilencz méter széles rést ütöttek. Kibontották továbbá a fő-erődöt körűivevő úgynevezett gyémántsáncz záró falait s a főerőd Zugliget felé néző oldalának falát, három kazamatát is leromboltak. A bontási munkálatokkal mintegy 2000 köbméternyi kőanyagot szedtek ki a bástya falaiból falaiból
s ezzel a czitadella erőd jellege meg is szűnt.
A gyönyörű sziklahegy pedig akadálytalanul szolgálhat majd ezután természeti szépségekkel megáldott oldalaival igaz rendeltetésének, mint üdülőhely, hogy egykor igaz díszére váljék páratlan fekvésű fővárosunknak.
Budapest főváros tanácsa a gellérthegyi czitadella lebontása alkalmából elkészíttette annak szabályozási tervezetét is. E szabályozási munkálatokat a most épülő eskütéri híd budai oldalánál a következő héten kezdik meg. lerobbantván a hegy alányúló részéből annyit, a mennyi a nagy forgalmú hely kiszélesítésére szükséges.

Mikor a fővárosi tanács e szándéka annak idején nyilvánosságra jutott, a magyar mérnöl:- és építész-egy let, mint egyik hivatásos közremun-kálója a főváros fejlesztésének, azonnal pályázatot hirdetett a maga körében arra nézve, hogy miként lehetne egy monumentális műépítmény emelésével a szabályozás alá eső területet díszíteni. A pályázat aranyérmét és 1200 frt-os utazási ösztöndíját Vágó László nyerte el a bíráló-bizottság egyhangú véleménye szerint. A tervezet szerencsésen oldja meg a kitűzött kérdést, e festői szépségekkel megáldott hegyoldalnak művészi kiképzését. A műépítészeti szépségekben gazdag tervezet épen az eskütéri hid tengelyébe helyezi a főépítményt, a mely két hatalmas toronyból állana. Két oldalán emelkedő lépcsőzet vezetne fel a hegy parkozott oldalán a felső oszlopsorokkal díszített terraszra. A két torony közötti részt egy ivezet kötné össze kagylószerű mélyedéssel, a melyben lenne majd elhelyezhető Szent Gellért püspök szobra. A torony belsejében folytonosan személyfelhúzó járna. Az emlékmű két oldalpárkányát lépcsőzetesen emelkedő vízesés képezi. Szent Gellért püspök szobrától széles lépcsőzet húzódna alá, két oldalra terelvén a közlekedőket. Az első terrasz hid felé néző oldalán pedig szobrászati doniborműveket helyezne el a tervező. A nagyméretű mű a jelenlegi szerpentin-gyalogút mellett végződnék s körülbelül a most lebontás alá kerülő hegyoldali házsorokig emelkednék, mi által rendkívül emelné monumentális építményekben úgy is szegény fővárosunk emez egyik legszebb pontját.

Paur Géza.

Végül is nem Vágó terve került kivitelezésre:GELLÉRT SZOBOR(Harry-n /flickr)


ISMÉT HARC A CITADELLA KÖRÜL

(Origo 2014 május 30)

Továbbra sem látogatható a Citadella, mivel a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. a rendőrség segítségét kérte, mert korábban több alkalommal sem sikerült megegyeznie a jogtalan használókkal a terület visszaadásáról. A végrehajtási eljárás miatt hétfő reggeltől senkit nem engednek a területre.
Az MNV az MTI keddi megkeresésére azt közölte: a vagyonkezelő azon van, hogy minél hamarabb látogatható legyen a Citadella, de amíg a műszaki felmérések folytatódnak - számításaik szerint tizenöt napig -, addig ez nem lehetséges.

Az MNV hétfőn azt közölte, hogy azért "ragaszkodik a visszavételhez", mert az Emberi Erőforrások Minisztériumának megállapítása szerint a Citadella használata, illetve hasznosítása nem felel meg a világörökségről szóló törvény rendelkezéseinek. A jogszabály előírja, hogy a területet egyetemes és nemzeti értékeit megőrizve kell használni, bemutatni, fenntartható módon fejleszteni vagy szükség szerint helyreállítani.

A hatósági helyszíni szemlék azonban megállapították, hogy az ingatlanon évtizedek óta nem volt jelentősebb felújítás, helyreállítás – tudatta a vagyonkezelő. A közlemény szerint a bérlők elvégezték ugyan a szükséges karbantartásokat és alkalomszerű javításokat, de "lényegében csak az üzleti érdekeiket érintő beruházásokat hajtották végre". A Citadellán lévő reklámok és feliratok többsége elhelyezésével és látványával megbontja a világörökségi helyszín egységes megjelenését, és esetenként károsítja a várfalakat is – tették hozzá.

Az MNV idén márciusában felszólította a Citadella bérlőit, hogy április 30-áig kiürítve adják át a területet. Arról is tájékoztatta őket, hogy ha átadási kötelezettségüknek nem tesznek eleget, akkor végrehajtást kezdeményez ellenük.

Jelentősen lassította a terület átvételét, hogy a kerület jegyzője 2013. november 5-én ideiglenes használati engedélyt adott a Citadella bérlőinek. Amint ez az MNV tudomására jutott, azonnal eljárást indított a XI. kerületi önkormányzat vagyonkezelői szerződésének megszüntetéséért, és a kerület vagyonkezelői joga idén január 17-én meg is szűnt. A közlemény szerint "a terület konkrét vagyonkezelő felé történő átadása egyeztetés alatt van, az ezzel kapcsolatos tárgyalások folyamatban vannak".

A létesítmény éttermét üzemeltető cég, a Gastro-Top Kft. ügyvezetője, Magyar Istvánné ugyanakkor hétfőn törvénytelennek nevezte az eljárást. Azt mondta: 2013 októberében határozat született, amely a 2014 decemberében hatályba lépő világörökségi törvényre hivatkozva rendelkezik arról, hogy a Citadella használóinak el kell hagyniuk a területet, mert birtokba akarja venni a MNV Zrt. Magyar Istvánné szerint ez november 11-én maradéktalanul teljesült, a használók birtokba adták az MNV-nek a Citadellát, az MNV pedig vagyonkezelésbe a XI. kerületi önkormányzatnak adta tovább. Az önkormányzat ezután hasznosítási szerződést kötött a területre. Az ügyvezető szerint ennek ellenére folyik a mostani eljárás, és a novemberi végrehajtást akarják újrafoganatosítani, amire nincs magyarázat.

Virtuális séta a Citadella körül 

Forrás:-Vasárnapi Újság 1899 május 7
          -Wiokipédia
          -Origo
          .FOTÓK=Wikipedia

2014. május 18., vasárnap

SÍPLÁDA SZÓL AZ UDVARON........


 A pénzt papírba göngyölik,      
Mig játszom én alul,
Habár nincs fixem énnekem,
A gázsi ölembe hull. *

Kintorna (Werkel)
magyar neve az általánosan ismert verklinek, melyről először 1780-ban adott tudósítást a Magyar Hírmondó. Kereken tolható hangszer (vagy lábakra   állítható, esetleg nyakba akaszthaó) mely főleg  nagyobb vérosokban van elterjedve s szegény koldusok, benák és ügyefogyottaknak szolgál kenyérkeresetül. Alakja: Zárt szekrény, mely henger-forgatással hozza ki a hangokat kisebb orgonfajta sípokból s ez esetben sípláda a neve.A kintorna voltaképen olyan szintén forgatóval járó zárt szekrény, mely a zongorához hasonló billentyűzetre van alapítva, csakhogy a kalapácsütéseket a henger közvetíti, mely a rea illesztett vasfogak beosztása szerint, különböző darabokat képes hallatni, a szerint amint a henger ilyen vagy amolyan állásba helyeztetik. Az ily kintorna-tulajdonosok sok alkalmatlanságot okoznak a városi lakosságnak s azért rendesen rendőri felügyelet alatt állanak.

Forrás : Pallas Nagylexikon

AZ 1930-as évekig a pest-budai utcakép általánosan ismert és kedvelt figurája volt a kintornás. A zenegép hangos sípja vagy zongorát utánzó dallama gyakran megszólalt a bérházak udvarain, a vendéglők kert-helyiségeiben. El sem lehetett képzelni nyáresti mulatságot, lakodalmat a Tabánban, a Gellérthegyen vagy Óbudán kintorna nélkül. Csak  Budapesten még a húszas-harmincas években is évi 200-250 kintornás engedélyt adtak ki, s még a II. világháború utan is működött a verklisek közül jó néhány. (Mednyánszky Miklós: A kintorna Budapest, 2006,
Fekete Sas Kiadó)

Tabáni kintornások 1899-1900


Boros József kintornás Bp.I. Mészáros utcza 13.
Geringer Ignácz kintornás Bp.I. Aranykakas utcza 1.  
Kolik János kintorná s              Bp.. I. Ív utcza 10
Komarniczky Ferencz kintornás Bp.I. Hegedüs köz 1.




Caligaris Mátyás nem szerepel a listában, de tudjuk róla, hangszerkészítés mellett vendéglői zenészként is működött a maga fabrikálta verklivel
A Caligaris családról bővebbet ITT.

Vasárnapi Újság tárcája

A KINTORNÁS. 
(Fővárosi Tarcza)

Midőn a vizhordókról szóltunk e helyen, futtában megemlékezénk a kintornásokról mint olyanokról, kik amazokkal egyetemben, legszemesebb városi csendbiztosainknál a kétségkívül jobban ismerik a város minden zegezugát, s különösen azon házakat, melyekben nem  szabad zenélniök, Igen jól megjegyzik maguknak.
A kintornázás olcsó mesterségének számos ellensége van s tagadhatlan, hogy ha éppen fontos s nagy figyelmet igénylő munkában vagyunk, a,, Fips Szabó "nótája, vagy a kegyetlenül megcsonkított s eltorzított,, Faust-keringő," ha hirtelen megered ablakunk alatt: kellemetlen módon akasztja meg gondolatink menetét, nem említvén azon körülményt, hogy a betegnek zaklatott agyát s túlingerelt idegeit fölösleges, sot káros izgatottságba hozza. Ezen utóvégre a könnyű segíteni.De egyéb tekintetben ne feledjük el azt, hogy nagyvárosban élünk, melynek gyarapodásával szaporodnak a zaj s élénkség - Oly két tulajdonság, mely nélkül a nagyvárosi forgalom nem is képzelhető. Avagy a kintornázásnál kellemesebb-e a társzekerek csörömpölése, a hintók robogása, a gyalog kereskedés lovagjainak kiáltozása, a fűrész recsegése, a dob pergése és száz meg száz változata a városi zsivajnak?

Sőt átcsapva az ellenkezőbe, azt mérnők állítani, hogy néha jól esik e musica vulgivaga, noha nem szabatos s a szigorú kontrapunkthoz kissé feszült viszonyban áll. S ha magunk elítéljük: Egy cseléd nagyrabecsüli s ami ennél többet ér, gyermekeinknek föltétlen gyönyörűségére szolgál. A legkisebbiktől kezdve, ki a dada karjának eleven bölcsőjében ficzkándozik, ha megszólal a "verkli" (mint ezt jó magyarán szokták elnevezni), egész a hét évesig, kit hiú mamája a zongora elé fogott már s gyarló kísérleteivel sokszor szelid kétségbeesésbe skálázza bele hasztalanul tiltakozó atyját: elme, s tudat  örülnek a kintornának.Kinek úgyis csak a délutáni órákban szabad  forgatni zengő ládáját.Határozott ellenszenvvel viseltetünk azon suhanczok iránt, kik  jóllehet épek s fiatalok, hogy hogynem,
szeret ejtik a kintornázási engedélynek, melylyel a legkiállhatlanabb tolakodással élnek, illetőleg visszaélnek.
Ha a pitvarban kéregetésök nem sikerül, beszemtelenkednek egészen a szobádba s oly hangon, mely inkább követelő mint  alázatos, faggatnak ezen közvetett adóért. Megelégedésünkre mondhatjuk , hogy e naplopók közt - mint ez rendőrileg ki van
mutatva - csak elvétve akad magyar.De vannak aztán kintornások,  kik teljes részvétünket bírják,, kikért, midőn még kicsinyek valánk, a szó szoros értelmében rajongtunk s kiknek zenélő szerszámát ujongva körül tánczoltuk.
Ilyen Az öreg Flórián, a "Vak Flóri", mint nevezni szokták.
Az ő kintornája nem  hódol a hivalkodó uj zeneiránynak, nem  szereti az ugy nevezett "kapós nótákat" s megveti a divatos operákat. Inkább  ama régi menüettek, redovák s kalamajkák stb. járják. Őnala, közbe-közbe  egy-egy  hajdani magyart tűzve, mely olyan időből származik, hol a "Vak Flóri" sipládáját, mint az egyszeri órát, agyon-, magát pedig, mint valami "schwarzkünstlert", hatalmasan megverték volna. Legbüszkébb volt az öreg Flórián a "Don Juan"-beli dalra, Mely játéksorozatának első és egyúttal befejező számát is képezé. Néhány sípja már akkoron a tüdővészes volt, Mert tisztán emlékszünk ra, hogy a híres ária eképen hangzott:


"Nyújtsd kezed oh-pffff-Kedves
S jöjj palotámba -
pffff. . . "
De azért nekünk mód nélkül tetszett, Mert mi-bármily rythmusban  s bármily fogyatékosan hangzott a nóta, pusztithatlan tánczkedvvel  ugrándoztunk rajta.
Az öreg Flórián még mindig vak s azóta vagy húsz évvel lett öregebb. Derekát a sipláda s a kor nagyon meghajlították.
- Húsz év előtt szép szőke leány vezette világtalan atyját s ezt mellőle elszereté «egy csinos deák>> s következék erre oly idő, midőn a szőke hajadon nem vezethété tobbe a "vak Flórit".
Azokat a mély barázdákat az agg sipládás arczába, ugy látszik, nem csupán csupán a nagy idő, hanem a bánat ia véste.Ez a kis fiu, ki a most vezeti az öreg Floriánt, ama szőke gyermeknek gyermeke s mig a nagyapa szörnyüket szusszantgat kintornájával, mely, hogy a romlott izlésű világnak mégis némi engedményt tegyen, a "Rigolettót" köhögi el: az alatt az unoka, kerek, mosolygó ábrázattal tartja eléd "sirmléderes" sipkáját.
Kérlek nyájas olvasó, ha utadba akad, ne sajnáld a krajezárt a "vak Flóri" kis unokájától.

Pest, május 7-én1865



Ágay Adolf: Pestről Budapestre (részlet)

Nem a Föld hatalmasainak, hanem a népnek udvari zenészeiről szól az ének; a cselédség kedvelt muzsikusáról, akit körülrajong, s udvarról-udvarra kisér el a gyermekhad.A félkezű és falábú, vagy egyéb testi fogyatkozásokkal sújtott kintornásról zeng az én dalom.Mily öröm mikor a kapuszínbe tompa dübörgéssel gurul be a kereken járó, titokzatos szekrény , mely  annyi kedves marsot, csárdást, keringőt, nótát,kuplét rejteget a méhében. A kis fiúk s lányok azonban kivétel nélkül megtánczolnak minden darabján, legyen az  "Norma»-béli cavatina, vagy az"Utolsó rózsa» bánatos dallama. Akár egy falusi menyegzők deli vőfélyei, akik a menet élén ékesen kirakják a Rákóczi-indulót, melyet mögöttük nagy tűzzel rángat a banda, de amelynek. rhythmusába sehogy se tud beletalálni tánczolhatnám lábuk. A kintorna a nagyvárosi gyermeknek első és fő-zeneforrása, s mert voltaképen «verklinek» hívja, nem zavarja meg lelkét a tudós orto- és neológus urak vitája: régi jó, vagy hitvány új szó-e az a"kintorna",csak  szépen muzsikáljon.És  meg is cselekszi.
Hajdanában, az én fiúcska-koromban,nem volt még ilyen jó dolga sem  a verklinek, sem a gazdájának. Mint a szegény ember gyermekét, a kintornát se kocsin tolták, hanem háton czepelték házról-házra s gazdája bizony mélyen hajolt meg a terhe alatt. Mikor az udvarba tért, kifeszítette a kecskelábat s annak a négy szögletébe óvatosan illesztette bele a sípládának négy, zömök sarkát. Aztán a feszülten várakozó gyermeksereg nagy boldogságára fölemelte a zengő ládának hátulját leborító, pettyes viaszvászonból szabott függönyt, s ugyanabban a pillanatban, midőn a lefejtett burok alól felragyogtak a kék falon repkedő réz angyalkák: tompított hangon, mély bugással megszólalt az első darab, valamely operának részlete, míg egyszerre diadalmas brióval a dallam kivált a szordinált homályból.A verkli körül megeredt a mi zagyva ugrándozásunk s a lépcsőházból kihallatszó víg csoszogás azt jelentette, hogy ott a papucsos leánycselédek ugyancsak rakják a polkát; s kút mellől, konyhából versenyt szólt a kintornával egy fiatal torok, ha a művész a "Szökött katona» kapós nótáit hajtotta. Míg a hangszernek nyomorék tulajdonosa vagy bérlője a forgattyút kezelte, addig az ő felese és teherhordozója, egy ép-kézláb naplopó a szolgálókkal dévajkodott a grádics mögött, s ugyancsak elmés dolgokat mondhatott nekik, mert a Zsuzsák és Lizik nagyokat nevettek neki s egy-egy szemérmetesebb oldalba ütötte az öklével.
Egyszer aztán, valamely tavaszi nap volt, egy szenzácziós verkli jelent meg az udvaron. Barna fürtös, feketeszemű, rongyaiban is festői legény, aki egy szokatlan szerkezetű kintornát lódított le a válláról egy lábtóra, s fölcsapva a szekrény ajtaját, soha nem mellett látott csodák világát tárta föl előttünk. Aranyos, tükrös teremben egy babszemkirály járta az ő babszem-királynéjával,  s a barétás udvari hölgybabák, a fényes hadvezérkék, csöpp ministerek, vitézek és apróka apródok karján, utána keltek a felségeknek s szintén forogtak a bűvös zene hangjain. Különös táncz volt az,nem mozgott e piczi uraságoknak se keze, se laba, hanem apró testök egész merevségével kerengtek egymás nyomába. Nyilván így parancsolja ezt a merev udvari szertartás, gondoltuk mi gyerek-ésszel, s bámulatunkban, vagy a tartozó tisztelet súlya alatt, nem mertünk tánczolni. Egész lelkünk a szemünkbe veszett s szívünk mámorban fogódott el. Hát még mikor a terem belső szélén módosan elénk hajlongott egy kis gavallér: nyilván a finánczminister mert felénk nyújtotta a perselyt, dobjunk bele krajczárt. A persely nagysága nem volt arányban ő excellentiája csöpp voltával. De ilyesmi már akkor sem nyűgözte a finánczminister urakat. Bámulatunk babonás rémületre vált, midőn láttuk, hogy a kegyelmes uracska a krajczárt, melyet a réztányérkára tettünk, befelé lódítja, a kavicsot pedig, melyet valami adótagadó vásott gyerek dobott a perselyébe, messze kilöki a káprázó szemünk koze, mialatt a talján legény nevetve vicsorította rank fehér fogait .
Messze a hatodik utczába, egy távol városrészbe s még tovább is kísértük a bűvös szekrényt, s mind sűrűbb lett körötte a gyermeksereg, mint  a hamelni patkányfogó   körül. 
Utána eredtünk a hajóhídon - mint aféle kis diákok nem fizettünk vámot - s fölmásztunk utána a Gellért oldalába, ahol egy sikátorban egyszerre eltűnt a szemünk elől.
Mi akár a hegynek gyomrába is követtük volna. De ő nem volt az a német varázsló, kiről a mese beszél, hanem egy víg olasz fiú, lelkében sok aranyos napfénnyel, zsebében sok vörös rézkrajczárral.
Fejlődésében a kintorna is tökéletesedett, valamint a czimbalom, Mert a legtöbb pedálra jar s tökéletesedése óta szakasztott ugy hangzik, mint egy tökéletlen zongora. Van már zongora-verkli is. Az automata alakokban elrejtett sakkozó és beszélő emberkék óta gyermeki körökben egy darabig azt hitték, hogy a zongorás kintornában is valami élő legényke rejtőzik s onnan muzsikál kifelé. Az abonyi vásáron a felnőttek azt tudták, de csakhamar rátértek, hogy nincs hamisság a dologban. Bangó Pista, egy jómódú parasztgazda fia volt az, aki, midőn javában zengett a láda, a fokosával úgy ráütött a födelére, hogy menten kettéhasadt.
"Ki azzal a prücsökkel!» parancsolá. Az ijedt német szabadkozott, hogy nincs az ő  kasznyijába se prücsök, se parázs. Fizesse meg a nagy kárt. Bangó Pista nem volt az a legény, aki rongyos húsz forint miatt vesztegette volna a szót. Oda legyintette a sípládásnak, aztán kezdte feszegetni a szekrényt a bunkós botjának szöges végével s hónaljig nyúlva bele a zengő szerszám bendőjébe, kotort benne, hogy fülinél fogva hozza ki onnan aztat a prücsköt. Hanem bizony azt nem talált benne. A tüskés hengerről azt vélte, hogy sün; a fújtatójáról meg, hogy puczor. De csak meggyőződött róla aztán, hogy nem tizenegy az,egy se. Nagyon erősen meg találta vizsgálni a komédiás muzsikát. Az odavaló órással összerovatta volna; de mert ez nem győzte tudománnyal, maga melle kérte segítségül a Menyus lakatost.
Ez meg, mivel inkább bízott benne , maga melle szólította a Kukacz Ábris cziganyprímást, hogy - hiszen a verkli is muzsika - Majd csak összeszerkesztik megest, hárman mennek  talán valamire. Az alkatrészek  szorosabb megvizsgálása végett mindegyik szakférfiú hazavitte a magazin porczióját, de azokat összeróni tobbe nem tudták.
Dante, mikor a pokol kínjait rajzolta égő színekkel, még nem ismerte azt az őrjítő gyötrelmet, mely beleüt Az ember agyvelejébe, midőn két szomszédos udvarban egyszerre  gyújt rá  két sípláda. A egyik a "Sém jágert», a másik a "Buzi Zsófi nótáját» recsegteti. Ha Ismeri, a legszörnyebb kínszenvedések tetejébe elsőnek irja vala a híres talján poeta.

Forrás: Agay Adolf: Utazás Pestről Budapest re


Természetesen a hírlapok illusztrációin is megjelenik a verklis alakja, ahogy azt az alábbi, a Gellérthegyen rendezett mulatságokról készült képeken felfedezhetjük.




A Tabán halhatatlan rajzos krónikása, a képregényeiről is ismert Zórád Ernő is megörökítette a kurbliját tekerő kintornást, Aki az általa annyira szeretett budai városrésznek szinte-nek mar "tartozéka" volt, nem múlt el nap, hogy ne jelent volna meg az ablakok alatt


A Korai magyar hangosfilmben is szerepet kapott a verkli:
Részlet a Budai cukrászda című filmből némi irredenta felhanggal:

Persze a verkli a kor slágereiből sem maradhatott ki, többek között Kalmár Pál is megénekelte:

Kalmár Pál - A verkli szól, Katikám, odakint a Ligetben





A 60-as években már temették a verklit, mondván a " szuperszónikus "világban Nincs helye a mechanikus  gépzenének.Németh József slágerénekes egyenesen már az utolsó kintornásról énekel:



Napjainkban újra divatba jött a verkli olyannyira, hogy sok nyári programon  hangulatkeltő szerepe van. Tavaly Keszthelyen rendezték meg a verklisek "  világtalálkozóját " "




    Sípláda a panelek tövében


Búcsúzzunk verklitől a felejthetetlen Bilicsi Tivadar egyik legismertebb dalával:


Források:

- * Szövegrészlet a Nem Wurlitzer a verkli c salból
-Pallas Nagylexikon
-Bp-i Czim éS Lajegyzék 1873-1928
-Vasárnapi Ujság május 7-EN 1865
-AGAY Adolf: Pestről Budapestre (részlet)
-Caligaris.hupont.hu
-You Tube
-Mednyánszky Miklós: Kintorna
-Verkli.uw.hu

 

2014. május 15., csütörtök

EGY RÉGI JÓ KORCS MAROSHOZ.
(Baráti megemlékezésül.)

Ott, hol annyi jókedv  forra egybe olykor,
Melynek éltetője te valál mindétig, —
Ott, hol lelkeinket nem mindig a jó bor
Hozta hullámzásba, de vidám vendégid —
S hol — de hogy ne mondjak többet —
gyakorta
Addig ittunk, a mig ránk virradt a reggel,
Mig áldott két kezed a bort egyre hordta —
Berontok tehozzád élénk képzetemmel.
Légy hát üdvözölve, régi jó barátom,
Akinél nem egyszer voltam én is vendég;
Most is épen sürögsz s forogsz, amint látom
                                                    Bár oly vidám zajjal szobáid nem telvék.
                                                     S   most te sem vagy az, ki még akkoron voltál,


                                             S nem iszol már fűvel-fával barátságot,
                                             No mert hiszen tudod, velem is azt ittál,
                                             S mi voltam én akkor, tán magad is látod.
                                             De beszéljünk másról; magyarázd meg nékem,
                                             Mi az oka, hogy e ház oly hangtalan most?.. .
                                             Ugye nem tudod? no én hát elbeszélem,
                                             Mert lásd, a sors hozzánk gyakran igen pajkos...
                                             Most is az volt, s ime játéknak vivé el
                                             Tőled a jókedvet — sokkal többet tőlem;
                                             De a tiedet még megunja idővel,
                                             S visszahozza szépen — de nekem többé nem!...
                                             De mint látom, ismét olyakat beszélek,
                                             Amik legkevésbbé érthetők előtted;
                                             Legisjobb lesz itt, ha mindjárt másra térek —
                                             Vettél-e tehát már azóta sok földet? . . .                                                                                                    Ez is balga kérdés! . . . hogyan vettél volna
                                             Földet is, te lelkes hű emberbarát te,
                                             Ki a szegény művészt, ha roszul ment dolga,
                                             Gyakran felsegíted s ápolád hitelbe.
                                             Ám azért ne búsulj kedves jó barátom,
                                             Megkapod te egykor még ezeknek díját;
                                            A világ sem oly rqssz, aminthogy én látom,
                                            Meg az Isten is jó, és a jóknak jót ád

                                          Maradj, maradj te csak mindig az a régi,
                                          S meglásd, majd a jókedv frigyre lép teveled:
                                          Visszatérnek újra szétzilált vendégid,
                                          S napjaidat újra vidám körben éled.
                                          Addig is tehát, mig egyszer nemsokára
                                          Csak azt veszed észre, hogy lakodba léptem —
                                           S a mi vélem együtt egykor messzeszálla,
                                           Az a jó kedv lészen ekkor is vezérem.
                                           Addig is tehát, mig újra látjuk egymást,
                                           Köszöntsed nevemben a víg czimborákat;
                                           S ha hozzád betérnek, őket bőven ellásd
                                           Jó borral, s beszéddel, mig a kedv elárad . . .
                                           Legyetek vidáman, s emlékezzetek meg
                                           Olykor rólam is a hányatott fiúról,
                                           Ki fölött azóta nem egy barna felleg
                                           Húzódott keresztül mennydörögve rútul . . .
                                           No de mindez elmúlt, s most mint vándor, aki
                                           A távol ködében látja már a várost,
                                           S tudja, hogy legottan czéljához fog érni —
                                           Ugy vagyok én — ámde Isten veletek most!

                                            Benedek Aladár.
                                            Vasárnapi ujság 1865 május 7

GYÖNYÖRŰ JÓSKA, AVAGY VÍZHORDÓK A HAJDANI PEST-BUDÁN

Hat puttony, egy kordé, egy szamár, egy „Duna-vizes ember.” Ez volt Budapestnek a vízvezetéke, harminc év előtt. Egy tót legény feleségestől, akik utcahosszant „Dónavasszert” kiabálnak.
Jókai Mór:Szerelem bolondjai


Az utcai árusok jellegzetes figurái között a legismertebb a Dunavíz árus alakja volt. A közművesítés előtti időszakban a fővárosi lakosság elsősorban a Duna, a helyben található források, patakok, valamint ásott kutak vizét használta. A mindennapi vízszükségletet leginkább persze a soha el nem apadó, a téli fagyok idején is hozzáférhető Duna vize biztosította, de beszerzése gondot jelentett.

Arról, hogy az első vizesemberek mikor jelentek meg Pesten és Budán, nincsen pontos adat, Duna-vizet áruló férfiról az egyik legkorábbi ábrázolás az 1830-as évekből maradt fenn Max Felix von Paur német rajzoló vázlatgyűjteményében. Annyi bizonyos, hogy a század második felében már egyre gyakoribb látvány volt a szamár vagy ló húzta kordélyról, vagy az állat két oldalán billegő puttonyból a Duna vizét áruló vizesember. Ahogy Létay Miklós „Az utca népe Pest-Budán” című könyvéből kiderül, a rendelkezésre álló szakirodalom szerint 1855-ben 23, 26 évvel később már 87 vízhordó rótta az akkor 132 ezer lakosú soknemzetiségű Pest és a 361 ezres Buda útjait.

A városi tér és a lakosság méretét tekintve az utcai árusok nem voltak sokan, de jellegzetes figurájuk télen-nyáron, számtalan ponton jelent volt. A „Tonavósz” kiáltás (a német „Donauwasser”, azaz Duna-víz elferdített változata) rendszeresen felhangzott az ablakok alatt. A dunavizesek egymás közt pontosan felosztották a városrészeket – nem keresztezték egymás útját, mindegyikük a saját területén, bevett útvonalon járt, újra és újra. Ha kellett, a házvezetőnővel, cseléddel egyeztetett időpontban külön kérésre is szállítottak vizet. Hajnalban kezdték a munkát: a folyónál favödrökkel töltötték föl puttonyaikat. Hogy ne kavarják föl az iszapot, s hogy maguknak ne kelljen a vízbe gázolni, télen elérjék a jégbe vágott léket, a vödröket egy rúdról eresztették a vízbe.

     Dunavizesnek kezdetben férfiak álltak, mert a kimeréshez és a szállításhoz erő kellett. A víz ára valójában éppen aszerint változott, hogy a Dunától milyen messze, hányadik emeletre kell szállítani. Az 1880-as évekre azonban alapjaiban megváltozott a helyzet és kizárólag nők végezték ezt a munkát, amint Steno Károly lenti, Dunavizesek a pesti parton című képén látható.





Létay Miklós szerint a változásnak összetett okai voltak. A dinamikusan fejlődő városban a férfi munkaerőt felszívta a vízhordásnál lényegesen jövedelmezőbb állás, a közműhálózat fejlődésével pedig a belvárosban jelentősen megcsappant az érdeklődés a Duna-vízre.

Vasárnapi Ujság 1856 január 29
                   A DUNAVIZES

A népszámlálás fáradságos munkáján könnyűszerrel segíthetne az illető hatósági bizottság, ha Pest kintornásait és dunavizhordóit maga elé rendelné, mert csakugyan nincs ház a fővárosban,melyet e két faj kívül belül nem ismerne. Az első hálószobádig tolakodik be, a másik legfölebb csak a konyhába jut, hogy a kádba eressze puttonyának tartalmát, de azért — házadban volt. Míg amaz, szemtelensége által szerez magának conscriptionalis adatokat, az utóbbi szemessége által
kerül azoknak birtokába, s meg sem álmodnók,mily helyesen ítélnek és következtetnek ez emberek.
A vizhordó sokkal rokonszenvesebb,eredetibb  alak amannál, mely minden városkában otthonos, mig a vizhordó tán  csak Pesten virágzik, mert Európa többi fővárosában a vizvezetés fölöslegessé tévé ez emberséges munkásokat.
A vizhordó, ki mulatságos arczával lép itt önök elé, ismeretes ember a Lipót és Terézvávárosban, még pedig a „hasbeszélő"vagy a „gyönyörű Jóska" neve alatt. A házban, melyben lakol, napjában kétszer szokott megfordulni. Piros sipkája,piros cseréppipája s piros orra messze elviritanak. A kapu aljában vastagon kezdi rá mondókáját s lesi, mig valaki a folyosón megjelen; ekkor a legvékonyabb idiskantban, mely valahonnan a szomszédból látszik jőni, hirdeti árujának hasonlithatlan voltát, s korholja a cselédeket,hogy miért nem„a szép dunavizessel" hordatnak maguknak dunavizet. A szolgálók,kikkel a maga módja és az ő Ízlésük szerint eldévajkodik s kik egy-egy kézzelfogható tréfától nem riadnak vissza, pártfogásba veszik a „szép vizhordót  ki a házi állatokat, kutyát vagy macskát, melyekkel igen jó lábon áll, barátsággal s -nem minden mellékczél nélkül megsimogatja,a köréje sereglett gyerekeknek éktelen pofákat vág, s vidáman, mint -jött, távozik, ha nem adott is el puttonyaiból.
   Szamara, mondhatjuk, még népszerübb, mint ő maga. Ez egy különösen derék szamár, ki ugyan csacsi még, de kétségkivül
sokra vihetne, ha a sors a „szép dunavizes" taligája elé nem ragasztja. Acsacsi, melyet költői gazdája „Laurának"keresztelt el, a mutató ujj legkisebb intésére el kezd ordítani. Első lábával kiveri, hány szeretőt tart a Náni, a Zsófi vagy a Kati, füleivel ollót csinál,farkahegyét a szájába veszi, szóval igen joviális állat, melyet az utczagyerekek jóltartanak zsemlyével s czirogatással. 



A dunavizes már kora hajnalban kezdi nehéz napi munkáját.A téli fagy beálltával foglalkozása igen keeerves, midőn a jégbe lyukat vágnia s terhével a meredek és csúszós parton fölkúsznia kell.
Rendesen feleséget s egy segédet tart, ki előre megy s a rendeléseket átveszi, hogy az utána döczögő járműből kevés vártatással szállítsa át a vizes portékát. Az ilyen  első legény  rendesen kiszolgált katona, sipkája s fehér,rézgomos  kaputja ezt mutatja legalább.Míg  a  két férfiú a puttonyokat rendeltetésűk helyére viszi, az asszony az alatt a taligát őrzi. A puttony ára az emelet magasságával vagy a Dunához való távolsággal áll arányban.Minden emelet egy krajczár különbség s így a váczi vagy ország-uton túleső utcza hasonlón növeli a puttony árát. A dunavizesek derék testület, melynek tagjai atyafiságosan  osztják föl egymás között a város különféle részeit; egyik soha sem csap át a másik kerületébe; így történt a minapában, hogy egy vízhordó, férjhez ment leányának a bel- és Terézváros egy részét adá hozományul; hozomány,milyennel milliomosok sem dicsekedhetnek.
Vannak dunavizesek, kiknek Isten nagyra vitte dolgát: ezek például két lóval dolgoznak már. Persze, hogy mindkettő vak s nem igen jó húsban van. De szem- és testbeli tehetségök épen elég arra, hogy sokszor 20 tele puttonyt is megindítsanak; a teher úgyis folytonosan fogy.
Ismerünk különben olyat is, ki egy-maga húzza a taligát s czepeli föl puttonyait az emeletekbe.
Azért aligha csalatkozunk föltevésünkben, ha azt mondjuk,hogy e szegény munkás mindamellett nem áhítozza a vízvezetést.

-.-
A Tabán girbe -gurba meredeken emelkedő utcáin kordé nem járhatott, kézben vagy háton a vödrözés komoly fizikai megterhelésnek számított. A századvég  építkezéseinek jobban fizető munkái elszívták a ferfi vízhordókat s az asszonyokra maradt a cipekedés(.

Ágay Adolf:Utazás Pestről Budapestre(részlet)

«Tana vóss!» Ez se görögül nincsen, se diákul. 
Ez tótnémetül van, mint a drótos atyafinak szózata is: »Rajnepinte hü, fána flü!» Amannak jelentése: «Donau- wasser», emezé meg: «Reinenbinder hier, Pfannen flicken.» 

[Itt a lábas-kötő, serpenyő-foltozó.]

Mert tót házaló csupán a német nyelven boldogult 
Pesten. Már a «voaczi» vagy palotai asszony tiszta magyar  szóval kellette az áruját: «Friss tojaast vegyenek!» S a kiáltásának még magyaros dúdja is volt. Csak az a kérdés: igazán a maga tyúkjainak tojaasait kínálta-e? Bizony azok  messzibbről kerültek a fővárosba s kom'asszony, ángyika az Alsó-Dunapart boltjaiból szerezte be, valamint még most 
ez ideig is a tavaszi cseresznyét s a többi koraérett gyü-mölcsöt; melyről azt beszéli, hogy a maga kertjében termelte, mert hogy ez okon, így gondolja együgyű észszel, kapósabb is lesz. De a német szó lepattogzott róla, míg a dunavizes és drótos megtanult németül, hogy a magyar fővárosban megértsék. 
A mai nemzedék el sem gondolná, hogy az a dunaviz- 
hordás milyen bő nyereséggel járt. Ez emberséges puttonyosok közt került nem egy, aki házat bírt a külvárosban s takaros összeget rakott be a takarékba. Például a «säne Josko» (a szép Jóska.) Nem akadt abban az időben budapesti leánycseléd, aki ne ismerte volna. Azon a nagyfejű kicsi szamáron kereste össze vagyonkáját, pedig feleségestül elég sűrűn változtatta pálinkává a vizet. Nagy sunyi volt az öreg. Megértette az öngunyolódásnak hatását a közönségre. Elnevezte magát «säne Joskónak», pedig annyira volt a szép embertől, mint szamara a bábolnai telivértől, vagy talyigája a tilburytől. Vihogtak is rajta a szolgálók, midőn alant az udvaron olvadékony énekhangon jelenté be megérkezését. Széles, piros, pufók ábrázatát megsimogatva, apróka ravasz szemeivel 
hamiskásan kacsintott fel az emeletekre, ajálva szívét s 
szétterpesztett vastag ujjainak számával megkérdezve: hány puttonnyal is vigyen? 
— Hé, vasszermann! (Ez is magyarul volt.) Három- 
mal ide a 3-ikra! 
S az istránggal derekához szorítva a kotyogó puttonyt, 
szuszogva és izzadva emelte föl terhét a meredek s szédítően keskeny gyűrűkben kanyarodó hátulsó lépcsőn oda, ahová rendelték. Alap-ár 3 kr. Minden emelettel följebb 1 krajcárral több. Sok kicsi sokra megy, tartja a példaszó. 
Ez volt az első budapesti vízvezeték. 
Három puttonnyal czepelni föl vizet a 3-ikra — gon- 
dolatnak is borzasztó. Hallatára minden polgári mell elszorul s minden házi nevelésű lábszár megcsuklik. A cselédség azonban, melyet akkor még nem világosított fel a szocziálista doctrina, békén viselte a helyzet nyűgét s hordott fel pinczéből padlásra kútvizet, tüzelőfát, szenet a mosókonyhába. Oly munka, melynek egyik felét, a tüzelő anyag fölszállítását, ma az újabb házakban a második lift végezi; 
mert hogy a Kati meg a Juczi, akik hallottak is valamit harangozni a légcsőhurutról, azzal kerültek a nagyságának, hogy nem bírják az istentelen munkát, mivelhogy ők is lépcsőhurutban szenvednek. 
Tehát régebben a vízhordás jövedelmes foglalkozás 
volt, mely persze fagy idején sem szünetelt. Léket vágott a vasszermann a Duna jegébe s abból merített. Ne higye azonban senki, hogy a teher fogytával a szamárka dolga jobbra fordult. Ilyenkor hárman: a gazda, a felesége s a legénye föl kapaszkodtak a talyigára s fölöslegül, mert jó vásárt csaptak, vágtatásra döfölték a türelmes állatot. És valamint a bagariát a halzsír avatja vízállóvá, hajót a kátrány s hajós zubbonyát a kaucsuk: azonképen a pálinka is a vízhordót. Mert megdönthetetlen nemzetgazda-sági tétel az, hogy jaj annak az iparosnak, aki maga kénytelen fogyasztani a termelését. 
Még vagy négyet fordult a talyiga s ezzel letelt a 
súlyos napszám. Szombat lévén, a vízhordás ma sűrűbben folyt, mert az újkori vasárnapi szünet már abban az időben is kötelező volt. 
Mire béestveledett, a Józsefváros legszélsőbb során 
egy házikóba fordult be a vízhordó család. Hogy ellátta a csacsit, a ház elé ült a «säne Josko», elégedett mosollyal tömködte meg cseréppipáját, míg Joskóné odabenn gazdasszonykodott a tűzhely körül. A vicze Josko meg lábait a pihenő fakó talyiga legfaráról lógatta le. Még munkaköz-ben igyekezett egy gazdátlan szivarcsutkát felszítani tüdejének minden erejével. A gyerek szájából végre füst gömbö- 
lyödött világgá, melynek bodraiban immáron nekilendült férfiasságának jeleit látta meg. 
Holnap vasárnap. Ekkor aztán tűzön aranyozott óra- 
láncczal a nyakában és termetes «zsenájávab karján a säne Josko „megy a templomba, áldani az Úr nevét, aki oly bőven osztja vizét kegyesnek és hitetlennek egyaránt. 



FORRÁS:
-MNO ,Osgyán Edina 2002 március 4
-a dunavizes Vasárnapi Ujság 1865 január 29
-Heti Válasz  2013 09 03
Létay Miklós „Az utca népe Pest-Budán

2014. május 14., szerda

TURIÁK ÖDÖN:TABÁN SOROZAT

Turiák Ödön (1884-1937):

 A festő elsősorban akvarelleket és tusrajzokat készített, finom realisztikus, lírai látásmóddal.

Munkái nagy része Budapest, ezen belül is főképp a Tabán letűnt világát, hangulatos udvarokat, utcácskákat ábrázolt.

Munkáival szerepelt a Nemzeti Szalon kiállításain és Budapest Székesfőváros is 2 Tabáni albumát vásárolta meg.
Turiák Ödön főtiszt volt a Magyar Állami Postánál.





















Forrás
A képek a Tabáni Helytörténeti Gyűjtemény anyagából valók, a Tabán Múzeum bezárásakor lettek megörökítve, jelenleg raktárban vannak.

ÖRDÖGÁROK 1870

Ilyenisvoltbudapest.hu képe Tabánról:




1870 táján, az Ördögárok a Tabánban.
Késöbbi Árok utca, ma a Krisztina körút része.
Az Ördög-árok egy patak, ami a Budai-hegységben, a Nagykovácsi-medencében ered. Nagykovácsin és a Remete-szurdokon keresztül érkezik Hűvösvölgybe. A Hidász utcától a föld alatt folytatja útját.
A Városmajor, a Maros utca, a Vérmező, a Horváth-kert és a Döbrentei tér alatt végigfolyva az Erzsébet híd fölött éri el a Dunát.
A Dunához közel eső részét már igen régen befedték, fölötte lakóházak épültek. A kijjebb eső rész befedésének munkálatait 1873. március 5-én kezdték meg a János hídnál (Horváth-kert).
Ez 1876 júniusára készült el a Vérmezőig.
1878 májusában készült el a Városmajorig tartó szakasz befedése. A közparkra eső szakaszt azonban csak az 1910-es évek végén adták át.
Egy érdekesség: Az 1933 és 1935 között, Árkay Aladár és Bertalan tervei alapján épült Városmajori Jézus Szíve plébániatemplom építése során a beboltozott Ördög-árok miatt kellett elválasztani a templomot a harangtoronytól; a köztük lévő távolságot árkádsorral hidalták át.

A kép tetején a Citadella látható.

Forrás:http://www.ilyenisvoltbudapest.hu/ilyen-is-volt/elso-kerulet-varkerulet/item/1870-tajan

2014. május 12., hétfő

MESE A TABÁNI MÉZESBÁBOSOKRÓL

Budán, az Attila utca 18. szám alatt, szemben a Tabánnal,

működött Benedek Margit mézeskalácsos több mint 100 éves boltja. Az üzlet tulajdonosai a 75 éves Benedek Margit és a 82 éves Benedek Franciska – a két testvér –kétnaponként sütötték  a friss mézeskalácsokat, süteményeket. 


A különleges ízű édesség, a mézeskalács régen a vásárok, búcsúk kedvelt vásárfia volt. Az egyik leghosszabb ideig működő fővárosi mézeskalácsos céget 1700-ban alapították Budán, és egészen az 1960-as évekig gyártotta a közkedvelt huszárokat, tükrös szíveket, gyertyákat, viaszból készült templomi kegytárgyakat, majd később padlómázat is.
 Napjainkra szinte ismeretlen fogalommá vált a mézeskalács a nagyvárosi ember számára. Pedig valamikor a legkedveltebb vásárfia volt a jellegzetes ízű és formájú édesség, amit rozs- és búzaliszt keverékéből, mézből, fűszerekből, cukros sziruppal készítették és készítik néhány helyen még ma is. A nagy időkben a minták megalkotását a mesterek és legényeik mellett híres rézmetszők is segítették, amivel így valóságos népművészeti alkotások születhettek. A XVIII. század pest-budai mézeskalácsosai, akik egyúttal viaszöntéssel is foglalkoztak, több Buda, Pest, Vác és Esztergom hatókörű céhhez tartoztak. Egyik ilyen műhely volt az is, amelyet 1700-ban alapított Budán a német területről bevándorolt Mayer János. A mesterség apáról fiúra szállt, akik közül az egyik nagyobb haszon reményében áttelepítette az üzletet a Tabán hajóhíd és kikötő közeli oldalára, az Aranyszarvas fogadó szomszédságába. Az üzlet szépen növelte forgalmát, az óriási mennyiségű kézzel készített gyertya mellett – amellyel ekkoriban városszerte világítottak – természetesen főként különböző fajta mézeskalácsokat, tükrös szíveket, huszárokat árultak. A Mayer család az 1840-es évekre halt ki, így az egyik náluk tanult ügyes segéd, Lakner János, majd annak halála után az özvegy új férje, Benedek Róbert vette át a cégirányítást.Benedek Róbert Baconból érkezett a Tabánba,mint vándorlegény az maradt feleségét nőül vette,megörökölte a boltot.Felesége halála után elvette a fiatal Ludwig Franciskát.Benedek Róbert  60 évesen mint vagyonos ember(több háza és telke volt Tabánban és környékén) abbahagyta az ipart ,átadta unokaöccsének, Benedek Samunak. 93 éves korában halt meg.-(Forrás Stráner Zoltán  2010) Ekkorra esik legfényesebb évük, az 1867-es, mikor is az új uralkodó – Ferenc József – megkoronázására szervezett fáklyás menethez szükséges sok ezer gyertya egy részét rendelték meg náluk. Éjt nappallá téve dolgoztak a másik hét műhellyel. A hosszú életű mesternél tanulta ki a szakmát unokaöccse, Samu is, aki végül továbbvitte a mézeskalácsos céget. Az üzlet az ő idejében kis múzeumként is funkcionált. Bejárati ajtaja felett cégér hirdette az alapítás évét, belépve pedig egy tiszta kis helyiség fogadta a látogatót, amelynek falai mentén vitrinekben sorakoztak a mézeskalácsos és gyertyaöntő-mesterség emlékei, valamint viaszból készült templomi kegytárgyak és szobrocskák. Az épület hátsó részében kapott helyet a műhely, ahol megrendeléseiket teljesítették. Az első világháborút követő gazdasági visszaesés azonban nekik sem kedvezett, apadó forgalmukat egyéb termékek gyártásával próbálták egyensúlyba hozni. Ekkor már minden olyasmit kínáltak, amire a környék lakóinak szüksége lehetett, így például méhviaszból előállított padlóápolót is. A Tabán harmincas évekbeli lebontásakor kis üzletük is áldozatul esett a városrendezésnek, ekkor költöztek át az Attila utca másik oldalára. A gyertyamártogatás ipara a két háború között teljesen visszaesett, hiszen az időközben megjelent gázt lassan már a villany váltotta fel a múlt század harmincas éveire. Így csupán a mézeskalács-készítés maradt, amelyet az óbudai, újlaki, krisztina-, vízi-, józsef- és terézvárosi búcsúkon árusíthattak. A bolt forgalma egyre csekélyebb lett, megélni is alig lehetett belőle. Benedek Samu halála után lánya, Margit vette át az ipart, de ekkoriban már csak a karácsony környéki fellendülésben reménykedhettek, amikor az ünnepi dekoráláshoz mindig vásároltak azért az emberek néhány gyertyát, viaszfigurát, mézeskalács díszt. Az 1960-as évek közepéig tartott az üzlet csendes agóniája, amikor Benedek Margit végleg bezárni kényszerült a boltot. Ezáltal megszűnt az ország egyik legrégebbi mézeskalácsos cége, helyét pedig rövidesen más üzlet foglalta el.(Forrás:Gazsó Edit, Magyar Nemzet)

                 Benedek Samu boltja 1931-ben az Attila körut 35-ben

A mézeskalács története

"A méz gyűjtése az emberiség, és ennek részeként a magyarság, régóta gyakorolt, élelemszerző tevékenysége. Európában a méhészkedés hosszú évszázadokon át jelentős szerepet játszott.
A méz fontosságát az adta, hogy a 19.század végéig,a  számottevő répacukorgyártás kezdetéig, gyakorlatilag a parasztság egyetlen édesítőszere volt. A drága importált nádcukor ugyanis alig jutott el a paraszti ház tartásokba. Továbbá egészen az ókortól kezdve nyomon követhető, hogy a méz a néphit szerint egészséget, boldogságot jelentő étel, illetve a népi gyógyászat egyik alapanyaga volt Európa minden részén.

A kalács anyaga sajnos nem időtálló, így mézeskalács figurák nem maradhattak fent, de eltűnéséről, feledésbe merülésétől nem kell tartanunk, mert a régi leírásokon és a szakácskönyvekben található recepteken túl szerencsére szép számmal fennmaradtak a mézeskalács figurák készítésére használt keményfa formák(más néven ütőfák vagy verőfák), amelyekbe a nyers tésztát nyomkodták még a sütés előtt. Ezek kimélyített, homorú negatívként megőrizték az egykori darabok képét, mintáját, méretét, ezért hiteles emlék- és forrásanyagnak tekinthetőek.

Először kolostorokban, főúri udvarokban, a királyi városok polgárainak körében honosodott meg a mézespogácsa, a mézeskalács, amelyet házilag és kézművesműhelyekben egyaránt készítettek. A mézeskalácsosságot Magyarországon először az 1379.évi soproni telekkönyv névjegyzésében említik.

A középkori társadalom felső rétegeiben karácsony, évkezdet, húsvét, pünkösd, valamint esküvő, keresztelő alkalmával szokás volt a mézeskalácsok osztogatása, ajándékozása a családtagok, az ismerősök és az ünneplő vendégek körében. Az akkori formák reneszánsz és barokk hatást mutatnak, témájuk többnyire vallásos, mitológiai jelenet, szentek vagy uralkodók képmásai. Bizonyított tény, hogy e képekhez korabeli metszetek, festmények, címerek szolgáltak mintaként, amelyek fába faragtak.

A 17.század végén a török uralom megszűnése a termelési és értékesítési lehetőségek növekedését jelentette. Ennek hatására, de nyugat-európai példákat követve, elkezdődött az önálló hazai céhek szerveződése. Az első céhek Pozsonyban (1681), Nagyszombatban (1697) és Budán (1719) alakultak.
A 18.században már elsősorban a városi, polgári ízlés szerint készültek a mézeskalácsok. A feudális jellegű és bibliai tárgyú ábrázolások háttérbe szorultak, a világi témák, mint például a díszesen öltözött férfi- és nőalakok, a pólyás baba vagy hint lettek a kedvelt minták.

Ugyanakkor megindult a mézeskalács terjedése a falvakba, és a 19.századi elején már nagy népszerűségnek örvendett a parasztság körében. A mézeskalácsos mesterek piacokon, vásárokon, búcsúkban, árusították, termékeiket. Nemcsak lakóhelyükön jelentkező igényeket elégítettek ki, hanem a távolabbi vidékeket is ellátták készítményeikkel. A korábbi századok gyakorlatához képest lényeges változást jelentett, hogy a 19.századtól már nem fogyasztották el édességként, hanem dísztárgyaknak tekintették. Az udvarlótól kapott mézeskalácsszív vagy pólyás baba, illetve gyermekeknek vásárfiaként ajándékozott huszár vagy kard, a lakás valamelyik szembeötlő pontjára került és amilyen hosszú ideig csak lehetett megőrizték.

A formák túlnyomórészt körte-, néha alma vagy diófából fűrészelt lapos téglatestek, amelyeknek egyik vagy mindkét lapjába véséssel mélyítették ki valakinek vagy valaminek a plasztikus tükörképét.

A formákon szereplő képek, minták kidolgozása technikailag nagyon különböző. Vannak aprólékosan , szinte művészien, és vannak elhanyagolt primitíven megmunkált darabok. Nyilvánvaló, hogy egy adott forma színvonalát vagy variánsainak különbségeit illetően meghatározó jelentőségű a készítés időpontja,a nyersanyag fizikai tulajdonságai, és az olyan szubjektív elemek, mint a fafaragó kézügyessége, látásmódja, igényessége stb., amelyek a legkülönbözőbb mértékben játszanak szerepet.

A modern cukrászat kialakulásával megszűnt a formák használata. Helyettük fémlemezből készített tésztaszaggatókat (kiszúróformákat) kezdtek használni, amelyek a régi, kedvelt figuráknak csak a körvonalait őrizték meg. Ezt a sima tésztát megsütötték, majd rendszerint pirosra festették, színes masszával cifrázták és cukorrózsákkal, kis tükörrel, papírképpel díszítették."
 (Forrás: Vágó Edit Mézesbábok és sütemények)

„MÉZESLÁNYOK”




Amikor belépek, megszólal a csengő az ajtó felett. Sietős, tipegő léptek hallatszanak az üzlet mélyéről.
– Tetszik parancsolni?
S előttem áll a patika tisztaságú pult előtt egy reszketeg fejű, ősz hajú néni.
– Húsz deka mézeskalácsot kérek!
Billen a réztányérú mérleg, több valamivel a sütemény.
– Tessék inkább harminc dékát adni!
– Kérem – mondja szívélyesen, közben hamiskásan rám nevet –, kettesben hamarabb fogy.
Véletlenül tévedtem be az Attila körúti ódon, múlt századi hangulatú üzletbe. A Tabán egy ittfelejtett darabkája ez. Azóta gyakrabban járok ide vásárolni, és minden alkalommal többet tudok meg múltjukról, arról a korról, amelyet az én nemzedékem csak az irodalomból ismer.
– Kérem, 83 éve vagyunk ezen a helyen, illetve, az Attila utca másik oldalán, csak éppen átszaladtunk, amikor 1932-ben elkezdték bontani a Tabánt – mondja Franciska néni, az idősebbik Benedek lány, aki ebben az évben tölti be 84. évét. Mégis ő a fiatalosabb, hetente kétszer hajnali négykor kel, hogy befűtse a kemencét, hogy friss süteményeket süssön. De megmondom őszintén, engem nem is a mai mindennapi életük érdekel, hanem azok a „régi szép idők”, a századforduló Pest-Budája.
– Tessék mondani, ismerték-e az odajáró művészeket? Például Krúdy Gyulát, aki naponta megfordult a Tabánban.
– Óh kérem, ő inkább csak a kocsmákba ment. Mi meg mézeskalácsosok vagyunk.
– De azért csak hallottak róla, talán látták is, vagy könyveit olvasták.
– Óh kérem, az ilyen író emberek mindent másképp írnak le. Nem volt az olyan romantikus. Igaz, girbe-gurba, macskaköves utcák voltak, régi, rossz házakkal, mindegyikben borkimérés, vagy legalábbis minden másodikban.




Az édes sütemény mellé Margit néni jó tanácsokkal is szolgál
(A szerző felvétele)

Nézem őket, ahogy velem szemben ülnek ölbe tett kézzel, józanul és szárazon vallanak arról az időkről, amibe beleszülettek. Az Erzsébet-hídról, amely akkor épült, amikor fiatal lányok voltak: a lágymányosi Kis-Dunáról, ahová gyermekkorukban korcsolyázni jártak: a budai hegyekről, ahová vasárnaponként kikocsikáztak a családdal. (Egyszer az öt gyerek közül a 10 éves, legelevenebb kislány – Margit néni –, leesett a kocsiról, s csak később vették észre, hogy a gyerekseregből hiányzik egy.)
Kocsikázás, Vörös Postakocsi, Szindbád. a Krisztina városi hölgyek... minderről megint csak Krúdy jut eszembe.
Ők viszont édesapjukról beszélnek, Benedek Samuról, aki nemcsak a Tabánban, hanem a Krisztinában is híres volt süteményeiről. Cukrász és mézeskalácsos mesterségének 50. évfordulójáról ott ragyog az oklevél az üzlet falán, ők a folytatói a mézeskalácsos dinasztiának.
Hogy is kezdték? A háború szólt bele életükbe: megszűntek a vidám bálozások, a könnyű leánykor, keményen meg kellett állni, dolgozni a férfiak helyett. Így lettek mézeskalácsosok.
Faggatom őket, hogyan készítenek egy-egy mézessüteményt? Összenéznek.
– Nem kérem, azt üzleti érdekből nem árulhatjuk el.
Becsukom magam mögött az ajtót, s arra gondolok, hogy velük kihal a százéves mézeskalácsos dinasztia, hiszen – bár szép lányok lehettek –, nem mentek férjhez. Amikor megkérdeztem, miért nem, csak mosolyogtak, aztán Margit néni megszólalt:
– Isten ments! Akkor már rég nem élnénk...

FORRÁS:Molnár Edit(Képes Újság, 1969/9. /március 1./ 14. p.)

SALY NOÉMI tabáni őslakos és múzeológus kiegészítése a volt Tabán Múzeum kiállítása anyagáből:

Benedek Samu mézeskalácsos

A régi ajtón büszkén hirdette a felirat: „Alapíttatott 1700”. Az alapító Mayer János a Várban kezdte, s a kortársak szerint: „a legtekintélyesebb gyertyaöntő és mézeskalácsos volt egész Budán”. Fia 1780 körül költözött le a tabáni Szarvas-házba. Halála után a firmát rokonuk, Lakner János vette át, aki – magyar érzelmeit és foglalkozását is kifejezendő – Mézfalvyra magyarosította a nevét. 1841-ben ő is meghalt, özvegye a céhes szokás szerint a segédhez, Benedek Róberthez ment feleségül. 1867-ben az üzlet az Attila út 25.-be költözött, s 1934 májusáig, a ház lebontásáig ott is maradt.
Róbert 1885-ben átadta a stafétát unokaöccsének, Benedek Samunak (1856–1936), aki már rég vele dolgozott. A műhelyben akkoriban a fiatal mesteren és feleségén, Kneif Gizellán kívül két legény és két inaska serénykedett, s ahogy az öt gyerek nőtt, ők is megtanulták a szakma minden csínját-bínját. A két fiú egyike cukrász lett, a három lányból pedig a két kicsi, Margit és Erzsébet a mézeskalácsos-mesterségnél – s mindvégig a családi üzletben – maradt. Jobb helyen nem nevelkedhettek volna. Édesapjuk emberi és szakmai tekintélyének ékes bizonyítéka, hogy évtizedekig az ipartestület rendre újraválasztott elnöke volt. Ötvenéves szakmai jubileumán kollégái díszoklevéllel és aranykoszorúval köszöntötték.
1937-ben Budán már csak 4, Pesten 9 mester dolgozott. Panaszkodik is Benedek Samu egy interjúban: „elszoknak a népek a bábból készült vásárfiától”. Egy másik újságírónak a feleség meséli: „Búcsúk előtt már hetekkel jöttek apámhoz a módosabb parasztlegények. Kneif bácsi, magának megmondom, ez és ez a neve nekije. És a kedves nevét kellett rákanyarítani a szívre, hogy aztán a vásárban megvehesse a legény, évődhessen, no, ippen itt van egy a te neveddel. A versben nem lehetett válogatni, de nem is kellett.” Vers? Az egyik kedvencet állítólag Petőfi költötte, s Benedek Samu ezt írta huncutul a nagy, tükrös szív-remekre, melyet jegyajándékul készített választottja számára: „Férfi hűség nem igaz / szerelmük csak földi gaz. / Meg aztán: / bor, pipa, lány / áldott adomány”. A másiknak nem tudjuk, ki volt a szerzője, de megejtő gyöngédséggel szól: „Álom, álom, édes álom / édes a hajnali álom, / de édesebb az az álom, / melyben galambomat látom.”
Mi mindent készítettek a régi mézeskalácsos-gyertyaöntő mesterek? A közismert díszes figurákon és díszítetlen, de annál finomabb különféle apróbb édességeken kívül például márcot, ezt a teljesen kihalt, érdekes italt. Receptje roppant egyszerű: „1 sajtár méz, 2 sajtár víz összeforralva, csillagánizzsal ízesítve”. A vásárokon, búcsúkon jegelve árulták.
Szabad óráikban sokszor maguk faragták a bábokhoz szükséges formákat, dúcokat is. Némelyik kis remekük már-már szoborként is megállja a helyét.
Hát a méhviasz? „Ha bál volt a Redutban, mi adtuk a fényességhez a gyertyákat. A ragyogást szállítottuk szegény Samuval” – emlékszik Kneif Gizella. A régi üzlet vitrinjében ott álltak a régi, lakkozott templomi viaszgyertyák is, domborított virágdísszel, s az ünnepi fáklyák Ferenc József koronázási ünnepségéről, az 1867. június 7-i fáklyásmenetről. Úgy mesélték, hét-nyolc gyertyaöntő készítette a több ezer fáklyát, egymásnak segítettek. Benedek Samu két tabáni templomnak is szállíthatta a kisebb-nagyobb viaszgyertyákat…
S ki ne feledjük végül azt, amiért még a szegényebbek is befordultak a kis üzletbe: a szép, sárga padlóviaszt. Illata hetekig átmelegítette a szobát s a szíveket."

MÉZESKALÁCSOS  ESZKÖZÖK

(A Tabán Múzeum kiállításából)