Egy
budai koesmáros halálára -
Gerstl Ferenc- 1854-1921-
újságcikk anno 1921
A régi pest-budai napok eltűntek s lassankint utánuk mennek a régi emberek is. Szinte mindennap eltávozik közülök valaki; a temetőben szaporodnok a fejfák s lassanként már csak a budai szölőlombok között bolyong az emlékezés. Gerstli bácsi is búcsút mondott ennek a világnak, amint a gyászjelentés hivatalosan megállapítja, Gerstl Ferenc magánzó, volt tabáni vendéglős, 67 éves korában elhunyt. Tegnap délután temették a farkasréti temetőben. Az elhunytban Gerstl Ferenc Czakó utcai vendéglős édesapját gyászolja.
Aki szereli a törpe budai házakat, a tavaszt, az augusztusi napfényben piruló szőlőhegyeket, a hűvös borpincék mélyét, a naphegyi verandákat és a hegyek tüzes levél, annak nem kell bemutatni Gerstl bácsit. Ismerte őt egész Buda és egész Pest. Valaha a Kör utcában volt az ősi házikója és korcsmája, majd a lebontott kis ház szűk udvarából átköltözött a Nap-hegyre a Czakó utca s Naphegy-utca sarkára, ott volt évekig a korcsmája. A háborús években azonban becsukta a boltot, majd később fia ugyanott újból megnyitotta.
A pest-budai múlt legendáinak mosolygó, örökké vidám Falstaffja volt Gerstli bácsi. Budapest multjához épp úgy hozzátartozik, mint a Szikszay, az Angol királyné és a régi Bátori. Nélküle nem tökéletes az öreg Buda története.
Magyar Elek a régi Pest-Buda romantikus történetirója, aki művészi kegyelettel mentette meg a jövendő számára ennek a városnak elmúlt életét „Pesti históriáiban" igy emlékezik meg Gerstli bácsiról:
Minden évjáratnak ismerte a lelkét, az egyik sima, szelíd mint a tej, de azért csupa vulkanikus tűz, a másik, az a vörös, még a filokszéra előtti időkből — a vesszejének ősét Mátyás király telepítette a Sashegy lejtőjére Burgundiából — az valóságos orvosság: „Wie Medizin", konstatálta, miközben hűvösebb estéiken forralt állapotban citrommal, szegfűszeggel, fahéjjal fűszerezve, egy kis teával megszaprítva szürcsölgette influenzának s egyéb alattomos nyavalyáknak ellenszeréül. Ilyenkor szaporábban pislogott különös rövid szemhéjaival, ezer ránc támadt a halántéka körül meg az alacsonv, hátradőlt homlokán; sűrű tüskével benőtt arcán valami csodálatos túlvilág! boldogság fénye ragyogott
Vendéglőbelső
_ Tágas, szép kertjében sorra járta az asztalokat, kibicelt egy kicsit a preferánszot játszó tabáni atyafiaknak, az alsózó pésti uraknak, mindenütt koccintott s ha szombat este eljött citerájáva! a görög-utcai hentes, gitárjával az aranykakas-utcai grájzleros, harmonikájával a szarvas téri pékmester, együtt voltak a budai „Grinzingerek", megalakult a műkedvelő „sramlizenckar**. Gerstl bácsi pajkos stancnikat énekelt idegen fülnek érthetetlen budai sváb dialektusában. A hold teliszájjal mosolygott, az öreg Gellérthegy- is (sok száz pislogó mécses-szemével olyan volt, mint egy óriás karácsony-fa), láthatóan odafigyelt a pajzán mulatságra, A szőke Lujzi, á barna Ilus, az öreg sváb szőlősgazda magyar leányai, — a szemükben az „Ánzer" és a „Medlein" egyesül! tüze lobogott — pironkodva hordták a csillapító szódavizet".
Régen volt, talán nem is volt. Gerslii bácsi örökre eltávozott. S amint a Pesti históriák szomorúan megállapítja:
— A Tabánt nemsokára egészen elsöprik a Krisztinábán, Újlakon és Óbudán is mind több a modern elem, ősszel és télen hiába várják a régi emebrek, hogy kidugják a kis házakra a saját termésű mustot és heurigert jelentő boróka-bokrétát vagy gyaluforgácsot, a rác ürmös, a frissen sült csája (rác húsos rétesféle) lassan egészen a legendák birodalmába tűnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése